A minap szememre vetette az egyik kommentelő, hogy ha én ennyire szigorú vagyok, csak a nagyon kemény edzést díjazom, leszólom a fontolva haladókat, a kezdőket, meg azokat, akik nem tudnak így edzeni, azzal épp az ellenkezőjét érem el.
Hogy micsoda? Minek az ellenkezőjét? Mert, mit is akarok én elérni?
Másokat rávenni a sportra. Beszervezni mintegy. De így nem fognak. Ez kontraproduktív, mondja. Nem jól segítek, szelídebben kéne, a megszégyenítésből csak az lesz, hogy a kövér ember bánatában indul a hűtő felé, mert úgyis mindegy.
De jó, és ebben meg is nyugszik. Mit van mit tenni? Ilyeneket ír a blogger, ő az oka annak, hogy jól bezabálok. Pedig én megpróbáltam!
Ő nem hibás semmiért. Az eredeti problémáért sem. Évekig olvastam, ki-mi tehet arról, hogy kövérek: a szülés, a szoptatás, a férj, aki nem biztosította, hogy edzhessen, ellenben mindig hoz nasit, és beszól a hízásra, nem vigyáz a gyerekre, továbbá neki fáj a lába, nem terhelheti, minden mozgást kizáró betegsége van, nem találta még ki a hogyant, és idő kell; messze van a konditerem, nincs pénze, hülyén néznek rá, ha tornázik vagy fut, megszégyenítették, utálja a testét, étkezési zavara van – meg persze a férfielvárás, a média kényszerítő-nyomasztó nőeszménye, aminek mi forradalmilag ellenállunk. Bizony, ilyenekre használták a feminizmust! (Ha nincs rá pénze, mindjárt patriarchális üzem a műköröm is.) A prioritás most más, mondja, miközben torkára lép a romlás – bizonygatta, jó ez így, elfogadta, jaja, az látszik, azért kell ennyit dumálni, ilyen dühösen.
Norbi hírhedt mondatai a témában nagyobb felháborodást váltottak ki, mint Kaleta Gábor ítélete (és az is hozzá nem értő, bűnbakképző mocsár volt), ami, hát, sokat elmond a magyar női lélekről.
Sorolják az okokat annyi energiával, amennyi egy tisztes kardió lehetne. Eddig elvolt a testével, de most az orra alá toltam a saját edzéseimet, felködlött benne, hogy tudna változtatni, tőlem tudta meg, és belevág. Minősített eset közben is fanyalog: jó, de neki begyulladt, meghúzódott, nem kapható, drága, nincs annyi idő, éhes, ez így nem ér! Végül az én hibám a kudarc is… pedig ő már majdnem, de én túl kemény voltam. Elvettem a kedvét. És hát ott az a kurva hűtő!
Azért van bőr a fizimiskán. Ha az a nő elkezd edzeni, szépen alakul, az nekem lesz jó? Fizetett érte? Vagy van egy falam, arra húzom az általam megigazultak striguláit? Mi közöm ahhoz, hogy nem tud mit kezdeni az életével, nem érti, amit írok, nem csinál semmit? – de azért itt olvasgat, “beszélget” velem, és hibásnak meg indulatlevezetni jó vagyok… Tettek engem már felelőssé válásért, éhezésért (ő nem tud mit enni, én meg a kókuszolajról írok), depresszió súlyosbodásáért…
Míg ők gyártották a kifogásokat, magyarázták összevissza, én elvoltam a tárcsákkal és ösvényekkel. Harcnak sem neveztem, mert végig tudtam, hogy ez privilégium: kezem-lábam-cipőm-tudásom-erdőm-időm-bátorságom megvan, ez kaland!!! Olyanokat heroizálnak a kontentek, beszarsz! A fogmosás is hőstett.
Csak a nettó test a válasz arra, ha nem vagy jól: az, amiért te magad megdolgozol, felfedezed, megalkotod. Ez egy örömteli folyamat. Se smink, se nőcis kontent, se a lelkizés, se a body positivity nem válasz.
