ami jár

Tegnap ügyintéztem a városban, több helyre mentem: baráti fuvar, másik baráttal együtt villamosozás, kisföldalatti, vásárlás, sorban ülés, egy flódni (igen, miért?) a karácsonyi vásárban, egy kis blogírás (öt készülő poszt van 70 százalékos állapotban), és még kímélő nyújtás és kardió is, szóval minden volt. Körutam egyik pontján, a belépés előtt – pesti bérház – elhatároztam, hogy tartok egy kis szünetet: pisilek, iszom fél liter vizet, és betétet cserélek!

Fel is vidultam ettől. Lám, számítok, megbecsülnek. -Öm magam.

Ez nagy dolog, mert én kiskorom óta folyton elfeledkezem a testemről, nem érzékelem a jelzéseit.Ő csak hallgasson, ő a szégyen maga, nincs neki szavazati joga. Kéretik nem elfeledni, hogy én innen jövök, és ebből van a testemmel való foglalkozásnak a katartikusan gyógyító hatása.

Én már többet menstruáltam, mint nem: bő kétszer annyi évet, és szabályos a ciklusom, és mégis mindig megdöbbenek, amikor megint, már megint kezdődik (aki hasonlóan van vele, kérem, jelezze, mert úgy érzem magam, mint hóvirág a sivatagban). Könnyű megfeledkezni róla: nem is nagy bonyodalom, nincsenek különsebb kellemetlenségeim. Biztos szerencsés vagyok.

De lehet, hogy mégsem szerencsés vagyok? Nem lehet, hogy én csak nem engedtem meg magamnak tudatilag a nyűgösséget, panaszt, menstruáció előtti tüneteket? Mindig is leszarták a családtagjaim, egészen a házasságomig, hogy nekem fáj-e valami, hogy vagyok, fázom-e, nem ennék-e valamit. Sőt, én is. És én nem fázom és mindig jól vagyok, eszem, vagy nem, de nem sürgető a dolog, és nem is fáj, vagy nem törődöm a fájdalommal, kihordom lábon, majd helyrejön, fel se merül, hogy patikába rohanjak. Most az épp gennyedző, fűrészelési szálka okozta sebemmel nem törődöm a tenyeremen, hátaztunk úgy is, lehúztunk nagy súllyal, fölvettem a kesztyűt, és mehet bukásig. Nem fertőtlenítettem soha a falcolást sem (nem hiszem, hogy az injekcióval kivégzetteknek különösebben lealkoholozzák a szúrás helyét), és nem fertőtlenítem most a vércukorméréseim bökéseit se. Azt hiszem, a testem, ha ebbe nem akart belehalni, kénytelen volt erős öngyógyító mechanizmusokat bevetni.

És hát nem ugyanezért volt nekem problémátlan terhességem és szülésem, három, kisujjamból-kirázom szoptatásom, magától értetődő hordozásom, és most kétely nélküli, zúzós edzéseim, mert önelvárás lett abból, hogy nekem nem jár kímélet, és én csak ne nyavalyogjak?

És mennyit húztam a szám azokat hallgatva, akiknek folyton valami bajuk volt.

Extrém teherbíró és közönyös vagyok, valóságos anti-Borsószemkisasszony. Az én szüleim átélték a háborút, tudták, milyen felbecsülhetetlen érték a fonnyadt alma és a lyukas lavór, és ennek öröksége, hogy eszembe sincs autóvásárláson törni a fejem, simán gyaloglunk kilenc kilométert a vízszintes esőben, és nem is értem azokat, akik ezt nem csinálnák. Kései és extravagáns módosulat, amint ezüst színű bőrdzsekimben fűrészelem az aznapit, és ezt fotós is megörökíti. De udvariasan eltűrök minden mást is, szélsőséges fázást, rothadó darab karalábét, kényelmetlen melltartót. Jó lesz az, ez van. Rendkívüli mértékben nem voltunk mi sem nettek, sem finnyásak, sem minőségmániásak családilag. Abban nőttem fel, hogy nem fontos az egyéni nyavaly, nem számítok, el kell viselni, ilyen az élet. De amúgy a leszakadt polcok is ezért maradtak úgy: jó lesz az úgy, persze eredendő lustaság is van ebben. És még mennyi minden marad azóta is félbe-szerbe, életrontóan! Van még valaki, akinek ilyesmi az öröksége? Hisztinek gondolja, kispolgári aggályoskodásnak, hogy jó lenne már azt a polcot visszarakni? Elvégre vannak fontosabb dolgok is.

