Mármint hogy ez legyek. Meg hogy úgyis vagyok.
Ezt a tanácsot kaptam.
Tudom én, amúgy. Mégis mondom, elmondom, elmondtam, hogy mit tettek velem, mert a szó, a kimondás az én hatalmam. Nem mintha bármit igazolnom kéne, bárkit meggyőznöm. Azért mondom, mert így történt, ezt látom, ez az igazság. És mert jogom van hozzá. Meg blogom. Nem Isten kegyelméből, hanem én hoztam létre.
A felületes látogató úgyis ránézésre meg sztereotípiák alapján ítél. Láttuk, hogy lelkülettől függően az izmokba is bele lehet magyarázni bármit. Aki érti, érteni akarja, az meg érti. Akárhányan néznek furán rám, vagy néznek egyenesen bolondnak azért, hogy rólam ezek a dolgok tudhatók (miközben ők a cikis sztorijaikat legfeljebb a terapeutájuknak tárják fel), a reflexióim, a “stílusom”, az “agresszióm” miatt, és mert – micsoda hökkenet – meg is rajzoltam a kritikáimat, én azt teszem, amit jónak látok, és egyre gyakrabban azt, ami jólesik.
Én rendkívül jól szórakoztam. És biztosan nem fogok az ő illemszabályaik, pláne sunyi érdekeik szerint lavírozni.
De: nem kell visszaszólni, hangoztatni, kiírni. Mert úgyis tudjuk, mi van.
Mi tudjuk, persze.
Ez a “szard le.” Más néven: lapíts. És gaslighting. Nincs jogod megvédeni magad, mert akkor te is olyan leszel. Nem jár neked az erkölcsi fölény vagy az elismerés. Csak akkor, ha hallgatsz. Ha nem hozol szóba kellemetlen témákat.
Mert ha a kedvünkért meg hát a saját védelmed érdekében nem hallgatsz elegánsan, akkor megvonjuk tőled az együttérzést. Tüntesd el a történetet!
Ja, de írd meg! Regényben. Az érdekes.
Dehogy írom én bele a – blogos – konfliktusaimat a regényembe. Nem vagyok én Szentesi Éva, hogy a döcögő életemtől frusztráltan egy “regényben” teremtsek magamból überdögös, szexi, tökéletes boldogságú ideált, aki lám, be is pasizott. Hogy ott szóljak be úgy egykori BFF barátnémnak, ahogy az életben soha nem mertem, ráadásul mással végeztetve el a piszkos munkát. Mondván, ez fikció. Dehogy fikció, dehogy irodalom. Ilyeneket tizenöt évesen képzelegtünk, súlyosabb esetek spirálfüzetbe is leírták álságos fikcióként (“Nickoletth hátradobta derékig érő, fényes haját”).
Az életem nem döcög. Bőségben élek. Semmit nem kell sulykolva mutogatnom. Az irodalom nem való önvigasztalásra és a valós reprezentáció kitisztogatására, mert ezek a libák úgy olvassák, hogy “most végre kiderül, min vesztek össze és milyen ez a pasi”. Hát nem derült ki. Ami kiderül, dermesztően sivár.
Sokkal, sokkal érdekesebb mondandóim vannak.
És: nem igaz, sem erkölcsileg, sem logikailag az, hogy addig van igazam, amíg nem szólok vissza, nem mutatok rá arra, hogy ezek az akciók és emberek mitől és mennyire gázosak. És szépen sem kell beszélnem. Tudom, hogy gátlásos, szorongó, engem nem kedvelő emberek, ha csak idepillantanak, akkor hátrahőkölnek, illetve igazolást találnak az idegenkedésükre, hogy mi ez, kit utál ennyire, valami veszekedés? De van, aki tíz meg nyolc éve olvas, követte szervesen az évek alatt, hogy lett nagy a blog, miért estek neki, mit nem bírnak elviselni. És én nekik írok, lásd a blog címét.
