öngyötrő

melléknevek sorozat 28.

folyamatos melléknévi igenév, összetett szóból

Azt kérdezik, vállalok-e személyi edzést.

Nem.

Rögtön rávágom.

Az nem én lennék. Ellenállok annak, hogy így felcsillanjak, kapva kapjak: jé, hát ez is egy lehetőség volna. A blog, az blog, és úgy jó, ha blog marad. A többi meg az életem. Én nem új projekteket vagy megélhetést akarok, hanem írni. Fő tevékenységként, de nem minden áron profitért. Ahhoz értek, abban szereztem gyakorlatot, az a jó nekem, olyan fajta vagyok. Nincs kapcsolt áru, nincs marketing, akarás, és — még — könyv sincs.

Rengeteg előnyt ki tudnék ügyeskedni a blogból, munkát, javakat, nemzetközi terjeszkedést, sokan mondják is ezt nekem, de bennem az van: nem, nem, nem. Mert az félrevinné az egésznek a karakterét, és elvonna az írástól.

Ha bármi mást csinálnék, akkor egészen csomó olyan emberrel kellene kedvesnek, készségesnek lennem, akikkel nem biztos, hogy akarok. Rögtön jönne az üzleti szemlélet, a nyelvembe harapás. Nem volnék többé szabad, máshol lenne a figyelmem, mint ama egyszerű szekvencia, hogy élek-gondolkodom-írok.

További ok, hogy erre már nincs időm, figyelmem. Írás, gyerekek, az otthonunk, edzés, ennyi megy most. Ugyanakkor továbbra is szívesen edzek (együtt vagy egy helyen-időben) akárkivel, aki megkeres, és szívesen válaszolok konkrét kérdésekre is.

Például a “melyik a legjobb fajta zsiradék?” kérdésre linkkel:

http://ketodietapp.com/Blog/post/2014/01/29/Complete-Guide-to-Fats-Oils-on-Low-Carb-Ketogenic-Diet

Aztán, a kompetencia hiánya: nincs szakirányú végzettségem, nem is tervezek szerezni. Nem értek hozzá, és az ilyesmi felelősség. Látom én, meddig és mihez értek. Nem, nem lettem apostol, és tudom, hogy más mást gondol a táplálkozásról vagy a súlyzókról, mint én, és ez nem zavar.

De én eléggé azt gondolom, amit.

Hobbisportoló vagyok, intenzíven nem is régóta csinálom. A módszerem nagyon egyedi. Csak a saját testemhez, működésemhez értek, másnak nem is ígérhetek semmit. Körülményeim, adottságaim, lelkialkatom, igényeim mások, mint másokéi. Mindazt, amit megtudtam, magam kutattam ki ingyenes (többnyire angol nyelvű*) honlapokról és állhatatos önkísérletezéssel, hónapok alatt, információk és cikkek közül válogatva, minden részletnek utánamenve. Ez nehéz út, de szerintem ez az egyetlen út az igazi változáshoz.

És itt egy kis lábjegyzet, mi ez az egyedi alkat, amire néha célzok. Ezeket mostanában gondoltam át. Nekem három bátyám van, tudjátok, és én sose babáztam, szóval tudom, mitől döglik a légy :) . Én egy ilyen csinálós alkat vagyok, vehemens és magamat nem kímélő, némileg önkárosító is, ami a traumatúlélők sajátja, és nagyon szomorú, másrészt meg én ezt elbírom, nincs sportsérülésem például, nem fázom meg a lenge öltözékben futástól, könnyen böjtölök, és nem lettem extrém sovány sem. Egyébként, ha a családomra és múltamra visszatekintek, örülök, és sok hasznát veszem az élet kibírásában annak, hogy nem neveltek pihe-puha lánykának, hogy volt sok helyzet, és nekem kellett megoldanom. Szabad volt estig csavarogni, sátrazni, mindenfélét kipróbálni, de télvíz idején azért előkerült már a térdzokni. Engem soha nem vitt senki kocsival iskolába, és közel volt a fociöltözők világa is. Anyám a minta, ő is tolta, hajnaltól, zimankóban gyalog a piacra, repedezett ujjak, mindent bírás, mások helyett. Nem aggódom, hogy itt most 17 fok van, jó az, elég az. Megyek rönköt fűrészelni. Felveszem a meg sem száradt nadrágot (mert az a kedvenc), jövök-megyek benne, rajtam szárad meg, érzem, ahogy bekapcsol a hőközpont — én ezt élvezem, és nem leszek náthás. Mezítláb futás, hősokk meg a többi, tudjátok. Én szenvedtem a kismamapuhaságtól, a nyűgös filmnézéstől, fűtött lakásban nassolástól, rendelt pizzától azokon az elkenődött napokon, és szerintem ennek az általánossá válása egy urbánus kórság, amely az életmódunk jellemzőire és mentális sémáinkra vezethető vissza. Lényegében arra, hogy eltávolodtunk attól, amire a testünk és embervoltunk szánva (tervezve) van. És rossz nekünk, betegítő és lehangoló, megrekeszti az életerőnket a legszebb éveinkben. Hát ha még a párkapcsolat se stimmel.

