manipuláció

Az előbb megszólalt a telefonom, és a hívó, aki egy nő volt, de nem mondta a nevét, Gerle Évát kereste.

Nagyon kiképezhették, hogy hogyan kell átmenni a felhívottak falain és sáncain. Figyeljétek:

nem kérdezi, zavar-e, van-e időm rá, mert akkor előbb belekérdeznék, hogy mit akar,

ellenben gyorsan mondja, hogy:

ő a Fővárosi Önkormányzattól jutott el hozzám (kellően homályos és nagy szerv; hopp, ez valami segély lesz, mostanában sok ilyen van, ez megbízhatónak tűnik, hát én tényleg fővárosi vagyok, a Hivatal keres!),

azért hív, hogy segítsen (lám, lám),

tudja, hogy édesanya vagyok (a gyerekek java, na, biztos segély) (milyen szép, régies szó, megemeli a szaranyaságomat, és nem anyuka),

a MetLife képviseletében (valami egészségvédő telefonmarketinges baszás lesz, ekkorra már én is érzem, na de mégiscsak a fővárosi önkormányzat!),

akik tudnának segíteni nekem az élethelyzetemben a gyerekekkel (gyönyörű, nem?),

és egyeztessünk időpontot (határozott célratörés, nem sok időt hagy tépelődni).

De miről van szó pontosan? Mivel foglalkozik a MetLife? Egy cég?

Nagyon egyszerű, azt mondja: egy félórás bemutatóra menjek el (csak félóra, legalább kimozdulhatok a kis szaros Roland mellől).

De én nem ma kezdtem. Eleve le van tiltva minden adattárból mindenem, mert a tököm tele volt az épp elalvó baba álmába belecsörrenő telemarketingesekkel, meg hogy Jánost keresik, és csak mondják, mondják, és a legagyafúrtabb szóhasználattal, kisiklatásokkal és hangsúlyodarakásokkal élnek, hogy a közelembe jussanak, én vagyok az értékes jószág valami címlistáról. Túl akanak járni az eszemen, és rabolják az időmet.

És hogy az emberi nyomor ilyen mélyére kell mindig benéznem, mint a telemarketing. Nem, nem sajnálom őket: aki ilyenre adja a fejét, egy immorális és butító rendszert tol jutalékért, remélem, van számukra külön bugyor a pokolban, mielőtt valaki rákérdez: én, ha állástalan volnék, húznék a vendéglátásba vagy dadusnak, vagy inkább feketemosogatnék kórházban, mint ez. Ez annyira dehumanizál és lejárat és elinflál mindent. (Ellenben sajnálom és nem izélgetem a szórólap- meg reklámújság-terjesztőket.)

Szóval, lényegre török:

Ez most reklám? Telemarketing? El akar nekem adni valamit?

Ő segíteni akar, és tud is. (Nem behízelgő aranykeretes középkorú, hanem fiatalabb, olyan védőnős hang.)

Mondom, nem szeretnék semmi ilyet, tényleg nem, ne folytassa.

De tudnak még ők másban is segíteni, ha ez nem. (Siet, érzi a véget.) Nyugdíjtámogatás, az állam adja, törvénymódosítás volt. (Figyelem magam, szórakoztató: le ne maradjak róla, nem is tudtam, de jó, adnak valamit.)

Lejön az SZJA-ból. (Osztogatás.)

Mondom, ön tudja, hogy három gyerekem van, tehát adókedvezményem, tehát nemigen jön le az én SZJA-mból semmi. Nem értem.

Ja, ő azt nem tudta, csak hogy édesanya (mert az önkormányzat ilyen adatokat ad ki, biztosan). Ő csak segíteni akar.

Nem vagyok segítségre szoruló, és nem kértem segítséget, még olyan segélyt se, ami amúgy járna, mondom. Ha kérek is segítséget, nem egy ismeretlentől kérek. Itt ön akar valamit, nem én.

