a valós teljesítmény

Tegnap írtam, itt:

…az önbecsülés 〈nem〉 azon múlik, hogy képes vagy-e elhitetni magaddal, hogy te így is jó vagy, esetleg: ehhez találsz-e megerősítő közeget, sorstársakat.

Szerintem az önbecsülés a valós teljesítményen múlik. Azon, hogy képes vagy-e változni, meghaladni önmagad.

Ezt milyen volt olvasni? Gondolkodtam rajta: nyomasztó lehet, ha nem vagy benne a sportban. Ha nincs élményed lefogyásról, vagy arról, hogy “megcsináltam”. Akármit. Projektet, felújított fürdőszobát, futóversenyt.

Ha nem találod a helyed.

Legyen gyógyblog? Öleljünk a keblemre és simogassunk meg mindenkit? Nehogy valaki megbántódjon, elveszítse a kedvét, kognitív disszonanciát éljen át?

Én ebben nem hiszek. (Nincs keblem se.)

Pedig amikor gyógyultam, nekem is jól esett az ölelés, és szívesen szólaltam fel a gyógyulókért, a betegítők ellen, és a gyógyultak és a meg nem betegedettek ellen is. Megharcoltam a magamét azóta, és az a vádam magammal szemben, hogy kíméletlen lettem.

Az a baj ezzel a rengeteg problémás emberrel, hogy a rászoruló állapot, a másra tolás, a halogatás, a gyengeség, az erőforráshiány, a frusztráció, amely láthatatlan burokként vesz körbe, rosszabb emberré tesz. Nem csak neked rossz, hanem el is kezdesz tőle negatív lenni, haragvó, improduktív, elváró, hibáztató. Neked segítsenek, másoknak miért, persze, nekik könnyű… Ó, bazmeg. Az ember azt megharcolja, hogy neki könnyű legyen, tudod?

Én csodálom a teljesítményt, és mindig is csodáltam. Csak a teljesítményt, a rászületettséget és a munkát csodálom, és nem zavar a másé. A komoly, harcos, kivételes teljesítményről beszélek. Nem arról, amelyikkel tele a net, Kis-magyarország kismamáinak kis startupjai, porba fúló ötletei, amely úgy definiálja a közepességét, hogy az aztán valami hatalmas produktum, és a tömeglélektanra hajt.

Mindenki magához képest fejlődik, persze, és az nagy dolog. De azért mégis vicces, amikor három hét edzés után emberek úgy prezentálják magukat a fotóikon, a vizeskulacsra akasztott törölközővel nagy kipirultan, mint élsportolók, és életmódváltás hashtaggel teszik közzé a mintha-mindig-is fotókat. Tudom, érdekes élmény nekik az új világ, és jó érzés magunkat olyanként látni és megjeleníteni, amilyenek eddig nem voltunk. De ez is elhitetés. Körülöttük évek óta, csendesen edzenek a többiek. Van néhány fura szerzet, de az alapértelmezett állapot itt a küzdés és fejlődés. A konditerem ettől is rendkívül motiváló közeg. Nincs okunk magunkat kivételesnek érezni.

Nem az önreprezentáció számít. Én nem tudtam, mi lesz ebből az én projektemből, és amíg nem tudtam (volt az hat-hét hónap is, tulajdonképpen az egész fogyási folyamatom), addig kussoltam, és nem definiáltam magam sehogy sem abban a képékeny időszakban. Sem a facebookon, sem az ismerőseim előtt, sem önmagamnak. És aztán nem hittem el a kockahasamat sem.

Sokáig, sokáig kell némán, megmutatás, büszkeség, deklarált öndefiníció, méregetés, előtte-utána fotó nélkül csak csinálni. Figyelni, kivárni, mi lesz ebből, a dologért magáért, nem a külsőségeiért.

Nekem akkoriban meredek önjutalmazásnak tűnt, hogy megvettem a NIKE ugrókötelemet. Azt, amelyikkel ma is naponta. Hát jár ez nekem?

Aztán persze azóta miket vettem…! De akkor már éreztem: megy ez nekem, megérdemlem.

Amikor “életmódváltásnak” nevezik a másvalakinél látott lendületet, élményeket, mert megtetszik nekik, és saját valóságként adják elő a vágyálmokat. És persze mindig van magyarázat, hogy miért nem ment két hónapnál tovább a dolog.

Ez nem egy önbizalomerősítő blog, és a tegnapi beautyplusos honlap után nem is nagyon van kedvem olyat írni. Valamit léptél, valamit elhatároztál, edzettél is – sajnos, ez még nem valami sok. Nem jár simogatás, felnőtt vagy. Tovább, tovább! Bírd el a tudatot, hogy még menni kell, hogy messze van az öntudat. Valahogy belekorrumpálódtunk ebbe: mindenki segítsen, ismerjen el. Mindenre büszkének lenni, mindenért kockacukrot várni. Figyeleméhesen, facebookon. Fogalmatlanul, infromációtlan, csodát várva, kérdezősködve, még a google-nek se nekimenve.

Hol állsz te, mennyire extra, amit tettél? És mennyire önálló?

Én nem szeretem a versenyt és az összehasonlítást. Sokszor írtam, hogy ne másokat lessünk, ne viszonyítgassunk. És irigyen nem is kell. Sőt, példaképet keresve se. Az sem te vagy.

De önelhelyezősen mégis jó nézni, mi van körülöttünk. Mit érek én mint hobbisportoló?

Tudom, hogy nagyon öntudatosnak tűnök, és valóban van önbizalmam, énerőm, kezdeményezőkészségem, és a tetejébe megmutatós is vagyok. Majdnem két éve járok konditerembe, és sokszorosan meghaladtam azt, amit magamról hittem.