Az meg végképp nem igaz, hogy ne lenne jogom az általam megfelelőnek tartott eszközzel megvédeni magam. Ez is gaslighting amúgy, olyan, ami a saját fejemben zajlik a szavaik nyomán. Hogy nem szabad, jaj, nem.
De ha vicces?
Engem utáló emberek életét, energiáit felemészti a gerleéva. Akiért nemrég még eksztatikus levelekben rajongtak, meg ezrével kommenteltek a blogra “őszintén”.
Nem lettem a visszaszólásoktól rosszabb ember, nem léptem át általam fontosnak tartott határt. Időm, energiám ment el vele, ez tény. Valamennyi. Effort nem volt. Effort nekem egy igazán jó rajz, meg a regény, és én viszolygok attól az önigazoló, magamat hőssé avató írásmódtól, az egésznek a hamisságától. És túl sokat olvasok: nem akarom Shriver hatását magamon, se Halász Ritáét.
Idő, energia volt, és vannak, lettek következményei. Amelyek nekem bőven megérik.
De nem lettem és sosem voltam olyan.
A másik, hogy akármit is teszek, ettől még érvényes marad két fontos tény: egy, hogy falkában nekemestek gyengus, béna, gonosz, parazita viselkedésű emberek, akik eleve akartak tőlem valamit, önként jöttek a közelembe, rajongani, okulni, gyönyörködni vagy használni, én meg általánosan jó fej voltam mindegyikkel, illetve egyikük heves, életét is felforgató szerelmét viszonoztam egy fél évig. Így kezdődött, nem fordítva, és minden a blogból indul, abból, hogy az íráshoz való jogomat, szabadságomat és a leírtak igazságát nem bírják el, ki. Kettő, hogy jogom van megvédeni is magam, és ehhez én választok eszközt, és ez is a szuverén döntésem, nem annyira érdekel, hogy a nézelődő (a bullying-elméletben: a szemlélő) ízlése szerint ez milyen. Vagy hogy mit hisz, mit várok el tőle emiatt.
Nem várok el semmit, én felnőtt vagyok, én nem használok senkit, nem állítom hadrendbe az embereket, és soha nem élveztem az ilyesmit. Kritikátlannak és bénának tartottam azokat, akik feladják magukat annyira, hogy egy másik ember ügyéért így szolgáljanak, szerveződjenek kommentekben vagy akárhol (aztán szemen köpjenek, ez érdekes). Annyira, hogy százszor is leírtam a tagságnak privát: NE látssz, NE vonódj be, ne érts egyet, ne lájkolj.
Így esett, hogy kilencven százalék a néma. olvas, jelen van, több éve, és soha nem ír. E-mailt se.
Tényleg nem kell folyton visszaszólni, ugrani. Fricskázni lehet, meg vicces is, mert tükör. Szinte művészeti gesztus, performansz. De kiborulni? Ugyan.
Amikor ők ugranak, bármire, mert annyira frusztráltak, akkor látom, hogy ez amúgy milyen nevetséges. Üzengetni, félreértett mondatokra vijjogva lecsapni, iróniát-idézetet nem felfogni. Újra meg újra sulykolni a narratívát, milyen a másik fél.
Ellenem egy szervezett csoport van, én itt egyedül vagyok.
Azt nem kell többet leírni, mennyire aljas, sunyi, gyáva, hazug, őszintétlen, megjátszó, kisszerű, pletykás, legrosszabb dinamikáknak engedő az, amit ellenem passzióból, addiktívan folytatnak. Kiismertem, már leírtam, nem változott. Meg a jogi megerőszakolás, annak biztosítása, hogy valaki, akinek tilos vagyok, megtiltottak neki, és ő is önmagának, a hihetetlen kisebbségi érzését ne önfejlesztésbe, ezt az egész sorsszerű érzelmi intenzitást ne az élete megváltoztatására, a hazugságai felszámolására használja, hanem ellenem döfje, átforgassa úgy, hogy meglegyen az engedély, és éveken át, naponta foglalkozhasson velem: ha úgy nem, akkor ilyen negatívban.
