Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.
Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Az a ritka nap van, hogy nem velük alszom, sőt, úgy surrantam haza éjjel. Figyelem az időt, mert okosan kell a reggelnek telnie, menni kell majd, és elfogyott a kapszula.
A kutya már jelez, bejön mellém (ezt csak engedéllyel teheti, nagyon érzelmes újabban). A szomszéd telken már kopácsolás, gépzirregés, csendes moraj – beépítik a birtokomat. Kicsit nyitva a kert felé az ajtó, és itt írok, ezen az ágyon, ami volt már közben nem itt, másik lakásban, másik szobában, de elhoztuk, összeszereltük, és ugyanide került, csak most már feleekkora vagyok, és a laptopom is. Ezt János fotózta 2012 kora őszén. (Micsoda ikonikus képet faragott belőle az olvasóközösség. Akkor ez volt a húha, én tényleg nem értem, miért, ugye ez még Előtte volt, bár pont 2011-ben igen komolyan edzettem. Mindenesetre ebből a pózból mindenkinek gömbölyű és ragyátlan ám. Ki van ez találva.)
A kert. Raffay Zsófi képe.
Szóval, ez egy hatalmas lakás, nyolc éve költöztünk ide Jánossal, és rengeteg, de tényleg: eszement sok, felfoghatatlan mennyiségű tárgy vesz körül. Nemhogy minimalista nem vagyok, de nem is érdekel a téma. Nem remélhetem, hogy valaha is más lesz körülöttem napi szinten, mint ez a termékeny, nagystílű káosz, banánosdobozok tucatjai ismeretlen beltartalommal. Nincsen semmi erőlködés, és csak irgalmasnak érdemes lenni önmagunkkal. Ami fontos lecke.
Vannak ugye a sűrűn használt tárgyak, velük érzelmi viszonyom van. Életérzésként fontos, de praktikus is, hogy több kabátom, több futócipőm, sportzoknim, táskám, kávéscsészém van. Bárhova nyúlok, ott egy ujjatlan póló.
A gyerekeknek a kedvenc ruhái, kis ételesdoboza, a hajkefe, az a konkrét lepedő – mindig tudok róluk. “Ezt még Lőrincnek vettem 2007-ben, milyen jó állapotban van.” És az emlékek. Babaruhák is. Hordozókendők.
Lőrinc meg az apja ingeit, zoknijait, nyakkendőit hordja. Akinek a papírjai, könyvei nagy rendben áthozva, felpakolva a szintén onnan származó polcokra, minden itt van, ami dráma. Lőrinc komolyan gondolja. Grafikák legkedvesebbjei is helyet kaptak a kicsi szobájában.
Az edényeim, a legbeváltabb, napi használatú tárgyak, a kávégép, a vércukormérő, a legjobb törülközők, a fülbevalóim… minden reggel mindenkit megsimogatok, biztonságot adnak. Tudok róluk, jóban vagyunk. Gyengéden válogatva mosom a ruhákat, néha kicsit elkóborolnak, táska mélyén maradnak, megörülök nekik, amikor újra a kezembe kerülnek.
Vannak fájdalmas veszteségek, egyszerűen nem tudom, hova lett egy bizonyos felső, egy bikini, a fehér futócipőm. Egyszer talán hazatérnek.
És sok lom is van, főleg az van. A lakás jelentős része számomra rejtély. János felderítetlen holmijai, keveredve gyerekek spontán játékának nyomaival és kinőtt cuccokkal, a babakor emlékeivel. Átválogatott papírtömeg. Nem használt laptop. Cédék, régi számlák, fonalmaradék, varrós-kötős koraszakom szomorú félbehagyványai, gyerekek műalkotásai.
Most éppen újraírom ám azt, amit itt már megírtam: olyan hektikus vagy
Fú, mik jöttek erre is, megjelent a háziasszonynak álcázott, rajtakapós agresszori hang, aki majd jól megszégyenít. “Maga is elismeri, hogy nem takarít, lenne rá pénze pedig, igénytelen, koszos a terasz, miért nem söpri fel, miért nem oktatja otthon akkor a gyerekét, nincs fűtés nála évek óta, ezt nevezi hidegtűrésnek.”
Vagy csak annyi, hogy szerinte kilóg a címke, kifordítva van a nadrág. És még csak igaza sincs. Érti vajon a képet?
Jajdul bennem az értékrend: hogy lehet, hogy valaki az én szövegeimből, világomból ennyit lát? És kiről vall ez? Hogy lehet, hogy nem szégyelli, hogy kicsinyes, aránytévesztő, rossz fej?
