Komolyan mondom, Dózsa Györgyből falatoztak így.
Hol kezdjem.Ez egy típustörténet. Fiatal nőkről van szó, akik figyelemreméltó formát hoztak össze fitneszversenyzőként, eleinte nagyon mosolygósan, nyafogás nélkül. Sőt, influenszerkedtek, szponzorációjuk volt, motiváltak: egy kis epres zabpuding, egy kis fenékedzés, egy kis utazás, meg “ilyen az új otthonom”.
Pár év youtube és pár szezon után abbahagyták a versenyzést, és jól meghíztak.
De nem tűnnek el: ezt is dokumentálják, gyártják tovább a kontentet, még tart a szponzoráció. Ezért a hízást látja, nézi és kielemzi a közönség.
Amúgy nem nagyon híztak meg, nem dobták el a gyeplőt: erős akaratú nőkről van szó, továbbra is edzenek és van némi tudatosság az étkezésükben. Csak olyan csajos-combos formásra váltottak, normál nőre. Világbajnok alakjuk van így is az átlag sosem edzőkhöz képest, a feszesen fiatal zsírok alatt ott van a hosszú évek alatt szerzett izomzat. Ami nem feszes többé, az az életmódjuk.
Stephanie Buttermore a világhírű példa, hozzá, ahogy az a youtube-ról kiderül, okos, kedves, profi, szerethető is, hatalmas táborral, egyébként rákkutató.
A módszer neve all in: a megszorítás nélküli evés a lényeg, amelynek a funkciók helyreállítása a célja, és a test bölcsességére bízzák az ideális állapot (testsúly) megtalálását, hosszú távon megnyugtatva a szervezetet, hogy nincsen többé ínség (ami a versenyzés maga). Steph az egészet tudatosan kezdte, döntött, hogy megszorítás nélkül fog enni hosszabb távon, hogy a korábbi, örök szálkásításban jellemző gyöterelmes éhségét, hormonális zűrjeit, krónikus fázását megoldja (gyakorlatilag anorexia volt ez), bízott abban, hogy eléri a set pointot a testkompozíciója, és egy éven át gondosan monitorozta a történéseket. A csúcs zsír és vizesedés hat hónap körül volt, azóta az étvágya is csökkent, és lementek az ödémái is.
Erre is lett, de hát mire nem, a dzsungelben élő Freelee Banana Girl-nek reakciója, aki nem csak nyersvegán, hanem szakértőként és könyvszerzőként ajánl mindenkinek magas szénhidrátot, minimumzsírt, és a Row Till 4 módszert (négyig csak nyers növényt, édes gyümölcsöt egyél). Őróla legyen itt lábjegyzet: nagyon tolja, ökolányt játszik, erőteljesen agitál (itt csúf fotómesterkedős csaláson kapták, és itt is bírálják erősen, többek között, de legélesebben azért, mert szektája egyik tagja 19 évesen elköttette az ondóvezetékét az ő hatására, ebben is nyomást gyakorol a követőire, “ne szaporodj”). Freelee, akinek egy banán az attribútuma, azt állítja, 2009 (máshol: 2006) óta táplálkozik így. Jól látszik rajta az izomleépülés és az öregedés is – lehet, hogy beakadtam, de én minden vegánnak csúfnak látom a bőrét, ha el nincs hízva, akkor csoffadtnak az izomzatát, ritkásnak a haját, vizenyősnek a szemét:
Vissza a hízáshoz és Stephanie-hez. Magyar példa Gökler Kriszti. (Itt jegyzem meg, nincs gondom az influenszerrel, ha nem tagadja le, hogy ő influenszer.) A történet 2017–18-as, a videó 2018-as. Nem fogyta le azóta sem.
De edz és jelen van ő is. Főz, mosolyog, motivál, utazik. Mindketten proteinmárka szponzoráltjai. Afféle “egyetemista lány” és “érzékeny lélek” imiddzsel vannak jelen, értelmesen beszélnek, kedvesek, és profiként viselkednek, örök optimisták, soha nem kritizáltak vagy szóltak le másokat. Rengeteg kontentet készítenek. Mindketten megmutatják a köznek a csoda kedves, videókészítésben is segédkező szerelmüket. Volt “tízezer kalóriát enni egy nap” videója (ez amerikai inspiráció), és mindkettejüknek viszonylag könnyen ment. Menstruációs zűrjeik voltak, és mesélnek is róla; beszélnek a hízás okairól, és említenek orvosi asszisztenciát is.
Arról is beszélnek mindketten, milyen reakciókat kaptak, amikor meghíztak, mennyire tartottak a drága követők beszólásaitól, elpártolásától. Na, és ez a történet lényege. Magyarázkodik, mert azt tette a saját testével, amit helyesnek érez. És természetesnek veszi, hogy a követők beszólnak, felháborodnak, leiratkoznak.
