egy éve

Nevezetes nap a mai, több szempontból is. Egy elég jelentős katolikus ünnep. Aztán, Szendrey Júlia megismerkedése Petőfi Sándorral, és egy évre rá az esküvő. Születésnapja továbbá valakinek, aki a szívemhez nőtt, de már elszakadt.

De még iskolai szülői értekezlet is, hát, ez kemény volt. Na, de ma nem ez a téma.

És, amivel igenis kezdünk mondatot, én speciel minden másodikat, egy éve, nem egészen tökéletes németséggel felírtam egy füzetbe a következőket:

a dán ötkoronás lyukas

Eltelt egy év, és én most értékelek. Jó ez, és egyre jobb.

Én nem tudtam pontosan, mit fogok megváltoztatni, és nem tűztem ki konkrét célt. Csak innen tűnik ez egy következetes, egy irányba tartó folyamatnak. De hányszor kellett újratervezni, átértékelni, meghaladni, ó.

Szerintem pontos célt kitűzni gőg és gépiesség, illetve nagyon profi, nagyon informált és vasakaratú emberek képesek pontosan a kitűzött célt teljesíteni. Mert ők ismerik a változókat.

Én nem ismertem a változókat, én csak azt tudtam: gyógyszerezni fogják a pajzsmirigyemet, és ha nem változtatok, akkor menthetetlenül elhízom az anyagcserém lassítása miatt. És nem akatok elhízni, ezért valamit tennem kell.

És hogy élni akarok, sokáig, jól, és mozgékony lenni, és elemi örömöket is akarok, és nem foghatom másra, ha elmulasztom azt, amire pedig volna lehetőségem, ennyit sejtettem.

Az első négy-öt hónap azt mutatta meg, amit azóta már sokan megtapasztaltak: elég egy kicsit odafigyelni, megnyesni a kalóriát, tisztábban enni, valamennyit mozogni, és lám, csak úgy olvadnak le a kilók. És mennyivel könnyebb minden, és jobb a közérzet.

Naponta sportoltam valamit: futottam, úsztam, tornáztam, bringáztam, súlyzóztam. Megszoktam, igényem lett rá.

Lejöttem az édességekről, később minden fajta szénhidrátról is, ami nem zöldség vagy gyümölcs. Én a szénhidrátot, pontosabban ezt a dömpingjét, ennek a fajtájának és minőségének nagy dózisú fogyasztását durva civilizációs torzulásnak tartom, amely rontja azt a működést, amire a boldogságos emberi test szánva van, és ezen felül függőséget is okoz. Az evés részeként is, ami szintén pótlék, és önmagában is. Nemsokára a szakhelyen (shop.builder.hu) erről lesz szó: szénhidrát pro és kontra, szakirodalom-szemle.

Aztán jött a terem.

Előbb az izmok, az izolált gépes gyakorlatok. Ekkor kezdtem írni erről a blogon, ekkor derült ki, hogy ez a téma is nagyon gazdag, nem ciki és nem magánügy, hanem van neki egy csomó vetülete. Ekkor agresszívan belém kötöttek kíváncsi névtelenek: az nagyon fura volt, ahogy fennakadtak, vádaskodtak és leszóltak, de tulajdonképpen megerősített leginkább. Nem is az volt a sistergés tárgya, hogy én mennyit változtam és hogy nézek ki, vagy hogy mennyire nagy élmény ez nekem, csak látszólag. (Hamisítottam a hasamról készült fotókat, ugye.) Inkább az, ahogy ennyi emberre hatott az, ahogy írtam róla. Ez nem tetszett nekik, ez volt elirigyelve.

Később, már márciusban a protein jött, és a nagyon nagy súlyok, torz arcú guggolások és fekvenyomás, és a kézen átfordulások, ilyesmik próbálgatása, majd Raffay Zsófi fotói.

A ketogén étrend, március 23-tól.

Ekkor kezdtem cikkeket írni a shop.builderre.

Aztán a súlyemelés. Aztán másik terem, teljesen más hangulat; nyújtások, lengedezések, régi tornászmozdulatok, korlát és nyújtó; mindenféle táplálékkiegészítők, a saját igényeim szerint a theproteinworks.com-tól.

