Ja, nem azért, mert az óvó néni átműti őket. És hogy ezen ilyen szinten, repetitíven poénkodtak értelmes sajtómunkások is, az sokatmondó. Eleve, hogy “a kormány homofób uszítását”, “kiközösítő népszavazását” ennyit emlegették – addig se kellett eltűnődni, hogy mi is pontosan az ellenzéki állítás, hogy kerül az ellenzékbe a Jobbik “néppárt”, mely plusz szavazót nem hozott, de a régieket sem. Mintha félnének a dolgot valóban megvitatni, hogy mitől káros a gendertan, mik az érdekek a propaganda mögött), túlzásmentesen, elfogulatlanul megnézni, miért ugrik rá tiltakozva-idegenkedve nemcsak Bayer Zsolt, hanem az átlagember is. Inkább defaultnak veszik, hogy általános a homofóbia, sőt, üldöztetés van, mely a Fidesz bűne, és aki idegenkedik a genderdumától, az meg tudatlan, nem érdekli “a tudomány” (pedig Mari néninek igaza van). Soha nem írnak a detranzícióról, se a heves brit, amerikai vitákról, törvénykezésről (számos “transzjogot” vonnak vissza, épp a kamaszokkal kapcsolatban), transz nyomulás visszaéléseiről, és csak Rowling kapcsán a feministák cancel-kicsinálásáról. Állítják: nem létezik melegpropaganda, miközben maguk is ontják az ilyen tartalmakat, egészen a legbutább rinyálásokig (az szexualitás ernyőfogalom, tudtad-e?), de persze az felvilágosítás, segítség, hogy ne érezzék magukat egyedül a kamaszok.
Nem úgy fenyegető mindez, ahogy a plakátokról sejlik, hogy már ma jönnek, műtenek, és nem is úgy, hogy agymosásnak. Direkt sulykolni esélyük sem volt, csak puhítgatják a tudatokat, együttérzésre apellálnak. Ki rúgna szenvedő emberekbe? Aki nem dől be ennek, az is hallgat. Maci is mondja, elismerem: nem számít annyit az LMBT propaganda, mint én azt kihegyezetten érzékelem. El se jut az átlagemberhez. A Tobi színeit 3547 fő látta (és a Nemzeti Filmintézet támogatta!). Pár tucat, igaz, nagy elérésű és hangos szereplő nyomatja, akire ép kamasz nem akar hasonlítani (mondom egyszerűbben: a magyar aktivisták rettenetesen néznek ki, és az üldöztetésen, jogkövetelésen kívül nincsen mondandójuk). És pár ezer jóakaratú nő a közönség. Én meghasonlottam ebben, hogy ezt jelenti ellenzékinek lenni, mert nem.
Nem annyira elnyomó, amit a Fidesz csinál, másrészt nem annyira veszélyes az sem, amit az aktivisták és szervezetek. A veszély hosszabb távon, sok lépcsőben, lassú tudatformálással érvényesül, ahogy a béka fő.
Az fenyeget, hogy semmi nem úgy van. Mindenről elmondják, hogy az tévedés, előítélet, mi meg elhisszük. Feladjuk kis ellenérzéseinket (“az nem lehet, hogy ennyire bonyolult minden”). Sóhajtunk: jó, akkor bonyolult. Az előítélet, elnyomás koherens magyarázatnak tűnik: a patriarchátus a hibás, a kirekesztés, Orbán, a kapitalizmus. Kis szépséghiba, hogy senkit nem bántanak, nem tudnak LMBT-ellenes eseteket felmutatni (az őszi villamosos eset óta), a vélemény meg szabad. Épp a hiszékenységre, tekintélytiszteletre apellálva tudnak normalizálódni lassan a fura, önös, valóságtagadó magyarázatok. Ez a normalizálódás jóléti világjelenség, és bejárat a disztópiába.
