megbuktam

Tegnap számot vetettem az életemmel. Babadávid most középsős, 2016-ban vagy 2017-ben lesz elsős.

És onnantól MÉG TIZENKÉT ÉV minimum, amikor bármelyik tanévbeli napon, bármikor érhet olyan élmény, ami már egyébként is évek óta szokott: megjegyzés, avagy üzenet, jelzés, beírás, telefon jő, eleve gyomorgörcs, amikor látom az intézmény számát, és mennem kell, beszélnünk kell, és ki fog derülni, hogy rossz a gyerekem, és én is rossz vagyok, vagy épp a gyerekkel nincs is baj, de az nem lehet, anyuka, hogy maga nem és mindenki más igen. És érdemjegy van, felvételi van, és minden szülő megoldja, anyuka, és a gyerekem jövője a tét.

Két év múlva kezdődik ama tizenkét év. Én már nem fogok menstruálni, amikor ennek vége lesz, és hamunak mondom a mammut is.

Miközben sem én nem vagyok rossz, sem a gyerekem, csak bepréseltek minket az agyament befizetnivalók és magoltatással elérhető kitűnő bizonyítványok és farsangok és kereszténydemokrata jelszavak közé. onnan pislogunk kifelé rémülten, permanens stresszben.

Tizennégy évig számolhatok még azzal, hogy egy pedagóguskollégám hatalmi helyzetből fog engem, a szülőt megalázni, leckéztetni, morálisan eligazítani, a gyerek érdekében.

Az nem lehet, anyuka…? Nem lehet, hanem ez van. Minden sallangot lehántottam. Minden percre jut teendő. Nekem ezek ne mondják meg, mit hogy kéne.

Tizennégy évig leszek még úgy beállítva, mint szívemből szakasztott magzataim ellensége, csak mert nem bírom ezt a nyomást, szenteskedést, hatalmaskodást, és mert én leginkább békén hagynám őket, nem akarom tilalmak és határidők között nevelni, és féltem őket ettől a préstől.

Mindig azt pécézik ki, akinek a legnehezebb. Csak én nem roskadozom, nem teszem meg nekik, hogy sajnálhassanak, hanem felemelem a fejem. Nekem ne hajigáljanak alamizsnát, fölöttem ne érezzenek fölényt. Én nem kérem az önkormányzati síoktatás-támogatást, kicsengetem zsebből. Majd lebasznak, hogy nem fizettem be, mire is a banki átutalást elküldöm e-mailben, és utána még egyszer lebasznak. Valamiért, ami nekem lehetett volna ingyen is, de én nem veszem el mástól a lehetőséget, és amit befizettem.

Magyarázkodom folyton, mint egy hazug, rajtakapott gyerek. Nem így volt, anyuka. De így volt. Meg akarnak törni.

Meg vagyok zsarolva a sok szerepléssel, programmal, feladattal, jelmezzel. Hogy nem érek oda, hogy csak én nem tudtam, hogy nem délután van, hanem délelőtt, hogy ott áll az összes gyerek ünneplőben, és kint volt a faliújságon! Birodalmak sorsa sem fontosabb, mint a cicajelmez. Mint az a valami, amiről mi és csak mi megint lemaradtunk.

Szülőtársaim szerencsésebbje néha szóvá teszi, hogy ebben az oviban nincs semmiiiii, nincsenek programoooook, milyen jó volt régebbeeeeen, amikooooor. Üveges szemekkel nézek rájuk. Ők biztos szívesen ülnek szerencsétlen dekorációk alatt négyévesekre méretezett székeken, zokniban.

Mindig kiderül, hogy rossz vagyok. Ha megfeszülök, ha biogyümölcsöt viszek, meg még fél kiló mandulát, ha kínosan figyelem a befizetnivalókat, akkor is, mindig, ősbűnöm van, nincs bocsánat. A némaságuk is vád, elkapom a megjegyzést a lépcsőfordulóban. A gyereknek mondják, hogy milyen az anyja. Sír a lányom, szánják szegényt, magyarázkodom, le vagyok baszva. Tudja, hogy nehéz, de értsem meg, a gyerek az első, nem én, nekem kell olyan körülményeket teremtenem, hogy. Ismeretlen óvónő taglalja nekem, hogy ő megérti, hogy nehéz egyedül, de anyuka. Beszól, hogy későn mentem értük. Hatig van ovi, negyed hatkor kiürül, az öt óra hármas fogassal húszra érek oda, még világos van, táskámban bio müzliszelet, kong az ovi, körbesöprik a gyereket, rossz vagyok. Akinek nem villan a szeme, aki öt húszkor mosolyogva, csendesen hallgatja tündérleányom történetét a medúzákról, az iránt én reszkető hálát érzek, holott csak a munkáját végzi.

Tovább boncolgatva a különösen szenzitív adatot, amelyet én soha a tudomására nem hoztam, empátiát és sorstársiasságot mímelve kifejti az óvónő, hogy ő is egyedül nevelte fel a négy gyerekét, tudja, milyen ez, de bizony, ők voltak az elsők.

Csak hát én nem akarok ilyen kíméletlen, pengeszájú és ápolatlan, a saját életemet másokon megbosszuló lenni, kedves Elvira (!) néni.