Gyakran teszik szóvá, miért így írok, mert el nem tudják képzelni, hogy pusztán elvi okokból akarom kimondani az igazat. Arra való az igazság, hogy kimondjuk. Mit akarsz ezzel elérni? Semmit. Miért így írod? Mert így állt össze bennem, ez a mondandóm, ennyire hazudtok magatoknak, azért.
Mert így van.
Én nem akarom, hogy mások eddzenek, nem akarok se kivívni, se betiltani semmit más témákban sem, a személyem legszűkebben értett megvédésén kívül. Hanem: figyelem a világot, véleményem van, és azt kívánom közölni. Ha ez hat, épít, felismeréseket hoz az életedben, az lenyűgöző, ha a reakció düh, felháborodás, szemétkedő belémmászás, az is eredmény, értem, hogy miért fáj, köszönöm, hogy ennyire engedsz hatni, de igazi befolyásom nincs rá, ki hogy interpretál (hogyan áll bosszút). A változást, a gondolkodni merést, a szabadságot az életedben neked kell akarni. Én a saját edzéseimről, azok tanulságairól, egy sor érdekes jelenségről beszélek, illetve rámutatok a felelősség alóli kibújásra, a maszatolásra a netes beszédmódokban. Hogy ilyen érzékenyek a témára, az jelzi, hogy problémájuk van vele. De bármire ugranak, arra is, hogy nincs bagoly és pacsirta típus, mert a bagolyműködés, az a fényhez igazodó működésed szétverése, vagy hogy az édes-tejes lötty (“kávé”) cukorbeviteli ürügy.
Az örök maszatolás, megúszás, az olcsó, látszatkeltő parádézás káros. Akkora manipulátorok vannak hősnek előadva, hogy ihaj. De én nem megyek utánad, ja tudom, felugrott a blog. Hát ha idekattintasz, akkor te ezt olvasni akarod. De akkor ne basztass, hanem a szent személyedet, érzékenységedet félretéve figyelj oda a TÉMÁRA, fogd fel az érvet, és keresd meg alkalmazhatóságát az életedben. Vagy menj békével, mert nem ez a te utad, irritál. De ne állj már neki rámkenni a kudarcaidat.
A megszégyenítés nem működik, mondják. Bátorítani kell, szelídebben mondani. Nekem nem dolgom gyengén, bocsánatkérve írni az erős revelációt. Akinek érdemi, igaz mondatok fájnak, annak pszichológus kell, helyette a neten rója ki mindenkire, hogyan kíméljék őt. Nem kéne önérdekűen lelkizni (akik tiltakoznak, hogy bántom őket, közben kíméletlenül mocskolódnak ám!). Ma már minden -fób, mint arra jeles értelmiségiek is rámutatnak:
http://vilag.transindex.ro/?hir=36284
Hogy mi minden megszégyenítés, abban igen kreatívak. Az a helyzet, hogy nem bánt titeket senki, csak szeretnétek, mert annak morális jutalma van, és akkor megint nem tehetsz róla, nem kell csinálni semmit. Igenis működik a “megszégyenítés”: ha a közeg nem tolerál egy magatartást, akkor az cikivé válik, “nem éri meg”, visszaszorul. Ez nem kellemes az érintettnek, miért is lenne? De attól még így van. Én történetesen a kenegetést, mellébeszélést, mű-áldozatiságot, a tehetségtelenül egózó, harsány drámázást tartom rémesen cikinek.
