Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.
Ilyen volt:
Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:
A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, aemly meg akar érteni mindent, és ritkán ítél morálisan.
Ugyanakkor a statiszta, és így az én személyem is, a legalja: hozzá – mint egyedhez – alkalmazkodik a struktúra a legkevésbé. A lényege, hogy ő nem is egyed. Statiszta nélkül nincs film, mondják mindig, rendezőtől idézve, magukat vigasztalva e napszámosok. Ez jól hangzik, ugyanakkor a filmben nem gerleévára van szükség, hanem bárkire, pontosabban egy létszámra. Mi nem egyediségünkben számítunk, hanem létszámot alkotunk: 27 darab 25-45 közötti, arányos alkatú, hosszú hajú nő, például. Vagy épp kisportolt katona. Felcserélhetőek vagyunk, nem omlik össze nélkülünk a film. Amennyiben erre mégis volna elvi lehetőség, lemondunk e jogainkról előre.
Várunk, füstben aszalódunk, több grammnyi festéket cipelünk vagy épp megszabadítanak minket esetleg ötkilós, merev páncélt viselünk a 45 fokban. Harmincszor is végigcsináljuk ugyanazt a pár másodperces, monoton tevékenységet, ami lehet, hogy gördülékenyebb, de akkor már egyáltalán nem élvezetes. Az ember azt hinné, ha igazi filmszalagra forgatnak (Enyedi Ildikó), akkor nincs ennyi fölös ismétlés, de igenis van, nem spórolnak különösebben, és talán nem is fölös, ők tudják csak, mint változtatnak, hányféle anyagból vágják össze a jelenetet. A dallamok, amelyek ilyenkor komiszul bekúsznak a tudatodba, zaklatott álmodban is veled lesznek.
A statisztálás szakképzettséget nem igénylő munka, papíron segédszínészet, ennek megfelelő bérezéssel, de van túlóra és van néha extra többlet, a sport extra, az nem rossz pénz.
Sorstársi, nehezen feledhető, bár időleges szövetség kötődik, és ehhez nem kell nagyon érzelmesnek vagy kedvesnek lenni: a közös szívás, az ebéd, a feladat, az egyenrangúság, az összmunka, a fáradás a statiszták körében összehoz. Ebben egyszerre van jelen a véletlen találkozások könnyedsége és az az élmény, hogy együtt vagyunk valami nagy és fontos történet részesei, és ez nem felejthető, mert a produktum megőrzi, a jelenetre és felvételének körülményeire akkor is emlékszünk, ha sehol nem látszunk benne.
Léa egy zseni: tündökletes, atipikus és európai, ami nekem nagyon fontos.
Van, hogy át kell haladni a közelről kamerázott főszereplő előtt. Van, hogy vele van interakció. És van, hogy ezerötszáz katona egyike vagyok, többszörözik a figuránkat (3D-s szkenneléssel), vagy valós számú, de gomolygó, alaktalan sokaság, nevetés, szipkáscigaretta-füst, felvillanó fehér ruha.
Nekem ez az élmény, hogy valami jelentősnek a részese vagyok, mindkét filmben erős, de persze azért, mert mindkettő nagy szabású, gigaköltségvetésű alkotás. Limonádéban, sorozatban, tapsolóembernek nemigen voltam, talán egy forgatási napom volt tavaly, sorozatban, és ott nem is éreztem ezt.
Nagyon vicces emberekkel lehet találkozni. Vannak nagy összejövések, emberi egyezések, és van az Uramisten-élmény. Van, akinek a neveltetése, közege irritálóan más. Van sok ambíciózus fiatal. Vannak rettentő nyomakodó, gőgös emberek, picike szerzéseikkel indjárt lefele beszélők. Van a rutinos statiszta, aki löki a szöveget, nagyon sokat beszél a múltjáról, élményekről, öreg rókának mutatja magát, mindenkit ismer, és kizárólag magáról tud beszélni, mindnekinek ugyanazokat a kiszínezett sztorikat. E közegben és a forgatási szituációkban nagyon jól megfigyelhető a férfiúi jogosultságérzet, a jelentéktelenség motiválta fontoskodás és a hárdkór mansplaining. Kurva fárasztóak.
És van rengeteg, de rengeteg műanyagszemét.
Szerdán egy elég makacs, hatalmi helyzetű rámakaszkodás, nyomakodás célpontja is lettem, egészen pofátlan, kíméletlen és vigyorgós volt, és egész nap elkísért. Akkor tizenhat és fél órát voltunk bruttó, minimum tizenegyet nettó. Tanácstalan és szomorú vagyok, és hiába tudom, mit kéne tennem, nem visz rá a lélek. Beszélgettem Antoniával, rendet tett bennem.
Mondén a hajam, kavarognak fáradtságok, élmények, forgatási és más érzések most. Nagyon el voltam kenődve csütörtökön, mocskosnak és tehetetlennek éreztem magam, pedig én ismerem ezt: a jelenséget, a jogaimat, a hatásait is, és mégse véd meg a tudásom. A férfi nem aljas, nem gonosz, csak rettenetesen egózik és buta. Nem hiszi, nem tudja, hogy a nőnek ez rossz, de nem is érdekli. Amit tol, az egy kötött forgatókönyv. Nem ő a szerzője, nem ő írta a sorait. Én viszont személyesen élem meg, ami ebből nekem jut.
Hazatértem ebből, rágódtam rajta egy kicsit, aztán a csütörtököt és a pénteket végül emberileg és élvezetekben kimaxoltuk az enyéimmel, voltam jégszaunában, este zene szólt, csend volt, összebújás. Csillagokat néztünk meg filmet; tollaslabdáztunk, bélszínt ettünk, tatárbifszteket, ezeket mi készítettük, és földig érő ruhában eggs benedictet.
Ma nyárban ringatóztam, főben és forró kövön, és a feminista angolunkon voltam. Holnap, kicsit vezekelve, egészen magamban és hosszan fogok futni. Aztán konditerem, egész nyáron.
Barna vagyok, nyárillatú, lüktető, mindenen túl és mindennek ellenére nő, és nagyon, nagyon szép ez a nyaram.