A szerelem? Az is.
Na de az unalomból szerelem! Az a legalja. Azt a kínlódást, vergődést, kétkedést, amit egy agyába zárt, ott űzötten keringő középkorú nő tud produkálni, hát komolyan.
El kéne menni kapálni.
Amikor nincs elég inger. Amikor kéne valami. Az unalom maga a hetedik főbűn: a jóra való restség. És nem is valami protestáns etika meg teljesítménykényszer ez, nem a hasznosságról beszélek, hanem a megélt életről, az örömről, a tettekről, a vállalásról.
Hogy az ember mi mindenre képes, mit összeképzel, gyötrődik, önelemez, nézeget, véleményez, ha nincsen dolga, értékrendje, belső tartása!
Az unalom az eredete a sok visszás, egymást bántó, aljas megnyilvánulásnak. De mire én erre rájöttem! Hogy ez a bajuk, én csak ürügy vagyok. Az intellektuális igénytelenségnek unalom az oka és következménye is. A pszeudonkontenteknek, a puffogásnak, a hitvitáknak, a módszerekért való rajongásnak. Az eltévedt, magát nem látó önértelmezésnek.
Másoknak megmondani, hogyan legyen értelmes életük. Meg: te imádkozol értük. Te hasznos vagy, mutatod fel azt az egyetlen, értékelhető, kicsit azért cikis cselekvést az életedből, jó demonstratívan.. Addig se látszik, mennyire unatkozol és mennyit kavarsz. Vadidegen létedre kioktatsz arról, hogy nekem hogyan legyen értelmes életem.
Vagy merő jóindulatból, hogy én mit egyek. Hogy lehet, hogy nem látszanak emberek határai? Nem az a baj, ha nem értesz egyet, ha gonosz vagy, mármint ez is baj, de más a lényeg: az a baj, hogy nem érzékeled, hol van a másik énhatára.
Kamaszkorban nagyon súlyos az unalom. Mennyi időnk van, istenem. Én tanulással nemigen fárasztottam magam, és barátságaim voltak ugyan, de olyan sűrű társasági életem nem. Nem is olvastam eleget akkor még, csak később. Önelemeztem, gyötrődtem, fejben voltam szerelmes. Mások együttesekért rajongtak, testmódosítottak, ittak. A maiak sminkelnek, önkifejeznek, videókat néznek és gyártanak, vegánok és transzok lesznek, Gretát tagelik.
Az unalom és figyeleméhség legmeredekebb formájában egyik netes rajongóm kiötölte, hogy akkor neki most disszociatív személyiségzavara van, és erről blogol. Reméljük, csak az egyik énje kapja el a vírust, a többi nem.
Azt hittük, most majd a lényeg marad. Mindenki mondta is lelkesen, akit nem hajt a munkahelye, hogy most aztán rendet rak, a gyerekeivel minőségi időt tölt, befőz, sportol. De kettő jóga után vége is volt. Tévét néz, másokat figyel, oktat ki és zabál. Unatkozik, nyomorog, hibáztatja a körülményeket, nyelvét élezi azokon, akik edzenek, vagy akiknek kertjük van.
Az otthon rekedtek facebookoznak, járőröznek. Mérhetetlen irigy, gonosz, unatkozó kontentek: Rogán Cecília miért reszeli a körmét, Varga Judit miért lép utcára, hogy mer szép lenni, és emellett a saját problémák erkölcsi tettként való lobogtatása. Ha sazr neki, az erény. Mertőkbezzeg, ők dolgoznak vagy etikusan munkanélküliek, csupa hasznosság és sorscsapás, nekik ilyenre nem telik, férje betegtologat, anyja 82, alig tud megélni. Mert amazok. Vérlázító. Hát nyilván.
Ki viszonyította magát valaha olyan nőkhöz, akiket eleve fanyalgási céltáblának, irritáló kontrasztnak találtak ki és hoztak forgalomba? Te bedőlsz ennek? Téged ez háborít fel? Nem mondjuk a férjed, gyereked viselkedése? A saját lustaságod?
Az izoláció kimaxolta a jellemvonásokat és fogyatkozásokat, különösen azoknál, akik eddig másképp éltek, és most otthon rekedtek: most rákapcsolt mindenkiben az igazodó, a mutogató, a deklaráló, a tanácsadó, az álságos aggódó. Kiderül: nem volt élete, csak azt hitte, mert rohangált. Türemkedik a saját bőrt mentő, a rafkós, a rajtakapó, a fitogtató, a nejlonzacskózó-fertőtlenítő. Az álságos mindenrendbenlesz, micsakértetekdolgozunk, reméljükkibírjuk hashtagek mögött a Wmn.hu szöveggyártói fájdalmasan szembesülnek a fölöslegességükkel. Nincs több modoroskodás, menőzés. Kínos a felelősségteljesnek beállított luxusnyafizó anyaság, a kifogáskeresés, a témátlanság, a szépelgés, a jópofán előadott irigykedés, zabálás, sportgyűlölet, alkoholizmus és a rossz mondatok.
Én csak nézek, és rájövök, kiben mi lakik. Most nem kell, de ha ennek vége lesz, én ezekkel az emberekkel nem is akarok érintkezni.
Van olyan is, hogy valakinek van, lenne dolga, de az annyira monoton, méltatlan, terhes vagy kellemetlen, hogy menekül előle. Ez is unalom, bűntudattal terhelve. A kismamák, a takarítók, a pultosok unalma.
De a gyerek, főleg a kicsi, aki még nem romlott el az unalomban, mégis visszaránt, egyben tart, a lét lényegéhez köt. A testedet lefoglalja a kihordása, cipelése, szoptatása. Aztán leköt a léte. Nem ez a dolga, nem ezért szültünk, és mégis megtörténik. Az embernek, ha gyereke van, nincs pofája hülyeségeken vekengeni. De ha mégis vekengsz, ő majd megzavar benne. Előbb-utóbb éhes lesz, odaszarik, leesik valahonnan, ki kell mosni a ruháját, ki kell vinni a levegőre. Vagy csak rádnéz azzal a megdöbbentő tekintetével. Előbb-utóbb elneveted magad.
Vagy az is van, hogy kimenekülsz a lakásból. Az is az élet, a lényeg. Sokan kezdtünk el azért futni a hegyen, bringázni, terembe járni, mert elviselhetetlen volt annyit lakásban lenni a gyerekkel, amennyit voltunk, kibírhatatlan volt a csacsogás, nyafogás, morzsák és nyálak, és a sport legális alibi volt. Azt nagyon meg kell magyarázni, hogy “nincs időm”, miközben megpusztulsz másfél óra csöndért, saját rendelkezésű percekért.
Ezzel is, emiatt, és enélkül is az értelmes, elemi létre figyelmeztet a gyerek.
Ha sikerül a megfelelési kényszert, a parákat felismerni és levetni, ha nem ragadsz a tévé elé, ha nem a felületes ismerőseiddel foglalkozol, most megértheted önmagad.