Mikor is kezdődött? Tavaly-tavalyelőtt óta a vegán trend és propaganda felerősödött, nem csak a nyugati világban, hanem Magyarországon is. A netezők és a tanult, városi fiatalok körében szélsebes a terjedés. Sokan most hallottak először ezekről a problémákról, a CowSpiracyról, az ökoérvről, és az újonnan megérintettekben buzog a tettvágy. Lassan, legalábbis ebben, németessé válunk. Sorra nyíltak az éttermek, kávézók, a sima kávézóban sem kell immár külön kérni az “alternatív tejeket”, mert ki van rakva. Euforikus tartalmak öntötték el a közösségi médiát, megtért ismerősök találnak meg bárkit az érveikkel. Csupa ujjongás, hogy milyen sokan vannak, mennyire jó a közérzetük, milyen finomakat esznek így, mennyire jól sikerült a szejtános kuszkusz, kitisztultak, felszabadultak, lefogytak, társra találtak, megmentik a bolygót.

Mint mindent, ami virális és trendi, ezt is gyanakvással figyelem, és nem azért, mert én magam eszem húst, és erre nézve érezném fenyegetőnek a vegánokat – én nem érzem, hogy az ő ellenzékük volnék.

Szeretném egy kicsit árnyalni ebben a bejegyzésben a képet.

Ki vagyok én, mi az, amiből beszélek? Ami ide tartozik: az étrendem 2015 tavasza óta részben paleó, részben ketogén, tejtermékes low carb, sok tojással, állati alkatrésszel, kevés színhússal, zöldséggel, változó mennyiségű, de jórészt közepes láncú és telített zsírokkal, a növényi olajokat és az édes gyümölcsöket, valamint a gabonát kerülöm. Nekem közérzeti, egészségügyi, élet-egyszerűsítési szempontjaim voltak a döntésben: meg akartam gyógyulni, megfelelő sporttáplálkozást kerestem, és az intuícióm húzott ebbe az irányba, később pedig kitapasztaltam, hogy a szénhidráttól (úgy általában, a fajta mindegy) szarul vagyok, a zsírtól meg jól.

Mivel korábban is blogger voltam, az étrendemről és a sportolásomról is írtam, ahogy általában az aktuális, személyes történésekről 2012 óta, tehát nekem a ketogén nem új ügy volt, amelyre lelkesen rászervezek egy blogot. Meg vagyok döbbenve, hogy hányan kezdtek gúnyolódni, vitatkozni, tiltakozni, kielemezni a ketogén miatt – amelyről csak felületesen tudnak, nem érdekli őket és az is kiderült, hogy sokan próbálták, de nem tudtak kitartóak lenni. Bírálóim nálam rosszabbul állnak a testükkel, a kritikák jó része e téren is frusztrációból ered. Értetlenség, gyanakvás, kíváncsiság. Ki mersz lépni a paradigmából?

Étrendi választásomnak nincsen ideológiája, nem határozom meg magam úgy, mint aki valamivel szemben, vagy valamilyen elvből eszi a húst, nem hazudok köré se etikát, se ősember-narratívát. Nem vagyok protest-húsevő: pont a vegánok a húsevők protestjei, ők vitatják a mindenevést, és ezt vissza szokták vetíteni, tehát szerintük a húsevő ellenük és az állatok jóléte ellen, kényelemből, csakazértis eszi még mindig a húst. Esetleg még nem tudja, de ha megtudja az Igazságot (tőlük, nyilván), akkor nem lehet, hogy ő maga ne legyen szintén, azonnal vegán.

Én nem vagyok tudatlan sem, igen képzett vagyok alter életmódból és ökóból, hosszú évekkel ezelőtt elolvastam azokat az érveket, amelyeket ők most újszerűként hangoztatnak. Nem kell engem felvilágosítani arról, hogy mit okozok, én nem most jövök rá, hogy mit tettem eddig. Sokan eszmélnek most, akik öntudatlan korukban tékozló üzemeknek hódoltak, a fast fashion mániákusok, a gyorsétteremjárók, házhozhozatók, a dohányosok, vagy épp az olcsó termékekre vadászók. Jól tudom, milyen hatásai vannak a húsevésnek, csak nekem nem az öko meg az állat jólléte a döntésben a fő szempontom.

Eredetileg nem írtam a vegánságról, mégis megtaláltak, részben exolvasók, részben ismeretlenek, pusztán a ketogén miatt provokáltak, ellenségként kezdtek kezelni. Az aktivisták nem restek zaklató kommentekkel, személyeskedéssel, fölényes viccelődéssel és erkölcsi ítélkezéssel fellépni az ügyért. Ennek szomorú példáit találod itt:

Tudomány

Jellemző a cherry picking (tudományra hivatkozás a nekik kedvező állítások kiszemezgetésével), a manipulatív “addig beszéltetem, amíg bele nem tudok kötni valamelyik részletbe”, hazug érvekkel, gyűlölködéssel, visszavágási kényszerrel, offtopik árasztással, ellenségképzéssel. Ez pl. itt, Németh Ádám kommentjeiben:

(Az ilyen kommentekre úgy lehet felelősen reagálni, hogy

1. ne használd a saját céljaidra a felületemet, kösz!
2. ha érdekel, hogy mi a probléma például a monokultúrás gabonatermesztéssel vagy az import szójával, avokádóval, járj utána magad!)

El tudom képzelni, hogy neked is vonzó, hogy a világ üdvét szolgálhatod, meg de menő ez, már mindenki vegán, jó kis közösség. A tények és a tények okos értelmezése viszont nem támasztja alá az állításaikat. Az is beszédes, hogy aki vadul és ismeretlenül egoizmussal, kényelmeskedéssel vádol engem, az nem tette le se az autóját, se a kütyüfüggését, se a rengeteg civilizált szokásocskáját, csak a hús az ellenség.

Ha fontolgatod a dolgot, vedd figyelembe az alábbiakat!

Minden egységes identitást kínáló mozgalom ugyanazokkal a szociálpszichológiai rákfenékkel küzd, a multilevel marketing, a szekta és a vegánság, a Waldorf dogmatikus követése is rontja az önálló gondolkodást, elsodor, könnyen válik szélsőségessé, értelmetlen vitákat és elhatárolódásokat, agressziót generál, megnehezíti a “külsősökkel” való egészséges kapcsolatot, ítélkezővé és fensőbbrendűvé tesz, pótcselekvéssé válik. A csoportérdek erősebb, mint az egyéni: nem lehet jól kiszállni. Az exvegánok szégyenkeznek, félnek a többiek ítéletétől, kudarcnak élik meg a csoporthoz tartozást. A másként gondolkodókat, azokat, akik rájönnek, hogy belebetegedtek a vegán értendbe, az aktívak és hithűek elhallgattatják, a problémákat elkenik. (Hasonló a magyarázat arra is, hogy én mikor és miért szálltam ki a mozgalmi feminizmusból.)

Te csak az újakat, az ujjongókat látod, és mindig lesznek új ujjongók. Akinek nem ment, mert belebetegedett, legyengült, egysíkúnak, nem finomnak, körülményesnek érezte a vegánságot, annak az álláspontjával már nem fogsz találkozni. Almási Petra is kiszállt, aki pedig CsirKevinnel együtt tolta, a száz helyre feltöltött videó viszont eltűnt.

Brutálisan őszinte vallomás két év vegánság után volt a címe.

A kísérőszöveget megtaláltam, ez kijózanodásról árulkodik:

“yyupp. kimondtam.

akinek nem inge, ne vegye magára.
nem célom bárkit megsérteni, nem támadok személy szerint senkit, általános mintázatokról és megfigyelésekről beszélek.
alapjáraton klassz dolognak tartom a vegán életmódot, nem akarok senkit lebeszélni róla, ahogy rábeszélni sem.
az aktivisták menő arcok. ha szeretik amit csinálnak és hisznek benne, akkor teljes szívemből támogatom őket, de nem ez az én utam.

az egészség mindenkinek mást jelent, és nincs lekorlátozva a táplálkozásra. vannak szintjei, és mindig tudsz tenni azért, hogy feljebb lépj. a helyesen összeállított növényi táplálkozás EGÉSZSÉGES. és ezért követem ezt, illetve igyekszem. nem hiányzik a holttestek, csirkemenstruáció és anyatej fogyasztása, nem tekintek rájuk élelmiszerként. de a vegán táplálkozás is nagyon sok irányból megközelíthető, könnyen elcsúszhat egészségtelenbe.

nem utálkozom, csak kimondom azt, amit sokan tabuként kezelnek. a vegánság nem csodaszer az életed megjavítására, és a vegán közösség nem feltétlenül neked való. légy önmagad, hallgass az intuíciódra, és azt tartsd szem előtt, hogy te minden esetben testileg, mentálisan és lelkileg is jól legyél. ha ehhez a vegánság az eszköz, király. ha nem, az is rendben van.

peace”

Családi munkamegosztás

Bármilyen alternatív életmód, étrend családanyáknak, nőknek hatványozott szívás. A nőkre hárul az ecettel takarítás, az ízletes vegán süti kikísérletezése, a minimalizmus (értsd: selejtezés, rendrakás) és a piacra járás, a férfiaknak csak a jó jut ebből is. Nem vagy önző, ha gazdálkodsz az erőforrásaiddal, és azt mondod: nem veszem a nyakamba ezt is. (Ugyanezt gondolom az autótlanságról annak ellenére, hogy én azt vállaltam, fontosnak tartom és tudom csinálni.) Én a nők mentális és életvitelbeli állapotának javítását, az erről való közös és kritikus gondolkodást tűztem ki (ezt mondhatod, ha felmerül, hogy akkor mitől is szól ez a blog), és ez megelőzi az elveket és “az állatok” jóllétét is. Ne legyen semmi olyan vonzó, mint a családod nyugalma és jólléte! Az a változás, ami jó neked, egyszerűsíti az életet, nem pedig bonyolítja. Ezért hangoztatom örökké, hogy ne a mandulaliszttel, a datolyával, a mentes jégkrémmal pancsolj, hanem egyél három tojást és két zellerszárat, és menj el edzeni!