És akkor, a hektikus posztban én még egy délnémet klasszik háziasszony voltam ám, aki egész nap a gyerekei körül sürög, minden ruha a szekrényben van és nincs folyton tele a mosogató. Azóta szétesett az életem, kívül kerültünk a normalitáson, csóválják a fejeket, és nem tudják, miről ítélnek, de nagyon ítélnek. Én viszont, bár minden predesztinál rá, nem és nem vagyok hajlandó szétesni, rosszul érezni magam, pótcselekedni, őrlődni. Elfogyott a kötelességtudat és energia is: amit unok, azt nem csinálom, szabad lettem, és döbbenten tapasztalom, hogy mégis élünk, megélünk, működik így is. Az a sok erőlködés, aggodalom, meló, hát akkor nem is szükséges, nettóban megnyertem.
Megérlelődött az író, a sportoló, és az a valaki, aki derűsen értelmezi önmagát, aki nem menekül, nem magát nyalogatja, és ezért, csakis ebből fakadóan, a bűntudatmentességben nagyon tud szeretni és a másikra odafigyelni, és ugyanígy és ugyanezért szívesen mosogat is, és tartja számon, van-e klotyópapír. Tudom, ki vagyok, és nem bánom, hogy ez vagyok. Tudom, mi a fontos.
Rengeteg, iszonyatos mennyiségű tárgy között élek tehát, és hát ez van. G. jól szórakozik, hogy nincs ilyen máshol, ez panoptikum. “Ne legyél annyira szigorú magaddal”, mondja.
Annyira ez az életünk, ez maga, minden, és én nem szeretném elrejteni, hogy igazából milyen, felszépíteni, úgy mutogatni… és szeretem, tavasz óta szenvedélyesen szeretem. Előtte volt vele válságom, megfeneklésem. Biztos, hogy már mindig itt akarok élni? Untam néha. De most szeretem a lakást, a teret, a kertet, a kutyát, az utcát, mindent, ami az életünk és benne önmagam, és nem félek tőle. Én csak ezzel a szeretéssel tartozom – és a mindenségnek tartozom vele.
Kicsinyességnek és aránytévesztésnek is tartom, hogy életstílusnak nevezik a tárgyak rendezettségét, amikor az eszköz és a díszlet céllá és önfontossá válik, ahelyett, hogy hangulat volna, esetlegesség. Woodstockban porszívózni…? Halálvölgybe légkondi…? Ti nem értetek semmit.
Hát mi számít akkor? Nekem az emberi kapcsolat számít, meg Oscar Wilde számít, a belső világom, a tudás, a filmek. Amivé a sarjaim sarjadtak, az. A lomb, a csend, a fény, az emlékek, a hajnal csendje, és az orgazmus. Az eksztázis, és az őszinteség számít.
A menőség. És mi ketten menők vagyunk.
Nem tartozom senkinek, önazonossággal tartozom magamnak, és ez ilyen: kaotikus. Az egész életemben, néha, mint a ruhatáramban is, meglepő érvényességgel megjelenik a rend: az okkal történendők, az összefüggések. Sok szélsőség van benne, szomorú és diszfunkcionális dolgok, viszont újabban, ez olyan négy-öt hete (vagy inkább hónapja) van, eltűnt a szomorúság az otthonomból.
Vannak pedig veszteségek, ezt a sátortetős átjárót lebontották.
Műemlék épületben lakom, hegytetőn, mindig fúj a szél, vaddisznók dúlnak, ajtótok mögött omlik a fal, homok hull, elérhetetlen pókhálók (öt és fél méter), van egy egerünk… mállik minden, mint az élet, és a ház úrnője csodálja, figyeli, megírja és éli a mállást, és vele mállik ő is. Jaj, de nagyon kell mondani, hogy áhh, ő nem irigyel, mert itt milyenek az ablakok meg ő hogy újítaná fel. Ó, de könnyű ítélni, viszonyítgatni.
A szépen fényképezett művilágok untatnak és kiakasztanak: annyira olcsó ez, az ilyen-olyan garzont, kompromisszumos életet, testet két fotó erejéig így beállítani, ez az egész buzgalom és majdnem-profizmus, meg minimalizmus és ökó, és macska, és kapszulagardrób és rossz cuccok, és vegánság, és mögötte szorongás, önnemtalálás, kifele élet. Ennek nincsen mérete.
Jó, de a fotó az fotó, meg van csinálva, értem. Na de a való életben is közepeske emberek, az anyukák bizonykodása is, hogy a Rendet És A Tisztaságot Szereti. Az erkölcsrendőr. Tényleg erkölcsi kérdésnek és közügynek tartja. Neked még a szemetesedben is élével állnak a dolgok, na gratulálok.
