én nem

Erről hallgattam eddig. Két éve, négy éve hallgatok erről. Ez mondhatatlan, mindenféle okokból.

Esterházyt olvasom, a Hasnyálmirigynaplót. Látom a folyosókat, doktornők arcát, de nem azért, mert a pancreas ugyanúgy A belosztály. Vagy mégis B? Ismerem, tudom ezt, közelről, mindenképp. A kert kanyargásait, esetleges épületeit, az épületgépészetet, a mögöttet. A macskákat és a már leaszfaltozott Gyógyfű utcát. És tudom a fémes ízt, a rosszkedvet, a kommunikációképtelenséget. Azt, hogy jött az orvos, de elfelejtettük megkérdezni. Azt, hogy minden van, de ami kéne, az aranyárban sem (információ, világos beszéd). A gyerekbecsempészést. Az ebédes tálcát. A vécéket. A taxira várást, a tehetetlenséget.

2012 őszén primer élményként sokat írtam erről. Azóta ez egész, a férjem személyes tárgyaival, az onkológia részleteivel, érzelmekkel zárt dobozba vagyon helyezve. Azért kellett annyi minden rá, köré azóta az én életemben.

De a zárt doboz, és benne a vagyon, az velem van.

Az elemi attitűd, amely áthatja a napjaimat: én nem akarok rákos lenni. Sokkal inkább, mint az izmos leszek, jó testem lesz, fényes váll, sült szalonna, lemegyek hídba, hívogató erdő, közérzet. Mindenben ez munkál.

Ez volna a felelősségvállalás: szemérmesen szembenézésnek és felelősségvállalásnak neveztem azt, hogy el akarom kerülni a rákot. És mást is. Mindent.

És most leírom, holott gőg, istenkáromlás, gyerekes magabízás, provokáció, gyanús alterság, de mindent meg szeretnék tenni, ha van ezügyben tehető. Moccannak az antioxidációk. Nézem a mikrobiológiámat. Telomerekkel beszélgetek.

Azért, hogy ne érezzem: jobban kellett volna élni. Hogy miattam ne legyenek szomorúak. Hogy ne legyen számukra annyi energia, várakozás, idő az anyjuk, szerettük, abban az életben, amelyet élhetnének.

De nekem se legyen. Hagyjuk ezt. Vagyis: én nem vállalnám a kemoterápiát.

Hogy a gyerekeim? Hogy látni őket felnőni? Hát pont azért. Ne én legyek évekig a téma. Ha mégis, ezt egyedül és nagyon diszkréten szeretném végigcsinálni. Talán eltűnök hirtelen.

Nem tudok semmit, nem célzok semmire. Csak bő négy éve gondolkodom.

Sokat gondolok a halálra. Sokat gondolok a hanyatlásra, az egészséges öregedés szükségszerű romlására is. Olvasok a nőről, aki a férje halála után, ötvenvalahány évesen kezdett futni, most már hetven is elmúlt, és nagyon-nagyon szeretne egy maratont lefutni hat óra alatt. Micsoda sikersztori! Engem feldühít. Miért hat óra? Miért görnyedt? Neki csak ennyi jut? Miért nincs halhatatlanság? Méltatlannak érzem. Robbanjon ekkora erő!

Talán túlzó elvárásokat támasztok az élettel szemben. Talán nem tudom elfogadni a tényeket. De hisz annyi mindent sikerült cáfolni. A tipikust. A kategóriákat. A félelmeimet.

Én nem vállalom ezt, amit láttam 2012-ben, és amiről most olvasok Esterházynál. Ebben most lettem egészen biztos. Az egész bemenést, a rituálét, a kontaktok keresését, az előnyhöz jutást sem. És aztán még a kínokat. A koktélokat, a hónapok sorát, ahogy a hetek mindig tól, a koktél napjai mindig az ig, és meggyógyul ugyan húsz kezelés után, vagyis nem, de legalább a stagnálásra rá lehet szorítani a szörnyűségét, de az egész rengeteg munka, türelem, kapacitás, költség, és akkor lehet még néhány tünetmentes éve, talán. De azt nem mondjuk, hogy mindent megöl benne, hogy soha nem lesz olyan, mint előtte, életkedvét eleszi, és azt sem, hogy inkább nem hat egyáltalán a koktél, csak megöli minden egészséges vérsejtjét is, és aztán abba hal bele. A legjobb indulattal nem mondjuk, mert nem tudjuk ezt előre, nem tudja senki, csak mégis akarunk valamit tudni, mert döntést kell hozni.