A vegán insták és blogok tele vannak vegán sütikkel, desszertekkel, rendkívül káros a tetemes szénhidráton kívül az is, ha az édes íz, a cukor felé tolódik el az étkezés. Akkor is, ha gyümölcsökkel készítik, nincs jelentős különbség. Egyél sok zöldséget!

Klímavédelem, ökoszempont

A kalkulációk árnyalatlanul osztják két csoportra a táplálkozókat (növényevők és mindenevők, tekintet nélkül arra, hogy helyi vagy import, feldolgozott vagy natúr élelmiszert fogyasztanak-e, milyen konyhatechnológiai eljárásokat használnak, túlesznek-e vagy izokalóriát visznek be).

Németh Ádám szerint: “A hús és tejipar számítási módszertől függően 14-51%-kal járul hozzá a klímaváltozáshoz, ez több, mint a közlekedés”.

De én nem csak a közlekedésre kérdeztem rá (és te, aki így ítélkezel, mit tettél a Földért?), ha nem egy sor életmódbeli döntésre. Ebben a számításban valaki éppen 0,8-nál húzta meg a jelentős hatású egyéni változtatások vonalát, és a növényevés pont a felső (high impact) csoportba került:

A hang dry az az a fantasztikus innováció, hogy teregetünk, nem szárítógépezünk! Rá se merek kérdezni a mikróra, mosogatógépre, klímára…

A repülés évi eggyel való csökkentése a transzatlanti távokra vonatkozik. Teljesen más jön ki annak, aki soha nem vagy ötévente egyszer repül.

Külön szerepel az autótlanság és az autó hibridre cserélése, ez is érdekes…

Állatszeretet

Az állatok ügyülü-bügyülüzése, az állatszeretetnek nevezett befont hajú kutyák, az állatok önszórakoztatásra és gondoskodásra való használata (!) igen visszás, elidegenedett és semmiképpen nem ökó tevékenység, márpedig a vegánság sokszor erre az állatszeretetre hivatkozik, innen közelíti meg az újonnan beszervezetteket: akkor légy következetes, és teljesen szeresd az állatokat!

Mi a helyzet az egészséggel?

Lehet, hogy egészséges volna számodra a vegánság, van ilyen is. De az biztosan egészséges, ha elhagyod a feldolgozott, adalékanyagos, mű ételeket, vagyis: a clean food az utad, sok zöldséggel. Mindenki jobban van átmenetileg, ha kevesebbet eszik és igazi ételeket fogyaszt, ez a kezdő vegánok eufóriájának az oka.

A vegánok hosszú távon, ha nem figyelnek a pótlásra, a következő tápanyagok hiányától szenvednek: omega 3 zsírsavak, D-vitamin, B12-vitamin, MK4 ( = K2 vitamin), DHA, fehérje és azon belül egyes aminosavak. Hogy ez ne legyen így, azt meg lehet oldani, de macerás. Senki sem szereti a macerát, mindenki lanyhul évek alatt, ha a választott útja külön figyelmet, plusz tevékenységet kíván.

http://www.gnolls.org/1596/vegans-are-cannibals-the-truth-behind-the-new-vegan-high/

Egy gluténérzékenyen, egy áteresztőbél-szindrómában szenvedőn, egy hashimotóson nem segít a gabonára alapozó étrend, mert a túl sok szénhidrát, fajtától függetlenül, gyulladásban tartja a pajzsmirigyet, a beleket és az agyat. Az egsézséges zsírok gyulladáscsökkentők.

A szívbetegséget, a magas vérnyomást, a köszvényt nem a hús, nem a telített zsír, nem a vörös hús okozza, és a cukorbetegséget sem. Erről itt olvashatsz:

https://naturalon.com/6-of-the-biggest-lies-most-vegans-believe-4-is-the-worst/view-all/

Az egyik vonzó ígéret, hogy “ugyanúgy ehetsz omlettet, steaket, pörköltet, kolbászt, vajat, sajtot, csak vegán verzióban.”

Tekintsük meg ezt a terméket:

https://www.earthbalancenatural.com/product/original-buttery-spread/

…do you know what’s in butter?

Butterfat, milk proteins, and water. The process of butter churning has been around for centuries. But since it’s an animal product, vegans can’t use it.

Vegan approved faux butter like Earth Balance spread advertise their product with a natural name and logo aimed at vegans.

But the ingredients?

Palm fruit oil, canola oil, soybean oil, flax oil, sunflower lecithin, lactic acid, and ‘naturally extracted’ food color.

These are some of the worst oils to use and eat.

https://legionathletics.com/9-lies-vegans-love-telling/

Gondolj bele, mi kell ahhoz, hogy elérjék a hús, a vaj ízét, illúzióját. Van józan eszed? Akkor el tudod dönteni. Legyél bár vegán, de egyél tisztán, ne pancsolj és ne egyél pancsolt, pálmaolajas, gyári, drága, csak extra boltban kapható ételeket!

Értékrend

A vegánság ideológia és valláspótlék, amely nem csak a nyitott, tanult, jómódú városi harmincasokat sodorja el, hanem a gyenge identitású, életüknek értelmet kereső, magányos, nagyon fiatal, befolyásolható embereket is, tehát ugyanazokat, akik a szekták célpontjai is, és akik később, ha egészségtelennek bizonyul a dolog, visszásságot tapasztalnak a közösségben, rendkívüli belső harc kiszállni és a saját jóllétükért, érdekeikért kiállni.

Olyan életmódot, étrendet válassz, ami az, ami, mert ha annál több, ha ígéretek és identitás társul hozzá, könnyen megcsal az eszed, a csoportnyomás, amikor azt érzed, nem vagy jól.

A SuperSizeMe című, igen koncepciózus film egyik szereplője, a filmbeli barátnő kiszállt. (A meki és társai az egyik vegán ellenség). Nagyon tanulságos, ahogy elmondja a történetét, hogy milyen nehéz volt vállalnia a döntését. Nem csoda: nem a gonosz vegán hálózat (nem gonoszok amúgy), hanem a saját fanatizmusa és az ideológiai csoportok törvényszerű működésmódja ejtette csapdába.

https://alexandrajamieson.com/im-not-vegan-anymore/

https://www.thehealthyhomeeconomist.com/girlfriend-from-super-size-me-ditches-veganism/

És vannak ennek sokkal szomorúbb, teljesen tönkrement egészségű példái is, de nem szeretném a legszélsőségesebb példákat idetenni, az exvegan+truth keresőkifejezésekkel elég sok mindent talál, akit ez érdekel.

A végére hagytam azt a kommentet, amelyet folyton idézek Sue-től. Lényege, hogy nem az a fontos, hogy pont mit eszel, hanem hogy holisztikus, kivevő és visszarakó fajta gazdálkodásra és teljes paradigmaváltásra van szükség. A nagyipari élelmiszertermelés és a globalizált kereskedelem, szállítás minden válfaja durván káros, semmi értelme pár tizedszázalékot jelentő szójaevéssel stb. javítani a helyzeten, és az sem érv, hogy még hány, amúgy is túltáplált amerikai lakna jól, ha a többiek nem ennének húst, hiszen nem ez a probléma. Amerika fölöslege nem fog az éhezőkhöz kerülni. Az sem normális, hogy gabonával etetjük az állatokat, amelyeknek nem az volna az eredendő tápláláka… (semelyiknek, nincs olyan lény, amely erredetileg fűfélék magvait eszi főleg vagy kizárólag).

Mai ebédem.

a képeslapokat és a sudokuújságot végül meg sem bírtam enni

Dönts jól, ne hagyd magad agymosni!

Jellegzetes nyári agybaj, írtátok is kommentben: a megkopott vakáció vadócai folyton kajálni akarnak, és ez a te feladatod. Otthon lebzselnek, egyre jobban az evés strukturálja a napot, központi témává válik. Állandóan kérdezgetnek, mikor lesz és mi lesz “a kaja”, kívánságaik vannak, de ha eléjük rakod, akkor finnyognak, nem azt kérik mégse, kisírnak még egy desszertet, utóvacsorát. Az ember gyenge, és rájuk hagyja inkább, aztán mérgelődik. Az a gond így nemiszerep-szempontból, hogy bevásárlás, az elkészítés, a tálalás, a mosogatás, elpakolás és a maradék-menedzselés mind a te dolgod. Az igény állandó, a sikerélmény ritkás, a kölykök alapszolgáltatásnak vesznek bármit, miközben elég drága üzem az örökös ínycsiklandás. Meleg van, nem jó a konyhában álldogálni, nem jó sütni-főzni, és eleged van.

Ne ostorozd magad! És ne veszekedj velük. Értsd meg, mi zajlik. Joggal van eleged.

Miért csinálják?

Az agy, különösen a gyermeki agy, jutalomra vágyik, ez elsősorban a szerotonin és dopamin. Minél kevesebbhez jut hozzá máshonnan, annál inkább az evésben és ezen belül az édes ízben fogja keresni.

