Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek
nincs élete,
annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Persze attól még, hogy Micsoda Változatos Élet, lehetne valódi. De akinek szörnyű fontos, hogy merre járt, mit evett, kivel utazott, mennyi programja van, hogy néz ki a képen, mennyire “profi” a kontent, az általában élet helyett tesz ki kontentet. Hétköznapi emberről beszélünk, aki valami rejtélyes okból húsz meg ötven ember előtt, három-tíz lájkokkal, különösebb teljesítmény nélkül úgy viselkedik, mint valami sztár.
Minden ebédjét, edzését, elmenését, kellemes estéjét kiposztolja, bizonyítékokat gyűjt, hogy ő igenis él. Full sminkben, előnyösen állva, rossz napjain napszemüvegben, asztalra gyorsan virágot és könyveket rakva, tárgyait szétrendezgetve, haját gondosan kócolva, bölcselkedve megalkotja a spontán pillanatot. Hatalmas feneket kerít annak, hogy elment egyszer biciklizni.
Gondosan nyilvános a profil. Úgy tesz, mintha ő “őszintén megmutatná magát”, “bepillantást enged az életébe”, mintegy áldozatot hozna a közösségért, és mintha valami kérlelésnek, heves kíváncsiságnak engedne. Bújáról-bajáról, vacsorájáról, hangulatáról, enteriőrjéről, kis eseményekről úgy regél és fotóz, mintha tömegek lesnék, “a visszavonultan élő művésznő megmutatja nappaliját, majd közvetlenül lecsót főz, megosztja velünk a receptet”. Pedig baromira élvezi, ő élvezi, dehogy áldozat ez, neki kell – élet helyett. Alig várja, hogy kinyomja az éterbe az új bármit, kedvtelve pörgeti a saját instáját, és méz az ajkának a lájk.
Ő is ettől ismeri fel: JÉ, VAN ÉLETEM. Másoknak nincs, nekik nem ilyen jó, gondolja benne a hiány. Engem mindig meghívnak valahova. Csodás vacsorát főztem, én főzni is tudok ám. Hogy ne tűnjek dicsekvőnek, azt írom, hálás vagyok az edzőmnek, de leveszik ebből, hogy überfasza vagyok. Ölelgetős kép, így kell mutatkozni, pedig amúgy soha. Dicsérik a kinézetemet. Előléptettek. Mosolyog a gyerekem a bizonyítványosztáson. Fekszem a tengerparton. LÉTEZEM.
A szoftver az összehasonlítgatás, rivalizálás, megfelelési kényszer: ha másnak jó, ha ő eredeti, ha szenvedéllyel él, akkor én lemaradtam.
Mások témáinak reprodukciója, élénk trendfigyeléssel. Megírja, mint valami leckét. Body positivity? Jöhet. Buzipárti deklaráció, transzmeghatottság? Felmagasztalása az aktuális hősnek? Csalber áldozatok melletti szolidaritás? Ő is bemutatja a gyakorlatot. Drámai kiállás a pedofil bűnbak ellen, pipa. Hedonizmus, fesztivál, kocsma – hadd szóljon. Ja, már az edzés és a böjt a menő? Gyors életmódváltás, napi ötszöri étkezés, észrevétlen váltás: időszakos böjt. Black lives matter. A legjobb lenne valami néger jógatanárral mutatkozni. Ezotéria, speciális diéta, mindfulness. Várod, mikor derül ki, hogy ez paródia.
Trágárság, csücsör, miniszoknya, de berúgtunk. Másnap Fodor Ákossal jön, aki a pesti nő Coelhója. Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, könyvek halomban. Soha el nem olvassa, de #azolvasásszexi. Netflix. TEDx lelkesedés, a szegény ember davosi konferenciája (G. remeke, köszönet). Bármi lehet, a lényeg, hogy másnál látta, és ő is akarja. Jujj, akkor én is sportolok, #félmaraton (bringán…).