Ne haragudjon, engem nagyon zavar ez a beszédmód, sőt, becstelennek tartom, amikor azt mondják, hogy segítenek, miközben csak keresni akarnak rajtam. Mintha én akarnék valamit, pedig, ahogy mondtam, maguk akarnak tőlem valamit. Nem tudja, mi a problémám, van-e problémám, csak azt tudja, hogy az emberek általában olcsóbban akarnak hozzájutni mindenféléhez, vagy ingyen, jól járni, magukat dörzsöltnek érezni, meg valami programot is az unalmas délelőttjükbe. Viszont komolyan veszik magát, ha belengeti, hogy fővárosi önkormányzat. De nálam ez nem működik, én nem akarok jól járni, én mindennek ki akarom fizetni az árát, és fizessék ki nekem is, ha én adom. Engem akciókkal sem lehet rángatni.

Ami igazán fontos, valahogy kerül mindig, ingyen is, az ölembe hull, ami meg nagyon tetszik, azért én sok pénzt is kifizetek. Ezt neki nem mondtam, csak nektek írom.

És utálom, hogy átvernek, törvénytelenül szerzik meg az adataimat, trükkösen beszélnek, hogy ne rakjam le azonnal, és rabolják az időmet. Tök hideg van itt a konyhában, pisilnem is kell, és a kutya is éhes. Viszonthallásra.

Ezt viszont mondtam. Szeretem meglepni beszélgetőpartnereimet, úgyszólván.*

(Ezt csináltam már máskor is, shortcut, volt már sértődött “nem kötelező, maga jár rosszabbul” is…)

Én manipulációnak tartok minden olyan próbálkozást, amikor a szavaknak van mögöttes tartalmuk, egy szándék, érdek. Amikor a szavak nem azt jelentik, amit, az csak mondva van, hogy ne vedd észre, hogy van valami akarás, amit nem biztos, hogy tudatosan nyom az illető, de végső soron, ha nem is lát rá a saját játszmájára, rá akar engem venni valamire, és nem egyenesen beszél.

Kivétel persze a művészet, az irodalom, az ám a legnagyobb manupuláció, csakhogy ott nem engem szólítanak le, hívnak fel, nem nekem kommentelnek, tolják az orrom alá, ha máshogy nem megy, akkor az e-mail tárgyában (!). Ott én akarom, én megyek olyat olvasni, nézni valahova, veszek jegyet, nyomom be a Play gombot, és várom izgatottan a manipulációt, a mögöttest, ami varázslat, és hogy megfejtsem és elsodorjon.

Ez gyakori a blogon is: kóstolgatás, viszonyítás, önigazolás, öndefinívió, kiajobb játék. Unaloműzés, egópolír. Ellenvéleménynek, a téma színesítésének, saját szempontnak álcázva. Sőt, színtiszta bántás, megalázás, kötözködés, indulatoskodás, agresszió, gyűlöletcélponttá tevés. Te is leírtad, én ideges lettem (a konkrét szövegtől vagy a blog létezsétől, változatos okokból), most én is leírhatom akkor, nem? (Nem.) És most te legyél ideges! Vagy csak a hízelgők szavát tűröd, nem bírod az ellenvéleményt, diktatúra van?

Én tényleg kérem, hogy ezt meg azt tarsanak be a kommentelők,  legyenek konsruktívak, közösségiek, ne sajátítsanak ki, ne írják le ugyanazt, amit már háromszáz kommentelő, ne legyen indulatoskodás, minősítés, személyeskedés, rasszizmus, xenofóbia, nőgyűlölet. De most már azt is: csak akkor gyere ide, ha értelmezve élvezed a szövegeket, a többit nem kérem. Nem jut rád figyelmem, ne adj nekem feladatot, ez nem firkafal.