Honnan máshonan juthat hozzá? Fő forrása a jutalmazó neurotranszmittereknek gyereknek is, felnőttnek is a game-élmény: a nyerős-versengős, izgalmas problémamegoldós, társas tevékenység, vagy annak szimulációja. Ha a gyerek eltunyult és meleg is van, ha nincs kedve mozogni, akkor ez a tevékenység nem a sport lesz, hanem valami kütyü. Cselekedj, ha nem rábeszélhető a tollasozásra! Megdöbbentő, de amióta ráfüggtem a sudokura, drasztikusan keveset eszem. Kiskamaszként volt a tetris, nagykamaszként kanasztáztunk, de semmilyen más játékszenvedélyem nem volt, mindent az írásba, olvasásba, sportba vittem, ezért döbbenet az időtlen, eszköztelen számkombinálás most.

Az efféle kihívás megvisel: a legzúzósabb edzéseimhez hasonló a flow, amikor sudokut fejtek, de hasonlóan felizgultam a Rumini-kalandszobában is.

Azt akarom mondani, hogy a jutalmat a szellemi-társas erőfeszítés is megadja.

Szedd össze magad, és keress nekik izgalmas helyszínt. Óbudán van sok extra játsótér, hévvel is megközelíthető vízpartok, itt-ott kalandpark. Ha ezek kifulladtak, ha van egy nagyon picid, vagy anyagi okok miatt csak ritkán fér bele, esetleg mozgáskorlátozott a gyereked, akkor lepd meg: csinálj pontgyűjtős játékot a hétköznapi dolgokból. hogyan? Mágnesezz a hűtőre, ragassz a falra nagy, házilagos játéktáblát, legyenek figyurák, dobókocka. Életkortól, érdeklődéstől függően találd ki a rendszert! Az ilyen játék ne jóságverseny legyen, és főleg ne testvérek közötti rivalizálás, hogy ki ágyazott be szebben vagy ilyesmi (ezt azoknak írom, akik beágyaznak, semmi baj, ha igen nem). Lehet kétszer dobni például, ha voltatok strandon, jutalomkártyát húzni, ha láttatok kacsát, vagy ötnél több piros autót számol meg a boltig stb. A jutalomkártyán további izgalmas program szerepeljen: ma este nem gyújtunk villanyt, szellemesdit játszunk, felfújunk öt lufit, másnap elmegyünk állatot simogatni, tehát ne fagyizás. Jó, ha az ilyen játék téttelen, de azért sikerélmény-alapú, és reggeli vagy esti rítus egy korlátozott, mondjuk kéthetes időszakban. Használják fegyelmezésre, új szokások ialakítására, de én most nem ezért ajánlom, hanem hogy a tudati fókusz a valós élményekre kerüljön.

Vagy: vásárolj egy Kis Fülest vagy ilyesmit, és egy kis, egyszerűbb rejtvényt másolj át nagy csomagolópapírra. Hasaljatok rá, és hajrá! Élményeihez kötődően módosíthatod a skandináv meghatározásokat, például ÖCS nem a fiútestvér lesz, hanem “ahol a nagyi lakik” stb. A gyerekeket meglepni jó móka, nagyon hálásak érte, és együtt elmélyedni a feladatban külön öröm.

Az evés és a szeretet. A legtöbb családban az étkezés az a kontaktus, amin keresztül a gyerek biztosan anyaélményt, interakciót kap. Ez egy foglalkozz velem! játszma, különösen, ha már annyira nincs kedved szórakoztatni, hogy az evés marad egyetlen ilyen kellemes pontként. Előzd meg! Ha a gyerekek belefeledkeznek valamibe veled, nem lesz ennyire téma az evés.

Legyél szilárd: van napi négy étkezés mondjuk, tervezhető (de nem fasisztoid) időpontokban. Az étkezésnek van eleje-vége, aki felállt, az befejezte, nincs játszani rohanás, visszajárkálás, utólag keresése annak, ami eléfogyott. Ez tényleg fontos, mert ha nincs ilyen korlát, soha nem lesznek igazán éhesek, viszont egész nap esznek.

Ne ess kétségbe, ha egy gyerek éhes, akkor se, ha ő pánikszerűen adja elő. Semmi baj azzal, ha éhes, ilyen az élet, mindjárt eszünk, ez nem hat meg senkit. Ne hagyd magad zsarolni, meglátásom szerint túldrámázzák a dolgot. Tűzd ki, hogy édes íz egyszer van naponta, és/vagy gyümölcs. Étkezéseken kívül a konyha zárva van, és pont. Ez így legyen, ha a fene fenét eszik is, egész napos elmenés vagy vendégjárás esetén reggel hirdesd ki, hogy aznap nem így lesz. Azért írom ezt ilyen határozottan, miközben a felnőtt evésben a spontán éhség követését ajánlom, mert az ötletszerű gyermeki eszegetésbe szülőként bele lehet bolondulni. Ne ők nyitogassák a hűtőt, ne kotorjanak, ne add át a kontrollt. Nagyon sok gyerek egész nap keresgél, majszol, mindezt teljesen passzív életmód mellett. Ne hidd el, hogy “növésben van”, ez nem az. Az más, ha egy étkezést a gyerek készít, akkor övé a terep, de számítógép előtti magáneszegetés céljából ne járjon rá a készletre. Nem lehet bírni anyagilag, időben, tervezésben, és rendkívül rossz szokásokat gyökereztet meg.

Mi a helyzet az egészséges táplálkozással? Ne most vezess be reformokat. Ne akarj egyszerre bírható struktúrát és extra étrendet, igenis lesz, legyen palacsinta vagy tejberizs vagy nem tudom. Gyerekeknél nem kell nagyon bonyolítani a dolgot, ne akarj mindenképp alacsony szénhidráton lenni. Megbízhatsz a klasszikus nyári ételekben: csöves kukorica, dinnye, őszibarack, arra figyelj, hogy minél kevesebb ipari édesség legyen. A natúr görög joghurt (például a Lidlből) nagyszerű kompromisszum, el nem rontott ízlésűek szokták szeretni. Fagyassz belőle jégkrémszerűséget! Én nem adok tippet “egészséges” házi fagyira, tele vannak vele a mindenmentes blogok és a Nosalty is.

Adj nekik mandulát, diót, kockára vágot sajtot, kígyóuborkát, koktélparadicsomot, karalábét, főtt tojást, akár jobb minőségű kolbászt, virslit. Nagyon ritka, hogy ezt ne ennék szívesen. Készíts látványos limonádét nagy ibrikben, akár meggyel, mentalevéllel, jéggel, esteleg házi jeges teát. Kerüld a gyümölcsleveket, a jó minőségűeket is, mert az acelluláris szénhidrát (amelyben a sejtfalakon kívülre kerül a cukor) senkinek nem tesz jót.

Azt kell megérteniük (és neked is szilárdan képvisleni), hogy a kínálat korlátozott, az evés nem lehet fő program, nem húzható-nyújtható-maxolható a végtelenségbe, és nem is kívánságműsor, nem jutalom. Ezt azért képviseld határozottan, mert durván helyettesítő szerepe van az étlkezésnek a tipikus magyar családban, és eluralta mindannyiunk tudatát a kajatéma. Ne adj neki valami édességet csak azért, hogy nyugi legyen, viszont ne rettegj az édes ízektől. Én a gabonát (pékárut, tésztát, pelyheket, kásákat, müzlit) korlátozom drasztikusan, de a többi klasszikus szénhidrátforrás miatt nem izgulok. Mozgékony gyerek nyugodtan egyen sok gyümölcsöt, ehet rizst, krumplit, alkalmanként klasszik édességet, ezen kár összeveszni a családdal, táboroztatóval.

Függésre hajlamos, nassoló, nem mozgékony, betespedt, boldogtalan gyerekkel irány az endokrinológia. Ennyit tehetsz.

Várom az élményeiket, tippjeiteket! Több olvasói kérdés ihlette a posztot. Van, akinek nincs ezzel gondja, aki szeretné, ha a gyerek többet, gyakrabban enne? Mi ennek az oka?

Kapcsolódó bejegyzés:

nem eszik a gyerek 2012-ből, de bájos! Lőrinc 10, Juli 4, Dávid 2 volt akkor.

kövér a gyerekem

Már unjuk a témát. A nem-üzleti, nem-bullshit verziót is unjuk, az egész életmódos témát és főleg a kaján pörgést. Aki csinálja, azért, aki leállt vele, azért.

Csinálom, ahogy négy év után lehet (az állapotfenntartás nem olyan izgi, mint az átalakulás, és a huszadik futós rendezvény se – jövő vasárnap félmaraton!), de én is unom, hogy erről beszéljek folyton. És az összes fitneszcsaj és fogyihős is unja, de ők marketingelnek, muszáj pörögni.

Nincs több újdonság, sem ujjongás: már nem esemény (még) fogyni, sportolni. Nincs már jobb cipő, újabb sportág, megfejtendő titok. Tudom, hol a határom. Már csak éljük az életmódunkat.

Mert hiába unjuk, működik. Ezek a mindennapjaim. Ugyanazok a jó öreg kaják, stratégiák, gyakorlatok. A súlyzón rozsdásak a nehezékként ráragasztott csapágygolyók.

Így edzek. Ami most kihívás, a gyerekek terelése nem durván egészségtelen irányba.

Amit itt olvasol, az nincs máshol: vagy rád akarnak sózni valamit, vagy nem látnak ki a vaskalap alól. Itt nincs érdek, nem akarok semmit eladni. “De érdekes!” aggyal, elemző módon szólok az étrendről és a sportról, sokat írok a médiáról, a kulturális, értékrendbeli, lelki-tudati hatásokról, miközben a progresszív tartalmakat szakmányban olvasom (és fordítom, egy ilyen alterlap munkatársaként). Nem retusáltatom és válogatom agyon a fotókat. Sallang, hiúskodás, mainstream-behódolás, dogmák nélkül, élményalapon, illúziókeltés nélkül beszélek a nettó testről.

