mire járjon?

Hát ezen pörögtünk mi itt, anyák, az elsős lányainkkal. Délutánra van a napközi, egy kis tanulás, játék az udvaron, kreatívkodás, és van a különóra-kínálat: nívós, sokféle, és igen drága.

Én mindenkit önmérsékletre intettem, akivel ez szóba került, mindenekelőtt a lányomat. Elegendő stressz és idő az iskola is, a különóra meg a késő délutánba nyúlik. Nemsokára az ember azt se tudja, kinek süssön majd mézeskalácsot, kit tegez, kit magáz, meg hogy hánykor ér véget. Ez a túl sok új inger sem olyasmi, ami egy elsősnek optimális, aki fél nyolckor ágyba zuhan, és fél hétig alszik.

Szeptemberben minden színes-szagos még, aztán feladat lesz az is.

Na de mégis.

Zene, valami kreatív, fejlesztés, ha az kell, sport…? Nyelv?

A gyerekkoromra gondolok.

Engem igencsak megáldott a jóisten, nincsen például botfülem, van kézügyességem, hajlékony is voltam, elég jól ment a matek is, meg az anyanyelvem.

Még az idegen nyelv a legkevésbé.

Szüleim ellenben nem annyira Polgár apukák voltak — érdekes belegondolni, akkor milyen lennék, mit csinálnék most.

De persze voltak különórák, és most azt mérlegelem, én azokból mit profitáltam, és akkor, ott milyen élmény volt egyik és másik.

Zene.

Jártam szolfézsra, később furulyára, két évet, majd hetedikben fellázadtam, hogy többet én nem, emlékszem, a kertben rendeztem kamaszos jelenetet anyámnak. Mentségemre szóljon, hogy Budaörsre kellett buszoznom egy-egy félórás foglalkozásért, hetente kétszer. Ott nagyon komoly hallásfejlesztés ment, és elég jól. Szerettem a (férfi) tanárt, mindkettőt, a második hitt bennem. Nem abszolút a hallásom, de igen jó. Rutin kellett volna még hangszerhez, zenehalláshoz is. Írtam már, hogy szolmizálva hallom Bartókot is, ez sokáig zavart, ma már azt érzem, a zenei neveltetés, hallásfejlesztés és később, huszonévesen a kórusévek tettek zeneélvezővé, és ez nagyon komoly örömforrás az életemben.

Habár, soha nem dugom be a fülem, az edzőteremben sem. Nem voltam különösebben walkmanes kamasz, itthon sem szól folyton. Mint egynémely zeneértők, a legjobban a csöndet szeretem, és a koncerteket, vagyis: rádiózás, háttérzene, “ne legyen csönd” zenehallgatás nincsen. (Jé, a szerelemmel vagyok még így, e párhuzamban a rádió volna a társkereső, és a sláger a felületes randi.) A hallásom kiélesedett, amióta itt lakunk. Időszakonként sok és nagyon különböző zenét hallgatok. A cédégyűjteményemet eladtam.

pedig ilyen szép rádióm van

Sok mindent tudok élvezni a zenében. Ám nagyon szenvedek attól, ami csak majdnem. A féltehetségtől.

Sport.

Másodikos koromtól Kinga barátnőmmel együtt Ivánka Máriához (a névre is csak ő emlékszik) jártunk szertornára, keménység volt, arra emlékszem, meg a chest rollra, hogy majdnem eltört a nyakam, de elégedett volt velem a tanárnő derékban. Spárgázni sem ott, sem azóta (de majd most!).

Később egy közeli iskolában még három év, az már rsg. Nagyon szerettem ezt az edzőt, nevére nem emlékszem. Hátizmom, tartásom, mozgáskoordinációm és izomzatom alapjai itt fejlődtek ki, ez nagyon jó befektetés volt, máig élek az áldásaiból.

a vakond szürkés, rendkívül ügyes állat :)

Egyébként nagyon kemény volt: csak heti kettő, de egy időben négyre mentem, fél tízre értem haza, mert lelkes amatőrként maradtam a versenyzőkkel is erősíteni. Ott minden volt, állóspárga, két zsámoly között spárga (talaj punciérintéssel), nejlonzacskóban ugrókötelezés versenysúly elérése érdekében. Mármint ezek a versenyzők voltak, nekem csak szordínós nyújtás, a szerek közül meg karika, labda, kötél, tehát az alapszerek, és egy kevés szalag volt; buzogány nem. Egyébként nem csak későn kerültem oda, hanem alkatilag is alkalmatlan voltam erre a sportra. De nem tudom, miért hagytam abba, valahogy elmaradt, vagy a kamaszkor, vagy, ja, a gimnázium?

