társra vágyom

Én a 2013-as blogévre úgy emlékszem vissza, hogy akkor még minden hepi volt. Messze volt még a Nagy Szervezkedés és Vihar. Én magam alig kommenteltem, csak rövideket, egymással kapcsolódtak a hozzászólók, bizalom volt. Nem ment el még senki kedve, nem kellett félnem, hogy valaki megbántódik, közös fíling volt, termékeny dialógusok, az akadékoskodni érkezőket meg kiröhögtük.

Megszépítő messzeség! Újraolvastam ezt a posztot, nem rossz amúgy:

kellene neked egy férfi

És a kommenteket is. Hát, volt ellentét már akkor is.

Van a bejegyzés végén egy éles bekezdésem, abban egy mondat, ami megütött több olvasót:

…megmondom őszintén, ha választhatok, hogy a napi kötelességeken felüli időmet randivonalakon meg elbaszott randevúkon töltsem, vagy befejezzem a regényemet, netán megnézzem egyszer a Pradót, végigolvassam az új Ulysses-fordítást, akkor nem kétséges, mire voksolok. Szánalmasnak tartok mindenkit, aki a lelke űrjeit minden áron szerelmet, szexet kergetve akarja kitölteni. Aki örökké próbálkozik, akinek ez az izgalom. Annyi csoda van a világban, de ezt az eltompult birkák nem értik.

Aztán, amikor ez a mondat téma lett, még egy, kommentben:

Az miért van, hogy akinek sikeres projektjei, heves hobbijai vannak, az nem baszódik ennyit a társtaláláson?

Mindez bő százezer kommenttel korábban történt.

Három év telt el majdnem, és én ezt egyre inkább így gondolom. Viszont Lobster már olyan világosakat írt erről (a felerezsi mítosza, a minglik, a társadalmi elvárásnak való megfelelés), hogy nem leszek eredeti.

Nekem ez nem elméleti kérdés. Most már sok olyan ember van körülöttem, akik nem ismerték Jánost, nem is tudom nekik elmesélni, ő miféle szintet állított be emberileg, érzelmileg, és nem érzik azt az én régi, idealista, nem sportos, kisgyerekes anya-lényemet, a feleséget, a családban élőt. Látnak most virulni, és legnagyobb döbbenetemre szingliként kezelnek, vagy azt hiszik, társtalálási  céllal pörgök annyit az ezüst sortomban az izmosak között. Biztatnak, hogy az élet szép, lássam meg én is. (Döbbenten nézek rájuk. Én ne látnám?)

Kérdik, hogy én miért nem. Nem akarok társat? Nem lenne könnyebb?

Ó, ez nem döntés, mondom erre. Nem történt meg. És, azt hiszem, így, hogy nem történt meg, nem lenne könnyebb azzal, aki mégis akadna. Olyan, aki nem csak reménykedés, aki nem lesz idegesítő, hogy helyet kér az én sok változós, bonyolult életemben. Aki nem elvár, akihez nem igazodni kell, akinek a jelenléte nem azt jelenti, hogy közös döntést kell hozni a legsajátabban (gyereknevelés, időbeosztás, zenehallgatás, mert az ne legyen, tévé se legyen, pénzköltés, hány fok van a lakásban, mert azt most megmondom, Béla, hogy héttel kevesebb). Értem én, nem kell együtt élni, csak mondom, hogy akiért én akár német heavy metalt is hallgatnék, vagy nem bánnám, hogy dohányzik, az nem történt meg velem, bennem.

De azért vidám az élet, ha érted, hogy mondom. Sose voltam még ilyen felszabadult (és már kezdem gyanítani, hogy nem F. konkrét személye itt a kulcs, ő csak felület, én vagyok teljesen más, az újféle testmegélésemmel).

De kéne egy apa. Na ne már, mondom. Ez szerinted kapós feladat? Három másgyerekét nevelni, meg a mi egész hektikus életünk? Vagy anyagilag gondolod? Én, ha férfi lennék, nem tolonganék érte, még ha szerelemre lobbannék, rendszergazda volnék, és a csíkos ingemből kikunkorodna a mellkasszőrzetem, se.

(Gerle Éva végleg eldöntötte a dilemmát: írjunk-e erőseket, vagy legyünk-e píszík, mindig tekintettel legyünk-e arra, hogy valami emberi jogilag leírható csoport megbántódik-e. Gerle Éva használja fok-mértékhatározóként a kurva szót. Gerle Éva nem akar eszmék, elvek miatt teljesen kiszállni a nyelvből.)

Igazából nem azt kérdik, miért nincs társam. Ez álkérdés. Igazából a normára figyelmeztetnek. Hogy lehet, hogy én ennyire nem szorgalmazom ezt?

