élni, félni, felélni, kidőlni, visszaélni, meghalni

Trigger warning. Ha haldoklód van, ha kísértél halálba szeretett személyt, érzékenyen érinthet a poszt.

Mi lesz az öregeinkkel? Ki fogja őket ápolni? Hogyan lehetne igazságosan elosztani az erőforrásokat, hogy ne legyen annyi kín?

Kérdi a blogger.

Micsoda bloghullám indult! Büszke vagyok. Megeredtek a klaviatúrák. Hiszen akkor már nem is volt trendi a blogolás. Ez a sok csakazolvasó!

S e feléledő vágytól nem függetlenül, ahogy kamasz vágja rá édes jó tejberizzsel közelgő anyjára az ajtót (“leválás”), hirtelen tűnt el.

További jellemző, hogy közösségi fókussszal, nagyívű állításokkal, ellenzékien váltanak meg világ: a szakmájukon kívül tesznek szakmai jellegű állításokat, amitől egy kicsit mindig viszketek. Mert víziókat megfogalmazni, bírálni a meglevőt nem ám bátorság, ó, nem. Épp ellenkezőleg: elégedetlenkedni, hibásokat kiáltani, permanens felháborodásban élni csábítóan könnyű. De ha ott vagy pozícióban, úgy megvalósítani, pontosan a te részedet elvégezni, csapatban, szívósan, korlátok között, átverni a haladás ellenségein a progresszívet, az nehéz. Nehéz a saját életben helytállni is (és mintha pont ahelyett dumálnának).

Véletlenül sem informatikus ír informatikai blogot, terepen dolgozó szocmunkás értekezik a szegényekről. Van helyette személyes tapasztalat, érintettség, ami persze “hitelessé” teszi, de pont ezért leszűkült, elfogult a szemszög. Láthatólag nagyon kell igazolni valamit.

Gondolkodni persze érdekes, meg beszélgetni, de valahogy mindig arról van szó az ő blogjaikon, hogy mit csináljon valaki más. Milyen hülye, hogy nem azt csinálja, azt kellene csinálnia, és debezzeg a felelős és morális író.

Van bennem némi megütközés, mert a múltat nem sikerül eltemetni, éspedig nem én maradtam úgy, hanem azok, akik birtokba vettek, közügyként élték meg a magánügyeimet, és már eddig is sokat bántottak, effektíve is: kettő poszt után megtalálom ott a családomra, gyerekeimre, döntéseimre és szerelmemre való, fensőbbségesen ítélkező célzást. (Neki a másik blogjában volt az, hogy ő aztán nem hisz holmi nyolcvankilós bloggernek.)

Szóval, ezek erős állítások, és átlengi őket, hogy mindenki milyen hülye. Nem lehet nem élesen nézni, mert nagy a svung, és azt érzem: jobb, ha figyelek, át ne verjen. Ez mindenkire igaz, rám is, igazi szépírókra is: ha nagy a svung, figyelj oda.

*

A rászorulók méltó ápolásának társadalmi szintű megszervezése valós és nagy, egyre kiáltóbb probléma, erre hívja fel a figyelmet a blog. Tovább élünk, egyre többen leszünk, elhúzódik az inaktív kor, és nem lehet már se a nagycsaládra, se a nők ingyenmunkájára bízni az ápolást. Az is igaz, hogy nincs elég szó a témáról, nem lehet vele választást nyerni. Én persze nem látom a mindennapjaimban azt a szenvedést, amiről az ápoló ír, és kerülöm is, hogy sokat lássam. (A terhelt kapcsolat miatt, és János végigkísérése miatt is.)

(És közben az önvád, hogy másoknak milyen rossz, ők milyen becsületesen súlyosak. Hát hogy van pofám nekem úszni, napozni? Nem foglalkozom se magánemberként, se bloggerként a komoly dolgokkal, nem csak a betegeimmel nem, hanem semmi közjóval. Nem mentek menekültet, mint Szent Erzsébet, nem gyűjtök az Igazgyöngynek, nem láncolom magam fához, nem vagyok rákos, se depressziós, se megszégyenített kövér. Illene pedig.)

