elhatározások hava

Feltűnt? Újabban megint a párkapcsolatokról, élethelyzetekről, játszmákról írok, ezt hozta a december, és igen nagy olvasottságot. (Meg is könnyebbültek többen, hogy végre nem edzés a téma, hehe.)

Ez úgy van, hogy kilökődnek a témák. Arról írok, ami épp foglalkoztat, illetve amit abból épp komplett bejegyzéssé tudok formálni. Ha bíbelődöm vele, akkor persze bármit végigírok, mert az már rutin (A virágcserepek történelmi traumái) — ha minden nap írsz, bármit megírsz egy idő után, csak nem akkora élvezet. De mindig menni kell, vagy másvalami elviszi az időm (csetelek Izékével, újabban sokat olvasok), úgyhogy az a téma és szöveg győz, amelyik az élet többi teendőjénél erősebb, erőszakosabb. Azt szeretem, amikor olyan flowban megvan a poszt, csak árad, és frappáns a mondat. Van ám ötszázsok vázlat is, és állandóan új témák, vagy régi téma másképp. Szóval nem vagyok a témaválasztásban tudatos, és ez a profizmus ellen hat. Nagyon tökéletlen és efemer itt a blogon sok minden.

De akármi a téma, a szenvedély ugyanaz. A cél pedig a napi input, gondolkodnivaló. A napi input célja pedig az, hogy legyen már valami, ne hagyd eltelni az életed.

Volna bőven mit írni a testi-lelki jóllétről, sportról, függőségeink és rossz beidegződéseink átállításáról, folyamatosan, csak ez valamiért nagy ellenállásba ütközik. Van, akinek ez a tabu, pedig ez is ugyanaz a szembenézés és belső út, és ebben is nagyon mást mondok (ugyanazt mondani nem volna pofám). Nehezen bonthatató le, hogy a kockahas, a konditrem, a külsőnk miatti aggódás, ez csak jónősködés, meg hát kinek van arra ideje, tiszta luxus. Beszéljünk inkább a lényegről, jöjjön az igazi intellektuális tartalom…

Nos, annyira nem külsődleges ez az egész, hogy megtanított erősnek lenni és nem nyavalyogni. Szembesülni magammal, nem szépítgetni. És az eredmény: elmúltak a testi komplexusaim, és abba voltak ágyazva lelkiek, értéktelenségérzések. Nem attól vagyok értékes, amilyen a testem lett, vagy ahogy rám néznek, hanem attól, hogy elkísér a tudat, hogy nem toporogtam, nem szépítettem, nem magyaráztam, hanem megcsináltam. Nem azonnal, nem is könnyen múlt el, és az érzés már nem euforikus, hanem megnyugdott, de úristen, akkora különbség, el nem mondhatom. Ezt rajzolja ki a hosszú táv.

Megtanított továbbá igazán bizakodni, erőt meríteni mindenből, nem csüggedni, nem önlebeszélésben lenni. Nagyon sokan élnek önlebeszélésben, talán épp te is. Mélyen azt gondolják, hogy nekik nem jár a jó.

Ment a sirám, hogy ez már nem az a blog, és én sportmániás vagyok. Nem vagyok az, vagyis de, de nem az a lényeg, hanem hogy a szenvedély abból fakad, hogy megértettem valamit.

Azt, hogy ha nem csinálok valamit, akkor lemaradok a saját életemről.

Ezért most megint írok erről.

Elégedett vagyok én a testemmel? Teljesítményemmel? Étrendemmel?

Nem. Azt hittétek? És kínos látni a tavaly ilyenkori képeket.

Nyavalygok miatta? Nem. Megvan az élmény, hogy akkor gyerünk.

Konkrét megoldandók vannak. Semmi csikarás, önvád: minden változtatás és erőfeszítés az erőm megélésének lehetősége, valóságos kaland. Minden nap lehetőség. (Jön a tavasz, ma például így érzem.)

Aki tőlem kérdezett egyébként (e-mailt írt, mesélt), mondjuk tízből egy kezd el valamit, de elakad, és egy az, aki igazán rászokik, változtat az életmódján, és önálló.