A kérdező úgy lát engem, mint akinek nehéz. Magányos. Nem talál társat, fura sztorijai vannak, mindig van valami ügy. Szeretne sajnálni. De hát ez regényanyag!, kiáltom.

Ha tudná, hogy nem kényszer, hanem döntés, nem sajnálna. Ha tudná, mennyibe került a padló, amin áll, nem tartana szociális feladatnak a kaszáspókok miatt. Vagy ha belegondolna, amit egyébként jól tud, hogy nekem tipikus csütörtök délelőtti dilemmám, hogy vele évődjem-e, a Gellértben napozzak, vagy valami kávézóteraszon üssem ebédig a laptopomat. Hát láttál te engem valaha rosszkedvűnek? Mindig kérded, hogy vagyok, és én mindig örülök, neked örülök, de amúgy is. Néha elborulok, mert letörik a lakkozott körmöm, vagy beszakad a mascarpone teteje, ilyesmi.

Hallgatok. Szerepbetöltés helyett az életminőségre szavaztam. Nehéz érzéseimet pedig egyedül intézem, mint a… tudjátok. (Tudod?)

Hogy kiábrándult volnék, sokat csalódott, ez jön. Én nem vagyok kiábrándult a magam életében, se a pasitlanság miatt, se az egész életemet tekintve, és a régebbi történeteimmel kapcsolatban sem, de attól, ahogy az ismerőseim élnek, eléggé fázom. Vagy mert ők is vergődnek, titkon vagy ordító módon (és ha lehazudják, az a leggázabb), vagy mert én nem akarnék úgy élni. Ezért nem vonz az ő verziójuk. Menjetek már a normálisságotokkal, a benne rekedéseitekkel. Meg hogy miért nincs kocsim, miért nincs tévém.

Volna mondjuk egy haverod. Kérdezgetnéd: nem akarsz megállapodni? Egy komoly barátnőt? Megnősülni? Azt mondaná: brrr. Csajozni akarok, élményeket. Utazni. Nem akarok senkit, aki hisztizik, elvár, béklyóz, elrosszfejesedik. Ezt mondaná. Nem akarok csalódni. Tőle elfogadnád?

De hát a nők biztonságra vágynak.

Akkor nem vagyok nő. Tudod, fekve is nyomok.

Vagy féltesz? Hogy milyen nehéz egyedül? Arra azt tudom mondani, hogy csupa olyan would be volt, akivel nehezebb volna, mint egyedül. Már az elején is nehéz volt.

Én realista vagyok – és az élet vidám. És izgalmas. Ezt látom reálisan, és ettől vagyok derűs.

Itt, ebben a posztban most továbbgondolom, hogy a nagy habzó mítoszban, miszerint mindannyian szerelemre vágyunk, az a megváltás, és az ember társas lény, mi minden gomolyog együtt.

Nem vagyok dafke normaszegő, nem vagyok kiábrándult és nem vagyok antiromantikus sem. hanem nem akarok kiszolgáltatott lenni a félreértett igényeimnek, és nem hiszek a kötelező társtalálási műsorban.

Valóban arról van szó, hogy evolúciósan az ember nem magányra termett, és szuszogjon még a légtérben valaki más is? Ezt, ugye, biztosította a nagycsalád is. Vagy ha az ember együtt alszik a gyerekeivel. Noha amikor túl sok a gyermeki mancs, szoktam viccesen rikoltozni, hogy felnőtt férfiakat akarok! Négereket! De még egy többágyas kórteremben is ez van, nem. Na, itt látjuk, hogy miért van az egyágyas hotelszobáknak felára. Menjünk tovább.

Érintés. Igen. Touching. A szerelmi érintés nagyon jó, nagyon kell. Ugyanakkor az igazán bizsergető, vágyból fakadó érintés ritka. Én nem alaptartozéknak gondolom, hanem bónusznak. Van még a masszőr. Nekem gyógyító volt, az egész életmódprogramom katalizátora 2014 őszén egy shiatsu szessön. Nem tetszik? Pedig a jó masszőr jobban érint, mint a közepes szerető. Na ugye, hogy nem az érintés hiányzik?

Szexualitás. Igen. Alapvető hajtóerő. A másik szeme tükre, és az eksztázis, a teljes oldódás. Nem terem mindn bokorban.

A nők gyereket akarnak, néha a férfiak is. Én megértem, ha huszonévesen, legkésőbb harmincsok évesen így nézik a jelölteket. Nekem van három gyerekem, rövid, de szép éveket éltem családban, nem téma.