Van-e megoldás a “kínokra”? Intézményekben vagy otthon, de fizetett munkaként kell valakinek ápolnia a fogyatékkal élőket, betegeinket, a hosszú életű, ám vegetáló öregeinket.

Nos, magam is laikusként felelek. Ha valaha megoldás érkezik, az biztosan nem valami ügyesen optimalizált, jóléti rendszer lesz. Az erőforrások átcsoportosításával sem jut arra sem központi, sem egyéni forrás, hogy mindenki számáa elérhető legyen a jól felszerelt, madárdalos öregotthon, és ott a képzett személyzet lássa el az idős embert, vagy igénye szerint otthonában ápolja demens/mozgásképtelen korában, huszonnégy órában.

És én ezt nem is gondolnám társadalmilag igazságosnak, mert ez pazarlás, élet- és munkaerőpazarlás. Jó lenne levenni a terhet a rendszerről.

Amit a blog bemutat, a brit modell professzionális, méregdrága és elidegenedett. Jelen viszonyok közepette kb. heti ötszáz (a blogger kalkulációi és igényei szerint hétszáz fölötti) fontért kéne az otthonápolást megvásárolni, miközben az ápoló korlátozottan kompetens az ápolásban, ő nem nővér. Ha a bóklászó demens elesik, nem is emelheti fel, nem szabad.

Az egyik plasztikus esetleírásban másodmagával ült ott az említett áron az – ápolásra már nem szoruló, öntudatlan – haldokló mellett napokig, mert ott kell ülni. Ülni kell ott, és várni, ez a munka, nem ülni ott felelőtlenség – de nem bírja, idegileg nem bírja a helyzetet, és röhögcsélnek, de nagyon. Én értem, hogy fáradt, értem az előzményeket, érzékenyen írja le, de ennek mi értelme ennyi pénzért? (Ez olyasmi, amit névtelenül és magyarul megírni is igen bátor tett.)

Én a magamét inkább egyedül és olcsón szeretném. Érdekes, pont ezt a jelenséget leírja Shriver is az Ennyit errőlben, csak hát az ottani nevetgélők kamaszok, nem fizetett ápolók, sokat isznak a virrasztás alatt, és a halálnak a szenvedés mellett is délies fieszta hangulata van.

Mi lesz az öregekkel?

Tegyük fel, magatehetetlen haldokló vagy. Ha maradt még áhítat és érzelem a családban, akkor a család lesz ott, ha nincs áhítat, kötelességtudat, érzelem vagy épp család, akkor egyedül halsz meg. Ha szakszerű ápolás kell, akkor, sajnos, intézmény, amelynek színvonala az erőforrásoktól és általános normáktól függ, vagy pedig méregdrága magánápolás, import munkaerővel.

Hogy lehetne ez másképp? Ki adjon pénzt? Ez így iszonyú pazarlás.

Szívszorító a sok fogatlan néni. El is hittem vagy tíz percre: ilyen az öregség, ilyen a halál.

De nem ilyen.

Nemsokára mi is ott leszünk, mi, akik most aktívan, így vagy úgy intézzük az ügyeinket, használjuk vagy haszontalankodjuk az időnket, szeretünk, utálunk, sikerülünk és bukunk, cselekszünk és mulasztunk, megnyomorodunk vagy megerősödünk, dohányzunk vagy leszokunk, előre gondolkodunk vagy leszarjuk, önigazolunk vagy testmozgunk. Ezek a kínok, ezek a haldoklók ugyanazok az emberek, meg mi magunk is, csak pár évvel-évtizeddel később, akik itt vannak körülöttünk és jól-rosszul élik az Egyetlent, mérgeznek esetleg másokat, elszórják a pénzüket, manipulálják a családtagjaikat.

A jól vagy rosszul élt életnek következményei vannak.

Vannak nem mérgező, nem manipulatív öregek is, de Bűbájnéni sem várhatja el, hogy ingyen ápolja évekig a család, kvázi cserébe a neveltetésért, meg “tiszteletből”.