A lányaink tornáját kiváró anyák körében szervezett normafai futások lendülete igencsak megtört. Tudom már, milyen ellenszenves vagyok, és hogy ők inkább ülni akarnak. Pedig haj, de élvezném, ha lenne olyan varázsom, ha ez mozgalom lehetne, ha én is rá tudnám venni magam minden szombaton… futni jó, futni más, terepen meg végképp. (Régi szokásom szerint felkiálthatnék, hogy futni fogok többet, de nem tudom, fogok-e. Nem biztos, hogy jó minden kósza ötletünket tervként előadni.)

Na de beszéljünk rólad.

Van valami problémád? Oldd meg.

Bocs, hogy ezt mondom, de megint beszéltem néhány emberrel, akik nincsenek jól, és az össznépi tanácstalanság, tehetetlenség és kifogáskeresés egészen elképesztő.

Nekem már az is meglepő, hogy ennyit beszélgetünk. Minden fent van a neten, kiismerhető a saját test is, és minimális kritikai érzékkel kirajzolódik a lényeg. Ehelyett mondogatják, hogy mi nem jó, mi nem vált be, és éppen ezzel a sok mondogatással rögzítik magukban, hogy ez egy nagy probléma, és nincs rá megoldás, vagy csak másoknak van, de ők nem olyanok.

De lehet, hogy meg tudná oldani, ha meg akarná. Na de nem azt akarja, hanem végigjátszani a koreográfiát, és basszameg, én mindig belemegyek:

Mekkorát változtam, ő látja ám a képeket — én örülök, mert hát na. És elhiszem, hogy érti a változásom lényegét. De nem. És nem is célja ez. Ezzel megpuhít csak. Nem veazem észre most sem, belemegyek, most is.

Megkérdezi, hogy csináltam, a részleteket. Én szeretek újszerűt mondani, meg a saját sztorimat, mert olyan szép sztori. De nem én érdeklem. Ő jól akar járni, azt nézi, neki lesz-e ebből valami. Ellesett titok. Vagy lélektani nyereség.

Az még egy viszonylag tiszta szitu, ha módszert akar, tippet, és ha én döbbentettem rá, hogy ő is megteheti: három gyerek, negyven év nem akadály. Nem kell, hogy engem csodáljon.

Na de ő nem akarja, ez a helyzet. Ez is csak small talk. Másokat kérdezget, elolvas cikkeket, mond neki mindenki mindent, el is meséli, hogy a barátnője, a lánya aerobicedzője hogyan fogyott, mit mondott, de épp azért van olyan régóta abban az állapotban, amiben vana, mert az a lényeg, hogy rajta nem tud senki segíteni. Ragszkodik ehhez. Ja, és ő nem ilyen erős.

Egyébként meg ő, ha mégis akar valamit, lefogyni akar, gyorsan, kevés macerával. Kínos, kellemetlen, nem halasztható kötelesség. És aztán élni tovább, ahogy eddig. Nem volt szabad enni, ilyen leveket ittam, de most végre ehetek. Én meg azt mondom, lefogyni is szép, de amitől ez az egész mámor és önfenntartó (értsd: automobil, magától működik), az egy tudati változás. Megérted, belemész, megváltoztatod teljesen, és akkor élvezed a diétát (igen), a saját erődet, a mozgást, azt, hogy íme, eltelt egy év, és te még mindig, és tartós az eredmény, sőt, egyre jobb.

És soha többet nem akarsz úgy élni, mint előtte, mert attól lettél olyan elkenődött.

De beszélgetőpartnerem cseppet sem racionális, és nem a jót akarja magának, ez csak a látszat. Úgy ragaszkodik az életmódjához, ahogy a nem működő házasságához és hiedelmeihez, akkor is, ha tönkremegy bele.

Elmondja, hogy ő miért nem. Ő allergiás. A térde. A macskája. A munkája. Ő már próbálta, de az nem jó. Ő nem bírna ennyi zsírt megenni.

Megnyugvás, lélektani nyereség. Ismét eltelt negyed óra az életünkből a semmire. Ő megerősödött abban, ami szar neki, engem meg betolt a szésőséges, a mániákus szerepébe.

Hány ilyet olvasott végig, hányszor kezdett bele, majd hagyta abba, és mennyi energia ment el arra, hogy megmagyarázza, hogy sajnos, ő nem, és miért nem…

Ha nem vagy egy kicsit mániákus, akkor nem lesz semmi.

