délben ebédelünk

FIGYELMEZTETÉS:

1396 szó

de vannak képek is

Itt a blogon sokan döbbennek rá, hogy nem úgy van az.

Azt hittük, nem is tudtuk, hogy azt hisszük, de éltük, hogy úgy van, és akkor, uramisten, egy helyzet, egy mondat, egy kis gondolkodás ébreszt rá:

nem úgy van az.

Akik korábban is kerestek, gondolkodtak, kritikusak voltak, azok is sok mindenre csak mostanában jöttek rá. Én magam is, írás közben, kommentolvasás hatására is alakulok és döbbenek.

Recsegnek az eresztékek. Nem úgy van az.

Nem kötelező gyereket akarni.

Nem kötelező megfelelés- és szégyenalapú létben lenni, sem magunkat folyton homályos eszményekhez, szerepekhez, se másokhoz viszonyítani, tapicskolni a sóvárgásban és irigységben.

A szorongás legyőzhető.

Nem kötelező párkapcsolatban élni.

Nem kötelező monogám párkapcsolatban élni.

A bántalmazó emberszerű, és sok szerethető tulajdonsága is van. Csak attól még bántalmazó.

Nem kötelező tisztelni a tekintélyt; vakon tisztelni, bármilyen tekintélyt tisztelni.

A gyümölcs nem biztos, hogy egészséges, voltaképpen desszert a természettől, szándékosan, piacgazdaságilag nemesítették ilyen édessé, és árusítják pont ezeket, mondjuk som vagy vadszőlő helyett, és leginkább a cukorfalánkak nyugtatják magukat azzal, hogy egészséges.

És nem kötelező délben ebédelni.

Erre is összerezzentek ám sokan.

Mert sok egészségvédő meg fogyós oldal sulykolja belénk, hogy a farkaséhségtől hízunk, és több kicsi étkezés kell, folyamatos tápanyag-ellátás. A fitneszvilágban napi öt-hat-hét is akár, hogy ne kerülj éhezési üzemmódba, katabolikus (izmokat is lebontó) állapotba, és mert a vércukrot szinten kell tartani, akkor nem leszel éhes.

Ebből az van, hogy egész nap esznek. Állandó macera, adagolás, dobozok, kompromisszumos körülmények — ez a testépítők élete.

Ma már progresszívabb írások kimondják, hogy ez az egész fölösleges, még tömegeléskor is. Például ez (amit Jerk annyira vonakodva fordított le, én az eredetire gondolok).

Hát a többiek, akik csak úgy esznek, ahogy adják, vagy evésidőben mennek, lőnek maguknak valamit, reggeli, tízórai, ebéd vacsora?

Igazából arról van itt szó, ebben a sivár, elidegenedett, megfosztott, természettől eltávolodott létezésben, hogy az a tied, amit megeszel. Az ember kis saját dolgokat akar magának, örömet, mégpedig legálisan, békén hagyottan. És ez az evés lett sokaknak. Az evés: ingerkeresés. Akkor is, ha egészséges a nass. Úgy mennek enni sokan, mint a gyerekek fagyizni: végre. Örömközpont-bizgetés, biokémiailag is, meg lelkileg, szertartásként is, és társadalmi értelemben úgyszintén.

Meg kell tanulnunk másképp nézni az ételre, mert amit csinálunk, nem működik, nem tesz jót nekünk, és még pazarló is, egyéni és globális értelemben is.

Ijesztő, hogy ez az örömforrás ilyen mértékben lett a táplálkozás. És a nassolás. Hányan mondják azt, hogy ők nem kínozzák magukat, ők azt eszik, ami jólesik, ami ízlik nekik, és az nyilván emiatt mértékletes és egészséges is, miközben egyre betegebbek, de legalábbis kis, alattomos panaszok rontják az életüket? A hajdan oly becses ennivalóval élünk így vissza. Az is ijesztő, hogy ennek a túlfogyasztásnak milyen következményei vannak jelen táplálékbőségben, amikor iparilag állítják elő a termékeket, és ínyünk csiklandozásával, cukorfüggőségünkkel mocskosul visszaélve, valamint megtévesztő állításokkal versengenek a pénzünkért.

