Most az következik.
A 444 Verde rovatában — jé, már van ilyen is — jelent meg ez a cikk:
— és persze akadt, aki ezt nekem célzatosan odatolja. Köszönöm.
Értettem. De tudtam ezt előtte is, és volt már téma a blogon, kaptam remek tanácsokat az éles szemű kommentelőtől. Hogy ő mit tesz a környezetért, nem tudtuk meg, de azt igen, hog ha én ökoszempontot merek említeni, akkor elbuktam, mert Illy.
Igen, Illy-rajongásommal, a napi 2-6 Iper Espresso kapszulámmal, plusz néha a vendégekével
mérhetetlenül, aránytalanul, megbocsáthatatlanul sok szemetet termelek.
Az Illy kapszulája nem újrahasznosítható, nem üríthető, kemény, elég nagy műanyag tárgy, nem gyűjthető szelektíven sem. Ráadásul csak Milánóban láttam 18-as csomagot vékony fóliában, amit én veszek, az csinos alumíniumdobozban van: minden 21 kapszula egy alumíniumdobozt “termel”. És az Illy — rákérdeztem — nem is tervez semmilyen ökoszempontú változást, csomagolás- vagy termékfejlesztést.
Még akkor is mérhetetlenül, aránytalanul és megbocsáthatatlanul sok szemetet termelek, ha dobozt soha még ki nem dobtam: mindegyikben sütit, lisztet, gyöngyöt tárol valamelyik ismerősöm.
És a kapszulák kiszárítva várják, hogy elvigyem őket neki:
https://www.facebook.com/FanoriJewelry
De ez nem változtat a lényegen.
Azon tűnődtem, miért ilyen indulatos ez az írás. Miféle vészharang van itt kongatva.
A kapszulás kávé, különösen az agymosásszerűen promotált — ám ökoszempontból sokkal felelősebb — Nespresso tűnhet irritáló divatnak, sznobizmusnak a maga limitált fajtáival, szalonjaival, karácsonyi ízesítéseivel. Rohadt idegesítő. Minden társaságban akad egy vagy több okos, aki megvetően legyint, és elmeséli, hogy csak a kapszulás az igazi.
De hiszen divat volt az üdítő- és kávéautomaták, meg a tisztítottvíz-ballonok telepítése is húsz meg tíz éve. Minden egyes kávéval egy műanyagpohár, egy keverőpálcika megy a szemétbe, soha fel nem merült, hogy azt szelektíven gyűtse (kimossa!) bárki is. A boltok polcai roskadoznak az aludobozos söröktől, üdítő- és energiaitaloktól. Apró, kétdecis fémdobozos, osztogatós promóciókkal vezetik be a legmárkásabb üdítőitalok az új ízeiket. Irtóztató szeméttermelés, meglepően olcsó ár, széles körnek szánt termékek. Ráadásul az automaták kórházakban, pályaudvarokban, irodaházakban állnak, és tömegesen használják őket.
Amikor a kávéautomaták és vízballonok elterjedtek, még nem volt szokás a mainstream-jópofa sajtóban bármilyen ökológiai aggodalmaskodás, sőt, a laza, trendi, urbánus életforma volt az egyedül ajnározott létezés, kipróbálni és ünnepelni minden technológiai újdonságot, a szemetet pedig megrándított vállunk fölött hátrahajítani. Minden más rosszfejségnek számított, a mértékletesség is. Akkoriban a sajtóban vagy hallgattak arról, hogy lehet szelektíven szemetet gyűjteni, nemet mondani a tévére, kütyüre, plázamozi helyett sziklát mászni, meg életformaszerűen bringázni autózás helyett, vagy gúnyolódtak az ilyen csodapókokon.
Ez a tiltakozás a fölösleges, értelmetlen szeméttermelés ellen hagyományosan a civil, alternatív portálocskák, a Humusz, a Tudatos vásárló, a Greenfo témája volt. Alig is olvashattunk a híroldalakon ilyen elvekről. Eltelt tíz év a technológia kritikátlan ünneplésének kora óta, de ma sem háborog sem a 444, sem senki a műanyagpoharak egyeduralma, a visszaválthatatlanná lett üvegek, a kéretlenül italunkba helyezett szívószálak, a kávénk alá tett apró papírterítő, fölösleges szalvétácska, a 125 ml-es apró pudingocskák miatt. (Én nem veszek ilyeneket, de ahogy a három gyerekemet etetem, elrémisztenek a negyed kilós túródobozok, tejfölvödrök, kétdecis joghurtospoharak is. Hovatovább kétnapona viszem ki a szelektívbe a tele zsákokat.)
Ma is rosszfejségnek vagy maradiságnak számít egyébként a technológiával való gyanakvó viszony, például GPS-szel, iPoddal, okostelefonnal, kocsival nem bírhatni. Teljesen következetlenül rikkantják el magukat a magazinok meg a 444-szerű portálok ökológiai témákban. A magazin szerint rendeljünk Németországból lebomló kutyakakizacskót, a főszerkesztő egy elegánsan alter divatmárka újrahasznosított, esőerdő-feliratos — és bénán kinéző — pólójában fotóztatja magát. Rárepülnek egy-egy pitiáner, ám könnyen azonosítható jelenségre.