Eközben “jazzbalett” a saját sulimban hetedik-nyolcadikban, komikus módon nem ment, aztán hirtelen nagyot fejlődtem, meg is dicsértek.

Gimnáziumban néptánc is volt, egy keveset jártam táncházba. Fél vagy egy év röpi, semmi komoly, de azt szeretem. A testnevelők ott megaláztak, meghíztam tizenöt évesen. Lefogytam tizenhat évesen. Meghíztam tizenhét évesen. Sötét évek voltak.

Síelés, 12 éves koromtól minden télen egy hét, amúgy két és fél éves koromban kezdtem a Normafánál, vasárnaponként, anyai örökség, mert ők régen, még a háború alatt a Csillagvizsgálóban laktak, nekik közlekedési eszköz volt. Mi is szoktunk itt. Arról fantáziálok, hogy egyedül, esetleg Lőrincel síelek három napokat Ausztriában, hm.

Húszévesen fociztam egy fél évet, lányok között, a Pepita Sárkány FC-ben, a Kelen pályán. Futni kellett sokat. Valami vizsgaidőszak miatt aztán többet nem.

Futni 2003-ban kezdtem, már akkor is számoltam a lépéseimet, és először 541, aztán 1848 lépést… de még ott, Kelenföldön, a töltés mellett volt egy tízezer fölötti is. És azóta is, ez tartós, bár mostanában keveset futok, inkább sprintelek.

Intellektuell.

Említésre méltó még a gimnáziumi évekből a filmklub, az, meg a nomád táborozások táborépítéssel, felelősségvállalással összesen felértek minden mással, ami akkoriban ragadt rám. Lett szemem a filmekre, A nagy zabálás, Eper és vér, Zabriskie point, Rózsaszín flamingók, és még mennyi minden.

Itt viszont lemaradtam életem nagy lehetőségéről, az alternatív suli egyik legnagyobb dobásáról: a média specializációról, amit egy filmrendező páros tartott havi blokkokban. Ha én azt nem hagyom ki, más lenne most a szakmám.

Nyelv.

Több osztálytársam ment ebbe a filmes irányba, vagy él meg a másik nagy gimis flessből, a japán nyelvből. Én ebben is tehetségtelen voltam (lusta).

Kilenc évesen egyébként volt magántanárral gyomorgörcsös német, ilyen Gizi néni volt, és minek, később angol, sok, tanfolyamon, az első menő (vagyis, már egynyelvű, normális módszertanú) könyvekből, 11 éves koromtól. Az is lassan ragadt rám, még egyetemen se tudtam rendesen, a huszonnégy évesen kezdett angol szakon, sőt, azóta se.

Mostanában meg két félévet jártam a Francia Intézetbe, és ekkor megtanultam squasholni is, ezeket János betegsége idején hagytam abba.

Természetismeret.

Rövid fejezet. Jártam még madárbarát szakkörbe az unokatesómmal, meg is van a Peterson, de nem volt sok látszatja. Az unokatesóm viszont komoly kutató biológus és filmes lett.

Később túrák, nomád táborok a gimnáziumban, elég komoly távok.

Erkölcstan.

És jártunk szintén az unokatestvéremmel református bibliaórára, a progresszív gyülekezetbe, teásan-sütisen-diafilmesen, én ezen felül más felekezethez is, apámmal templomba, ajjaj, a hozzá tartozó rengeteg olvasmánnyal (katolikus is volt köztük, apám eredetileg az). Tagadhatatlan, hogy jelentős műveltséget és bizonyos fajta emberi tartást össze lehetett szedni ott, csak azért elég sötét árnyék is ült az egészen, megírtam már:

a gyehenna tüze

Kézügyes.