Akik – ugye, ez a követőtábor és drukkercsapat lényege – kiszervezték kényelmesen: legyél helyettem is izmos, én meg majd nézegetlek és fikázlak. Vagy csodállak – amíg olyan vagy, amilyennek nekem kellesz, azt igazolod, amire nekem kellesz. Például az illúziót, hogy fenntartható a brutál szálkás forma hosszú távon, károsodás nélkül. Íme a csaj, akinek mosolygósan összejött a bombaforma, és ettől ők is elérhetőbbnek hiszik maguknak (persze ők csak neten aktívak, semmi melóval, bámészkodva, önátveréssel gondolják el, hogy majd olyan testük lesz). Megmutattad, milyen vagy? Akkor maradj is olyan! Kimerevítik a képet, és aztán lehet mondani, hogy már nem olyan. A haja, a kontentje, a segge, minden jobb volt valaha. Csalódtak. Mi van, már nem olyan izmos, ő, a motivációforrás? El van kenődve? Hogy lesz akkor neki, a júzernek jó teste? És visszavág, mert hosszú távon minden homeosztázisra törekszik. Nem lehet elviselni, hogy te kevés vagy, ki kell egyenlíteni (aki aljas volt, hazudott és elbukott emberileg, az pert indít).
Sok hasonló sztori van. #reversebodytransformations
https://www.cosmopolitan.com/uk/body/health/g11263558/reverse-body-transformations-weight-gain/
Az idolbuktatás gyakori elem a hírességek történetében. Nem is okvetlen kell, hogy hamisan énekeljen, depis legyen, az indulatok elszabadulásához elég egy apró magánéleti vagy világnézeti változás is, és szétszedik. A kiváló iránti bosszúról, a rivalizáló szemétkedésről, a rajongásból lejárató gyűlölködésbe átcsapó indulatról írtam már. Itt testtel, nőiséggel kapcsolatos a történet, a két nő pedig őszinte, mégis magyarázkodnak. Steph sokszor kiborult az egy év alatt, szorongott, hogy követői elfogadják-e így, el tudja-e magyarázni, hogy ez nem leeresztés, vagy a fitnesz elárulása, hanem szakemberrel támogatott, tudatos gyógyulás, amelynek eredményeképp sokkal jobban érzi magát, már csökkent a súlya és az étvágya is, és nem, nem lesz kövér.
De a júzer lecsap, mert rést sejt. Hevesen utálom ezt a nagypofájú, nick mögül finnyogó típust. Ő, épp ő kínlódik a saját fogadkozásaival, a “most nincs időm”, “más a prioritás”, “sérült a bokám” kifogásokkal, az örökké feladott diétáival, és inkább semmilyen az izomzata, mint valamilyen, így aztán arra projektálja a frusztrációját, aki olyat tud és él, amit ő soha. Háhá, ÉS A SZTÁR SEM OLYAN!
Annak bitorolja el a testi önrendelkezését, aki sikeres versenyek után normális nőként él tovább, mert például gyereket akar és lelki békét. Hova vitték a motivációmat?
A kommenteket olvasva azt hinnénk, bálnává híztak a nők. Holott tizenkét-húsz kilóval lenni többnek a fitneszmodell versenysúlynál, az a fitt-egészséges kategória közepe.
Mégis, kinek a teste? Kinek a döntése, melója, ki mondta neked azt, hogy ha te csodálod vagy felnézel rá, akkor majd bele is szólhatsz? Menjetek már a picsába, de főleg edzeni. És remélem, ezekben a nőkben nem tudnak tartós kárt okozni.
Nagyon alattomos a netes hajsza hatása. A csoportos, a hangos többség utánzásával folytatott hörgő rázúdulás, határáthágás, amit sokan normális reakciónak hisznek, és ha ők is az erősek oldalán állnak, ha vissza lehet vágni valakinek, aki kényelmetlen érzést kelt bennük, akkor élvezik. (És nem biztos, hogy látják, mennyire szar ez a másiknak. Nem mindenki gyárt belőle könnyes kontentet.)
Az is tanulság, hogy mennyire veszélyes valamit (formát, eredményt, megváltást…) megígérni, éveken át feladatszerűen, ragyogó mosollyal megmutatni, rajongással létezni egy-egy módszer vagy a fitnesz iránt és rajongást kelteni, továbbá másokon segíteni akarni. És ennek következtében függeni lélektanilag és anyagilag a követők lelkesedésétől. Minden csupa pozitív. Az illúzió nem sérülhet. Ezek a motivátorok az elvárások béklyóiban vergődnek, a fikázást pedig öngyűlöletté és kétellyé interiorizálják. Amikor az ember a saját felületét nem meri megnyitni, mert mindig ott szemétkedik valami (vagy több) ismeretlen.