Nyár végén eszméletlen manipulációdömping volt a kommentekben. Minden idők legdöbbenetesebb olvasói e-mailjében felszólítottak, hogy ne ott tároljam az illygépet, ahol tárolom, az én érdekemben, mert ő nem kávézna ilyen helyen, fél a halottaktól. (Az urna mellett.) (Nem ott tárolom.) (Az urna üres.) (Az urnában, amikor még nem volt üres, hatóságilag lezárt tasakban vannak a hamvak.) (Nem hívtam meg kávézni.)

És hogy nagyon jó a blogom, végigolvasta, és ő úgy szeret engem, én is olvassam az ő blogját, hogy egy kicsit jobban megismerjem, ad jelszót is. És ideírta a linket és a jelszót.

Én tudom, hogy nem direkt akar rosszat, de én nem bírom, amikor használnak. Ha a maguk bénaságait tolnák az én olvasottságommal, vagy ha feszültséget levezetni jönnek, szimbolikus ellenséggé tesznek, hogy könnyebben elbánjanak a kognitív disszonanciával (azzal tudniillik, hogy a szövegem hat rá, megérinti, és nincs rá rendes érve, csak az, hogy általánosítasz, kettőn áll a vásár, te se vagy teljesen öko és a többi).

És igen, gyakran megbántódnak a kommentelőim, amikor ezekre rámutatok és reagálok, és biztos sokszor van, hogy olyan szándékot látok a mondatokba, ami nincs is neki (vagy csak nem tud róla) (vagy pontosan úgy ír, érvel, mint az, akinek viszont olyan van) (vagy csak nem tud valamit, és úgy ítél) (vagy nem akar ő nekem rosszat, csak nem veszi észre, hogy helyzetbe hoz, és én kértem, hogy ne hozzon helyzetbe).

Szerintem aki betűt vet, az legyen tisztában azzal, hogy a szavai milyen hatást kelthetnek abban vagy annak a rovására, akinek címzi vagy akiről ír, és vállalja a felelősséget.

Szóval van ebből konfliktus, nem vagyok népszerű, de ez egy nagyon fontos kincse az embernek a sűrű hétköznapokban, ha fel tudja az ilyesmit ismerni, mégpedig készséggé válik a felismerése annak, hogy ez az ember akar tőlem valamit, ez az ő bulija, ellenben én nyugalmat szeretnék, örülni, nem megítélve lenni, és én a saját helyemen, felületemen, otthonomban, telefonvégemen vagyok. És az meg végképp, ha tudok adekvátan és higgadtan reagálni is.

A nőnek nem mondom, hogy nekem van már biztosításom, nyugdíjakármim (van, de ne ezért menjen a pékbe).

Nem mondom, hogy nincs pénzem (nincs, de semmi köze, meg akkor elkezdi, hogy miért járok jól, biztosítós amúgy a cég),

Nem mondom, hogy hm, majd…, hívjon máskor, mert ne hívjon máskor.

És nem is csapom le (nyomom ki) szó nélkül.

* Ennek a csúcspontját vasárnap értem el, amikor, sőt, amidőn a nagyon morózus recepciós elé, aki semire nem reagál, és én ezt nem nőként, nem sporttársként sérelmzem, csak egyszerűen Én Egy Olyan Vicces Lány Vagyok (hogy nekem szabad mindenféle határokat is átlépni), letettem nyolc óra ötkor, egy kicsivel zárás után (de nem én voltam az utolsó) egy szelet oreós Milkát, ami nálam maradt, nem tömtem be vele egy gyerekszájat se. Amit nem értett, vagyis hezitált, és ezért elsütöttem, hogy anyukád felhívott, hogy este nyolckor mindenképpen egyél valami szénhidrátot, csokit, oreós milkát, ilyesmit, amitől jobb kedved lesz.

És elmosolyodott!

Na, ez a manipuláció.

(Tanulságos amúgy, mi van az emberek arcán, amikor azt mondom, anyukád felhívott. Meg eléggé tapintatlan is ez, úgyhogy csak viccelődős helyzetekben vetem be.)