A hír meglepett:
http://444.hu/2016/08/22/a-burkini-betiltasa-nem-old-meg-semmit-de-letrehozhat-par-uj-problemat
Nekem nagyon nem tetszik, hogy most minden muszlim nőt vegzálnak. Nem értem, a jogokra, igazságra, közjóra, civil hangra oly érzékeny Franciaországban hogyan történhet meg ilyesmi. Nem tudom, meddig tart ez, de ettől senkinek sem lesz jobb.
A válasz viszont, hogy szolidaritásból hordjunk minél többen burkinit a nyilvános strandokon, merthogy attól elfogadható verzióvá válik, igencsak meglepett.
A burkini, ahogy olvastam, egy Ausztráliában élő üzletember találmánya és sikerágazata, aki egyébként nem gyakorló muszlim, csak ráérzett a trendre: az Európában élő muszlim vagy konzervatív, ortodox nők strandra áramlására. Most már azt se tudom, hogy helyes (lényeget fedő és píszí) szavakat használok-e.
Én szeretem az elveket, a kiállást, azt is tudom, hogy blogokon és facebookon a közügy jól mutat. Azok idővonalán is, akik az elveket alig is értik, és ha úgy fordul a dolog, lábbal tiporják őket.
De hát sokkal kisebb, sokkal egyértelműbb eredményekkel kecsegtető helyzetekben sem állunk ki már egymásért.
És én annyit voltam a tűzvonalban, olyan szerepeket róttak rám, hogy már belefáradtam, ez az igazság. Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.
Sokan tanultak itt kiállást, elveket, feminizmust és szószerkezeteket, komplett mondatokat, hihetetlen mintha-mindig-is öntudattal tolják, és valószínűleg érzik, hogy ez ciki, ez nem saját, és hát én is így érzem, így aztán nem vagyunk már kapcsolatban. A közösségi felelősségvállalás, az elvek képviselete mint elakadt, elégedetlen, magukkal tisztában nem levő harmincas nők pótcselekvése és önmegvalósítása – egész pontosan ezt látom, és nagyon nem tetszik. Amíg mások és az igazság nevében lépünk fel, addig se kell magunkra néznünk.
A szolidaritásból viselt burkini pedig határozott önszívatásnak tűnik.
Bárki azt gondolja, hogy itt realitás a burkini? Megvenni, hordani? Lebarnulni nem akarni? A víz érintése a bőrön? A napfényé? A majdnem-meztelenség felszabadító élménye…? A megszokott kulturális normánk helyett, az üzletekben kapható fürdőruhák helyett szerezzünk be, hordjunk és vigyünk haza vizesen sokszoros anyagköltségű, hatalmas textíliákat, amelyek vizesen amúgy is rátapadnak a testre, és láttatják az idomokat…? Úsztatok már ruhában?
A burkini kényelmetlen, macerás, sok anyag és megfoszt szinte mindentől, ami a napfényben és a vízben öröm. Attól az elemi, szexi, egyszemélyesen erotikus érzéstől.
Tudom, van olyan nő, akinek relatív szabadság burkiniben strandolni, ahhoz képest, hogy otthon marad. Azt is tudom, hogy például az ortodox zsidó asszonyok is hasonló ruházatban sportolnak, fürdenek. De én és az itteni többségi kultúra egészen mást gondol testről, szexualitásról és szabadságról. Nem problémátlan ez sem, de mi a problémákat sem abban az irányban gondoljuk megoldani, hanem Woodstock felé.
Nekem is van ismerősöm, aki azt mondja, nem vesz térd fölött végződő szoknyát, mert ő nem mutogatja magát. Jó alakú nő egyébként. Nem vallási okokból mondja. És szíve joga, csak én épp futásból jövet állok előtte, hétcentis sortomban, ez a bökkenő.