És itt van és figyel, és lehet, hogy az őt ellenőrző családtag is figyel, és én így írok évek óta, hogy erről tudok, és hogy a világom, az életem, az érzéseim, élményeim, szófordulatom, színházam, gyerekeim, sportom, fotóm ne célozgatás vagy bizonygatás legyen, hanem pont olyan, mint nélkülük lenne. Annak nyugalmával, hogy hiába provokálnak, úgyis világos, mi az igazság, hogy élek, miből, hogy nézek ki, mi az értékrendem és a többi.
Nem tudtak önmagam ellen fordítani. Elérni, hogy kételkedjem az értékemben, hogy magamat hibáztassam, vádoljam
Ezt persze most, 2022 júniusában mondom, és mostanra lett igaz, bár már egy ideje. 2019 őszén, 2020 tavaszán voltak nehéz napjaim, nem így láttam, sőt, a mocsoknak ezt a mértékét nem akartam elhinni, megijesztett. Azt hittem, ha megszokom és felülemelkedem, akkor, mivel normálisnak tartom, megszokom, ha nem döbbenet ez többé, ha ki tudom röhögni vagy lerajzolni, akkor el is fogadom az egészet, engem is bemocskol.
Nem így lett. Abból van az erőm is. És nem az az életem. Alapvetően én örömre hangolt, bizakodó alkat vagyok, életigenlő, kíváncsi, bízó, aktív. Magzati okokból, mert engem vártak és örültek nekem eredetileg. És annyi döbbenet és rémület nekem elég volt.
Van még egy fontos momentum. Ez kihagytam, kiraktam a posztot, hibák is maradtak benne, de húztam edzeni (hogy beleférjen még mozi előtt) (amire végül nem lett jegy, így később megyünk, így több időm maradt edzeni, szaunázni és javítgatni is). Teljesen mindegy, hogy akit ezek kinéznek maguknak, tehát a célpont mit csinál, hogyan reagál. Nem azért kezdték, nem azért folytatták, nem azért nem hagyták abba, nem azért nem szóltak rájuk, mert én ilyen meg olyan vagyok, hanem mert igényük van rá, és ehhez az igényhez, hogy a matek kijöjjön és racionalizálják a förtelmet, ők eleve is egy hazug imágót teremtettek, aki megérdemli. Akár hallgatok, akár kiborulok, akár fölényes vagyok, mindegy, a saját tapasztalataim és e folyamat minden leírása is ezt mutatja: hogy teljesen mindegy, mit csinál a célpont. Nem csak az van tehát, hogy erkölcsileg igazolhatatlan az, hogy még az űzött személy viselkedjen így meg úgy, mert különben…, hanem hogy mindegy is, ő mit csinál.
A saját szenvedéseit fokozhatja, de nem ez történt, elromolhat (ez sem). És a “renomém” lehet még kockáztatva, ha nem olyan a “stílus”, ami a finnyásaknak megfelel. De nekem semmi közöm azokhoz az emberekhez, akik megítélnének ilyen elfogadottság-polgári-népszerűségi módon. Sem ebben, sem más eseményeknél kicsit sem érdekelt, mit gondolnak arról, ahogy reagálok. Nem azért, mert dac volt bennem, hanem mert ez nem lehet szempont. Akinek ez szempont, az az erő, a tekintély mentén viselkedik, végső soron az agresszorok moralizálgatását és erősködését szolgálja ki.
Ez az egész hátborzongató amúgy mint emberi viselkedés. És én figyelek, megfejtek, értelmezek emberi viselkedéseket, ezt is, meg mindent, amit érdekesnek találok.
Egyre ritkábban érzem, hogy “na, most visszaszólok, mert az esik jól és mert robbannak tőle”, de ha úgy érzem, ha az esik jól, akkor visszaszólok, már csak azért is, mert a jog betűjének rámerősztakolásával, csűrés-csavarással meg homályos fenyegetésekkel tőlem a bármi kimondásának jogát nem veszik el.