Ekkor már nem reméltem csodát semmitől, tudtam: nincsen akarás, fogösszeszorítás. Csak rá kell simulni arra, ami jól megy. Meg kell találni azt, ami önmagát motiválóan könnyű. A jó kajálás és az élményt jelentő sport — ha az van, akkor semmi se nehéz.

Ekkorra, két nagylabor birtokában orvosilag is igazoltnak láttam, hogy amit csinálok, jót tesz nekem. Meggyógyultam a pajzsmirigy-túlműködésből. Nincs szükségem gyógyszerre. Okés a vasam, cukrom, koleszterinem, májam, vesém. Úgy alszom, mint egy csecsemő.

Aztán nyáron a gyerekek tanítgatása és a pedagógiává vált életmód jött. Meg az örömöt jelentő sportcuccok is. Kikevertettem magamnak egy fehérjét, ketogén igényekre.

Most meg újfajta mozgások érdekelnek, teljesen mást csinálok a teremben is, mint nyár elején.

Mi mindenre jöttem rá:

Első felismerés. Eleinte azt hittem, lesz egy pont, januárban mondjuk, de ha nem, akkor májusban, amikor kész lesz a testem, és akkor onnantól olyan lesz, az lesz a feladat, hogy arra vigyázzak.

Már tudom, sose lesz neki kész, végleges állapota, mindig alakul. A fotókon látom, hogy mennyire.

Mert a test minden, csak nem statikus: izmok nőnek és lankadnak, a nagy fogyás után is valamennyi zsír csúszkál föl-le, például évszak és aktivitás szerint. Még a versenyzőkön is, sőt, mivel ők ireálisan lezsírtalanodnak, meg mert a klasszikus testépítők életében a tömegelés-szálkásítás fázisai váltogatják egymást, rajtuk csak igazán, akár tíz-tizenöt kilók is. Ez — drasztikus módszerekkel határidőre lezsírtalanodni — mondjuk nem egészséges és nem élhető, nagyon idegen tőlem ez a világ, a maga eszközeivel és módszereivel. Viszont szeretnék egy olyan, minél kevésbé zsíros állapotot, ami nagyjából egy-két kilós sávval tartható, nem nehéz, és az elérése-megtartása nem rendeli alá az életem egészét, az örömeimet, a spontaneitást a nagy célnak. Ne legyen nagy cél — állapot legyen, élet legyen.

Most ismertem meg a testem: az igazi alkatomat, a nehezen mozduló részleteket, a terhelhetőségét, a durcás sosem-sérülését, öngyógyító természetét, a csontom kivételes sűrűségét, az extra izmosodási hajlamot, atletikus jelleget, a meglepően hamar lezsírtalanodó felsőtestem és a nehezen alakuló csípő-comb kontrasztját.

Sok aggályom van a fitnesszel és a klasszikus testépítéssel mint életformával kapcsolatban. Viszont attitűdöm, elszántságom, adottságaim és megéléseim szerint sportoló vagyok, ez fejlődött ki belőlem. Az voltam tízévesen is, ezt rongálták meg a testnevelők és az intézmények, és ez aludt bennem évekig, csak néha jelet adva magáról. Nekem ez nagy meglepetés, mert testetlen intellektuellnek és érzelemvulkánnak hittem magam, akinek csak körülmény a teste: olyan, amilyen, legfeljebb fülbevalókkal és színes pulcsikkal dekorálom.

A test amúgy is romlékony, külsőségmániás emberek fő projektje. De a kategóriák hamisak. A test nem elvon, hanem közel visz. A test, az maga a létezés. A szenvedéseink, torpanásaink, motiválatlanságunk meghökkentően nagy része pedig biokémiai alapú: táplálék, alvás, hormonok.

A zsír nem esztétikai para: ha sportról beszélünk, a zsír rontja az üzemet. Ha nagy és nehéz a fenekem, nem tudom felnyomni a nyújtó fölé, nem megy úgy a kézen átfordulás, a futás, a függőmérleg. De ha az életről van szó, a sima hétköznapokról, akkor is számít, mennyi az annyi — nekem elemien fontos, milyen tempóban rohanok föl a helyenként 25-30 százalékos lépcsőn az oviba negyed ötkor. Nekem mindig menni kell. És igen, a kinézet is számít, szeretek tónusos is lenni, szeretem, ha látszanak az izmaim.