És mégis, az a helyzet, hogy folyamatosan azt érzem, még mindig, hogy ez lófasz, ez semmi, egy nap majd igazán fogok tudni fekve nyomni, vagy kézen állni, például. Nem önstorozósan, csak úgy, hogy nincs ebben semmi különös, ezt csinálják mások is. Ez csak a normális, a hétköznapi szint. Mert könnyen megy, készséggé vált. Nem izommunka lemenni hídba. De majd egyszer…!

Szép. Mondja Ed.

Szép?, nézek rá döbbenten. Hát hol a belehalásom? Nem haltam bele.

Bele kéne halni.

Mert a fekvenyomás, fokozatosan emelt súly és csökkentett ismétlésszám után, az egy ismétléses max után, tehát kivégzett mellizommal még volt a levezető bukásigfekvőtámasz-szessön. Ő tíznél mondta, hogy szép, na, még ötöt. Aztán tizennyolcnál, hogy ne állj meg. És huszonkettőnél, hogy tovább. És akkor lett huszonöt, aztán kis pihi, és még tíz, és akkor volt nekem olyan érzésem, hogy ez meg van csinálva. Úgy-ahogy.

Vagy azt mondja Sankha, szintén ma: te ötvennel nyomsz fekve? Mondom, én igen, egyet maxoltunk, de igen. A fekvenyomásomat nem tudom elhelyezni, mert nincs kit nézni: a klasszik edzéselmélet az, hogy nők ne nyomjanak vízszintes padon fekve, és nem is gondoltam eddig ezt a súlyt különösebb teljesítménynek, Ed se mondta. A fiúk pedig nagyon vűltozatos súlyokkal nyomják.

És, mondom, nem láttad a 3:40 meg 4:00 perces plankjeimet a szuperszettekben (vállal csináltuk, oldalemeléssel, előre emeléssel és hátsóvállas, előre dőlt törzsű oldalemeléssel, négy sorozatok). Plank, tízkilós tárcsával a hátamon a második-harmadik percben. És általában nem is plankelünk, amikor nagy ritkán igen, akkor egy perceket. Tehát nem attól van a fejlődés, hogy szép lassan nyújtottam az idejét. Egyszerűen kíváncsi lettem, milyen még tovább elmenni, bírni, bukni. És nem nehéz. Élvezem, hogy megy.

Kilépni a komfortzónából. De ezt a fordulatot nem szeretem, nem megvilágosító, elbulvárosodott. És nem is léptem ki. Nekem ott kint a komfortos, a legszélén. Vagyis: kilépni.

Ma kiderült, ami nem szokott: hogy ez valami. És hogy én nem látom magam igazán, én mindig csak a fejlesztendőt látom, a távolban derengőt. Én hatvannal szeretnék nyomni már rég.

Ma (másnapi betoldás) rákérdeztem: de Ed, te engem miért nem hájpolsz? Én vagyok a te sikertörténeted! Én nem fogyózó lány vagyok! (Pedig nem volna butaság.) Elkallódom itten, meghalunk, úgy, hogy nem is tudtam, mekkora kiaknázatlansága és vesztesége vagyok a fitneszsportnak? Mert nem mondjátok? Csak Sankha mondja…?

Nem dicsérlek. Nem dicsérek senkit.

Én szárnyalnék, Ed! Akkor venném csak igazán komolyan! Én nem jó testet akarok, én erős és ügyes akarok lenni!

Átlagnál jobb vagy, mondja. Csak hát ketogén. Zsíros.

És eszünk egyszer strucctojást?

Le kell persze tennem arról a makacs, gyerekes hiedelmemről, hogy majd a teljesítményem miatt engem bárki is szeretni fog. Pedig ez a vágy és motiváció elemi, önkéntelen. Nem, a teljesítmény csak öntudatot ad nekem, erőt, különccé tesz. És igenis van, akinek ez, pont ez, ami nekem akkora fejlődés, irritáló lesz.

Aki azt kommenteli, hogy ő látja rajtam, hogy én hánytatom magam, úgy fogytam le.

Vagy azt, hogy tiltott teljesítményfokozással csinálom.

Még kreatin se. Tizennégy hónapja nem szedek kreatint.

Velük nem lehet mit csinálni.

Olyan ritkán élem ezt meg, azért írtam meg. És ha elhiszem, hogy nabazmeg, ez királyság, akkor majd ez jobban motivál? Tényleg?

Valószínűleg az origami nem menne olyan jól. Mert a teljesítmény nulladik feltétele, hogy azzal foglalkozol, ami hal a vízben módra megy. Állítom, hogy az élet leglényege, esszenciája az, hogy megtalálod azt, amiben igazán jó vagy, és abba belemerülsz. Ez a sokat emlegetett flow, és ez tesz jó emberré is, olyanná, aki nem sóvárog, nem les, nincs hiányérzete, nem emészti fel az a nyúlós-nyálas érzet, hogy eltelt az életem, és nem is tudom, mivel, és a rettegés, hogy ennél már csak rosszabb lesz.

És hogy a posztvég feminista legyen: ezt az élményt alkotó tevékenységekben, látványos és mérhető eredményt hozó feladatokban lehet megélni. Ezért nem jó erre a házimunka és a sokváltozós anyaság sem, pedig a nőkre azt testálják ám. Lehet élvezni a családanyaságot, természetesen, meg átélni a szépségét, és persze ugyanolyan értékes, ezt mondják mindig Patriarchátusék. Csak azt az öntudatot nem hozza, és szerintem nem azért, mert a társadalom nem becsüli meg. Valamiért azok, akiknek több választásuk, pénzük, nagyobb mozgásterük van (férfiak, emancipált nők, boldogabb országok lakói), ritkán választják a család szolgálatát önként, fő projektnek. És segítség nélkül meg szinte nem is.