Ó, de besorolnál te, TE! engem is oda! De én nem beszélek Big Pharmáról, én nem beszélek érdekekről, hogy ki miről hallgat és miért, és ez az egész még az újságíróagyamat sem köti le. A dilettáns okoskodás röhejes, de a legkiválóbb szakemberek is dielttánsok ahhoz a mérethez képest, amiről én most beszélek. Én a rákban egyedül a Teremtőt tartom autentikusnak. Én tudom, hogy csak a saját egészségemhez értek, mások betegségéhez semmit, se a magaméhoz. És a saját egészségemhez-értés is csak néhány hónapra szól, aztán meg kell újítani, levizsgázni újra.

A sok állomásos folyamat, a remény, amelynek a vége mindig a halál. Kétféle halál: primer, daganatos halál, és mellékhatás-halál. Harmadikat szeretnék magamnak, ha mégis. Én egy pillanatig nem hittem a kezelésben, és, azt hiszem, János sem. Úgy voltunk vele, mint a keresztúttal, amelyen végig kell menni, mert így rendeltetett, ez a szakrális liturgikus imperatívusz. Viszonylag simontalan egy út volt az.

A férjem betegsége júniusban robbant be, én egyidejűleg elvetéltem a negyedikemet, amikor még nem tudtuk a diagnózist. És annyira agresszív volt, hogy az augusztusban megkezdett kemó nélkül talán két-három hónapja ha lett volna. Volt így egy könnyebb augusztusunk és egy szép szeptemberünk, én ezt is tudom. Aztán október 1-jétől megállíthatatlanul lett a december 4., minden nap december volt szinte.

Én nem hiszem, hogy mi rosszul döntöttünk. Nem dönthettünk jobban. Viszont én, most már, ezek után, egy ugyanilyen helyzetben nem így döntenék a magam életéről. Hanem az augusztus mellett döntenék. Mulasztásosan, szépen.

A reményem botorság, a deklarálása is blaszfémia, a döntésemre pedig azt mondod most: na, ha odakerülsz, megtudod.

Pedig nem ellened van ez, és én nem is bírálom felül senki döntését. És nem is számít, te mit szólsz, illetve, mi van az én fejemben arról, hogy te mit szólnál. Én nem tudnék oda bemenni, azt aláírni. Pont ahogy abortuszra sem mennék, bármilyen észszerű döntés is volna, ha volna.

Én úgy kelek fel, hogy azt mondom: nincs bennem rákos sejt. Holott tudom, hogy ama csúf halálokok és lerobbanások, a végignyögött évek kórságai között pont a rák (“a” rák, a rengeteg féle degeneratív betegség) a legrejtélyesebb, legkisakkozhatatlanabb. De ha életmóddal tehető valami, vagy olyasmi, én megteszem. Egyben megteszem a metabolikus szindróma, az autoimmun betegségek, az ízületi bajok, a cukorbetegség, az Alzheimer és a Parkinson ellen is, és többet nemigen tehetek.

Ezt jelenti főleg a felelősség, amiről írok. Így is előfordulhat, hogy számos gyerekem tologat majd nemsokára valami folyosón. És így is folyton a halál jár bennem. A mulandóság.

Nagyon szépen kérem, senki ne írja le kommentben a bevonzás szót. Sem semmilyen tanácsot. És ne is kombináljon. Nem tudok semmit, nem célzok senkire. Nem tudok mit csinálni a félelmemmel, ez az elemi reakció az után, ami velünk történt. Aki régóta olvas, tudja, miért. Ha mégsem, itt megtalálod az okát. Tökéletesen másodrendű, hogy amúgy nem hiszek a bevonzásban (ellenben olykor megdöbbenek az egybeeséseken, és a tudat hatalmán).