Érzelmek, emberi kapcsolódás, “legyen kihez szólni”, közös programok, a világ felfedezése együtt. A társkeresőkön is mindenki rokon lelket, érzelmi társat, rózsadús andalodást, olasz nyaralást, megbízható és komoly szándékú partnert keres, esetleg, mint már említettem, gyerMekei leendő apját-anyját. De azért gyakran kiderül, hogy ridegebb az alku. Meg kell élni valahogy, és szövetségben kifizetődőbb. Ha van, aki eltart. Ha van, aki mos-főz, és akinél nem kell annyit fáradozni egy ejakulációért.

Eközben az emberek úgy általában egyáltalán nem érzelemgazdagok, nincs annyi gondolatuk, hogy abból napi tartalmas beszélgetések legyenek, nem szeretnek múzeumba meg kirándulni járni, sokkal szívesebben nyomkodnak telefont egyedül, kajálás közben. Érzelmi függésre való hajlam, a boldogság kiszervezése, inkább ezt mondanám.

Kipipálandó életfeladat. Leginkább. Hányan vannak, akik ha egy kicsit reálisan gondolkodnának, saját igényeiket fel tudnák ismerni, lehántanák a mítoszokat, rájönnének, hogy nem akarnak semmi ilyesmit, mint amit az összeköltözős párkapcsolat jelent? Vagy ilyen áron, amire az ismerőseink történetei tanítanak, nem? Ez a tömeges szingliség oka. És ettől olyan habfehér és parádés az esküvő, az ismerkedési romantika, a slágerszöveg. Ezt kell eltakarni, túlkiabálni.

Terhek közös viselése. Én nem tartom cikinek, ha valakit ez motivál. Tényleg könnyebb a lakbért, a rezsit, a kaját ketten fizetni, ezért keresnek lakótársat az egyetemisták is. De azért lássuk, hogy ez nem romantikus, hanem gazdasági motiváció, és azt is, hogy ez néha fontosabb egy házasságban is, mint az érzelmek vagy a boldogság, vagy a gyerekek érdeke. Vagyis, fenntartják a szövetséget akkor is, amikor már a többi nem működik – kénytelenek. Ez a motiváció csapdává tud válni. Valójában akkor várhatsz igazi, méltó kapcsolatot, ha amúgy egyedül is el tudnád tartani magad (és a gyerekeid felét). Akkor látod tisztán a helyzetet. A megélhetési motiváció korrumpál. Az ember még kötődik is ahhoz, aki enni ad neki, aki az ingét vasalja, akivel közös a hitele, aki a gyerekét neveli. Úgyis együtt maradnak, a javadalmak járnak – aztán ennek biztonságában meg gyűlöli vagy unja a másikat. Csak hazudtok magatoknak? Vagy elfelejtettétek, milyen lehetne? Ez egyszerűen nem fair a szerelemmel szemben. (És én vagyok cinikus?)

Ez a kényszer vagy ösztönző érthető, reális, gyakori. Nem is kárhoztatok érte senki. De azon ne lepődjünk meg, ha azok, akik nem szorulnak rá a gazdaságos együttélésre, nem éreznek annyira erős sürgetést a családalapításra, és ha belevágnak, benne vannak, akkor nem rángathatók a megélhetésüknél fogva.

Szeretetvágy. Igen, ez elemi. Csak ha nincs, mert nem történt meg, akkor mi a teendő? Szerintem akarva meg társkeresőn nem lesz. A valakit végre szeretni, a valaki végre szeressen tévút, és prédává tesz. Aztá meg lehet sírni, hogy csak kihasznált.

Aztán: valaki definiáljon engem, mutassa, hogy én jó vagyok és szerethető, gyógyítson meg a traumáimból.

Ez terapeuta dolga, ilyennel nem szabad egy kapcsolatot megterhelni. Én ettől rosszul vagyok, amikor megszimmanto, elkezdem megvetni a másikat. Egész, kész, begyógyult emberek találkozzanak, különben használni fogják egymást a megmentős meg mindenféle játszmáikhoz. Én ettől borzadok. Amikor valaki kiönti a szívét, sajnáltatja magát, tőlem várja, hogy majd én. Vááá.

Az idézett bekezdésben fontos, hogy minden áron, lelke űrjeit és kergeti. Nyilván jó, keressük, vágyjuk, örülünk neki. De nem főjó. És nem megyünk bele az adódóba kritikátlanul és illúziókkal.

Értelmes, heves hobbijú, sokoldalú, érző emberek is szoktak sóvárogni (lásd a kommenteket). Ennek oka nem valami mély emberi esszencia, hanem az, hogy azt sajátították el, hogy a társ a jó, a kapcsolat a főjó, vagy erős igényük, hogy a nőiességüket/férfiasságukat jelezzék vissza nekik. Így nőttünk fel: az önbecsülésünk alapja ez.