Nézz körül, hogy vannak a kortársaid. Te hogy vagy?

Nézd meg az öt évvel idősebbeket. Olyan életet akarsz magadnak? Olyan járást, öltözködést, panaszokat, kinézetet? És nem lehet mindent visszafordítani.

Elhiszed még, hogy van fürgeség és kirobbanó életkedv?

Nem a ketogénről van itt szó, nem az én módszeremről. Sokféle diéta és sokféle mozgás lehet jó. A saját utad önálló megtalálása a lényeg.

Amúgy hiszek abban, hogy igenis meg tud tanulni kézen állni szinte bárki, akinek ez a vágya. Én viszont azért csinálom ezt oly fáradhatatlanul, és azért lóok annyit fejjel lefelé, mert nekem visszahozza a gyerekkoromat a mozdulat. Azt a játszótereset. Másnak más a boldogság, ezt is tudom.

Egy a lényeg: olyan étrendet és sportot válassz, ami nem szedi szét az anyagcseréd, fenntartható, és nem bontja le az izmot.

Én igazán egy majomnak tartom a LifeTiltet, aki szerint, amúgy populárisan, azért dolgozzunk a seggünkön, mert strandszezon, meg egymásét nézegetjük irigyen, és jó pasit akarunk. Az egyedül üdvözítőnek beállított diétái sem egészen stimmelnek, na de ő direkt nagyon konkrétat mond, hogy A Sok Hülye Önállótlan Nőnek Legyen Valami Fogódzó, mert netán még belebégetnek valahogy, és akkor nincs ez a csakígylehet-csodaszer-majdénmegmondom-jelleg, amire ő az egész guru-tevékenységét felépítette. Vagy, isten őrizz, kitalálják egyedül, hogy mi a jó nekik. (Meg persze még egyénre szabják a csajok egy kis müzliszelettel, és akkor tényleg borul a diet.)

De azért van abban valami, hogy ne nyafogjál, hogy nem szereted a halat/marhahúst, meg nem tudsz megenni ennyit. Eredményt akarsz? Akkor csinálj valamit. Annyi mindent “nem szeretünk”… ennek csak kis része az, hogy a szervezet tiltakozik, a többi tudati dolog: megszokás, fixa idea, kényeskedés. (Én ezt sosem értettem amúgy, bármennyi húst meg tudok enni, az izomtömeg, az bizony zabál…)

Egyébként akinek — túlsúly mellett — ez sem ízlik, az sem ízlik, aki elhúzza a száját, az a csömör állapotában van. Egyszerűen nem elég éhes. Krónikusan túleszik a krónikus táplálékbőségben, látszólag nagy választék közepette, amely választék azonban feldolgozott, silány, de ez volt a SPARban, meg anyu hozta és meg kell enni. Ja, és finom is, “nekem ez ízlik”.

Magamon is ezt látom, annyi tudatosság után. Nagybevásárlás, kis elengedés, mindjárt semmihez nincs kedvem, nem eszem rendesen zöldséget, azzal a jófajta éhséggel, csak édes, tejes meg nagyon sós-zsíros dolgokat (ketogén McDonald’s). Csak úgy megeszem, mert enni kell.

Ha viszont akkor eszem, amikor tényleg éhes vagyok, akkor ez nincs. Akkor öröm az étkezés és harsog a zöld levél.,

De hogy mit toporgunk, és mióta, beszarás.

Ha akarsz valamit, akkor magadat nézd, és magaddal viaskodj, ne másokkal. Ne másokat nézegess. Ne mérd magad máshoz, se eszményekhez.

Szembesülj a valósággal. Méresd meg a zsírszázalékod.

Újat mondok. Kérdezz meg ortopéd orvost, okés-e a testtartásod, mi nem okés, és annak mi az oka. Vagy fotózd le magad oldalról, és nézd meg az alsó csigolyáidat, a válladat, a hasadat. Nagyon sokat számít az összképben a testtartás és a járás.

Na tessék. Biztos mert pózolok, de ez nem anatómiai. Pedig erős a hátam, csak nekem meg lordózisom van. És előreáll a hasam.