Hogy te a tüchtig, fáradhatatlan háziasszonyságot kultiválod itten, és dicséred nekem. Inkább nagystílűen vállalom, sőt, rontott verzióban mutatom meg ezt, mert az vicces.
Amúgy persze, hogy fontos volna, hogy ne lépjek legóra és tiszta maradjon a szőnyeg, én is szeretem azt, a tiszta fürdőszobakő húsz percét, de hogy kell azt? És ér annyit? És mi lesz akkor az életemmel?
Nekem reveláció már az is, hogy amikor már kurvára zavar, hogy nem tudok bemenni a szobába, mert hasraesek a gumicsizmában meg egy hátizsákban, akkor elrakom onnan. Fel is söprök, mert az ilyenek alatt mindig van kutyaszőr.
Mutatom neki. Igazi doer vagy – gratulál. Nem nagy meló, csak máshol van a figyelmem. Elképesztő, feszes energia kéne itt a rendhez, én nem tudom alárendelni neki azt, ami fontos.
Mindenki eldönti, neki mi a fontos.
Néha utálom amúgy ezt az egészet, persze, de néha mindent: a felkelést, a már-megint-nincs-ott-az-olló, a dolgok kopását, azt, hogy nem lehet csak vidáman edzeni, mert öltözni kell, másik zokni kell, zuhanyozni kell. Ez mind teher.
Ilyen az, amikor valamit szeretsz, és nem adod fel. Pedig ő kényszeresen rendet tartott.
Egész nap, pontosabban mindig, amikor itthon vagyok, és nem írok és nem főzök és kutyázom, akkor pakolok, válogatok, söprök, megkeresem zoknik párjait, külön rakom Dávid és Juli ruháit, dolgozom fel a szennyest, a mosatlant, tüntetem el a zuhanytócsát és a kutyaszőrt, letörlök felületeket, kidobom számlák borítékját. Mindezt tétován, ötletszerűen, pisilni menet, de tényleg rengeteget csinálom. Reménytelen. Ha naponta kihajítanék haminc méretes tárgyat, és egy se kerülne be a háztartásba, akkor is tíz év lenne, mire itt át lehetne látni egyáltalán, mi van itt.
És ez a bejegyzés egyáltalán nema tárgyakról szól ám.
*
Olyan otthonos a blogom: itt van minden, ami érthetővé tesz engem, megértet engem önmagammal, megérteti velem a világot, évek óta, töretlenül, drámázás nélkül. Heves érzelmem csak a flow volt, ezt a szót nem szeretem, mert dramatizál ez is, igazából egy egyértelmű, a lélegzés bizonyosságához hasonlatos kedv, erő ez – folyamatos, elnyújtott tett, egyetlen nagy cselekvés. Soha nem gondoltam arra, hogy abbahagyjam a blogot, vagy ne így írjam, és a lényegét tekintve soha nem zavart semmi, nem voltam csalódott, pedig azért nagyon ugráltak meg erősködtek a szélén, de a széle messze van. És persze önmagammal is voltam válságban a blog ürügyén, meg az olvasókkal nehéz néha – de a bloggal magával sohasem volt válságom.
Olyan van, hogy nem dől a téma (ez volna az alkotói válság!), vagy épp többet edzek, élek, utazom, mást dolgozom rohammunkában, de olyan a blog, mint a szuper szex: mindig újra, és egyre jobb, mélyebb, beleengedősebb, transzcendensebb és magától értetődőbb, ahogy az idő telik. Most ezt nem is tudom, miről jutott eszembe, mert ez csak hasonlat. Olyan is van, hogy nem tetszik mégsem egy négy bekezdésnyi szövegkezdet vagy nem akarok annyira az emberekkel kapcsolódni. De olyan nincs, hogy ne legyen blog.
És így esett (esik), hogy senki, egy kommentelő sem fogja a fentieket a rendetlenségemről és a koszról való panasznak és segítségkérésnek értelmezni és Konmarit ajánlani nekem, Ez amúgy durva határátlépés volna, és a szövegeket igazán értőknek, érzőknek soha eszükbe sem jutott. Ez is évek munkája volt, hogy ilyenné váltunk. Kicsavarni kezemből a definíció jogát, hogy mi a normális és mi az én dolgom? Nagyon sok minden nem normális, amiben élek, de nekem ez az életem, és ez az énem, ezek a döntéseim, ezek a gyarlóságaim, és nagyon boldog tudok velük lenni, és el tudom dönteni, mi a jó nekem és hol fogjam meg a végét.