Olyannak képzellek, aki sok mindent tud és próbált már, volt haladás is, de aztán mindig visszatértek a régi démonok, lazulások: összevissza eszel, jön a stressz, a sérülés, a terhesség, lisztes-cukrosat eszel, nem mozogsz eleget. Ilyen vagy?

A régi olvasóknak biztosan nem mondok újat, talán egy kicsit letisztultabban, máshogyan mondom ugyanazt. Az mindenesetre eredmény, hogy a blogon szűk négy év alatt félrehajigáltuk a lomot.

Én azt állítom, még mindig, hogy bár sok a disszonáns hang, buta cikk, a beletörődő, tudatlan, projektáló ember és a szeretteink is durva játszmákat űznek velünk, összességében nem olyan nehéz fürgébbé, erősebbé és egészségesebbé válni, önbizalmat nyerni, átformálódni. Nem olyan nehéz naponta sportolni, le nem állni, elkerülni a csiricsáré hiúskodást, jól kinézni, szépen mozogni, járni, sosem fájni – és eközben, bármily szenvedélyes is vagy, meg lehet maradni ép (színházba járó, másokra is figyelő, nem dogmatikus) embernek. (Habár, nekem e tekintetben voltak kevésbé dicső hónapjaim. Én nem vagyok elitista, unom a görnyedt értelmiséget – én majd ugyanolyan jól elleszek teljesen más hátterű teremlakókkal!…)

Ha most kezded, ha újrakezded, akkor elmondom, hogyan fogd meg a végét. A bejegyzés nem szól azoknak, akik jól vannak, tetszenek maguknak, és nem akarlak semmire rábeszélni, ha tudsz jobbat.

Mi a cél? Az a cél, hogy jól legyél, sikerélményt szerezz, fenn tudd tartani az eredményeidet, élhető legyen az életmódod, és elkerüld az örök diétázók zavarait: kényszeres viselkedés, dogmatikus magatartás, étkezési rendellenességek, depresszió, jojó.

Mi a bajod? Én nem tudhatom. Tartózkodj attól, hogy külön nézed a testsúlyt, a zsírt a közérzetedtől, és tartózkodj attól, hogy a testedet csakis a jó kinézet szemszögéből értékeld.

Az a bajunk, hogy öregszünk és a testünket az évek alatt, a visszaélések és az intenzív igénybevétel, az elhanyagolás, a stressz és más embertpróbáló helyzetek révén károk érik. Engem a görnyedt-vizenyős-rászoruló-demens öregség példái és rákdiagnózisok figyelmeztettek, hogy ideje cselekedni.

Az egészséges életmód itt aktívvá válást jelent, amelynek zsírvesztés az eredménye, de ez nem fedi le a dolgot. Sem a vékonyság, sem az izom nem dísz. Maradjunk annyiban, hogy a testösszetétel javítása: kevesebb zsír, több izom, csont. Le nem épülő, arányos, funkcionális, mozgékony izom. Harmincöt fölöttt és/vagy szülés után és/vagy az ülőmunka évtizedei után és/vagy lelkileg elakadt, traumasújtott állapotban a fittség csökkenése és a romló arányok a tünet.

Az első lépések

Mérd fel az állapotodat. Újra, ha kell.

Egészségügyi állapot: vérkép, testösszetétel-mérés, fotó.

Vedd sorra a panaszaidat (emésztési gond, ételérzékenység, mozgásszervi fájdalom, testtartás, női vagy hormonális kavar, bőr, alvásminőség, stressz, energiaszint). Járj a végükre, lehet, hogy egy kis reform megoldja egyiket-másikat, de ezek alapvetően nem otthoni barkácsolás tárgyai. Nekem nincs panaszom, de megnézetem a vérképemet és a testösszetételemet, illetve mérem a vércukromat is, nehogy az legyen, hogy átvertem magam.

Azt mondom, nem nehéz, én is megcsináltam – de házilag, saját kútfőből akkor tudod javítani a tested állapotát, ha nincsenek olyan panaszaid, amelyek a tipikus 35 körüli, dolgozó nőnek már vannak: hajhullás, fáradtság, cikluszavar, megterhelő mestruáció és premenstruáció, bőrpanaszok, levertség, székrekedés, puffadás. Nem jó őket figyelmen kívül hagyni, fontos tünetek. Ezeket tedd rendbe szakemberrel. Én se magam álltam neki a pajzsmirigy-túlműködésemnek.

Hagyd abba a meddő mentális köröket, a jó vagyok én így, a nagymell-fétist, a szülés után ez normális, a barátnőm még kövérebb szövegeket, és koncentrálj arra, hopgy itt a jelenben, pár hónap múlva sokkal energikusabban, jobb kedvűen, erősebben létezz, a jövőben, a húsz-negyven éves távon pedig lehetőleg ne kelljen ééletmód-eredetű betegségekkel küzzdened, ne veszítsd el mozgékonyságodat. A fat acceptance nagyon is érvényes polgárjogi mozgalom, de nem ad választ arra, mi lesz veled 30 év túlevés után, hatvan éves korodban.

Senkire ne hallgass, aki frissen fogyott le (nem tudjuk, mi az ára, és fenntartja-e – kampányszerűen fogyni nagyon könnyű), se arra, aki valamilyen konkrét, helyettesíthetetlen terméktől, pénzért árult módszertől fogyott le.

Az egészséged kulcsa nem kampány lesz, nem termék, nem módszer. Ezek az iparághoz tartoznak, az iparág pedig manipulatív. Nagyon válogasd meg, mit veszel meg, és ne csinálj identitást egy-egy márkanévből.

Mérd fel az erőforrásaidat: hol van egy kis tartalék idő, energia, pénz, szövetséges együtt-sportoló. Függőségek: kávé, cigi, sorozat, intenet, alkohol, filmek, társ-. Nyithatsz ennek egy önismereti füzetet is, amely egyben edzésnapló és az eredményeid dokumentálása.

Ne költs sok pénzt az elején, nem érdemes: egyrészt sokan, akik csodatermékekbe, videókba, edzésekbe, ruhákba fektetnek, pár hét után leeresztenek, úgy érzik, ezzel már sokat tettek az ügyért. Ha egyszer lefutsz egy félmaratont, akkor utána vedd meg az állat szerelést.Másrészt így elkerülöd, hogy az ígéreteket és a fitneszipart vádold, ha nem jön össze. Te kellesz hozzá!

Ne kezdj olyanokat enni, olyan kiegészítőket vagy kütyüket használni, amik a magas szinten, régta sportoló embereknek valók, ne aka rj Spartan Racet meg triplaszaltót meg ironmant az elején. Különösen kerüld azokat a műhelyeket, ahol egyigazságot árulnak és étrendet írnak: a pénzedet akarják. Étrend, ha kell, ingyen is elérhető, motiváció is, edzésvideó, tanácsok is, dögivel. Ne fizess értük.

Számíts arra, hogy ha változol, mindenki okos lesz. Akkor is, ha nem döntesz rekordokat, nem leszel ultafutó, nem 60 kilót adsz le, egy szelíd pár kilós fogyástól eltávolodnak, pikírtek és gyanakvóak lesznek emberek. Ez róluk szól. Bárhogy nem mutogatod, bár,ilyen kedves maradsz: aki nem tudja ezt megugrani, utálni fog. Ez törvényszerű, és részben az az oka, hogy ki mersz lógni, eredményesebb vagy, részben az, hogy ők is megprbálták, de nem sikerült, vagy meg se próbálták. Ne csoinálj belőle érzelmi vagy pláne identitáskérdést, maradj racionális. Kell az erő másra. Vértezd fel magad, hagyd figyelmen kívül őket, és tarts ki. Ne magyarázz nekik, ne vitázz velük, szűkszavúan válaszolj, ha kérdeznek. Ne büszkélkedj, ne téríts, ne akarj másokat megváltani, és ne engedd, hogy tanácsokat adjanak. És néha nézz magadra: idegesítő vagy? Szeretnéd már két hónap után azt a szerepet, hogy téged emlegetnek, te motiválsz, hős vagy? Inkább ne. Sok dolgod van még.

Vedd komolyan magad. Tartsd magad annyira, hogy nem önáltatsz. Ne várd el senkitől, magadtól se, hogy megmagyarázza a káros gyakorlataidat és azok nyomait a testeden. Ne térj le az útról, amit kitaláltál. Nem más akarja: te akarod. Olyan utat és sebességet, olyan célt válassz, ami illik hozzád. Sokféleképpen lehet csinálni. Nem kötelező súlyzózni, terembe járni. Nem kötelező monoton, fegyelmet igénylő sportot űzni. Nem kötelező kütyün nézni a kalóriákat, sem lemérni, amit eszel. Változtathatsz a céljaidon is később, nem kell örökre elköteleződnöd. Rájöhetsz, hogy máshogy, másban vagy ügyes, más érdekel. De ehhez egy ideig csináld, és

tedd félre egy kicsit az út (vagy az újrakezdés) elején, hogy te mit nem szeretsz. Ezt nem engedheted meg magadnak. Nem szeretsz futni, nem szereted a karfiolt, a cukor nélküli kávét… ne már. Épp az történik, hogy rászoksz arra, ami egy kicsit kellemetlen, megterhelő. (A komfortzóna és a kilépés a komfortzónából kifejezések használatát belügyminiszterileg megtiltom.)

Tartsd szem előtt az anatómiát, de ne nézegesd mindig a tökéletes testeket, mert frusztrálóak. Ne kövess ilyen oldalakat, tartalmakat. Használd a józan eszed!

Ne fogadkozz, de amit kitűzöl, abba állj bele. Ha olyan vagy, ugorj egy nagyot. Ha óvatos duhaj vagy, tűzz ki kis célokat.