Izzó szemmel taglalja a vezetőnő, hogy őt majd hogyan bassza le az ÁNTSZ ellenőr miattam, és neki mi mindent kell adminisztrálnia. Arcom ne ránduljon, amikor vonzatot téveszt a mondatban. Visszatuszkolom a lenézést, mert a kiírványában olyan helyesírási hiba van, amiért én hetedikeseket buktattam. Az a gond éppen, hogy csak másnap vittem az igazolást. Az a gond, hogy járvány van, és nem hisz nekem, hogy két nappal tovább tartottam őket otthon, biztonságból. Nem, nem fertőztek és nem fertőződtek vissza. Az a gond, hogy, mint szülőtársaim háromnegyedének, az igazolás nem háromórás köhögő gyerektömeg közepette ülés jutalma, ha értitek, hogy mondom. És én ezt nem is tagadom. Én nem viszem fertőződni a gyereket, és nem tudom megoldani az ilyen váróteremben ülős délutánokat. Neki igazolás kell, papír, darabra, de azért beszól, hogy hogy is van ez. Úgy van, hogy nem lehet bírni máshogy. És úgy van, hogy tessék elhinni, hogy nem akarok rosszat a gyerekemnek, és pont a túlaggódás a józan ész és a gyerek érdekének ellensége.

Ó, én is annyi mindent felróhatnék. Hallom ám a lépcsőn lefelé menet az ingerült csissegést a csoportszobából. Tudom, hogy erőltetik az evést. És Kodály Zoltán hazájában, az óvodapedagógiájáról messze híres állam fővárosának elit ovijában az óvónő nem boldogul a Lassan jár a csigabiga… kezdetű Gryllus-örökbecsű negyedik sorával. Nem hallja, hogy nem ugyanaz, mint a második, és ezzel rontja a gyerekem hallását. Az új óvónőnknek meg nincs párja szeptember óta. Átérzem a kínját, nem nehezítem meg a dolgát, nem nyaggatom. Holott nekik ez a munkájuk, ezt tanulták, ezért kapnak fizetést, ez van a Zadónkból.

Már dacos a szám, mert engem viszont nyaggatnak, és hatalmi helyzetből teszik, éreztetve, hogy a gyerekem megjárja, ha én nem viselkedem úgy.

A pályakezdő, istenáldotta, épp a határaiig terjedő, ott viszont maximális teljesítményt nyújtó tavalyi óvónénink elment konduktornak Dániába, és naponta keresi meg az itteni fél havi fizetését.

Félek tőlük. Meg fognak szidni megint. A hátsó lépcsőn megyek. Ki ne kandikáljon a narancssárga ugrókötelem a hátizsákból. Kifele menet, már biztonságban szájfényezek.

Szóljak én is? Hogy ne használják marketingcélokra a gyerekeket, ne etessék be bután egy MLM-ben érdekelt szülő kedvéért ingyen dínós vitaminnal egy hónapig a csoportot, amitől aztán huszonhét gyerek nyafog, hogy vegyünk ilyet, anyuuu. (Ez még Kelenföldön történt.)

Eleve nem vagyok anyu. Vaníliát teszek a tejbegrízbe — az óvodás Lőrinc állapoította meg, hogy ebben is lényegileg különbözöm az Anyuktól. Nem tiltom el büntetésből a tévétől a gyereket, nincs tévé se. Nem morgok apróságokon. Fedezem, ha elaludt és nem akadok ki, ha kettest kap annál a tanárnál, akit mindketten hiteltelennek tartunk. Nem bánom, ha fél napot laptopozik, mert tudom, hogy értelmesen használja. Nem tolom le, ha későn jön, mert a szívbéli barátjával moziban volt. Hiszek benne, bízom benne, őszinte vagyok, nem tagadom a gyengeségeimet se, a legfontosabb, hogy sokat röhögjünk együtt, és a kultúra megrendítő produktumaival veszem körül. Igyekszünk odaérni, befizetni, nem elfelejteni. És mindenki le van szarva, aki ezen felül húz-von, terhel, bűntudatot kelt, megszégyenít.

Akármivel vádolnak, akárhányast kap a gyerekem, én arra fordítom az energiáimat, hogy jól legyek, szellemem, testem egyensúlyban, erősen, örömtelien, és ebből az energiából tudjak dolgozni, ügyet intézni, tüzelőt aprítani, hegynek felfelé biciklizni, finomakat főzni, mesélni, stresszmentesen együtt lenni, biztosítani nekik a minőségi ételt, szabadidőt, tartalmas gyerekkönyvet, megfelelő sportolást. Viszem őket programokra és helyekre, és azt sugárzom, hogy erős vagy, használd az eszed, tudsz felelősséget vállalni. Akármekkora a nyomás, nem veszek nekik cukros szarokat, ízléstelen készségfejlesztő füzeteket, és nem öltöztetem őket túl, és nem fogom őket autóval vinni távoli zsúrok helyszíneire és különleges iskolákba sem, valamint nem szállok be a kinek van erősebb protekciója versenybe sem, mert bizony, már az elsősöknél is be kell vetni, és bár bőven volna, nem, nem, nem.

Itt és így kell élnünk, túlélnünk. Mennyi minden nem pénzkérdés, csak egy pici emberség, informálódás elég volna. Stresszelik a szülőt, hogy mi lenne jó a gyereknek, aki ezt a stresszt átsugározza a gyerekére, a gyerek meg ettől szarul van, mire is lebasszák a szülőt. Mosolyogva köszönünk, jó reggelt. Mindenki gyanakszik és frusztrált és látszatot kelt. Mindig csak öt perc hiányzik, minden nap. A tavasz könnyebb, de akkor meg öt tavaszi perc hiányzik. Megyünk oviba, ne sírj, mert engem szid majd Izénéni, ne köhögj, mert megvádolnak, hogy behoztalak betegen.