a fotók kirakása támadási felületet jelent, gyengíti a feminista mondandót
(jóindulatú, idősebb nő)
Erről nem engem kéne kérdezni. Ők tudnak ezen változtatni (hogy ne legyen gond, probléma, veszély megmutatni az életmódomat). Én nem. Illetve azokat is meg lehet kérdezni, akik álságosan rákezdik, hogy én akkor nem is vagyok feminista, hogy hogyan jutottak erre a következtetésre, és miért mások feminizmusát méricskélik.
Én önmegjelenítek, úgy, ahogy fontosnak érzem, illetve úgy, ahogy nekem is segít, formál. Nagy jellemformáló ereje van a test vállalásának, a fel nem szépített, fel nem fancyzott képek vállalásának, eleve az elkészítésüknek is.
Akik ezt a témát rágják (ők nem jóindulatúan), azok kifelejtik azt a picike mozzanatot, hogy ezek a fotók, ha épp nem valami kultúreseményen készültek, mind az öt éve elkezdett, azóta is elkötelezetten végzett
SPORT és testhasználat
kontextusában készülnek, például futás után, izzadtan, boldogan, vagy egy nehéz pózban.
Mert én azt mutatom meg nektek, hogy ilyen – ennyire következetes, kemény, örömteli, színes és testformáló – a sport, a nők sportja. Ez az üzenet. És aki szerint ez a fajta önmegjelenítés ellentétes a nők érdekeivel, az valami fontosat nem ért, mást gondol a jó életről és/vagy nem sportol, nem élvezi.
De a jóindulatú kérdezőé a válaszom. Vajon ez múltból ittragadt prüdéria? Esetleg az illető az egészet nem érti valamilyen egyéni jellemzője, vakfoltja miatt?
A tényszerű dokumentáció, ahogy az edzésnaplókban van, tiszta, egyértelmű műfaj. Akit zavar, azt a mögötte levő munka, teljesítmény, az örömem zavarja.
Bloggerként az a célom, hogy amit erre alkalmasnak találok, azt félelem nélkül, önazonosan megmutassam. Nekem nem is a feminista mondandó a legfontosabb, hanem az önkifejezés, és az egy erős, tudatos, autonóm késztetés.
Nem lehet nótát rendelni. Nem szeretem a nőket úgy általában, nem érzem dolgomnak, hogy értük lépjek fel, és különösen nem érzem magam felelősnek azokért, akik a szememet kikaparnák, ha örülök valaminek, beérik a munkám eredménye, ha fényes a bőröm vagy szerelmes vagyok. Nem keresek nekik mentségeket sem már.
Értelmezni sem vagyok képes azokat a normákat, fogalmakat, tilalmakat, amelyek elől ezt a blogot alapítottam és ilyenné fejlesztettem, és ezekhez igazítani biztosan nem fogom a mondandómat vagy a stílusomat. Ebben nincs kompromisszum, ahogy egy művésznek sincs. Pont az a lényeg, hogy hagyjuk már ezt, hogy a test gyanús, hogy a sportfotó ab ovo szexualizált, vagy üres magamutogatás. Létezik megélt erőfeszítés és jogos büszkeség. És annyi, de annyi jó származott abból, hogy nyilvánosan dokumentáltam az életemet. Olvasók százainak és nekem is.