Mint ahogy nem is szoktak ingyen ápolni senkit: Magyarországon az a modell, hogy aki nem kerül elfekvőbe (ez a rosszabb), öregotthonba (ez még szerencsés is tud lenni), azt a középkorú munkanélküli (eleve az, vagy a szülő kedvéért munkával felhagyó) gyereke ápolja, többnyire nő, és ennek fejében az anyja-apja előző rendszerben szerzett, még magas nyugdíjából él, vele közös háztartásban, saját (öröklendő) ingatlanban. A legelemibb érdeke, hogy a szülő sokáig éljen. Az erdélyi nénik ritkák és nagyon drágák. A köztük levő kapcsolattól, sérelmektől-érzelmektől és a szülő állapotától, az ápolás idejétől meg persze a saját életterveitől, a feladott projektjeitől függ, hogy eközben az ápoló tönkremegy-e, megkeseredik-e, vagy ez is egy lehetséges, nem is durva életút.

Mi lesz tehát a válasz? Tök nehéz ez, mert tabukat érintek mindenképp, és figyelmesen kell fogalmazni, ne az legyen, hogy aki nem hasznos a társadalomnak, az annyit is ér, dögöljön meg. Ki fogja majd hogy érteni? Nem akarnék Puzsér se lenni, aki élősködő, mindenki számára teher, borzalmas nyomasztó öregekről beszél, akik az állam etetőcsövén évtizedekkel túlélik a halálukat, hogy birkaként, biztos bázisként válasszák újra azt, aki többet ígér, pedig pucolhatnának már innen.

Úgyhogy mondok mást. Mert szerintem nem szükségszerű így megöregedni és meghalni.

Az ápolást igénylő állapotok: az autoimmun betegségek, a csontritkulás és a következményes törések, a 2. típusú cukorbetegség maga, de a cukor és az érelmeszesedés miatt leamputált láb, vakság,a cirrózis, a májkárosodás, a sztrók, az infarktus, a demencia, a Parkinson, Alzheimer, és szinte minden, amit műteni és gyógyszerezni kell, majd a szövődményekbe és mellékhatásokba tovább rokkanni, ez a sok szenvedős és drága üzem mind-mind életmódbetegség. Sőt, a rák gyakori típusai is.

Nem lehet a halált az élettől külön kezelni. Ha lesz jobb megoldás, az az lesz, hogy társadalmi beszéd majd elterjeszti és normává teszi a felelős és preventív viselkedést. Első lépésként mondjuk nem stigmatizálja orthorexiásnak, dogmatikusnak a tudatos táplálkozót, és nem tartja szélsőségesnek azt, aki sokat sportol. És mivel a hivatalos orvoslás nem adott érdemi választ ezekre az előbb említett a kórságokra, majd visszavesznek a hatalmas arcukból azok, akik földbe döngölnek működő gyakorlatokat, pocakjuk fölül a végzettségükre hivatkozva. Majd járni fog tébére a testösszetételmérés, és esetleg mellszétlapítós paráztatás meg tüdőszűrés nem (az már most sem). Majd nem beszélnek avítt, megdőlt hülyeségeket az egészséges táplálkozásról. És mentálisan is ápolásra szorul az aktív népesség, mert nincs egybenmaradás ép lélek nélkül.

Azt nem tudom, mert ehhez nem értek, hogy jó-e, ha negatív ösztönzők is szerepet kapnak ebben: ha mondjuk szarrá (még szarabbá) adóztatják a dohánytermékeket, például. De az biztosan jót tenne, ha szemléletet váltanánk. Ha nem nézné el a közvélemény ennyire az alkoholizmust, nem tartaná ártalmatlan jogomvanhozzá jelenségnek az elhízást, valamint nem támogatná sokrétű módon, jóváhagyóan a passzív, ülőmunkás, mesterséges környezetben és elektroszmogban zajló életvitelt. Ez mind a rendszerben gyökerezik, ugyanakkor döntés is, erről mind tehetünk.

És ha így gondolkodunk, perventíve, és így is élünk, akkor nem így fogunk vegetálni, de az biztos, hogy nem ennyien, hanem a többségnek tartalmas lesz az utolsó harmad. Van egy drímem, és ez az én drímem. Nagyregény közepén, karosszékben ér majd a halál, nem tüdőgyulladásban halunk meg kiirthatatlan kórházi baktériumtörzstől, hanem valami szerves, szebb halálokunk lesz.