Ne utáld a “kövér” éned, én sem utálom, a testemet sem utálom, jó kis test volt, és lám, micsoda potenciál volt benne. Ami a lelkemet illeti, megváltoztam. Nem voltam ilyen szigorú, részleteket is látó, emelt orrú és magányos. Naivabb voltam. Szeretem az akkori magamat is, de jobb ilyennek lenni.

Ne ostorozd magad, ne beszélj negatívan magadról. Nincs semmi baj. Ez is a komolyanvétel része, az “én ezt nem tudom, gyenge vagyok, LifeTilt is megmondta, a Jutka is milyen szépen lefogyott” szöveg hiszti. Ne hisztizz.

Holnap jön a többi, ennél is megfoghatóbb dolgok.És aztán a többi téma.

Azon kaptam magam, hogy kispolgár vagyok. Ingerült lettem attól, hogy egyesek itten nem dolgoznak. Nem lesz ennek jó vége. Az ilyen nem rendes ember, ejnye. Mások bezzeg iparkodnak, törik magukat, gyűjtögetnek.

Például én.

Hasadt tudatú állapot ez, mert senki szerda délelőtt 11-kor olyan jólesően nem tud elfeküdni a medenceparton, mint én, főleg amióta megint iskolába járnak a gyerekek.

NA, EZEK SEM DOLGOZNAK.

Nem vagyok egy szabályos életút. De ami van, nem véletlen: pont ezt akartam. Megvan a biztosításom, semmiféle anyagi panaszom nincs, se másfajta. Lelkes és szenvedélyes vagyok abban, amiért a pénzt kapom. Miért foglaljak mások elől egy munkahelyet? Esetleg elmennék biciklis futárnak heti kétszer, igen.

Ugyanakkor, ha másnál látom a szabadúszást, ráérős kajálgatást, délelőtti edzést, az olyan, mintha valaki ellopta volna a show-t. Az enyémet. Tessék szépen dolgozni. Nekem legalább van három gyerekem.

Vagy Ragen, aki adományokat gründolt homályos ügyekre, és nem csinálta meg. Nem szervezte meg azt a kampányt, nem lett Ironman. Humbug volt. Még csak nem is magyarázkodott.

Én ezt hallgattam a rosszindulatú banyarokonságtól évekig, hogy nekem NINCS ÁLLÁSOM (a megfogalmazás a két háború között fogant), ettől vagyok gyanús. Pedig engem nem kérdeztek, nem is tudták, mivel telnek a napjaim. TGYÁSon voltam. A férjem nagylánya szentté avatta magát, hogy de ő bezzeg fél hétkor kel és délután öt előtt ritkán van otthon, egész nap dolgozik. Nem úgy, mint én, kismamaként itten lógatom a lábam. Náluk gyes sincs. Bambán néztem az e-mailt. Nincs is gyereked. Svájcban élsz, tízszer annyit keersel, mint én a legjobb hónapomban, elvégeztél egy világszínvonalú képzést, ami az álmod volt, a szakmádban dolgozhatsz, kreatív munkát. Harminc éves vagy. Mégis, mi a bánatot csinálnál? A fizetett munka privilégium. Abból utazgatsz.

Ők azt szerették volna, hogy én szívjak. Hogy nekem rossz legyen.

Sose fogalmaztam így, hogy utazgat. Sose érdekelt, más miből él, mire költ, mennyije van. Az se, hogy én mennyit keresek – és az se, hogy szegény vagyok. Öntudatosan voltam szegény, mert tanár voltam.

Aztán megtanultam ennek a logikáját, mert annyit basztattak. Mert ők viszont nézték a másét, nagyon is. Elromlottam én is abból a nagy naivitásból. Engem ne basztassanak. Kilenc hónapos terhesen éjfélig korrektúráztam napilapnál, és ott vijjogtak a halálmadarak, hogy én nem dolgozom.

Már nincs bűntudatom és nem iparkodom. Felszabadultan élvezem ezt a sajátos, szabad és tevékeny életet, mert a döntéseim és munkám eredményének tekintem, és nem gondolom, hogy ebben bármi becstelen, pláne ártalmas lenne, vagy állna fölöttem valami képzeletbeli bíra, norma. Hiszen én magam a keretek között nem tudtam ilyen kedvvel és eredményesen nekilátni a feladatomnak, mint most, amióta írok, a témáról én döntök, és olyan is van, hogy az árról is. Lelkileg ez az építő, ez az, amiben nem égek ki, viszont lelkes maradok, és marad időm edzeni  vagy Dávidékat az osztályával úszni kísérni.

Na de én, ha nem is szabályosan, dolgozom. És azért élek így, mert így döntöttem.

Lehet, hogy ők, akik nem dolgoznak, szintén döntöttek? Vagy mindenkinek csak kényszerei vannak, amiket megmagyaráz?

Lehet, hogy a kispolgár énem várja el, hogy magyarázkodjanak?

Én kispolgár vagyok? Rendpárti, uniformizáló, mutatóujjlengető? Legyen mindenki egyforma és rendesember?

Mostanában jól vagyok a gyarlóságaimmal, a negatív gondolataimmal, a kis indulataimmal is, szeretem ki is mondani tisztán, a szemükbe nézve, szégyen nélkül, hogy ezt és ezt gondolom. Kimondom, mert így korrekt, és mert tudom, hogy mindenkinek vannak ilyen dolgai, gyarlóságai, ellentmondásai. Milyen gáz már letagadni, mondani valamit helyette, amit nem érzek és nem gondolok.

Persze amit mondok (például a medencepart), az úgy hat, mintha provokálnék. De jó érzés bevallani a homályosabb dolgokat, tiszta, erős, az érettség egy más szintje. Arra jöttem rá az évek alatt, hogy ha merem ezeket válallni, akkor az életem többi részében nyugisabb vagyok. Nem gyűlik fel annyi elfojtott, zavaros dolog.

Szóval bevallom: egy kicsit zavar, ha valaki éli világát, nem dolgozik, nem használja a képességeit, erejét, végzettségeit – és még gyereke sincs.

Szeretem, ha valaki igyekszik, törekszik, nem problémázik. Ha a jó elnyeri jutalmát. Ha nehéz helyzetű családanya nyer a lottón.

Becsülöm Balázst, amiért korán kel és kitart a pályán (tanári). Különösen becsülöm azokat, akiknek nincs hivatása, mégis bejárnak: eladják a tudásukat és idejüket órabérben – akkor is, ha én mindkettőjüktől különböző utat járok.

Szeretem, hogy nem sírnak.

És nagyon sokáig éreztem, még tanár koromban, hogy érdemtelenül kapom a jót. Hogy mások mennyivel jobbak. Nekem meg a kis megúszásaim, rövidítéseim. Nem hozom mindig a száz százalékot.

Már nem gondolom ezt. Megvannak a rélgi jegyzeteim, az elefántos dolgozatok, látom a kollégákat, Lőrinc is mesél. Sem kvalitás, sem törekvés nincs a kollégákban arra, hogy érdekes, újszerű, minőségi, szerethető, kreatív legyen, amit mondanak. Helytállnak, jó esetben.

Sokan vannak, akik nem dolgoznak. A legritkább a hivatás és a szenvedély, a leggyakoribb a bejárós, kényszerű favágás. Középen meg az inaktívak, akik rokkantak, táppénzt kapnak, tanulnak vagy gyesen vannak. Anyukák gyes nélkül, a férfi hozza a pénzt, eleget melóznak így is a gyerekkel.

És vannak, akiknek úgy alakult a sorsuk, hogy van egy-két kiadható lakásuk, vagy megtakarításuk, vagy kamatjövedelmük. Ami mellett legfeljebb alkalmi munkát vállalnak. Nekik ez jutott.

Nézem én? Nem nézem. Sose néztem. Most, hogy látom, arra gondolok: én se tennék másképp. Valaha annyira nem néztem, hogy még a magam érdekeit sem. Soha nem kalkuláltam, velem mi lesz, hogy lesz előnyös. Aztán kiderült: nemcsak sorra jönnek a feladatok, ha azzá leszek, aki vagyok, hanem a helyzetem miatt jelentős könnyítések is járnak. Tébé, például.

Na, mi bajom mégis azzal, ha másvalaki nem dolgozik? Annyival kevésbé stresszes. Független. Rendszerkritikus.

Habár, az nem korrekt, hogy nem fizetsz közterhet, és szidod őket, és használod a közöset. Meg ezzel el is dicsekszel. De van, hogy ezt is punknak érzem.

Viszont: ha van adottságod, hogy beletegyél valamit a világba, jó ügyekért küzdj, segíts, és nem tesezd, az immorális. Habár, én ezért utáltam meg az önkénteskedést meg a másnak segítést, mert haldokló mellett is csináltam, és nyomasztott.

Legyen ez a saját döntése. Persze mondhatom, hogy én “jobban kedvelem az olyan embert, aki”.

Az a bajom azzal, hogy nem dolgozik, hogy eltávolít: neki nincs pénze, erre tekintettel kell lenni, úgy szervezni a dolgokat. Én beülnék, ő nem akar. És együtt akar csinálni dolgokat.

A másik esetben az a bajom, hogy ugyanúgy viselkedik, használja a dolgokat, jön-megy, mint az, aki itt lakik és fizet érte, és úgy érzem, beleült a máséba és még ő néz rám görbén.

Ha volna jövedelme passzívan valahonnan, akkor nem zavarna ugyanez?

Nem tudom. Azt sem tudom, mire akarok kilyukadni most. Nincs tanulság. Nem szeretnék ejnye, egyesek nem dolgoznak kommenteket. Sokan “nem dolgozunk”.

Ha magamra reflektálok, akkor észre kell vennem, hogy jólesik fejcsóválni. Azt mondani, hogy nabazmeg. Hogy bezzeg én. És ami így jólesik, az nem okés. Az rólam szól. Nem forszírozom magamban, nem hergelem tovább.