Nem jelentős ügy, ezen nem múlik az éghajlatváltozás, mégis kitűnően rámutat arra, hogy milyen kreatív az ember, amikor a lustaságot kiszolgáló, szeméttermelő szolgáltatások kieszeléséről van szó.
Ilyenkor lesz hirtelen bűnös lustaság az, amit az orgánum egész szellemisége és háttere, a modern, technológiaalapú létezés mint csodálatos fejlődést éltet, tudniillik hogy megnyomok egy gombot, és ennyitől komoly változás történik a világban. Ha a gombnyomásból nem kávé lesz, hanem két évadnyi sorozat letöltése, ha nem térképet kell lapozgatni, hanem benyomni az utcanevet a kütyübe, akkor rendben van, nem lustaság, megkönnyíti az életet.
Megy a fogyasztásra ösztönzés, ökováltozatban is: mit vegyünk, ami környezetbarátabb. Mindaz, ami fékezi a piac iszonyatos pörgését — nemet mondani, nem vásárolni, nagyobb méretekben gondolkodni a problémákról és részmegoldások helyett komplett energiaigényes rendszereket kiiktatni –, gyanús, és ellentétes a hirdetők érdekeivel is. Legfeljebb azért nem vásárolunk, mert már nem jut rá pénz a csekkek után.
Szemetet termel a műanyag pohár is, meg a kávékapszula is. Mindkettő ipari termék, tömeges, elidegenedett, önös cucc. A különbség az, hogy ami az automatából a műanyagpohárba kerül, az SZAR: mint kávé, értelmezhetetlen, mint élelmiszer, művi, összetételén és annak élettani hatásain jobb el sem gondolkodni. A kapszulás kávé meg olyan, amiből megérted Isten jókedvét, aki a kávét egy napsütötte hangulatában alkotta. Ez kávé, nem átverés. Íz, minőség és a termelő-gyártó közvetlen kapcsolata révén gazdaságilag is jóval korrektebb deal, mint ami a kávétőzsdéken és az olcsóbb márkák körében zajlik.
Ezért élek én kapszulás kávéval, esetenként kotyogóssal, a városi útjaimon meg főzött, minőségi, porceláncsészés kávéval, és italautomatával sosem. Itthon kapszulás géppel tudok megfelelő minőségű, élményt és nem csak koffeinlöketet biztosító, szertartásos kávét előállítani. Pénzem meg attól jut rá, hogy bizonyos, alapvetőnek számító dolgokról tejesen lemondtam. (Egy barátnő-olvasó szólt, hogy a súlyos szegénységnek az ENSZ szerint tíz ismérve van, és ha közülük hármat tapasztalunk, akkor aggódhatunk, és ő aggódik is értem: 1. nincs tévém, 2. nincs kocsim, 3. gondot okoz a fűtés.)
Felmerül persze a kérdés, hogy van-e értelme egyáltalán kávézni, sőt: bármilyen élvezeti cikkel vagy “gyarmati” áruval élni. Jogos. De ilyesmiről csak akkor élmény beszélgetni, ha a partner is komolyan fáradozik a környezet megóvásán, nem akkor, ha nekem rója ki feladatul. Általában olyanok kötözködnek életmódom részletein, akik az egész ökotémára legyintenek, mondván, úgysincs értelme, és lám, én sem vagyok következetes.
Kis tűnődés után rájöttem: a kapszulás kávé kitűnő célpont, mert nem csak szeméttermelő, hanem nagyon drága is. Drága a kapszulába kerülő, minőségi kávé, drága a kapszula technológiája, drágák a kapszulás gépek és drága a marketing is. És az egész üzem talán mindig, de recesszió idején biztosan elég költséges is marad ahhoz, hogy csak a jómódúak engedhessék meg maguknak (vagy épp azok, akik másképp költik el a közepeset, azaz tudatosan és szokatlanul rendezik el a fogyasztói kosarukat). A világ népességének kisebb részét jelentő jóléti lakosoknak is a töredéke él csak vele. A kapszulákkal viszont remekül lehet borzolni azok idegeit és kattinthatnékját, akik hallották, hogy az ilyen kávé nagyon finom, de aztán megnézték, mennyibe kerül, és inkább maradtak a neszkávénál vagy a 3 az 1-ben pornál. Rajtam kívül önigazol az interneten tájékozódó, kapszulás kávéra nem költő tömeg: egyik kezében a kívül barna, belül fehér pohárkájával, másikban az egérrel kiélheti osztálydühét a kávésznobok maroknyi csoportján, tíz perce szerzett ökomegfontolásával erkölcsileg is megvetheti őket, mielőtt poharát mintegy mellesleg leejti a folyosón, és kék minősítésű, tízéves Volkswagen Passatjába ül.
Tagged: életmód, érv, öko, ital, kávé, miért?, reakció, sajtó, társadalom