Hashtagek komolyan. Majd vicceskedve, most ez a menő. Kis politika, tüntetés? Pasikon nyafogni? Gyermektelenség, antinatalizmus, szingli öntudat – toljad! Műanyagnélküliség, gluténmentes, vega? Nosza! A gyermekkor felidézése, senki nem meri bevallani, hogy leszarta a nagyszüleit. Kontentkényszer.
Csak jó hangzatos legyen. Mintha lenne ezekben bármi kockázat.
A telefonjához ragadt nő egész nap magát csodálja, a szarokat, a kudarcokat és a szürke élményeket gondosan kozmetikázza. Vagy felhasználja, drámát kerekít belőlük. Pedig ezek mindenki életében előfordulnak, közönséges bal lábbal kelés, nem heroikus, nem vicces, nem szégyen. Semmi nincs, ha nem minden napod olyan, mint valami filmbefejezés. De a Kép nem sérülhet, minden fotó mellé valami őrült nagy tanulságot kell levonni.
A műfaj királynőjét nehéz követni. Hol absztinens, hol lakomáz. Gluténmentes, aztán mégis beleszeret a tésztakészítésbe. Beszól a celebeknek, aztán megértésről és empátiáról elmélkedik, mert neki is beszóltak. Hol fetreng az ólban, mint egy kiskamasz, hol kultúrhercegnő és aszketikus példakép. “Küzd, mint mindannyian.” Hol keményen visszaszól, hol magába fordultan lelkizik. Hol az anyák az ellenségek, hol csecsemővel csöpög. Hol az élet minden java az övé, hol megjárja a poklok poklát.
A csipkés lelkű panaszkodás őszinteség meg felvállalás címén roppant idegesítő, a valódi traumák elsúlytalanítása. Nem kevésbé az az öntetszelgő, üzenetmentes művészkedés, vagy amikor valaki saját “személyiségfejlődésnek” nevezett, hiú önértelmezését dokumentálva játssza a spirituális tanítót.
A nincsélet, a szép kép és mögötte a meg nem érkezett lélek amúgy nem baj, ha valaki nem rosszindulatú és velejéig hazug. Neki baj egy kicsit, de nem ártalmas.
Aki viszont manipulatív, agresszív, kotnyeles, hatalmaskodó másokkal a neten, ott bassza el a napjait, aki kényszert érez, hogy mindenre visszaszóljon, annak nincs szellemi élete. Rinyáló vagy dicsekvő imágó, gondolat nélkül, eredetiség nélkül, magának kijelölt titulusokkal, a személyesség teljes félreértésével. Van az a pillanat és van az a karakter, hogy a személyesség reveláció, de mára nagyon csúnyán elkoptatták, önösen használják ezt is.
Nincs flow, amivel tele van a lénye akkor is, ha épp nem csinál semmit. Ingert keres. Nincs emberi kapcsolat, szenvedély, amellyel tele a szíve, amelyben lubickol. Barátságai érdekszövetségek.
És semmiféle teljesítmény nincsen, se intellektuális, se művészi, se sport-. Ami mégis, az csakis utánzással, beszédmódokat, eszközöket reprodukálva, lefizetve, korrumpálódva. Mintha, de nem. Az ezredik ugyanolyan. Ugyanarra büszke, ugyanazt rakja ki, ugyanabban a pózban, ugyanattól fél, mint a tömeg.
Kikészülök a fontoskodó, önmeghatott, teljesítmény nélküli, külsőségek által meghatározott, magát márkanevekben és önelnevezésekben megvalósító, karácsonyfát csicsázó, lábat asztalra felkúró (de laza, és milyen jó a csizmája!) arroganciától. Ez megcsúfolása a teljesítménynek és tehetségnek, eredetiségnek, mások invencióinak és bátorságának felélése, elszedése, figyelemkövetelés. Mennek nagy csacsogva a friss ösvényen, és idegenkednek tőlem, miért van nekem bozótvágó késem. Hát mert ti gyávák voltatok, azért. Amit művelnek, az szimbolikusan megerősíti, hogy a nők butuskák, gyengék, infantilisek, szolgalelkűek, nem kell őket komolyan venni, ezen kívül pedig azt is, hogy a világ úgy működik, hogy egyesek illegetik magukat, a többiek meg engedelmesen tapsolnak – akinek nem tetszik, az hallgasson. Nők vagyunk, legyen béke, olvass mást – a páwáknak ez jön jól, ne kelljen semmivel találkozni, ami megakasztja a csacsogást. Olyan jól érzik magukat. Ezért kapunk a Wmn-től folyton okítást, hogy hogyan kell viselkedni és mi az építő kritika.