És én nem ismerem az sem, milyen az igazán ölelő család, a tradicionális vasárnapi ebéd, amelyben csak hátra kell dőlni. Minden olyan átmeneti, nekem mindig tudni kell, mi legyen, lépni, kibírni, dönteni és újítani, belemenni és felfedezni, nincs korlát, se védő, se gátló. Nincsenek tehát megtartó keretek, és nagyon keményen jelen kell lenni, nem delegálhatom a létezés és szülőség feladatát másnak, és pont mert erős lettem és néha kemény, nem fog senki sajnálni.

Ezek is benne vannak a sporthoz való viszonyomban, ezért sincs edzőm nekem sem, én vagyok az edzőm és bíróm. És ezt neveztem élsportolói attitűdnek, nem annyira a világklasszis nagyapám genetikáját, inkább ezt, hogy meg se kottyan, ne vicceljünk. Úgy, mint a halálraítélt, úgy, mint a drogos, ha nem teremben, hát itthon. Ez a belső motiváció: a magam terhelése, a kitettség. Nem a kinézet vagy a tetszés és elismerés vágya motivál.

Túl a spártain, az edzetten, van az önkárosító hajlamom: nem félek dolgoktól, vértől se, és hát mindenki jobban jár, ha ezt a hajlamot kemény edzésbe, abbahagyhatatlan ugrókötelezésbe vagy kétnapos böjtökbe transzponálom, mint…, tudjátok. A vércukormérés szúrása naponta ötször, az ugyanaz. Csak most van neki értelme, célja, nem elkeseredettségből fakad.

Én ezt fejlődésként értékelem: ez a továbbra is létező hajlamnak a jóféle kiélése. Így írom a blogot is, senkire se hallgatva, és hát megedzett az is. Így lett láncfűrészem. Így hordoztam háton a gyerekeimet, így harcoltam az anyatejért és az igazságomért is több helyzetben. Sosem az igazolta a törekvéseim helyességét, hogy a világ visszaigazolt, sőt. De a világ gáz.

Szóval, a lényeg: én ezt úgy csinálom, mint az állat, és abból nem lehet módszert, tanácsokat leszűrni. Valószínűleg sok hibám is van, de oly mindegy, csak csinálom — utánaolvasok esteleg, és magam korrigálok, nem kell, hogy ott álljon mellettem valaki, látom fotón is. Nem is érdekel, mit gondolhat egy profi edző erről az egészről (amellett, hogy kajálásügyben többnyire dogmatikusak, a böjtölésnek, ketogénnek hírét sem hallották). Valószínűleg a láncfűrészelő technikám sem tankönyvi, volna férfi, aki nagy okosan elmondaná, miért nem lehet így fűrészelni, ahogy én csinálom (mansplaining), de a fűrészt én vettem, a használatát én ismertem ki, a fám fel van vágva, mégpedig hamar, metszeteim simák, mozdulat nem billent, élveztem is, lábam kettő, ujjam tíz-tíz, meleg van, csókolok mindenkit.

akkus

És aki nem ilyen, akinek fáj valamije, aki óvatos, aki nem jól viseli a szembenézés fájdamát, aki nem tud konfrontálódni önmagával és a mikrokörnyezetével, amikor akar valamit, aki fontolva haladna, aki módszert és titkot remél, és nem taálja meg magának, azt én egyszerűen nem értem. Agyilag igen, meg tanult empátiával, de nem érzem őt.

Motiválni sem tudom igazán. Kérdezgetik, hogy csináltam, és ha elmondom, mindig az lesz belőle, hogy “ja, én ezt nem bírnám”, és a kézenfekvő következtetés: “akkor nekem ez nem is való, inkább nem csinálok semmit”. Ezt rossz hallani.