Bármi kimondásáét, amit én igaznak, okosnak, fontosnak, jogosnak tartok. Ez fontosabb az életemnél is.
És csak én érezhetem úgy, ahogy érzem, mivel én ismerem a részleteket, és az én bőrömre ment. Nem várhatom, nem is várom el, hogy más pontosan átérezze a deklarációm, visszaszólásaim igazságát. Hogy egyetértsen, meghatódjon, akciózzon. Ezért nagyon keveset és utólag írok csak a tárgyalásokról is.
Csak élni, élményeket falni van kedvem, ez a helyzet. Nem gondolkodom magamon, nem érdekel az önmegértés sem. Ezek a jelszavak, meg a pszichológia, a sok agyalás mind tömegesek lettek és visszaélősen használják őket gyenge, mindent komolyan vevő emberek, akikre nem akarok hasonlítani. Meg a jó ügyek, nőjogok, kisebbségek… ez a neten tolongó íróság. Mindaz, ami érdekelt 2014-15-ben, és amiben kezdeményező voltam, már nem érdekel. Sorra jönnek ki a könyvek, nők könyvei, és mosolygok: te is, te is itt eszméltél.
Na, én ezen túlvagyok. És szeretnék egy elég jó regényt írni.
Sőt, újabban nem is akarom a sportot se kihirdetni, rávezetni és tanítgatni másokat. Felelősséget vállalni, hogy én példát mutassak, ők meg jól legyenek, eddzenek, komolyan vegyék. Megértsék az innovatív dolgaimat, ne ragadjanak le a lelkesült közehlyxeknél, ne szalmaláng legyen, és az igazságoktól se bántódjanak meg. Ne tömjék a croissant-t, ne fájduljon meg a térdük. Hét mi vagyok én. Csak a szikár sport érdekel. Ha épp jön edzeni más is, az is jó. Csak ne kelljen ilyen szerepelve, üdvözülten edzenem nekik. Meg pontosnak lennem, meg akkor mennem, amikor nekik is jó. Lehessek mégse azt edző, meg keményebb, meg hedonistább is, ahogy épp vagyok.
*
Június lett. Mennek maholnap a jelszavak a szokásos módon, türelmet kérek. Gondos táblázatvezetés van, egyszerre kap mindenki!
A következő napokban a posztok témái:
lesz egy kis évadösszegzés: a legnagyobbak, legemlékezetesebb szerepeikben, az évad legjobb előadásai és személyek, mert amióta ez a szenvedélyes heti 2-4 színház van, azóta nagyot ugrott annak minősége, intenzitása, ahogy a színészt mint személyt érzékelem és élvezem.
beszámolok arról, hatott-e a múzsa csókja, egész pontosan az a kínos gesztusom, hogy a Nemzeti évadzáróján, 2002 júniusában odaléptem a művész úrhoz és megsimogattam a rám kötött Babalőrinc kezével a karját. Nem idegenként, de mégis. Mindez zavarba ejti a mai énemet, de én nem húzok éles vonalat: az is én voltam, abból is következem most, és abban a létezésemben is volt nagyszerűség. És hát ma is egy medencében úszunk. Ma már nincs bennem a személye (színészete) iránt akkora áhítat, meg az SZFE se az, ami akkor volt, meg három éve volt, szóval sárga meg savanyú, de abban van a vitamin. És olyan jó lenne azt mondani, vagyis, vicces: az volt ott a múzsacsók. 10-én dől el.
A csajos könyvről (Szentesi Éva: A Merkúr a Retrográdban) is írok majd, mert ezt most elolvastam, és nem állva. Reméltem, hogy megértem őt, reméltem, hogy túloztam, nem volt igazam, lesz valami valódi és fontos. Egyáltalán nem szubjektívak annak szempontjai, hogy mitől irodalmi és működő egy szöveg, csak ugye erről a tömegesnőíró-szektorról nem szokás valódi kritikát írni.