Én arra biztatlak, állj a sarkadra, voksolj az értékre, és igenis jelezd, ha a kontent üres, szenteskedő, kvalitás nélküli, műanyag.
És ami végképp nem vicces, sem nem ártalmatlan, ellenben geci ijesztő, az az életlopás. Mert nem arról van szó, hogy én valamiért hisztérikusan megkövetelem, hogy mindennél, amihez kedvet csináltam, tüntessenek fel mint forrást, enyém a ketogén, az ezüst futógatya, a skandináv jelző, nem adom (pedig az enyém, és én úgy írok tartalmat kilencedik éve, hogy nem veszem át másét). De persze, vigyétek, ha nem szégyellitek. Viszont a rosszindulatot szóvá teszem: annyit kérek (ez is milyen, hogy ezt kérni kell…), hogy ha valaha ámultál, hogy így is lehet, ha vittelek edzeni, ha rádköltöttem százezreket, bíztam benned, és én voltam a mindened, akkor ne siess a gyűlölködők közé, ne rángass hatalmaskodva bíróság elé, csak mert bebuktál az autenikus élettel, és kellek neked bűnbaknak. Amúgy inspirálódni, vagyis egy az egyben reprodukálni mások ötleteit igenis gáz – neked.
És amikor azt látom, hogy valaki éveken át sunyin megfigyelt, beszólogatott, és később minden, de minden apró eleme az életemnek ott van összehányva, sajátnak deklarálva, menősködve, mint nagy felfedezés és az ő megélése, ebből van faragva a műhepiend, a nagy diadal ellenem, sugalmazva, gaslightinggel, és a végére odaírja, hogy én, akitől mindent lenézegetett és bénán kiüresítve élet helyett kirakta kontentnek, én irigylem őt.
Élet, ahogy én értem: semmi hely, ruha meg márkanév kifele, ellenben saját, szerves koncepció arról, mit akarok csinálni, hogyan élek, hogyan küzdök meg a gondjaimmal, mivel töltöm ki a program nélküli délutánt. Kialakult, hosszú távú, belőlem következő gyakorlatok. A “ha nem lenne net, áram, kőház, akkor is” tevékenységek, amelyeket élvezek, s hogy élvezem, azt nem kell mindig elmondanom, hiszen nemigen csinálok már mást, mint amit élvezek, és amit élvezek, az nem az Evernessen jutott eszembe. Amit nem élvezek, annak meg kell lenni, nem rinyálok, nem vagyok hős. Biztonság, biztosság: az vagyok, aki, nem kell félnem, nem rejtegetem. Különállni merni, spontánnak lenni. Értékrend, határozott döntés. Nem utánzok másokat, nem ülök fel minden trendbuszra, nem teljesítem pontról pontra a liberális követelményeket, nem engedem, hogy más mondja meg, szabad-e indulatosnak lennem, konfliktusba kerülnöm, eltüést hagynom a szövegben, szlengben írnom. Gondolkodom, magam fogalmazom meg az igazamat, és ez nem külön vállalás, hanem nem is megy másképp. Ha az igazság kiböki a szemem, azt nem hallgatom el, akkor sem, ha más másképp gondolja és megharagszik, mert neki érdeke eltussolni az igazságot.
És persze a középszer mindig összecsődül és bosszút áll, ha valaki meg meri tenni, amit ők nem.
Nem szemétkedem szép szóval döfködve, hanem vagy hallgatok, vagy, ha fontos, megmondom, ami van. És legyenek Kodak 1998 stílusúak a képek, legyen olyan, amilyen lenni tud épp, sajnálom rá az időt. Élet az, hogy a valóság a jobb, a kontent annak csak halovány mása.