Pontosan ezt mondja a kommentelő is. Megrázó sorok:

…én maratont futottam, sziklát másztam, önkénteskedtem, önképző estet szerveztem es még hosszan sorolhatnám, de az önbecsülesem a béka valaga alatt volt hattal. (…) nem gondolom, hogy ne lett volna száz fontos es sikeres kezdeményezesem, hobbim, projektem emellett.

Akibe beleverik, hogy egyedül nem vagy érték, szart se érsz nőkent egyedül, az mindezt nagyon sokáig hiába csinálja minden siker es elismerés ellenére. Ha vissza is jön valami pozitív kintről, nem csapódik le úgy, ahogy kellene, nem lesz helyén tőle az önbecsülése…. Kb. 2 napig tart az érzés, hogy mit értem el, wow… Utána ugyanabba a közepes, szürke, tanult szarba süppedsz bele, ami előtte volt. Mintha sosem értél volna el mást.

A beleverik is kulcsszó. Szart sem érsz. Engem megijeszt, hogy partner nélkül, zsongás nélkül az élet szürke, közepes, szar. És nem fogadom el. és ez döntés is. Nem mintha a szerelem ne lenne nagyon-nagyon jó. De bónusz, nem alaptartozék. Ha nincs szerelem, igazi, egyértelmű, ha mindig meg kell magyarázni valamit, akkor annak pótléka, a mindenféle izé kapcsolat, az rosszabb, mint egyedül.

A kommentelő izolált, külföldi, ismerőstelen viszonyokban szerezte ezeket az élményeit, ami eleve mínusz: barátok se, anyanyelv se, jó ismert lakás se. Én értem őt, értettem akkor is. Csak szerintem ennyire sokat remélni, minden önbecsülés csúcsának a párkapcsolatot tartani (és nem mondjuk az emberi kapcsolatokat), az szerintem veszélyes. Kiszolgáltatottá tesz.

Erre az űrre nem egy társ a megoldás, hanem a személyiségfejlesztés. Hogy ne az határozza meg az alapvető közérzetet, hogy kinek kellek, ne attól legyek nő, hogy lett valakim.

Én jártam a szélén, és akkor tudomásul vettem, mim maradt, mennyi az annyi. És mert futja rá a lelkemből, derűsen veszem tudomásul. Nagyon szar ugyanis szorongani, görcsölni, panaszkodni, sóvárogni. Elrontja az egész életet. Megalkudni is szar, elhitetni magunkkal, hogy jó, ami nem igazán jó. Ez döntés kérdése: nem alkuszom meg, nem áltatom magam, nem lesznek illúzióim. És én azt sem hiszem, hogy ha akarjuk, ha dolgozunk rajta, akkor majd lesz társunk. Ez nem dolgozási terület. Nem társunk lesz a dolgozástól, hanem énünk.

Ráfeszülni arra, hogy de miért nem, az olyasmi, mint a gravitáción borongani.

Vagy ráfeszülni arra, hogy miért olyanok a dolgok. Hát mert ez van. Mindenféle változik az életemben (javul, sokat), és én még mindig fura vagyok. Nem vagyok könnyű ember, nem szoktak szeretni, jel van a homlokomon. Én nem állok neki magyarázni, hogy mert én érzékenyebb vagyok, és hogy engem mindenki félreért. Én sem szeretem őket különösebben, pont mert nem értenek, mert furának tartanak, mert beérik a normálissal. Provokálhatnékom lesz. Azokat szeretem, akik rám bízattak, és azokat, akik velem rezdülnek. Jó fej is velük leszek. A többieknek nagyokat köszönök, nem véleményezem őket, nem bánom, ha hülyének néznek, nem agyalok rajtuk. Nekem az íróságom, a saját döntésen alapuló életmódom és a testem örömei a legfontosabbak.

Három férfi járt a legmélyemen azóta. Krákogni szeretnék, de nem hallgathatom el, hogy a a test, a testnek az az intenzitása, annak az igazsága és egyértelműsége mélyebben van, mint a párkapcsolat intézménye, és mélyebben, mint a nagy beszélgetések és rezonálások, a hosszú távú tervek. Vagy mint a gyönyörűséges humán konstrukció, amelyet szerelemnek nevezünk, amelyben mind csalódunk és amelyből mind visszasunnyogunk a normalitásba.

Nem voltam a Pradóban. És elolvastam az Ulyssest. És írom a regényt, jaj, írom. Másfele kanyarodik már.