Közben G. csetel velem.

elképesztően szar viccek tudnak lenni egy irodában

meg borzalmas modoroskodás

meg émelyítő kispolgári hobbik

nem tudsz mit csinálni

nem bántóak, nem sértőek, csak bénák

Erre én:

a butaság és közhelyesség az agresszió önálló formája. a jópofáskodás is. a sütibevivés. a névnapi köszöntések, az unokafotó-mutogatás, a turkálós tapasztalatcsere. ezért nem dolgozom munkahelyen.

Health is not an obligation, barometer of worthiness, completely within our control, or guaranteed under any circumstance.

Health is multifaceted and includes genetics, environment, stress level, access to healthcare, behaviors (food, movement, sleep, etc.) Nobody is completely in control of all of these factors, and increasingly experts suggest that we are overestimating the amount of control we have over our health outcomes. The number factors that each of us has control over varies depending on factors like socioeconomic status, ability to access care, social oppression like racism, ageism, transphobia, homophobia, fatphobia etc., effects of things that happened in our past and more. (…) Health is not guaranteed under any circumstance An extension of the fact that health is not completely within our control – no behaviors guarantee a specific health outcome, people get all kinds of illnesses regardless of their behaviors or body size. Thin people get all the same diseases that are correlated with being fat, so being thin cannot be a sure preventative or a sure cure.

Az egészség sokrétű, szerepet játszik benne az öröklődés, a környezeti hatások, a stressz-szint, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, egyes viselkedések (étkezés, mozgás, alvás stb.). Senki nem tudja ezeket a tényezőket mind a kontrollja alatt tartani, és a szakértők egyre gyakrabban hangoztatják, hogy túlbecsüljük az egészségünk befolyásolhatóságát, az erőfeszítéseink eredményeit. Hogy e tényezők közül melyeket tudjuk befolyásolni, azt meghatározza például a szocioökonómiai státusz, a támogatáshoz való hozzáférés, a társadalmi elnyomás: rasszizmus, az életkor alapú megkülönböztetés, transzfóbia, homofóbia, kövérségfóbia stb. és mindenféle hatás, ami korábban ért minket. (…) Az egészség nem olyasmi, ami minden körülmény ellenére garantálható Az egészségünk nem teljes mértékben áll a befolyásunk alatt – ennek a kiterjesztése az, hogy semmilyen viselkedés nem garantál valamilyen konkrét egészségügyi előnyt: az emberek az életmódjuktól és a testméreteiktől függetlenül betegszenek meg mindenfélében. A vékony emberek is szenvednek olyan betegségekben, amelyeket a kövérséggel hoznak összefüggésbe, tehát a vékonyság sem biztos megelőzése vagy kezelése a problémának.

*

*

Ahhoz, hogy a tested ne teher, nyűg és lassan elvaduló, külön élőlény legyen, bizonyos puritánságra van szükség. A cella puritánságára mint alapállapotra. Korai kelés, hideg víz, darócruha, vaj és kávé, bacon és áfonya. Nem erőltetésre, gyötrésre, harcra van szükség, és nem trükkökre, csodaszerekre, mentális bűvészkedésre, úgynevezett motivációra, önrábeszélésre, hanem letisztult, érett, nyugis egyszerűségre.

Biztos vagy abban, amit csinálsz. Amit csinálsz, magától értetődik. És csinálod, tényleg. Azért, mert így a jó neked.

Ennek a fegyelemnek és erőnek a megélése is örömteli. Érettséget feltételez, fejez ki és fejleszt: aki érett, az nem kétségbeesett és nem lobban szalmalángokkal.

De az eredménye, hatása, az alapközérzetté váló megszokása biztosan örömteli.

A test nem ellenség, nem valami gyarló lény, amely elkényeztetetten követelőzik, mint valami dackorszakos kétéves, te meg lecsitítod, megvesztegeted, kényezteted. Ha nem épp ráparancsolsz, megtöröd, uralod. Amíg meg nem unod és akkor újra szolgálod.

Pedig van, aki így fogja fel. A radical self love nevő body positivity irányzat egyik mémje ez:

Én nagyon pártolom, hogy a nagy önfeláldozásban és irodai melóban, mások kiszolgálásában, főleg az anyaságban egy kicsit jobban figyelj arra, kell-e pisilni, mire van szükséged, szomjas vagy-e, valamint ismerd fel és kezeld az érzéseidet. De a tested, ha jól bánsz vele, nem igényel gügyögést, ápolást, sütit. Partner. Segít. Legyőzi a lelked depresszióját. Felnőtt, egyenrangú, komolyan vehető, lényeddel azonos. Le nem választható, nem létezik külön. Nem kiszolgálni kell, hanem kevesebbet birizgálni, hízelegni. És megtart.

Pedig ez megy, hogy a méreted csak egy szám, meg nem vagy azonos a testeddel. És kik mondják…?

Nem lehet megszokni ezt az érzést, amit közönségesen fittségnek hívnak. Pedig akinek nem fáj semmi, aki nem kínlódik, az nem tudja megbecsülni az állapotát, azt mondják. Még ma is ki tudnék ugrani a bőrömből. Hogy ilyen jó szövetséges a testem, és ennyire egyek vagyunk. Jövök le a bank lépcsőjén a napfényben, és érzem, hogy erős vagyok és könnyű, rugalmas, ezen a nothing tastes as good as skinny feels módon, noha skinny nem vagyok, hanem strong és curvy vagyok. Nem mentegetőzöm többé.

Nincsenek ételek, amelyek bűntudatot okoznak, amelyek tilosak, nincs önmarcang. Sem disszonancia aközött, amit szeretnék és ami jó nekem. Amit én élek, és amitől jól érzem magam, az letisztult, egyszerű, mértékletes. A lényege az önkorlátozás. Nem számolgatok kalóriát, nincs semmi konkrét betartandó, recept, előírás, szabály, csak néhány elv. Nincs tragédia az alkalmi szociális alkalmazkodás miatt sem, nem csúszok vissza. És mindegyik elv olyan, a hideghez való vonzalmamtól a böjtön és a mezítlábazáson át a hosszútávfutásig és a zsíros állatokig, hogy már az előtt gyanítottam, hogy ez a jó nekem, hogy elolvastam volna a tudományt és az érvelést.

Sokaknak ijesztő a lemondás, a szigor. Nem kérik. Fancyt kérnek, szép edzőnadrágot, elrendezett kis ebédeket áfonyaszemekkel, ölelgetős fotókat a célban, ahol süt a nap.

Amúgy meg a seggünk ki van nyalva. Így nőttünk fel. Jaj, csak ne fázz, éhes ne legyél, minden kényelmes, körülölelő legyen, ne fájjon semmi. Temérdek, hamar tálalható étel. Mit ennél? Mit kívánsz? Beragasztom a karcolást. Nyaff.

Ha úgy érzed, nyűg a testmozgás, ha rádtör a nyafogás, gondolj arra, mennyire szerencsés vagy, hogy két mozgó lábad van, egyenes törzsed, működő izmaid és lehetőséged, hogy menj, csináld. Nem a test ül a nyakadon, kényszerít és korlátoz és követel, hanem együtt kormányozzátok a csodálatos, eleven életet.

Készülő posztok:

a külföldi pasim

most lettél harminc

Népnek azokat nevezem, akiket a neten olvasok, ez nem szép tőlem, és torzít is, de abban biztos vagyok, hogy a kommentelők, akiket most ekézni fogok, megtestesítenek egy jellegzetes gondolkodásmódot, illetve ezt fel is erősítik, kihangosítván.

A nép mástól várja a megoldást.

A nép élete nyomorult, hobbija a panaszkodás.

A nép csodálni és követni akar valakiket.

A nép öntudatoskodik: neki jár az, amit magának elképzelt. A demokratikus illúzió, hogy ha a neten látod, akár a tiéd is léehet a Bármi. A menőség, a státusszimbólum, a fancy, az árkedvezmény. Legyen minden héten kutyavásár! Ha nincs, szétszedi az ő imádott, körbenyalt szervezőjét.

És az ambivalencia, amit úgy utálok. Aki emeltfejűsködik térden csúszva. Próbál értelmes lenni, miközben ezt, hogy annak nézzék, akkor feladta, amikor beállt a tömegbe. Egyrészt baromi kritikus, rajtakapós, fölényes, nagyon is van véleménye, bőszen védelmezi a nagy árleszállítós cégeket, mintha egy kisebb cég nem dönthetne másképp. Szid, szóvá tesz, kioktat, szociális egyenlőségre hivatkozik, nyavalyog. Másrészt csüng, rászorul, tolong, interakcióra vágyik – a párkapcsolatában is, és az életmódguruval is. Sőt, a bloggerrel is. (Sokadszor írom erre: ne szidd, akit szeretsz, aki kell neked. Ha szidod, hagyd ott.)

A nép nem akar cselekedni, valóban változtatni. Pedig nem szereti a megszokott állapotát, de nem is lép. Egy köztes “már mindjárt csinálom” létezésben érzi jól magát, amelyet maga előtt mint “apró lépésekkel, fokozatosan haladok” állapotot láttat. Infantilis módon vesztegel és elvár és panaszkodik. Évek alatt sem halad a problémái megoldásával, de míg nem halad, keserűen megállapítja, hogy mennyi mindent tett és próbált, de nem segítenek neki eléggé, x módszer csak lehúzás, y termék átverés.

Azt hiszi, kívülről jön majd valami. Egy szép napon becsönget a változás. Vagy megtörténik.

Ne dőlj be ennek.