És talán jut arra is energia, hogy felelősen felkészüljünk a csúnyább forgatókönyvre. Mondjuk abból a temérdek pénzből, amennyiből most gyógyszerezik magukat az emberek, meg őket az állam. Akkor nem lesz mentség és zsarolási alap, hogy “én már öreg vagyok”. Képesek leszünk nyolcvan évesen öngondoskodásra, munkára, akár – részben – önellátásra is.

Addig meg kínlódunk tovább így.

Most persze mit papolok megint az egészségről. Ismerem az érvelést: SOKAN nem tehetnek arról, hogy betegek (kövérek), mert az övék örökletes meg balesetben szerzett, és majd meglátom én is a nagy pofámmal, ha azt hiszem itten, hogy nekem van garancia.

Nem hiszem, nem. Nekem sincs garancia.

De ez nem is rólam szól, hanem rólatok. Több tucat olyan komment érkezett már, amelyben a frusztrált olvasó azt kívánta: kapjam meg én is a kórságot. Vagy derüljön ki: pont az nem egészséges, amit én csinálok, mert úgysem lehet tudni, mi igaz, mi nem.

De, lehet tudni, sokmindent legalábbis. Ne relativizálj! Mondjuk, dietetikusi képzettség nélkül lehet tudni, hogy ha életvitelszerűen 3 in 1 automatás kávéval és édes péksüteménnyel indítod a napot, akkor nem csak bénán fogsz kinézni, hanem beteg is leszel. Biztosan. Vagy hogy tényleg nem kéne dohányozni, és ha mégis dohányzol, akkor igenis magadra vess. Rendelésemet ezzel be is fejeztem.

Én annyit mondok, és a közepesen értelmes, például egy főzőlapot első látásra, használati útmutató nélkül bekapcsolni képes olvasó ezt biztosan érteni fogja, hogy aki valódi információk tudatában dönt, felelősen él, az csökkenti a kockázatot, abban a megnyugtató tudatban élhet, hogy rajta nem múlott, és általában is épebb lelkű, kezdeményezőbb lény, mint a nincs-mit-tenni sopánkodók. És aki ennek a tetejébe anyagilag is öngondoskodik élete utolsó harmadára, netán ennek érdekében lemond jelen kényelmekről, kütyükről, presztízsberuházásról, az minimálisra szorítja annak az esélyét, hogy méltatlanul vegetáljon évekig.

Nyilván ezt nem tömegesen fogják megtenni az emberek, de az út akkor is ez, és a társadalmi gondolkodásnak ebben az irányba kell haladnia. Szép, szebb alkonyuk és méltó haláluk azoknak lesz, akik ezt a felelősségüket felismerik. És ezért háborít fel a fat pride, a kövérség vagy a károsodások, szenvedések, visszafordítható és megelőzhető állapotok emberi jogi megközelítése, és ezekre hivatkozva a követelőzés, hogy ne mondjuk ki az összefüggéseket, mert az testszégyenítés, ne beszélhessünk felelősségről.

A rákkal kapcsolatban különösen kiáltó a probléma: megint Shriverre utalok. Talán nem kéne ennyit és ilyen költségesen kínlódni a próbáljuk-ki-talán-hat és az állapotfenntartó kezelésekkel, mert a kemó nagyon ritkán gyógyít, nagyon durva és nagyon drága. Mindenki rámegy. Miért kell mindenképp kicselezni a halált? Talán másképp kommunikálhatnának erről a szakorvosok, mert az ő szavaikba kapaszkodnak a betegek. És akkor lehetne ezt a beteg saját, informált döntésére bízni. Csak hát a reménysugár, ugye. (Meg a gyógyszeripar.)

Habár, ami minket illet, a kemó az eutanázia egy formája volt.

A normává váló egyéni felelősségvállaláshoz a rendszer hozzátehet annyit, hogy legalizálja az aktív eutanáziát, persze szigorú garanciákkal béleli ki. Előbb-utóbb lesz használható, hosszabb távon megfigyelhető jó gyakorlat is valamelyik individualista-liberális államban.

Mit gondoltok?