Nincs erre szükségünk, belebetegszünk. Nem az a szélsőséges, aki erre rájön és elkezd befelé: lelkébe, gyomrába, közérzeteire odafigyelni.

További felismerés: étkezések és időpontok azért vannak, hogy a társadalom kisebb-nagyobb egységeinek napja, ellátása szervezhető legyen. Ebből persze következhet, hogy az emberek már akkorra éheznek meg, de eredetileg nem azért van ebéd, mert az emberek éhesek, hanem mert akkor van az ebéd, és kész. Ahol tömegétkeztetés van, még egy étteremben is, ott van ebédidő. Akkor melegítik az ételt, a konyhai dolgozónak munkaideje van, számítanak arra, hogy akkor van a roham, és arra is, hogy mikor kell mosogatni.

Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a polgár azért eszik, mert éhes, vagy olyat, ami a testének szükséges. Egészségesebb lenne talán, ha kihagyná azt az étkezést.

De hát “ebédelni kell”. Szocializáció. Egy csomó kis szertartás, tárgy, szokás van, amit meg sem kérdőjelezünk.

Mások azért esznek délben (értsd: rohannak 11.57-kor a menzára), mert nem nagyon szeretik a munkájukat. Meg hát akkor és ott van társadalmi élet, vonzó személyek felbukkanása. Ugyanezért tartanak cigi- és kávészünetet is. Ez így együtt komoly munkaidő-mennyiség és infrastruktúra.

Akinek ingadozó a vércukra, vagyis a sok szénhidrát, a magas glikémiás indexű ételek ráültették a cukorhintára, azok nagy inzulinválaszt provokáló ételeket esznek, majd amikor a cukor az inzulinözön hatására lezuhan, akkor megéheznek, nehezen bírják, szédelegnek és ingerlékenyek.

Én erről csak olvastam, soha nem éltem át. A ketogén előtt heteken át szorgosan mértem a vércukrom, és meglepődtem, mennyire stabil (azóta is egyébként, csak alacsonyabb régióban).

A diétámban kemény megszorítások vannak, meg is döbbennek az ismerőseim. De az igazat megvallva életemben nem voltam még ennyire rendben a kajával, és nem is ettem ilyen kifejezetten mennyien jókat, biokémiailag boldogságot hozókat régebben, mint most, hogy megszabadultam a finomított szénhidrát fogságából.

Ha tisztán ketogén az ételem, ha van itthon bőven minden, és jóllakásig eszem, akkor elég napi egy nagy étkezés, nem vagyok éhes. A többi kávé.

Újabban az alternatív egészségvédő-sportolós oldalak ajánlják a nutritional window-t, tehát a rövid étkezési időszakot, amelyen kívül nem eszünk (olyat, amiben kalória van). Például ez a nagyon összeszedett útmutató is — témánk szempontjából három érdekes pontja a 2.: Eat When Hungry, a 4.: Only Eat When Hungry és a 14.: Use Intermittent Fasting. Tehát amiről beszélek, azt ez az írás már megszakított koplalásnak nevezi, és 16:8-at ajánl, vagyis 16 óra nemevés, 8 óra evés (nem folyamatosan, persze). Egy kicsit biztat is, hogy ki lehet azt bírni, mert nyolcat úgyis alszol. Tulajdonképpen a “nem eszem hat után/nem vacsorázom” is hasonló, de Paleóék és Ketogénék a reggelit hagyják ki általában, mert sokan nem éreznek olyankor éhséget.

Nem kibírni kell. Spontánul jutottam el ide, mint sokan mások, akik leszálltak a cukorhintáról, és többé-kevésbé tudatosan étkeznek. Én általában naponta egyszer vagy kétszer eszem, és örülök, hogy nincs az a rengeteg macera, agyalás, hogy mit, mikor, hogyan, meg mosogatás sincs (mert az egyébként kegyetlen zsíros és forróvíz-igényű). Van, hogy végigdolgozom a napot, és csak kávét iszom.