Ne csodálkozz annyira, hogy ez erőfeszítésbe kerül. Ne ragaszkodj ahhoz, ami lehúz és amitől ez az állapotod kialakult. Hidd el, hogy most nehéz, de könnyebb lesz. Az elején senki nem olyan erős. Csak csinálja, néha kínlódva. A flow, a robbanós edzések, az csak bónusz. Aztán az eredmény ad erőt, nem lesz kedved elrontani, visszacsúszni. A sikert nézd, ne a nehézséget.

Szeresd magad, akard magadnak a jót, mondd ki, hogy megérdemled a jót, mindenki, aki shzeret, vagy akit szeretsz, jobban jár, ha jól vagy. A többiek nem számítanak.

Nagyon nyálas, nagyon unalmas, de ahogy borul el országunk ege és kedélye, egyre hevesebb a szükség arra, hogy ne kombinálj, ne aggályoskodj, ellenben erős, okos, egyszerű, aktív dolgokat csinálj. Vagyis, bocs, nem merem leírni:

Á, nem, mégse. Nagyon ciki.

Na jó:

légy pozitív.

Hangold át magad, keresd és akard a jót. Ne toporogj, ne mondj tízpercenként olyan mondatot, amelyben te valamit nem tudsz, meg nem vagy olyan, meg nem lehet.

Nekem sose lesz ilyen hasizmom. Akkor sose lesz. Neki is csak a képen olyan, előnyös pózban. De jobb hasad lehet.

Nekem meg vékony bokám nem lesz, valami gyülem van a lábszáramon, vagy zsír, lehangoló. Igazán kerek seggem se lesz valószínűleg (de lehet, hogy van az az edzésmennyiség vagy módszer, amitől sokkal jobb lenne).

Én ezt nem tudnám megenni. Akkor edd azt, amit szívesen eszel. De valamit változtass.

Ne legyél negatív. Ne mondogasd, hogy neked ez nem megy. Csinálj valamit, mégpedig rendszeresen.

…ha mindig megállunk és minél több embernek, minél érzékletesebben kifejtjük, mi minden nem volt kielégítő, akkor lehet, hogy sosem érünk oda. A panaszkodás — bár sokan azt hiszik, vigaszt és gyógyulást hoz — igazából önsorsrontás.

Olyan, mintha a hajléktalan egy rég áhított állásinterjú felé menet nem bírná megállni, hogy összeszedje az üres üvegeket. Így mire odaér, tele van a táskája piaszagú üvegekkel. Ha nem bírja levetni a bevett szokásait, azok nem hagyják majd továbblépni. Bármennyire racionális lépés is hajléktalanként összeszedni minden üveget, az előrejutás érdekében legalább az interjú napján más fejjel kell gondolkodni. A régi fejeddel nem lehetsz új ember.

http://oriblog.blog.hu/2012/03/24/eredmenyorientalt_vs_kifogasorientalt_eletvezetes

2016. Kósza tervek, ötletek.

Az az elhatározásom, hogy megkezdem és határidőnaplóvá teszem a több éve őrizgetett, dizájnboltban vett, bőrkötéses füzetet, ezt:

És felírom mindig, mi a program, mit csináltam aznap.

A ruhák hatvan százalékát kihajítom, ebből elég volt, a többit normális ember módjára tárolom, mert már takarítani sem tudok.

Könyvespolc, esetleg.

Rendet tartok a kandalló környékén, mert ez sem pálya, hogy mindenki odahajigálja a papírszemetet, és még a legó is közé keveredik.

Kiganézom a konyhát (ajjaj).

Megyek ketochallenge-re, ma még lehet jelentkezni:

http://ketodietapp.com/Blog/post/2015/12/17/30-day-january-ketodiet-challenge

(gamification! értékes díjak! csak harminc nap!)

Akkor eszem, amikor éhes vagyok.

Eltüntetem az utolsó liffenéseket is, teljes feszesség a cél, ami azt jelenti, hogy 12 körülire viszem a zsírom, hacsak ez nem csinál olyamsit az arcommal, bőrömmel, ami nem tetszik.

Visszaerősödöm, mert nem pálya, hogy 42,5-öt emelek, volt az már 50 is (súlyemelés és fekve nyomás).

Nektek mi az elhatározásotok?