Infóért, konkrét termékért menj, ha mész, de rajongói táborba ne állj be, érzelmileg ne azonosulj, unaloműzésnek ne kezeld ezt a fajta netezést, mert átmossák az agyad.

Aki tenni akar, az tesz is. Nem hangoskodik, nem másokat szid, ha elakad, belülről dolgozik. Also known as “felelősséget vállal”.

Mert mi történt?

LifeTilt az ismert hangnemben kiírta, hogy ő nem ócska kifőzde, nem csinál Black Fridayt. Íme a poszt:

Döbbenetes reakciók jöttek erre. A Tomivédő és a hőbörgő kommentek is elképesztően hergeltek, indulatosak. Láthatólag sokan csak nézelődnek, kommunikálnak az oldalon, soha semmit nem vesznek, nem kezdenek el, de miért ne írnák le az elgedetlenségüket, ha van kommentbox? és azt hiszik, “Tomi” szereti őket, hálás nekik.

Én soha nem vásároltam nálad, ezek után eszembe sem jutna.

 

Lehet, hogy Ti nem vagytok rászorulva, de más igen, akinek igenis sokat számít egy pár ezres kedvezmény vagy csak az elv, hogy ennyiért már megéri megvásárolni a terméket.

 

hogy jön ahhoz hogy bárki penztarcajaban turkaljon

 

Mondjuk ha neked a 4o% leárazás picsányi, akkor kívánom, hogy az életedben soha ne juss semmiféle kuponhoz és kedvezményhez.

Hát az durva lenne. Mennyire rácsüngtek unatkozó nők a netes jóljárásra!

…az élet nevű társasjátékon nem mindenki indul ugyanarról a mezőről. És aki nem, az soha ne kaphasson minőséget? Most már nem a tiltről beszélek, csupán elvekről…az hordjon örökké kínait, egyen teszkóspárizsit és soha ne vágyhasson jobbra?

Ööö… aki szegény, az a pénztárcájához illő termékeket tud megvenni, csodára nem számíthat. De ti tényleg azt hittétek, “Tomi” majd megoldja a társadalom igazságtalanságait?

Tele vannak itt zsével egyesek hogy havi 30-40ezreket csak úgy erre tudnak költeni… De az árát biztos nem ők keresik össze keserves kétkezi munkával!

Mégis ott lóg, csüng, követi, vágyakozik. Abban bízik, hogy egy nap megnyeri.

Hasonló érzésem van, mint a nadrágméretes nagy kiboruláskor. Ti megőrültetek?

Jogként elvárni, kikövetelni olyasmit, amiért te lelkesedtél, te hájpoltad naggyá?

Olyan termékeket állítani be váhgytárgynak, amelyek nem szükségesek, sőt, haszontalanok?

Beszopták a marketinget, elhitték a mákonyt, a mogyorókrém, a Rákóczi túrós ízű fehérjepor meg a zsírégető pyruvat lett a főjó, pedig az egész mindig is a pénzről szólt. Hogy lehet az, hogy embereknek ennyi nyűgük van, ilyen árérzékenyek, és mégsem kritikusabbak a fölöslegességek bizniszével szemben? Miközben hetente az arcukba tolja “Tomi”, hogy ő milyen luxusban él és mennyit keres?

Elhitték, hogy ez kell, enélkül nem megy – a LifeTilt termék nagy adag placebó és a pénzköltés melengető önbizalma. És eközben van egy markáns csoport, akik egyedülálló meg elhanyagolt, gyedből élő anyák.

Ti nem változni, önfejleszteni, fogyni akartok, hanem vásárolgatni. Meg asztalt verni, leszólni, számokn kérni “Tomin”, hogy ti tettétek őket naggyá a pénzetekkel. “Tomit” nem kevésbé visszás jótevőnek beállítani, mint leszemetezni.

“Tomi” pozicionálja  magát, a termékét, a brandjét. Olyan helyen bérekl üzletet, úgy csomagol, és annyiért adja, hogy prémiumnak tűnjön. De a vásárlói is pozicionálják magukat, azzal, hogy a személyétől vagy a termékeitől várják a csodát, és ezen túl is a leszállított árhoz kötik a végre-lefogyásukat. Sajnos, Tomi nem csinált 40 százalékos akciót, így kövér maradtam.

Évek óta toporognak, diskurálnak. Virulnak alcsoportok, az alcsoportok vezetői nyomasztják a tagokat, hogy rendeljenek csomagokat 30-70 ezrekért. Mert anélkül nem kapnak étrendet, módszert, közösséghez tartozást. Kiköhögik az árát. És feladják, el se kezdik, kampányfogynak, visszahízzák. Nem értik a testük működését, mert “Tomi azt mondta”. Nem szeretnek edzeni, nem értik a diéta lényegét, és nem tájékozódnak önállóan.

Én nem tudom “Tomit” hibáztatni. Nézzetek már magatokra!

Ha komoly ember vagy, nem állsz be semmilyen drukkercsapatba. Legfeljebb sporttársak közé, együtt terepfutni.

És jó hírem van. Nem számít, hogy “szegény” vagy. Ingyen van komoly embernek lenni, nem lógni senkin, tenni a dolgod. Just do it. A böjt jobb zsírégető, mint bármilyen hatóanyag. Főzz magadnak a piacról. Menj el futni, lépcsőzni. Menj ezerkettőért úszni egy órát. Nem akkora buli, nincs hozzá nyüzsi, pletyka, házhozszállítás, státusszimbólum, ez igaz. De csak ez eredményes, és ezzel maradhatsz emelt fejű, ezúttal álló helyzetben: engem nem vertek át, én nem pazaroltam hülyeségekre az időm, pénzem.

Megvettem csütörtökön az Orthorexia című ismeretterjesztő könyvet, amelyet Renee McGregor RD írt és a könyvem kiadója jelentetett meg Magyarországon.

Az RD azt jelenti, hogy Registered Dietetian, tehát nem orvos, de nem is önjelölt okos, és nem csak nutritionist. Az orthorexia jelenségét elsőként egy San Franciscó-i orvos írta le 1996-ban, Steven Brathman azokat jellemezte így, akiknek rögeszméjévé vált az egészséges táplálkozás.

A könyv bemutatja az egészséges-tökéletes étkezés és edzés hajszolását (röviden ez volna az orthorexia), továbbá az orthorexia és az anorexia nervosa, a bulimia nervosa, valamint a kényszerbetegségek hasonlóságait, sok esettanulmánnyal, és részletes magyarázatokkal.

Értem én. Ez alapján én bizony vastagon ortorexiás vagyok. A 2015-ös állapotom egyértelműen: abban az évben megtanultam és kikísérleteztem magamon mindazt, amit azóta tudok és élek. De talán a mostani állapotom is orthorexiának számít, legalábbis határeset. Most mi lesz velem. Ingatom is a fejem a két tenyerem között búsan.

Most annyira vagyok eltökélt és a saját szabályaim betartásában szigorú, amennyire éppen azt érzékelem, hogy jobb szeretnék lenni. Tehát nem annyira, mint az elején, mert már kitanultam, felépítettem a testem, jól vagyok. Nem kell megfeszülnöm, nem is szeretek. (“Eddzen, aki szarul néz ki.”)

Tavasszal például nem voltam ennyire energikus és erős, meg jobban akartam futni, akkor csináltam a böjtömet.

De persze edzek (újra, amióta nagyjából begyógyult az anyajegyeltávolításom hege). Az edzés alap. Ez azt jelenti, hogy nem a lényeg, az élet célja, hanem az alap a lábam alatt. A lábam alá ritkán nézek, de azon állok, arra épült mindenem.

És nem, nem bíztam meg a szakemberekben. Elmentem, elvégeztettem a szakszerű vizsgálatokat, meghallgattam, amit egy kiválóság mondott, egy kicsit szedtem is az általa felírt gyógyszert, ami (ugyanez a szer) eddig sem hozta rendbe a pajzsmirigyem. Az én Basedowom ellen (ez volna az eredeti betegség) a terhesség volt a jó, és aztán a testsúly-normalizálás, zsírszázalék-csökkentés, kemény edzés és a szénhidrátcsökkentés.

A Basedow is autoimmun betegség, az autoimmun betegségek a gyulladással mutatnak szoros összefüggést, és a low carb és a carb folyamatos, intenzív felhasználása csökkenti a testszintű gyulladást.

A könyv magyar függeléke arra biztat, keressünk háziorvos ajánlása alapján szakembert, lehetőleg hivatásos dietetikust, és ne az interneten tájékozódjunk itten. Ahol azok a bloggerek meg mindenféle csodamódszerek vannak.

Értitek. Internet = ellenőrizetlen, érdekalapú katyvasz, igazi tudás = nyomtatott könyv, egyetemen tanított információk. Jól értem én ezt?

Persze, van, akinek internet ezt jelenti: magyarul, színes-szagos, harsányan ígérgető, izgalmas, a hiovatalos-szárz-szürke tényekkel szemben csodát ígérő honlapok, instagramprofilok. LifeTilt és társai.

De hiszen ez sima igénytelenség. Becsaphatóság, restség, hiszékenység. Az, hogy nem vagy igénytelen, nem jelenti azt, hogy valami doktorhoz mész, és mindenki más hülye. Sem azt, hogy nem használod az internetet informálódásra. Az interneten minden fent van. A jó válasz is, az érdek nélküli csoda is.

Én nem vettem semmit a neten át, nem beszélt rá senki semmire. Én Peter Attiát olvastam, ezt itt, vagyis ennek a régi verzióját:

https://peterattiamd.com/category/ketosis/

És erősen nem értem ezt az egészet. Mi ez, hogy ne az internetnek higgy? Ne legyél buta? Nem vagyok. Csak a hivatalos, felkent tudományban higgy? Hátööö, azt tudjuk, itthon milyen. Még csak nem is hallott a nem-veszélyes ketózisról, mert csak a ketoacidózisról hallott. És azt állítja, Alimento például (egyébként az interneten, borzasztó, elsöprő magabiztossággal), hogy mindegy, a vércukrod éhezés vagy kalóriadús ketogén étkezés következtében csökken le, mindegy, mi vezet a ketózishoz, a test nem tudja a különbséget.

