Mintha most csak az jutna szóhoz, annak lehetne igaza, aki elég szarul van. Aki belerokkant, lereccsent, elhízott, beteg, megcsalták, nem tehet róla… nekik egyben igazuk is van, automatikusan.
Arról akartam írni eredetileg (a szerdai posztban), hogy van egy ország, egy kontinens szinte, amely a lehetőségek hazájaként indult, vállalkozó és munkabíró emberek alapították, alakították ki maguknak. Ahol, miután legyilkolták azt, aki zavaró volt, soha nem dúlt háború. Ahol emberi jogokat deklaráltak, ahol felkeltek a rabszolgaság ellen, ahol minden, de minden van: nyersanyag, tőke, szép táj, elegendő hely, bőséges tanulság, tiszta lap; eszme, kultúra, termelési módszer, technológia. Lehetnének boldogok és gazdagok. És ennyi erőforrásból mi lett?
Összességében: olyan szörnyűségek, amik sehol máshol nincsenek meg ilyen mértékben. Kizsákmányolás, silány életminőség, gyilkos versengés, adósságcsapda. Embertelen, falánk kapitalizmus, népbutítás és manipuláció szórakoztatás címén. Magányos, mentálisan sérült, függő emberek tömege, durva szerhasználat, céltalan élet, rettenetes egyenlőtlenség. Példátlan és kezelhetetlen erőszak. Durva elhízás, megnyomorodás, olcsó, feldolgozott étel, harsány és erőszakos marketing. Boldogtalanság, magabiztos bizonygatás. Fura prüdéria. Mindennek, amit Európában komolyan gondolunk (például, hogy a maraton, az futás), a devalválása, szétforgácsolása.
Rengeteg szabadidő, mentális gimnasztikázás.
Tudom, hogy olcsó az óhaza gőgje, ki kéne hagynom, de én abban nőttem, fel, hogy Amerika mindaz, ami itt nem lehetséges, ami nekünk tilos, és ezért élünk mi rosszul. Nos, nem éltünk rosszul (akkor még).
Hogy van ez, hogy sehol a világ más táján nem mondogatják, hogy “a tudomány szerint” a diéták kudarcosak, lefogyni nem lehet, de ha mégis, akkor azt visszahízza a 95 vagy 98 százalék, és ezért károsak és ne diétázz.
Sehol nem mindják egymásnak ekkora műmosollyal, hpgy gyönyörű vagy, drágám, és sehol nem aggódnak ugyanezek a nők amiatt, hogy mennyire nem is gyönyörűek.
Sehol nem fogy ennyi szorongásoldó, antidepresszáns.
Sehol nem falnak ennyi feldolgozott vackot, és nem keseregnek aztán az elhízáson, hogy utána felesküdjenek naivan valami gamifikált, pénzes MLM módszerre (“azt mondta a tanácsadó”); sehol így nem buknak bele két hét után, kezdik újra mégis hússzor, cuppannak rá infantilis, külsődleges ösztönzőkre*, mesélnek róla lelkesen mindenkinek… – aztán lesznek lelkibetegek tőle, ábrándulnak ki végleg, csömörletesen, és hangoztatják az alapos researchök után (igen, a neten való nézegetést így nevezik!), hogy micsoda átverés az egész egészséges életmód, a diéta, weight management, és kövérnek lenni igenis okés, sőt, gyönyörű, úgy is teljes és egészséges élet van, lehet jógázni, edzeni, divatozni…
Azt hitted, fat acceptance? Fat pride, netán? Body positivity? Dehogy is. Fat justice.
I sometimes like being fat because sometimes it makes me feel proud, and sometimes it makes me feel pretty. Sometimes I feel strong, and sometimes I feel full. Soul-full. Not stomach-full. Though, to be honest, sometimes also stomach-full. It’s summer and the farmer’s market has incredible deals of fresh fruit.
(kiemelés tőlem, ez az igazi wtf)
És minderről (hogy a diéta értelmetlen) mint valami univerzáléról beszélnek: ilyen az emberi test, az evolúció, ez maga a diverzitás, hogy vannak kövér emberek. 70 százalék éspedig. Vajon a dán, a spanyol, a finn, a japán polgárnak (szándékosan csak jóléti államokat említek) miért nincs szüksége ilyen magyarázatokra, nyakatekert érvelésre, jelszavakra, és miért mozgékonyabbak mégis az emberek, miért élnek tovább és jobban? Miért kerül kevesebbe az egészségügyük…?
Az amerikaiak megdöbbentően vakok a tényezőkre, amelyek az ördögi körökben, a kudarcokban és ostobaságban tartják őket.