A női emancipáció iránya az euroatlanti világban az, hogy a fedetlen női testet deszexualizáljuk. Azzal, hogy azt tesszük normává, hogy az aligruha nem jelent kurvás felkínálkozást, nem illik bámulni, ajánlatokat tenni, lásd a slut walkot is. Azzal, hogy nincs szégyellnivaló rajta. Azzal, hogy a “hústest” sem bűn, az egésznek nincsen morális tartalma, a divat és a személyes preferencia sokféle lehet, és lehetőleg ne írjunk elő semmit egymásnak, főleg olyat ne, ami kényelmetlen. Ha meg egy női testrész láttán egyszeri Férfi kiakad, és megváltoztathatatlan agyi behuzalozottságot meg biológiát kiált, mint az itteni kommentelők, akkor ő majd kezd magával valamit. Majd felnő, majd megoldja, majd képes lesz nem másoknak megszabni, hogy mit csináljanak, és nem hibáztatni és szégyeníteni és nyálcsorgatni, hanem a saját viselkedéséért felelősséget vállalni.
Svédország, mint ebből a legutóbbi linkből is látszik, ilyesmi irányba tart.
Lengén járni, topban sportolni, a testet közszemlére tenni és egyben megfosztani a szexuális üzenetétől: szabadság. A szexualitásról lehántani, hogy az veszélyes, tabu, szégyen, ellenben jókedvűen, mint közös humán jelenségben lenni benne szintén szabadság. Mindenféle verziójú testet látni, nem ítélni szabadság. Rejtőzködni, moralizálni kötöttség és rabság.
Ha egy olyan kultúrában élsz, amelyben a comb, a fenék kontúrja vagy akár a farpofa megmutatása szexuális felhívásnak számít, akkor az a kultúra szexista kultúra, a nemi erőszak kultúrája. Szexuális felkínálkozásnak, provokációnak az minősüljön, ha “fuck yes” van, vagyis lelkes, egyértelmű igen, egy olyan 1:1 helyzetben, amikor egyértelműen már a szexről van szó. Nincsen “azt hittem” és “ja, én nem tudtam”, egy szégyeneket levető, kettős mércével szakító társadalomban biztosan nincs. Ha kinyilvánítom, hogy a másik vonzó, és mindez kölcsönös, akkor lehet szó szexről. Nincs úgy nézés, nincs fogdosás, nincs felkínálkozás-vád. Tessék megtanulni együtt élni az emberi testek látványával, mert akkor holnaptól nekem szexuálisan vonzó lesz a férfi kisujjköröm, és leteperek mindenkit, de ha nem merem, akkor meg szidni fogom őket, mert épp jogosulatlan hatalmat van kedvem szerezni mások fölött. Ezzel most azt állítom, hogy nem a szexről van szó, vagy az emberi késztetéseinkről, hanem csakis a hatalomról, már megint, és ennek csak eszköze és ürügye a szex.
Legyen akkor most elv, jó. De szerintem más a feladat, még mindig a második generációs feminizmus egyik célkitűzésének elérése a feladat. A legfőbb ideje a női testet, a fiatal és szép női testet is, a fedetlen női testet és mindenfajta női testet a béklyózó tekintetektől, hiedelmektől, mögöttesektől és korlátoktól megszabadítani. Ez a szörnyű, szexuálisan frusztrált, mindenben azt látó-leső, a felelősséget és nyíltságot nem vállaló magatartás! Másrészt meg azok, akik a szexi öltözetet hatalomgyakorlásra és manipulatívan használják.
Szaladjatok be a tóba, és ne féljetek a napfénytől, ez az UV-para is egy rohadt nagy tévhit.
Az meg, hogy sok év után leszel túl a komplexusaidon, és először vállalod a nettó testedet, az olyat, amilyet, de úgy, hogy közben megdolgoztál érte, és nem kell mentális trükkel dolgozni, hogy “leszarom, ki mit gondol”, és nem is kell leszarni, na, az felszabadító és megerősítő.
Tagged: életmód, értékrend, elv, feminizmus, képmutatás, kultúra, miért?, nagyvilág, reakció, szabadság, szégyen, tabu, tévhit, test, testkép, vita