Ma a nagy étkezésem reggel nyolckor volt, a következőképp:

megneromoljon lazac bevagdosva, a résekben apró zellerkockákkal, sóval, vajjal, petrezselyemmel és zsíros sajttal grillezve (hopp, halfarok! :) )

mellé kupac majonéz, szalonnakockák zsírjában, zellerszár, avokádó és uborka felkockázva, citrom, só, kreatív petrezselyemlevél, törött bors

Én ezzel elvagyok, illetve szociálisan még ettem egy kevés paleó roppancsot meg egy kávét még, délelőtt.

Akkor eszem többször, ha kemény edzésen voltam, akkor a termi protein után otthon még jön egy komoly étkezés és aminosav-kiegészítés.

Tegnap ez volt a reggeli (a nemzetközi KetoDiet csoport kedvéért készült a feliratozás):

Hogy milyen becses az étel, és milyen éhesnek lenni, arra Az Élet ébresztett rá. Nagyon leürültek a (ketogénkompatibilis) raktárak itthon, mostanában kétszer szúrtam el a vasárnapi zárvatartásra való felkészülést. Akkor kényszerűen kombinálok valamit, de nem elég, és akkor van ez az ősemberi bolyongás, keresgélés. Végül ettem valami tizenvalahány deka lencsét, úgyhogy magamhoz vettem kb. 80 gramm szénhidrátot (és milyen jólesett!). A gyerekeknek könnyebb, van spagetti, meg vajas kenyér, meg gyümölcs meg müzli (vagyis csupa szénhidrát).

És még akkor vagyok éhes, illetve kajaügyben nyugtalan és mohó, ha valamivel befolyásoltam az étvágyamat. Ezt két szer tudja, mindkettő fontos a sporthoz és az izmok teljesítményéhez, ezért élek velük: a (túladagolt) B6 és a kreatin nevű aminosav.

És innen látom, mindenféle kajavágyaim milyen sokszor voltak időtöltések, és hogy táplálkozásilag nem kellett volna ennem. Csak szokás, csak miért ne?, csak ott volt, hát megettem, csak a többiek is esznek, csak jólesne valami hideg-édes/forró-zsíros. Csak reggel van, reggelizni kell. Csak kiadagolták, nem sértem meg. És: inkább most eszem, hogy majd ne legyek éhes (!), a súlykontroll legfőbb ellensége.

Mostanra az, hogy az emberek délben asztalhoz ülnek, mert ebéd van, nekem, aki egyedül eszem, tökéletesen szabadon, és spontán döntés, kreatív alkotási folyamat minden étkezés, ez az egész régi rend egy kicsit militánsnak tűnik.

A gyerekeknek sincs kötelező időpont. Hazaéréskor (értsd: nagy gyaloglás után) eszünk, vagy szólnak, hogy éhesek, és akkor kreálok valamit. Illetve van könnyen elérhető-elővehető több minden, a leginkább tejtermék, aszalt gyümölcs, pékáru.

Azért eszem, mert éhes vagyok. Mert a testem igényli az utánpótlást.

És olyat eszem, ami jót tesz neki.

Ha nem akkor és nem azért eszem, elromlik a kis játékszerem.

Egyébként tudom, hogy “az ősember” nem akkor evett, amikor éhes volt, hanem amikor hozzájutott, akkor sokat, többet is az elégnél. Néha nem jutott hozzá, és volt, hogy ebbe bele is halt. Csodálatos kor ez a mostani: ehetek, ha akarok, mindig ehetek, amikor éhes vagyok, és nincsenek hiánybetegségeim. Ráadásul végtelenül változatosakat, ízorgiákat ehetek kis energiabefektetéssel, icipici mamutjaimat nem nagy ügy hazavonszolnom. És nem élek ezzel vissza.

Viszont néha, persze, eszem ízélményért, ingert keresve és szociálisan is, de tisztában vagyok azzal, épp mi a motivációm, tudom kezelni, nem verem át magam azzal, hogy enni kell és hogy éhes vagyok. Nagy önismereti tapasztalat volt ez is.

Meséljetek, mit esztek, milyen, amikor kötelező az ebéd, gyűrtetek-e le kaját, csak mert illett, és hogy vagytok most az étkezéssel?