Általában ez a jellemző, ezt egy dietetikus írja:

Nagyon sok fogyókúrás módszer kezdi úgy, hogy radikálisan átszervezi az egyén étrendjét, életvitelét. A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy nem célszerű „ajtóstól rontani a házba”. A fokozatos, követhető módosítások sokkal nagyobb arányban vezetnek eredményre, ráadásul a testsúlycsökkentés végén ez átvihető egy testsúly megtartását támogató étrendbe és életvitelbe.

http://alimento.blog.hu/2014/09/08/testsuly_mitol_fogyunk

És én ezt fel is fogom, ezt a lelki alkatot, a sok visszatartó tényezőt, a körülményeket, az óvatosságot, meg hogy nem jó erőltetni, csak hát mindenki ezt csinálja, egész életében, és ebből így nem lesz semmi. Aggályoskodik, a beleragadtságát magyarázza, latolgat, keresgél, kérdezget, ez nem jó, az nem jó. Ez van letargikus, “nekem ez úgye megy” verzióban, és hurráoptimista, egzaltált, ám könnyen kihunyó változatban is — készül egy paródia, egy napló egy lelkes életmódváltó nőről, aki addig kutatta a neten tökéletes edzéstervet, sporttáskát, zsírégető tablettát, kajatartó dobozt és a mind ugrókötelezés, mind fekvenyomás közben ideális hajviseletet youtube videókról, meg vásárolt be mindent lilában és sárgában, amíg aztán soha le nem ment a terembe.

Például a szénhidrát (úgy értem, a rossz minőségű, iparias szénhidrát dömpingszerű fogyasztása) vagy a “nincs kedvem edzeni” nem más, mint lánc. Fel kell tudni ismerni, hogy ez köt, meg azt is, hogy emnnyivel jobb szabadon, és lerázni a láncot. Igen, eleinte egy kicsit erőltetni, és az úgy megy, hogy az ember világosan látja a célt és önmagát. Szívem szerint ütemesen rázogatnám ezeket az embereket: csináld már, ne variálj, ne az agyalásra, kifogásokra menjen el az energiád. De egy személyi edző vagy tanácsadó ilyet nem tehet. (És ugyanezért nem vagyok tanár se: mértéktelenül bosszantott az önállóság hiánya, az értetlenség, amikor ötödszörre kérdezik, hogy “akkor ezt most jegyzetelni kell?” Nem kell, de érteni és tudni kell.)

És hát a tanácsadók, a módszerek forgalmazói ebből élnek, a te tanácstalanságodból. LifeTilt szexizmusa és realityje is ebből él, proteinestül, zsírégető tablettástul, feliratos pólóstul. Miközben minden információ, kellék elérhető az interneten, és a kamu nagyon hamar leleplezi önmagát (főleg angolul*).

Az életmódváltás pofonszerű felismerést jelent, és azt, hogy igenis nagyot változtatsz, egyszerre is nagyot, és azt kitartóan csinálod. Én úgy élem meg, szárnyalok. Könnyen megy a nehéz. Nem lemondás, hogy nem eszem pékárut, illetve persze, az, de lett hozzá erőm és kárpótlásom bőven, és az eredmény igazolja a döntés helyességét (március 23. óta vagyok ketogén étrenden).

Érdekes, mit ír erről, a változás hirtelenségéről egy látványos átalakuló, Angelocska:

Úgyis az a leghatékonyabb motiváció, mármint a visszajelzések alapján, ha

kommentár nélküli fotón megmutatom, mivé lettem, miket csinálok, esetleg előtte-utána fotók (ilyeneket itt találsz),

tényszerűen közlök információkat, például itt,

önkritikus vagyok, a nehézségekről írok, hogy ez nem csoda és nem hepinesz nekem sem, kell az erőfeszítés (csak épp élvezetes) — beszédmód-váltás, ez a legkomolyabb ambícióm ebben a témában is: az edzés nem szenvedés!

kielemzem a kifogáskeresést, a média hazugságait, megkeresem az önáltatás okait, például itt,

tehát a direkt rábeszélés, kecsegtetés, tanácsadás nem.

A harmadik okom, és ez a holnapi bejegyzés témája: hogy én ebben nem is hiszek. Hogy más megmondhatja, mit tegyél. A holnapi poszt címe: kívül, belül.

(lemaradt a lábjegyzet, bocsánat)

* Azért hangsúlyozom ezt, mert ugye az internetről származó információ közmondásosan megbízhatatlan, ugyanakkor az angol nyelvű net akkora, hogy ott frissebb, elevenebb az információáramlás, nem maradnak úgy öt évekre honlapok, főoldalukon 2013 februárjára beharangozott életmód-előadással meg legfrissebb, értsd: 2004-es kutatásra hivatkozással, mint minálunk. És ami a lényeg: a nagy számok miatt van sokkal több intelligens felhasználó is, valódi szólásszabadság és öntudat, és erősebb közösségi kontroll. Szóval az nem lehet, hogy Peter Attia mondjuk hülyeségeket beszél, és akkor ne legyen egy, öt, tíz komoly ellenoldal. (Ellenoldalam még nekem is van, ide is dörgölik folyton, csak azon se tény, se megfontolandó vélemény, csak gyűlölet.) Ha egyvalamit tanítasz meg a gyerekednek: angolul tudjon nehezebb szövegeket is olvasni, na jó, és internetezzen értelmes ember módjára.