Kreatívra nem jártam sose, azt magam bíbeltem, egész kiskoromtól, ceruzák, színek és textúrák szerelmeseként. Kevésbé rajz, inkább kalligráfia, színes papír. Kifejezett belső indíttatás, és persze a focista nagyapám, akinek a polgári foglalkozása festő-iparművész.

az álló sorban az a legmagasabb dalia

Ő tervezte amúgy a Fradi első plakátját:

1911

Tanárként vettem hasznát, hogy előrajzolás nélkül bármilyen formát ki tudok vágni papírból, és (ez hasonló) egy vonallal rajzolok arányos, akármilyen állatot (na jó, a szemét később). Néha rajzolok a gyerekekkel, -nek, komolyan nem tudok, gyerekesen akármit.

ezt az esküvői meghívónkra

Felnőttként kezdtem kiállításra járni, lényegében Jánossal, nagyon későn lett szemem az épületekre.

Jaj, volt még matek szakkör harmadikban, Jutka néni, szintén néni, állat jó volt! Azt nagyon komolyan szerettem, és a matekot mindig értettem, mélyen műszaki-reál család tagjaként (orvos–mérnök, anyai nagyszülőK: csillagász, matematikatanár), de valahogy nem hitték el nekem, rosszabb csoportba tettek gimiben, és négyes lett az érettségim (szorgalmasabbnak kellett volna lenni). Amikor OKTV-ztem, harmadikban és negyedikben, elég komolyan foglalkoztak velem külön nyelvtanból, és ez jó projekt volt, egyetemre is így jutottam be. Helyesírási versenyeken arattam már általánosban is.

*

Hogyan döntsünk? Vannak a helyi adottságok oviban, iskolában. Van a mi teherbírásunk: visszük-e messzire, hétvégén is a gyereket. És van a gyerek személyisége, hajlama, érdeklődése.

Nagy kérdés, hogy fejlesszük-e benne azt, ami nem megy, és így egyensúlyozzuk ki a személyiségét, lelkét — például egy amúgy is folyton ugrabugráló gyereknek valami elmélyülős-molyolós tesz jót, vagy pont a mozgásigényét kövessük, tehát az erősségeihez passzítsuk a különórát?

Én hajlok a kiegyensúlyozás felé amúgy, már így elméletben, csak izgalmas, vonzó legyen az a tevékenység. Talán lemarad sok mindenről az, aki mindig csak azt csinálja, amiben úgyis jó, és amit spontánul is folyton csinál. Azt hiszem, Julinak jót tesz a labdás sportág, mert ebben nem volt annyira ügyes.

A lányom most, kis fejtörés után (akrobatikus rocky! dzsúdó! szolfézs!), kerámiára jár hetente egyszer, és focizni kétszer, mert nekem megtetszett a Péter bácsi, mint említettem, jeles futballista sarja vagyok, és focis a család is erőst. És van harmadik éve a szombati tornája, ami inkább mozgáspedagógia, a varázslatos személyiségű Rita nénivel és nyári táborral. És ennyi, minden más nem, nem, nem, hát olyan lenne a hete, mint egy vezérigazgatónak.

Babadávid intenzív úszásra jár az ovival (ez ősszel és év végén két-két hét, akkor naponta), és talán lesz valami torna is a jövő héttől, oviidőben. Január-február-márciusban vízhez szoktatási céllal a két kicsit vittem ahhoz az úszóedzőhöz, akitől Lőrinc (14) olyan jól megtanult úszni, egyébként marha drága volt.

Lőrinc igen aktív szabadidő-eltöltő. A kudarcos kétéves tájfutás óta alkalmanként velem fut, egyébként pingpongozik, hetente egyszer. Spontánul bűvészkedik, ez nagyon komoly hobbi, volt nyári tábor is. Filmeket néz hihetetlen mennyiségben, angolul is, klasszikusokat, és filmháttereket kutat lankadatlanul, logikai társasjátékokban és kémiai témákban mélyed el autodidaktaként, meg izgalmas a blogja is.

Ha egyvalamit kell választani, akkor szerintem a zene ráér, a tehetségfejlesztés, matekozás is, a nyelv pláne. Alkosson vagy sportoljon a gyerek, leginkább. Szent Erzsébet lánya zene-mese-rajzra jár, ahol klasszikus zene szól, közben a foglalkozás vezetője valamilyen hagyományos mesét olvas, és a gyerekek szabadon rajzolnak — abszolút rekreáció.