Kérlek titeket, most ne kérdezzétek meg, hogy “és ez jó?”. Mert nem azért írom, hogy ez hű, de vagány, és akkor ez a program, hanem az én életemben ez volt. Semmit nem azért írok, hogy kövessék, nem akarom meggyőzni az olvasót, ez nem mozgalom, hanem mesélek. Valószínű, hogy magamnak deklarálom, hozom föl az értékrend-kiáltványaimat is: én tényleg így gondolom, ezt tartom fontosnak? Nem iránymutató senkinek, viszont nem is vitatható, hiszen én azt mondom majdnem minden posztomban, hogy én azt gondolom, hogy…, nekem az a fontos, hogy…, én azt az okot látom itt, hogy… – egyébként igyekszem őszintén és érdektől mentesen feltárni ezeket. És azzal nehéz vitatkozni, hogy “Gerle Éva azt gondolja, hogy”, mert az ellenérv azt szokott lenni, hogy “Kund Abigél ezzel szemben azt gondolja, hogy”, de azt még nem sikerült cáfolni, hogy én azt gondolom, amit.

Sok félreértés van ebből.

Most is ábrázolom, el akarom mesélni a személyes történetem megrázó összefüggéseit, tudván, hogy másnak másféle üzeneteket adott át a szocializációja, és nem vitázom senkivel. Van, lett az én verziómnak előnye, teher alatt nő a pálma, satöbbi, de ha az a kérdés, hogy és ez jó?, akkor nem, nem jó.

És vegyük akkor elő a tesztkérdésünket, és tegyük fel mindennel kapcsolatban, ami nekünk okés volt, meg túléltük, meg megerősödtünk benne, meg nem baj, elrontott tetoválástól kezdve nemi fertőzésen át kihasználós kapcsolatba való belemenésig: kívánnád-e ugyanezt a lányodnak? Nem, a lányomnak nem kívánnám, hogy ennyire bírja a strapát, és ennyire ne gondolja, hogy neki is lehetnek igényei, hanem sürgősen adjon magának öt percet vagy egy órát, mert akiknek nem juthat eszükbe a betétcsere mint önálló entitás, akik úgy kérnek bocsánatot, amikor a szükségleteikkel foglalkoznak, mintha lógnának, azok a szupermarket pénztárosai és a harmadik világ bérvarrónői.

Sőt, tovább is mentem tegnap: feltöltöttem a mobilegyenlegem kétszáz extra perccel, és felhívtam embereket, akiket rég nem. Ezt is megadtam magamnak, nekik! Komoly gátlásaim és nyűgeim vannak a telefonálással, de most leegyszerűsödött több aktuális intéznivaló is tőle.

Szóval, fejből sikerült mindez. Tehát ezeket meg lehet érteni, tanulni és elővenni, döntést hozni, mint azt a kognitív terápiák is ígérik. De még a flódni is olyan volt, hogy advent elején tudatoan öltünk nyelvet egy autentikus és extra és hangulatos süti erejéig a néhány hete ismét vonalas kardiónak és ketogénnek. (És ebben az az igazán szép, hogy amióta tudom, mi a jó a testemnek, azóta nekem a vonalas kardió és ketogén is élvezet, maga az erőfeszítés: énmegélés és büszkeség. Hát még a látható eredménye!)

Semmiféle bűntudatom nincs már, ha jól vagyok, és ez a felszabadultság tesz képessé a mások felé fordulásra, empátiára, a különböző valóságok megértésére és elfogadására, a kötelezettségeim derűs (túlbonyolítás nélküli) ellátására, és annak belátására is, hogy ez, ez és ez nekem nem fér bele. Ez kímél meg az önösségtől, vagyis az önmagammal való foglalkozás szélsőségeitől, amire azok hajlamosak, akik sokáig nem adtak meg minimális és közepes javakat sem a jó közérzetüknek, és ebből az önbüntetésből végül kitörnek (visszacsapás).

Aztán pedig talán eljön a derűs felelőségvállalás kora. Mert nem a férjed, a munkád, a gyerekeid, a média szépségeszménye a hibás azért, hogy évekig eszedbe se jut magadra úgy tekinteni, mint aki megérdemli, hogy nyugison igyon egy pohár vizet, és vegyen magának egy új, meleg, még sem ortopéd, ellenben dögös harsinyát. Na de hogy ezt erénynek is tekinted, és másnak bezzegelsz, akinek meg igen, hogy ő miért nem inkább a gyerekeivel meg a háztartásban, az a legalja. Amikor nők bántják egymást: ha nekem nem jut, ne jusson neked sem, helyezz csak te is örökké valaki mást magad elé, majd én figyelmeztetlek, mit kéne eghelyett tenned, amikor végre örülsz valaminek. Ahogy húznák vissza a másikat is a nem-öntudatos, közérzetrongálós életbe. Ti, leányok, ne tegyétek. Ne magyarázzátok senkinek, hogy mit kéne tennie helyette, hanem próbáljátok megérteni. Bármilyen fura is az útja, örüljetek annak, ha egy másik nő megtalálja, hogy neki mi az, ami megerősítő.