Nincs narancsbőr. Nézem a hasplasztika-fotókat: ez nem bőr, és ez sem, ez zsír. Ezt le lehet fogyni. Ott lettem feszes, ahonnan eltűnt a bőr alatti zsírom, és olyan mértékben, amennyire ez sikerült.

A bőr, az fényes lesz és feszes ott, ahol a hajszálerekig robog a vér az intenzív, rendszeres izommunkától, és ahonnan eltüntettem a halott, formarontó zsírt. Sajnos, ahogy az évek telnek, a zsír nem tud bájos lenni: a zsír az, ami lifeg.

Második felismerés. Nem, biztosan és végképp nem szeretem a módszereket, elnevezéseket, személyi edzőket és termékeket. A csoda nem átruházható, és tőlem ne akarjanak így semmit. A spontán felfedezéseket szeretem, az impulzusokat, a véletlenül fellelt videót — onnantól azt a mozdulatot akarom –, a keresésem nyomán előugró, meghökkentően intelligens blogot, és a ráérzést, amikor megtapasztalom a hátizmomat, a nyújtón egy átfordulást, meg amikor visszajön a lábfejembe a gyerekkori spicc.

Harmadik felismerés. Az emberek dobozokban gondolkodnak, menthetetlenül. Csak én akarom dadogva és szépen, pontosan elmondani, mi ez az egész, nekik mindegy. Nekik ez fogyózás, fitneszmánia, a konditerem pedig divat és amúgy is drága. Magyarázhatok akármit: hogy én miből gyógyultam, hogy nekem miért elemien fontos a szembenézés, a rossz körök felszámolása, a fiatalság, az erő, a megélés, a robbanó öröm, a vér robogása és a hajnal csípőssége, a korgó gyomor, a jó életminőség és az eredetileg fiús gym-világ birtkba vétele. Ők ezt nem látják, nem értik. Gyömöszölnek bele abba, amit megértenek a fotóimból és megnyilvánulásaimból, és egyébként marha kíváncsiak, nem bírnak elmenni mellettem. És az egész róluk szól.

Mindaz, ami látszik: az edzőterem, a kinézet, az izom, a táplálékkiegészítő, minden elnevezés, módszer, tárgy, motiváló felirat és példakép csak külsőség, és nekem nagyon rég nem ez a lényeg. Dobálom ki, hántom le a felesleget. Ők viszont csak ezt látják, és amíg nem élik meg ők is a maguk sportját vagy bármilyen reformját, ezt nézegetik rajtam, ezeket fetisizálják, ettől várnak eredményt, vagy ezt utasítják el és nézik gyanakodva.

És azt hiszik, én azt akarom, hogy ők is változtassanak. És mondják, magyarázzák, hogy ők mit csinálnak, és miért nem tudnak. Engem nem igazán érdekelnek mások, én nem várok tőlük semmit. Ez az én sztorim, nem kell, hogy ők is. Nekem nem kell, nekik kell. De, ahogy Drugs Bunny mondja, az embereket nem érdekli az, hogy foglalkozzanak a céljaikkal, az érdekli őket, hogy valaki instant oldja meg a problémáikat.

Néhányan keresgélnek, belekapnak ebbe-abba, ők is akarják — egy kicsit. De nem olyan alkatok, nem olyanok a körülményeik, vagy soha nem volt még komoly sikerélményük, hogy elkezdtek valamit, ültettek egy pici fát és az négy mázsa termést hozott az első évben. És akkor mégsem. Néha pedig ezt rám terhelik, amit nem szeretek.