*
Tudom, hogy azt gondoljátok, hogy én most magamról is írtam, mert én is “meghíztam” ahhoz képest, amikor (2015-ben) titkon vagy nyíltan csodálták a formámat, majd engem is meghurcoltak – de nem egészen ez a helyzet. Ez nem az én sztorim. Én nem ígértem senkinek semmit, nem szponzoráltak. Nem akartam kifelé jó lenni, nem tettem ki ragyogó, gondosan utómunkázott képeket a show kedvéért, nem múlt semmi azon, hogyan teljesítek, jól nézek-e ki. Nem pörögtem egész életemben a fogyózáson, nem vett körül se viszonyítgatás, se diet talk, mert okos és tartalmas lény vagyok. Nincs miből gyógyulnom. Több kiló vagyok, igen: 2016-ban lettem több, és igen sok melót és pénzt tettem abba, hogy több kiló legyek, és olyan seggem, hátam, combom, törzsizomzatom legyen, hogy egyrészt a nehéz gyakorlatoknál, hosszú távoknál is a nagy izmaim terhelődjenek, és ne sérüljön bokám, térdem, lábfejem, derekam, másrészt feszes legyek. Most is annyi vagyok. A szervezetem nincs tönkrefutva, sérülve, kiéhezve, lenullázva. Évek óta pár irányelvvel, bőségesen, jó étvággyal, eszem és rengeteget edzek, és ha épp nem annyit, akkor is mozgok.
Én tehát mindig tudtam, hogy a testem az enyém. Nem kérek elismerést, jóváhagyást, senki nem fog eltántorítani, lebeszélni, rossz érzéseket kelteni bennem. Reakciójuk hevessége megerősítés. Sosem voltam törekvő, stréber sem, megfelelésmániás. Mindig azt csináltam, amihez kedvem volt, és az könnyen ment. Ezért nem kötelez semmi, hogy pontosan valamilyen (elvárt) kinézetű, formájú, futósebességű stb. legyek/maradjak. Magamat sem gyötröm ezzel. Mindig az öröm volt a lényeg, a felfedezés izgalma, a test eksztatikus érzései. Mást is erre biztattam: örülj! Ne fizess módszerért!
Így sem úsztam meg. Sokkal előbb, mint hogy a legjobb formámat elértem volna, rá kellett jönnöm, hogy úgyis gyűlölnek, úgyis fikáznak, elferdítik, mert sajnálják tőlem, mert nekik reménytelen. Kár is cukiskodni velük, vagy fejtegetni nekik jóhiszeműen, hogy mit miért csinálok. A féléletűek mindig találnak valamit – és ez róluk szól. De azért döbbenet volt.
Mégis teleirkálták a testemet mint felületet idegenek. És mindig csak az álmaikban élő konvencionális jónőséget (esetleg, megengedően, annak sportos verzióját) nézegették, kérték számon. Egy negyvenéves, háromgyerekes nőn. Soha magukon. Soha fel nem merült tartalmi kritika, hogy mennyivel guggolok, vagy hogyan nyújtok. Követelőztek, hogy ilyen legyek inkább, ne olyan, nem is vagyok olyan, el kéne mennem amoda, olyat edzeni, amit ő, meg neki jobban tetszene, ha…, olyanok, akik soha nem voltak ott a harcaimban, sem szép, sem nehéz pillanataimban. Ráadásul ők maguk nem edzenek keményen, és nem tudnak a kajálásról se, azon kívül, hogy mi a trend épp, és hogy ez olyan terület, amelyen jól be lehet szólogatni meg okoskodni.
És megírták, hogy de ők bezzeg karcsúak, nekem meg… vég nélkül. Soha nem a valódi hibáit jelezték az arányaimnak. És ha visszaszóltam, akkor én megtámadtam őket. Van egy nő, aki most is kb. havonta megírja, hogy mi minden miatt nem irigyel engem. :DDDD
Nem, ez nem természetes, és nem azért van, mert “kipakoltam magam”, és (ez G. szövege) mert az igazán menő újítókat mindig koppintja a bámészkodók hada. Minden értelmes lény, minden, magával rendben levő (vagy erre komolyan törekvő) ember érzi, hogy a test nagyon személyes. Nem tol oda diadalmasan felpolcolt csöcsöt, csak mert ő akar győzni egy nem létező versenyben, és mást nem tud felmutatni.
Csak beszédmódokat, irányzatokat, vetítést lehet érdemben kritizálni, és ha valaki keményen dolgozik, új utakon jár és képes extra mozdulatokra, akkor őt kipécézni sima irigység.
Ez az ÉN testem, basszameg. Ha nehéz távot futok, ha fogyok pár kilót, ha leszálkásodom, böjtölök, ha bármit csinálok, én dolgozom meg érte. Se tanácsot, se segítséget, se véleményt nem kértem soha senkitől. Ebben erősített meg a két történet is.
Nekem az a fontos, hogy minél közelebb létezzem fűhöz, vízhez, égbolthoz, jószagú bőrhöz. Azt akarom, hogy élmény maradjon a főzés, az evés és a mozgás is, és ne veszítsek abból, amit elértem, ne legyen örök harc a testtel. Holnap megyünk DEXA-ra. Együtt futunk. Régóta nincs vívódásom, kételyem, testképzavarom, az evésben áldozathozatal-érzésem. Egy elsajátított kitartásom, erőm van, és velem marad.
A blog pedig tele van képekkel, és mindig vannak újak. Nem retusálok, nem akarok részt venni a valóság elinflálásában, csak spontán képeim vannak, és elvből nemet mondok arra, hogy jaj, majd mit szólnak.
Én tudok repülni.
Ő a példakép. Ráérek. A testem az enyém.