Most nem akarok már a melegekről/transzokról írni, mert fontosabb, hogy mindez leginkább a nők problémája. Nekik problematikus, nőként aggasztó. Mi, a jószívű nők, tanult ismerőseim is készséggel elhisszük pl. Barukhot, aki elnyomottságról beszél (Harry Potter, ADHD). Elhiszünk mindenfajta önsajnálatot, különlegeskedést, holott nyilvánvaló: Barukhnak extrán jó a helyzete, érdekérvényesítése. Ez is a nők önelnyomása, baleksága, hogy ebben tömegesen, csupa kedves lájkjaikkal részt vesznek. A követő, a lájk forintosítható érték. Fel kéne szabadulni már, észrevenni, hogy használnak. Nézzétek meg, kik siratják Erzsi macskát, kik nem merték elhinni, hogy drogtúladagolásban halt meg Homonnay, kik nyomatják a vegánságot, a vászonszatyrot, világjobbítást, kik fotózzák le a kidekorált népszavazást, kik tódulnak Perintfalvi vagy Antoni Rita szerepelgetéseihez, kiknek tetszik noÁr vagy Bálint NatáLia munkássága, kik nem néznek utána Orosz Bernadett történetének, kik sajnálják, hogy Hodász András sem bírta tovább… Kik nem mernek valós, örömteli életet élni, a problémákra válaszul cselekvést felmutatni? Tanult nők. És ez megfosztottság. Jelszavakba, facebookos rantekbe, ügyekbe ragadnak, ezek az ő közösségeik. Nem mernek racionálisan, “ridegen”, “férfiasan” tájékozódni, mert érzelmileg és segítőkészen értelmezik az emberi történeteket, a szenvedést, kirekesztettséget. Végül mégis ők lesznek ítélkezők, elszántan, erkölcsileg, hüppögve ítélik meg azt, aki átlát a műsoron (a megszólított Gumiszoba):
Mi, anyák külön érintettek vagyunk, és ettől lett fogadókészségünk: a gyerekünket védjük, ő is elszenvedője az “előítéleteknek”. A valóságtagadás kedvesen, vigasztalóan, igazságosan hangzott. Inkluzív. Csökkentette a feszültségeinket. A mi liberális gyerekünk, akivel annyit beszélgettünk, tudatosan, szelíden, akit megértünk, a kis drága: ő más. Nincs erőszak, tekintélyelv itt, csak enyhe idegbetegség, tanácstalanság és káosz. Nem kezelhetetlen, félrenevelt, nem ráfüggött a kütyüje, ó, dehogy. Ma már mindenkinek kreatív, tehetséges, érzékeny gyereke van, aki megmondja a véleményét (értsd: pofátlan és rosszul taktikázik), és hát nem bírja a “poroszos” iskolát. (Mi is megjártuk a poklot, de igyekeztem tisztán látni magunkat is, és amikor a fiam visszaszólt, vállalta a következményeket. Nem is sírdogált soha, a többiekéhez képest eseménytelen a kamaszkora, és a mai napig bizalmasan mesél.) Az nem lehet, hogy ennyien vannak a mások, és az iskolák, a mégoly NER-esek (és benne a hős sztrájkoló tanárok) ennyire nem igazodnak.
És mi is emlékszünk erre: szenvedtünk, érzékenyen, introvertáltan, testképpel, bántásokkal, szexuális nehézségekkel, amikor ezzel még nem lehetett kiállni. Ezért hisszük el, hogy létezik ellenség: a testkép, a bikini body, a heteronormativitás elnyomás, a táplálkozási zavar, a depresszió, a bully pedig mint gonosz rém (személy) leselkedik a drága gyerekre. Ez a baj, kérem szépen, nem az, hogy kövér, vinnyogásig szeretetéhes vagy céltalan. Nem az a baj, hogy a mi elfuserált életünket, depressziónkat, közönybe fúlt házasságunkat tükrözi. Készséggel hajtogatjuk: előbújás, anorexia, nonkonformitás, és nem merünk belegondolni, hogy maguk az állapotok is, de különösen a kihirdetgető hév már tünetei, következményei valami másnak – az értékvesztésnek.
Én soha nem felejtem el annak a döbbenetét, hogy erkölcsi-ideológiai álruhában, falkába verődve mocskoltak, hogy én sportolni merek, és élvezem. Megértettük, hogy nem szabad szóvá tenni a kövérséget, ez tabu, miközben a sajátunktól szenvedünk. De milyen feminista az, aki észre meri venni? Fel sem tehető ma a kérdés: ez a sok segítő, gyásztanácsadó, meseterapeuta, mentor, aktivista, lányból transz fiúvá vált, szépszavú MÁSkodó, ezek miért mindig kövérek? Ők bátrak, a szivárvány szép, a sima heteró gyerekvállalás maradi. Az élet nehéz, a miénk is az volt, elvált anyák tömegesen elfogadták, hogy fiatalok félnek az élettől, a vállalástól, lógnak a szüleiken, biszexek vagy aszexek, és nem akarnak gyereket. Legyen a világ a hibás, “a rendszer”, legyen a furaság normális, csak ki ne derüljön, valamit mi is elrontottunk.
Mi, “nyitott értelmiségiek” (férfiak is) elhisszük, hogy nekünk kell változni, fejlődni, és nem úgy vannak a dolgok. Sokszor nem úgy vannak, persze, de azért nem lehet, hogy semmi sincs úgy, ahogy régen.
A magunk elidegenedett életében sem merjük az egyszerű valóságot látni, tisztelni összefüggést, természetes tényeket, sorsot.
Hogy például a háziállat nem ember, nem is egyenrangú, nem gyerek, nem családtag – akinek az, az másra is képes.
Vagy hogy megöregszünk, lehet szépen, de hazudni róla, meg fiatallányt mímelni negyvenöt évesen, az nem megy.
Hogy nem queer vagy te, haver, hanem aberrált, és azt hiszed, jogod van.
Hogy a betegségek egy része gyógyíthatatlan, és hogy 80 éves emberek meghalnak, járványban vagy másban.
Vagy hogy a házasság meló és kockázat, bármilyen fancy is az esküvő az instán, a valósága nem Hollywood, és nem csak azért, mert hazudnak, hanem a jó házasság se.