Negyedik felismerés. Borzalmasak a hangsúlyai annak, ahogy erről szó van a beszélgetésekben és cikkekben: vigyázni kell, el ne hízzunk, jön a strandszezon, milyen testet szeretnek a pasik, a szívbetegség szedi áldozatait, álomalak, “genetika”, kifogáskeresések, igazi nők kontra megcsinált műnők, Angelina. És annak a helyén nagy, fehér folt van, amivel én nem győzök betelni, hogy jé, ez ilyen, jé, milyen érzés megtartani a lábam a fejem fölött, jé, van olyan, hogy már csak az ízlik, ami jót tesz nekem? Hogy fedezd fel, légy önálló, menj bele, ne félj, nem a cucc és nem a protein számít, hanem az élmény. Ezért is kell erről írni, beszélni, másképp, más szavakkal és más hangsúlyokkal, és ez nekem fontos célkitűzésem.

Sokan szeretnének változni, nekik nagyon kicsi elég, és akkor elkezdi és ráérez. És akkor az ő számára élmény, ahogy ábrázolom és megmutatom, hogy nekem mit jelent az étel és a mozdulat.

Más eszement energiákat fordít arra, hogy mások teljesítményét támadja, a maga helyzetét magyarázza és ott maradjon, ahol volt.

Ötödik felismerés: a jó minőségű, leginkább állati eredetű, sűrű ( = nagy tápanyagtartalmú) táplálék förtelmesen sokba kerül. Még úgy is, hogy lényegesen kevesebbet eszem, nem költök nassra és fölöslegességekre. A tészta, kenyér, krumpli olcsó, még a tejtermék is ahhoz képest, ami minőségi zsír vagy fehérje, és a tejcsoki is bóvli a kilencven százalékoshoz képest.

Hatodik felismerés: a sport és az egész életmód teljesen mást jelent nekem, mint korábban, és ahhoz képest is mást, mint amit a rendszeresen sportolók többségének. Vannak a mindig is vékony csinosak, akiknek a sport letudandó feladat, csak eszköz, esetenként kellemes és trendi elfoglaltság, hogy “megőrizzék az alakjukat”. És vagyok én, aki messziről jöttem, és megküzdöttem egy csomó beleragadós problémával, és döbbenetes élményeket szereztem, és egész lényem benne van a mozdulataimban.

Nekem a sport önálló valami, a vallási élethez hasonlatos, rendszeres rítus.

Hetedik felismerés: a test, az nagyon fura üzem. Lélekkel együtt meg végképp. A testkép a legfurcsább. Ide lehet vágni nekem, meg is tették, hogy mit büszkélkedem hetven kilósan, nem is vagyok “vékony”, aki vékony, az ötvenvalahány kiló. Én is a mérlegen parázok, még mindig, és feszengek, nézem magam a tükörben, az meg aljasul hol ilyennek, hol olyannak mutat. A fotó megint másnak. Nem tudom, már olyan vagyok-e, amilyen lenni szeretnék, vagy még nem, vagy már túl is toltam (amikor megmérettem a testösszetételemet, megdöbbentem: 16,6 százaléknyi a zsírom, ez hármas percentilis, vagyis az életkori csoportomban a nők közül csak három százalék van, akinek alacsonyabb a zsírszázaléka), vagy már újra a régi, mert gyümölcsöket faltam mégis, meg mandulát, és elengedtem magam… mindig billeg, sose statikus. Nem látom magam.

Ez az egész “milyen vagyok?” önös és időrabló maszturbálásnak tűnik, jobb lenne csak csinálni, nem nézegetni, ugyanakkor nem elkerülhető, és elég komoly lelki teher, identitásválság megérkezni az átalakult testbe: ki, milyen vagyok én, harminckilenc évesen, három gyerek anyjaként, bölcsészként-tanárként? Mit bámulnak rajtam? Meddig ízléses egy fotó, látják-e a hangulatot, a finom poént, vagy csak a pucsítást? Mit fog mondani, aki megnéz és odalép? (Leginkább sportolóként kezelnek, tanácsot kérnek, gratulálnak, edzőnek néznek.) Meghatározza a testi önképem azt is, hogy milyen ruhát vásároljak vagy vegyek fel, és hogy azzal mit üzenek magamról. Mondanak mindenfélét. Érdekeljen? Vagy úgyis hülyeségeket mondanak, úgyis mindig más vagyok, nekik dicsekvésnek és páváskodásnak tűnik minden, ami más, mint ők?