Ez az üzenet nálunk is jól jön, és jön is: sok éve szivárog be hozzánk, szinte változtatás nélkül. Terjed a női médiában, ráragadva a feminizmusra, az előítéletesség és kirekesztés tilalmára, és jól megtámogatja a női depressziót és a gyatra életminőséget.
Meg is könnyebbülsz. Ha elégszer tolják eléd a szétretusált fotót, elhiszed, hogy Ashley Graham bőre sima. Pedig ő maga sem tagadja a valóságot:
Ha ennek bedőlsz, ha igazán, őszintén elhiszed, nem csak udvariasságból, hogy ez jó lehet, akkor elvesztél.
Miközben nem mersz tükörbe nézni, egy feljavítatlan fotót kitenni (ha mégis, azt akkora durranás, hogy agyon kell hashtagezni! #nomakeup, #nofilter!), egyre csak hangoztatod a lelki értékeket. Másokat nevezel dicsekvőnek és önzőnek, firtatod, ki mit csinál – pedig, sajnos, aki nem elégedett, aki védekezik, aki nem érzi sűrűn, hogy “igen, ezt megcsináltam!”, aki ennyire idegenkedik attól, ami másnak könnyűség, virulás (moralizál a szerelem fölött, nem tetszik neki, ha egy fiatal nő szül, beszól a kockahasra), az el is romlik és kellemetlen emberré válik.
Kész vagy elhinni azt, ami jól jön. Már nem is hiszed, hogy tehetnél valamit. Védekezel folyton, hogy ne kelljen.
Nem gondolsz arra, hogy igenis, akkor, régebben választhattál volna mást, tehát nem mások hibája a mostani állapot.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy megkíván-e a férfi, elég divatos-e a testalkatod, vagy feljön-e rád a koktélruha. Arról van szó, hogy milyen minőségű az életed,
És míg ágálsz, társadalmilag felvilágosultnak, jólértesültnek, morálisan helyesnek, továbbá hús-vér embernek hiszed magad (a műnőkkel szemben). És hiszi ugyanezt a sok jó szándékú, lakásából már ki sem mozduló, megvezetett nő.
Ez a katasztrófa.
Itt van egy vallomás, elég enyhe, mert a végén azért felcsillan azegészség, de nagyon jellemző. Ő volt dieting counsellor (persze sima MLM ez is), de már nem az, és ő is megmagyarázza:
* Ragen Chastain, fat acceptance, HAES és body positivity aktivista 2014-ben nyomatékosan bejelentette, hogy mivel a kövérek is ugyanúgy sportolhatnak, és ő nagyon sportos és eltökélt, ezt be is bizonyítja: nekiáll edzeni és teljesíti az Ironmant, a teljes távot. Ezzel és mással, posztokkal, beszédekkel, könyvekkel rengeteg nőnek adott hitet és érvmuníciót: nem is baj, hogy ilyen állapotban vannak, nem az ő hibájuk, így is teljes az élet, még ilyen extrém sportteljesítmény is lehetséges közel 200 kilósan. A soon to be Ironman pedig edzett,m vagy nem, mindenesetre sorra nevezett laza szintidejű versenyekre.
Egyszer feladta a legelején, azóta el sem ment. Itt elismeri, hogy feladta, nem fogja ő ezt versenyen megcsinálni:
https://ironfatblog.wordpress.com/2019/09/28/doing-it-my-way/ https://ironfatblog.wordpress.com/2019/10/02/pros-and-cons-of-staging-my-own-iron-distance-triathlon/
Azt kéne elismernie, hogy 1. nem készült, 2. alaptalan ígéretet tett, 3. a teste ilyen sportra már régesrég alkalmatlan, tévúton jár. Csak akkor mi lesz az előadói hitelességgel, az önpromóként használt lelkesítő posztokkal, adománygyűjtésekkel?
Ő amiatt szomorú most, és ezt neveztem infantilis, külsődleges motivációnak, hogy a saját szervezésű “teljesítés” után nem kap hivatalos tetoválást, ironmanes cipőfűzőt, matricát, nem mondja be a nevét a tömeg előtt mikrofonba Mike Reilly, és nem azért, mert kínos az egész, kínos, hogy túlvállalta magát és átverte a követőit, folyamatosan kifogásokat sorolva.
https://truthaboutragen.wordpress.com/2015/12/12/the-truth-about-ragen-chastain-2/
—
És, igen, eljutott a blog már arra a fejlettségi fokra, hogy senki nem kezdi rá a kommentekben, hogy de Amerika nem csak ilyen, nem homogén, és igenis van sok jó ott, van egy csomó jó dolog, és ő volt már ott… ugye…?