Hogy a gyerekvállalás meg felnőtt döntés, a “láthatatlan munka” kb. a saját életviteled meg az ön-elnemlátók gondozása, rendben tartása… ja meg ami hülyeséget még magadra vállaltál, mert láttad a wmn-en meg a vegán horgolt körökben, anyavetélkedőkön. Idióta céklás sütikben önmegvalósítani. Nem aludni amiatt, hogy ellenőrzöd a gyereked netezését. Elfek a polcon, takaríthatsz, majd sírsz, hogy kimerültél.
Hogy miféle bátorság félig kamasz létben rekedve, csúnya és rigolyás nőként nemszülni. És ezt bátorságként, hovatovább politikai tettként prezentálja a média.
Vagy (ezzel most lecsóba csapok) minek csikar gyereket az, akinek nem lehet, mert egyedülálló, meleg, mert nem fogan meg. Mintha a gyerek neki járna.
Miért nem látják a szex felelősségét, és miért a szabad abortusz jogáról beszélünk a lányaink kapcsán, és nem a szép szerelemről, az erős, méltó lányról, aki nem szűköl a szeretetért, és jól dönt.
Mindehhez, főleg az ellenzékieknek, társul egy közérzetté vált üldöztetésérzet: a világ, a rendszer, Orbán a hibás. Mindenki dermedten depressziós, kudarcos, beteg, menekül. Valódi cselekvésre nincs belső erő vagy mozgástér. Gumiszoba bármely kommentfolyama dúskál ebben. Németországban még a kutyák sem ugatnak:
#orbánarendpárti
Mi, fogyasztók, szellemi termékként megveszünk új, izgalmasnak tűnő magyarázatokat, tanokat, jelszavakat. Közben a millenialok és a még fiatalabbak szörnyűséges lelkiállapotban vannak. Folyamatosan hallom a történeteket, elképesztően változatos a kín. A konszenzus az, hogy az élet bonyolultan, sokféleképp nyomorult, tanulunk a traumákból, sőt: a traumával lehetsz sztár.
Csak én áhítozom arra, hogy az élet egyszerű? És hogy alázat kell, túl az egón és a kívánságműsoron, a létezésnek tisztelendő törvényei vannak, a biológiának meg korlátai…
Nem vonzó a valós élet, a sár, a hó, a veríték.
Rengeteg virtuális inger: eszképizmus, mesevilág, a szörnyű világra hivatkozva közöny, kiégettség, minden mindegy. Jólétben, békében élő fiatal, ép emberek tömegeinek.
Mennyi pótcselekvés, és mennyire nincsenek egyszerű, spontán tettek, ami átvágna a bozóton. Útmutatást, módszert, valláspótlékot akarnak, minél bonyolultabb, annál jobb. A boldogságot amerikai romkomként prezentálják, csak hashtagekkel élik meg. Én, önmagam, szabadon, én döntök! Markol és nem fog semmit, nem ismeri fel a sorsát, korlátait, a nagyobb erőket. Komodifikáció: minden áru, az élmény, a hozzáértés, az önismeret, a gyerekcsinálás, a gyerek, az egészségmegőrzés, minden jár, és megszerzi és mutogatja. Kamaszok eszképizmusa: manga, youtuberkedés, smink, vegánság; húszasok: traumaírás, cosplay, body positivity, divat, ökó, biokozmetikum márkanagykövet; harmincasok: társkeresés és rinya, ezótanok, önmegértés, vállalkozásnak nevezett egókihirdetés, jóga, facebookcsoportok, nemszülök, kitérdekel, szülök, akkor szülészeti erőszak, jelvényként viselt-mutogatott jóság, kézműves giccs, szivárvány, külföld. Negyvenesek: teljes kiégettség, mert már minden megvolt, karcosság, válás, aki teheti, facsar még egyet a szikkadt szexualitáson, hirtelen jött kink meg poliamór lobbanások – ez is áru, megszerzendő, iparága van. Edzés csak képen. Anyák: nevelési stílusok, tárgyak, kajával pepecsel, rönkház, jurta, dúlaság. Könyvek fellapozatlan, túracipők porosodnak, nem tanul nyelvet. És nincs egy jó mondat, egy szívből nevetés, egy igazi barát, egy őszinte gesztus.
A gyerekeinkre az leselkedik, hogy önmegmutatás és öndefiníció természetes vágyára rátelepednek az ideológiai pedofilok, és kialakulatlan lelkeknek elmagyarázzák, hogy ez meg az a tünteted, bánatod azért van, mert (elnevezési kényszer, címke). Nem vitatható, nem tudhatod, mit érez. Az áldozat beledermed a definícióba, olvas, megerősödik, projektje lesz, és elkezd hormont szedni a tizennyolcadik születésnapján, és tönkreteszi a termékenységét. Pedig ha kilépne a lehúzó aromantikus nonbináris demi-pánszexuális vegán csoportból, elmenne túrázni, a pszichológusra szánt tizenötezret meg überkúl fényes gatyóra költené, mindenki boldogabb lenne.