A sporttal nem életvitelszerűen foglalkozók szerint persze dejólnézekki. A profik nem mondanak semmit, nem beszélgetünk, csak egy térben edzünk. Néha megjegyzik, hogy különleges, amit csinálok, szép a mozgásom, és ez milyen sportág? Én nem tudok válaszolni.

Nekem, mivel sokat látom őket, már nehéz nem hozzájuk, az élsportolókhoz és a versenyzőkhöz mérni magam. Miközben tudom, hogy illúzió a póz, látszatkeltő minden ilyen honlap képanyaga. Sokkal rondább a bőrük, mint a képeken, alacsonyak, szétsminkelik magukat, a mellük műtött. És nem is mindenkinek áll jól az izom, nem arányos rajta, nem harmonikus. Azt is tudom, hogy embertelen eszközökkel érhető el és csak pár hétig tartható a fotókon látható versenyforma, szezonon kívül nem nagy durranás, és ezek a médiatartalmak is súlyosan manipulálnak: reálisnak, elérhetőnek állítják be kivételes adottságú, helyzetű emberek legjobb és előnyösen bemutatott formáját, és ezt üzleti céllal teszik.

A kiló az, ami a legkevésbé számít. Ami igazán helyretett a testképzavaromban: elmentem áprilisban egy vizsgálatra, és megmérettem a testösszetételemet. Eszerint extrém erős (sűrű, vastag) a csontom, 11 kilónyi zsír van rajtam (ez a 16,6 százalék), és 59 kiló felett van a zsírmentes testtömegem. És élvezem, ügyesedem, nem fogy a kedv, sőt. Egyre nehezebbeket emelek, és alakulok. Ez a lényeg. Aki fotókon finnyog vagy dicsekvésnek tartja ezt az egészet, tegye csak, neki úgysem lehet elmagyarázni.

Nyolcadik felismerés: nem is kell erről beszélni, elég élni. És nagyon fontos ennek az egésznek a motiváló-pedagógiai hatása. A gyerekek csak úgy eltanulják, igénylik ezt. Kézenállnak. Babadávid futócipőt kér. Lőrinc eljön velem a Flexbe. Julis fociedzésre jár. Kifogyhatatlan belőlük a mozgás. És hasonlítani akarnak az ő nyughatatlan anyjukra. És semmi feszkó nincs, boldog vagyok, és kapnak tejbegrízt, meg tarját is, paradicsommal.

Mi jön még?

Holnap lejár a hetedik terembérletem, ez húszalkalmas. Megyek edzeni délelőtt.

Új mozdulatokat próbálgatok, ez leginkább, ha már be kell sorolni, saját súlyos edzés, klasszikus tornasport és street workout. Most az erőkézenállás, a magasított helyről hídba lemenés és kézen átfordulás az új elem.

hídba át

hídból vissza

Karácsonyra spárgázni fogok.

Szeretnék még négy-hat kilót fogyni, nem tudom, úgy milyen a testem, és hogy az tartható-e. Közben érzékenyen figyelem női hormonális működésemet. Eddig semmi gond.

Továbbra is vérkép; vércukormérés otthon, ketontesztelés vizeletből. Ketogén. Jó lenne még kevesebb tejterméket és kávét fogyasztani.

Szeretnék egy edzésvideót készíteni, mozdulatok szépségét és örömét bemutatni, a nagyon sajátos, hibrid edzéseim hangulatát.

Szeretnék egy második DEXA mérést, ami jobb izom- és zsírarányt mutat, mint az áprilisi. November végén, mondjuk. Szeretném a magam példáján megmutatni, hogy szénhidrát nélkül, ketogén étrend mellett lehet izomtömeget növelni (ezt sokan vitatják).

Nem szeretnék, de muszáj lesz egy köldöksérv-műtét, és akkor ott egy icipici plasztika is.

mert most szétnyílt ott

A fenekem a jelen projekt, az nehéz, hogy igazán olyan legyen, na. Arányos. Könnyen lapul, nagyon okosan kell provokálni.

Szeretnék őszi erdőben futni.