A hangszertől engem az otthoni gyakorlás riaszt el, és az a sok nyüstölés, amelynek az ilyen családokban tanúja voltam, meg az igazat megvallva, eleinte nem nagy élmény hallgatni sem. Rendkívül sok egyáltalán nem muzikális gyereket hurcolnak hegedülni meg fuvolára, mert úgy tudják, hogy a zene fontos. És nagyon sok gyerek csak kínlódik ezzel, mert teljesíteni kell, gyakorolni kell, és nem nagyon kapcsolja ki a gyereket a dolog.

A sportág szinte mindegy, nem ezen múlik a jövője. Az egész nyomi típusokat (csillogós ruhában űzött hibridsportágak, egyes táncok, ahol a gyereket a nagylányok külseje ragadja meg, nem a mozgás szeretete), az életkorilag alkalmatlanokat (vívás) felejtsük el, illetve ne becsüljük le azt, hogy az extra, nagy helyigényű stb. vagy versenycélú ágak (lovaglás, hoki, vízilabda) ugye életformát is jelentenek. Feltűnt újabban a sok kis lórajongó lány, a vonatkozó matricák és tolltartók, meg az apuka, aki minden szófogadási helyzetben ezzel zsarolja az ovis lányát (“jó, akkor nem kapsz tízévesen lovat”), itt valami nagyon nem stimmel szerintem. Valami egyszerűt, klasszikusat, életkorhoz adaptáltat és hosszú távon is élhetőt válasszunk. A legfontosabb, hogy az edző, tanár szuggesztív és igazán gyerekbarát, az életkorhoz értő legyen.

Okosan válasszunk, keveset, majd legyünk hűségesek és következetesek. Igen, néha rá kell beszélni a gyereket. Nem, a különóra nem attól válik a javára, hogy mindig rohanna oda. Az ekkorka gyerek impulzív, rövid távon gondolkodik, és nagyon hat rá, amit mások mondanak. A felelősség a miénk. Ne, ne engedjük, hogy a gyerek mindenfélét “kipróbáljon, hátha tetszik neki” — a gyerek mindent akar, ami csillog, vagy ahova a menő osztálytársak járnak, és ebből van a sok kéthónapos, semmiértelme, méregdrága, “megvettük a fellépőruhát”, “három hétig beteg volt, lemaradtunk” fajta hamvába halás, ami a gyereknek is csalódás. Persze hagyjuk, ha komolyan utálja a foglalkozást vagy a tanárt, ha túl sok neki, ha színtiszta kudarcélmény — a versenyjellegű, tehetségek kiválogatására szolgáló különórák ezért se jók. És akkor meg azonnali intervenció kell, ha gyanús az edző (ez sokkal gyakoribb, mint amennyiről tudni szeretünk), ha mi érzünk valami rosszat, vagy a gyerek mond valami furát. Nem, nem félreértés, minden ilyen jelzés jelent valamit. De folyton lecserélni a harmadik, negyedik különóráját, Renáta néniktől Orsikon át Brigikig hurcolni a szerencsétlent évekig, az nem valami bölcs, és elinflálja a különóra mint olyan értékét.

Szerintem fontos az is, hogy a délután, az délután: eredménycentikusság, elvárás, konkrét nyomás ne legyen a különórához kapcsolódóan. Az ott legyen megnyugvás, érdekesség, kiteljesedés. És bízzunk a gyerek önállóságában, eredendő megismerni vágyásában, és bízzunk magunkban, a saját attitűdjeinkben, nyelvi mintákban, szabadidőeltöltési példamutatásunkban. Bízzunk a család erejében, a direkt nevelés, fejlesztés, különóra, hajsza és elit suli helyett az otthoni nyugis, ám termékeny, minőségi ingereket biztosító környezetben, az együtt értelmesen töltött időben, közös programokban. Ez gyermeklélekvédelem, lényeglátás, örömelv, amit én nagyon vallok, és amiről a szorongó, rivalizálásban gondolkodó (“lemarad a gyerek” ) és a különóraipar által sokszor lehúzott szülők mintha szem elől tévesztenének.