Hát induljon a hűtőhöz, találjon benne tiramisut, franciakrémest, hét doboz sóskaramellás Haagen Dazst! Nekem is van hűtőm. Senki nem hibás, ha én azt kizabálom. Mondjuk nem ugyanaz van benne. Nekem is van rossz napom. Találkozom olyannal, aki bizonygatja, hogy csak az ő módszere okés, de nem billent ki, mert nekem már megvan a saját igazságom. Én döntöm el, hogyan kezelem a vérkomoly figurát, aki szerint pont az nem jó, ami nekem bevált. Egy Erin Simmons meg, önazonosan, csodatesttel, értelmes mondandóval nekem nem stressz, hanem a “te is? de jó!” érzését kelti.
Mennyire infantilis már ez, lustán áttolni a felelősséget arra, akitől erőt is nyerhetnél, és őt okolni, hogy nem mondta jól… nyomaszt… Én, én, én… mást nem látnak. Csak nekik van problémájuk, minden értük van, de főleg ellenük. Udvaroljak, és akkor esetleg “adnak egy esélyt” a módszernek. Ők a vásárlók, válogatnak nagy finnyásan – noha nem fizetnek semmit.
Ma már nem akarok segíteni, mert ez annyira borzasztó volt. Ki akarom mondani, amit észreveszek, éretteknek, értőknek. Magamról írni, és a szövegben és képen megnézni a világomat. Üzletet nem akartam (más és jó a szakmám), ingyen meg ez olyan, hogy nem jön el, és nem is szól, vagy kóstolgat, kielemez, edzés helyett-közben panaszkodik, elbassza az enyémet is, rám keni a kudarcot, kibeszél aljasul.
Nem akarnak semmit, a dacot élvezik.
Mondják, hogy xy fitneszakárki bezzeg cukorfalat. Pozitív! Ja. Mert ha megveszed a termékét, keres rajtad. És nem mondja ki, amit gondol.
Van még ez a frusztrált fenyegetőzés, hogy hiába edzek, nem véd az meg semmitől, ne legyen akkora arcom. Nem tudhatjuk az okokat, neki a vékony barátnője cukorbeteg. Szeretnék, de nagyon, ha a betegség vakvéletlen lenne. Érjen el a baj mindenkit, mint az öregedés, másrészt meg, haha! pont azokat érje el, akik annyira hitték, hogy kivédik. Miért ilyen rosszindulatú? Mert ő maga évtizedekig halogatott és hárított, és szeretné, ha nem létezne következmény.
Pedig jól tudjuk a faktorokat a civilizációs (azaz: nem fertőző, nem veleszületett vagy korai, nem traumából eredő, lassan kifejlődő, tömeges) bajoknál. A genetikai hajlam is ezektől manifesztálódik. Kiskorától naphosszat ül, autózik, érzelemelfojt, a természettől eltávolodott, gyógyszert szed, adalékanyagos silányságot eszik, túleszik, szénhidráton él, nem mozog, vagy nem eleget/nem célszerűen, szerekkel visszaél. Ezek az okok. Aki ezeken időben változtat, és nem évtizedekig bombázza a testét, annak töredék az esélye e bajokra, és jobb lesz öregen az életminősége. Az anekdotikus érv, az anomália (vékony cukorbeteg) nem mutat semmi fontosat. Az meg nagyon csúnya játék, hogy húsz év ülőmunka, zaba, tévézés, nemmozgás után te három hónap alatt akarsz tökéletes működést, aztán meg vádaskodsz, hogy nem sikerült.
Ha (amennyiben) én ülök, zabálok satöbbi, engem is elér a baj. Nem tagadom le, nem tolom másra. Én döntök. Te is döntesz. Egyszer talán beteg leszek, ettem én is annyi győri kekszet sajnos. De addig is jól voltam, délcegen jártam, tavakba szaladtam, és a prognózisom is biztatóbb. Nem fogom neked bizonygatni, mitől jó az utam, látszik az anélkül is. Viszont nagyon ne örülj, ha én (is) megbetegszem, te attól nem leszel jobban. Nem úgy van az, hogy ha én igen, akkor te nem. Úgyhogy hajrá, cselekedj magadért, és minél kevesebbet dumálj, erősködj másnak.