Most erre mit mondjak?

Én ahogy elnézem és megtapogatom magam, vagy összevetem a gyűlő DEXA-adatokat a sajátjaimmal, bizony nem mindegy, hogy eszem-e tápanyagdús ételeket vagy nem.

Az eredeti könyvszöveg is tele van ezzel, hogy jajaj, az internet gyanús, híg, téved és átver. Ne vicceljetek. A PubMed nem az interneten van? Azok az okos-kopasz orvosok nem a neten néznek utána konferencia előtt vagy csak úgy, tájékozódván, tudást korszerűsíteni, felfrissíteni? Hanem poros könyvekben? És ha egy komoly alter netes szereplő olyat ír, ami nem állja meg a helyét, nem szednék szét azonnal, pont a net közösségi kontrollja miatt?

Lényeg a lényeg: én nem tagadom, hogy aszerint, amit a könyv összefoglal, levezet, bemutat, orthorexiás vagyok. Sue is ezt írta: tudja, hogy ő is annak számít. Engem is nyomtak már ezzel fura testalkatú emberek. Oké, az vagyok.

De van véleményem arról, hogy az orthorexia kategóriája milyen fogalmi-gondolati keretben született. Lesújtó véleményem.

A könyv például rámutat arra, hogy az élelmiszereknek, egyes fajtáknak, illetve mások mellőzésének nincs olyan hatása az egészségre, mint hisszük, vagyis nincs értelme ennyi szabályt bevezetni. Táplálékfajtát akkor zárj ki, ha az orvos azt mondta, mert különben megfosztod magad értelmetlenül fontos tápanyagoktól.

Miközben a képzett, városi, nem-három-műszakban, nem-hármasikrekkel-éjszakázó ismerőseim nem és nem mozognak, ellenben ülnek, stresszelnek, túlesznek, elhíznak és előrehajolni nem képesek, nem ám hídba lemenni, mi azokért aggódunk nagy tudományosan, akik velük szemben csinálnak valamit. Ők bizonyára túlzásba estek, és veszélyben vannak! Pótlék és kényszeresség. Menekülés és mentális torzulás.

 Onnan biztosan.

Mintha mindenféle átlagtól való különbözést, kilógni merést, többre vágyást, kíváncsiságot, tehetséget, élménykeresést, örömöt ferde szemmel figyelne a Normalitás Őre. Maradj csak köztünk, a szürke tömegben! Ne legyenek, nem lehetnek egyéni preferenciáid, saját elképzeléseid arról, hogy milyen testben érzed jól magad, és azért mit vagy képes és hajlandó tenni. Ha furákat eszel, ha hozzánk képest sokat edzel, ha próbára teszed a tested, akkor te megtévesztett áldozat vagy.

De hogy néztek ki ti, normálisak, mivel telik a hétvégétek, és mennyit bírnátok futni, jajdulok fel én. Én nem akarok úgy! Annyit mondok: ha én erős, fejleszthető testet kaptam, az nagy érték. Nem fogok vele visszaélni, eltunyítani, tévé előtt, autóban, irodai széken tönkrelustítani, fájóssá hanyagolni, elherdálni csak azért, mert mindenki ezt teszi. A normális nem normális!

Érdekes, hogy a könyv mit talál az öngyógyítás, saját tájékozódás témájában önjelöltnek, veszélyesnek, túlzónak. Amúgy nem ítéli el, nem rossz az, de. Mindig van de. Ha nem talált választ a hagyományos orvosi kezelésekben, akkor ő már minden hülyeséget elhisz. A legdurvább orthorexiás esetnek titulált lány a bőrproblémái miatt kiiktatta a tejterméket. Nem átallotta! “Hiába láttam el tudományos érvekkel alátámasztott tanácsokkal, ő inkább azt hitte el, amit az interneten olvasott.” Nem kis elégtétellel jegyzi meg a szerző, hogy amikor ez a lány meggyógyult az étkezési zavarból (a szerző rendelésén, csakis), akkor gyógyszerekkel hozta rendbe a bőrét.

Egy másik fejezetben leírja, mit tart a brit és amerikai kormány elégséges, megfelelő testmozgásnak egy átlagos felnőtt esetén:

hetente minimum két és fél óra mértékletes aerob tevékenység (enyhe pulzusemelkedés) és és saját testsúlyos gyakorlatok, vagy heti két pilates/jóga.Vagy: heti egy és egynegyed óra intenzív aerob edzés és legalább két erősítő edzés. Vagy ezek ötvözete, de mindenképp aerob (kardió), akár intenzív, akár mértékletes, és erősítő gyakorlatok.

Nagyon szomorú, ha valaki, aki fiatal vagy kora középkorú, ennyit bír és igényel.

A testhasználat az alap (gyaloglás, kutyaséta, bringás közlekedés, gép nélküli komoly házimunka), az edzés pedig azon felül van, a jellege, célja, öltözéke, szerepe is más. Az edzésben legyél kíváncsi, mozdulj ki a kényelmes, ismerős mozdulatokból, folyamatosan fejlődj – és élvezd. A szellemed is nő általa.

“Kóros mértékű sportolási megszállottság” a tünet. Vajon mit jelent ez, honnan nézi, mihez viszonyítja? Ami neki már sok? Amit egy lusta városi ember nem szívesen csinálna?

Én is láttam olyat, aki rágörcsölt. Aki konkrét, ám irreális célt hajszolt, és  frusztrálódott. Nem élvezte, de még hatékony sem volt. Nem a mennyiséggel vagy a fajtával volt a gond, nem attól volt szomorú a történet, hanem az attitűddel. Az önromboló mondatokkal, a nyugtalansággal, hogy neki valamilyennek kéne lennie, és hogy miért nem olyan. A csodavárással.

Én sokat írtam az edzéseimről, mert én máshogy csináltam, mint a kitaposott út. A példám innovatív és tanulságos, demonstratív volt, egyfajta lázadás is a háromgyerekes középkorúság ellen. De ma már azt mondom: az elején egy kicsit ráizgulunk, ez természetes, de sportolni végső soron egyszerűen, sok duma nélkül érdemes. Nem beérni csacskasággal, de nem ezen pörögni.

Az orthorexia miatt aggódó beszédmód gyanakodva bírálja azt, aki konditerembe jár, fittségről beszél vagy ekként jeleníti meg magát. Minden ilyen tartalmat is divatnak és felszínesnek, nőellenesnek, elnyomónak, trestszégyenítőnek tart, mert ő maga ilyet nem csinál. Erről van szó. Hogy ti nem sportoltok eleget. És ha túlzásnak nevezitek azt, aki jólesően sportol, akkor a mérce eltolásától ti majd rendben lesztek.

El nem romlott mozgásszervvel életörömdús emberek mindenféle cél hajszolása nélkül, örömmel járnak edzeni, ennek pedig az atletikus test mellékterméke, nem célja. És ennyi. Aki ezt túlbonyolítja, annak magával van sara. Szerintetek nem kell a lelkesítő példa? És csak mert nem vagyok orvos, nem lehetnek érvényes tapasztalataim, valamint biztosan árulok valamit és kuruzsló vagyok? Mi ütött belétek?

Hogyan élnek, mit esznek, mennyit mozognak azok, akik nem orthorexiások?Azt is megtudjuk a könyvből, hogy a brit kormány ajánlása szerint a szénhidrát szükséges, napi adagja 300 gramm (férfi) és 260 gramm (nő), ha mérsékelten mozog és szeretné megtartani a súlyát.

Aztakkk. Úgy is néztek ki.

Teljes élelmiszercsoportok orvosilag indokolatlan, kényszeres kizárásáról ír a könyv, és eközben mi mindent tekint normális ételnek, hajaj. Szerinte nem kellene a cukrot, az édességet, a lisztet, a feldolgozott ételeket kiiktatni, azok is rendben vannak. Minden rendben van, ami megszokott.

Szerintem meg nincs rendben, hanem rászoktattak minket, és ehhez érdek fűződik.

Én amúgy nem zárom ki a kovászolt, hosszan kelesztett, jóféle gabonából készült kenyeret, újabban egy-két szelete alkami élelmiszer, ahogy a rizs is és egy-egy pompás süti. Kizárom viszont a cukros üdítőt, a gyümölcslének nevezett pancsot, a gumicukrot és társait, a buherált péksütiket, a csipszet, a tejcsokit, a transzzsírt, a gyorséttermi kajákat, a pizzát, a növényi tejtermékhelyettesítőket, mert ezekre semmi szükség. Szerintem nem csak a kalória számít. Ezek nem is finomak.

Nem akarok olyan tápanyag- és ízvilágban, helyeken, asztaloknál létezni, és főleg nem akarok úgy kinézni, ahogy azok, akik ilyeneken élnek.

Pontosan tudom, magamat is látva, a saját közérzetemet pedig elevenen érzékelve, mit csinál a testemmel az, ha mondjuk több édességet vagy lisztes dolgot eszem. Nem jó. Nem a kényszer vagy a bűntudat miatt, hanem mert úgy már semmi sem finom, elvész az, hogy táplálom a testem, mert szüksége van rá. Eltűnik az elemi éhség és csak a “de finom” marad, egy fura mohóság, még-még-még. Ezt bizonyos élelmiszerek és kombinációk csinálják, kelbimbó és kacsamell sosem.

Sajnos, amikor emberek azt mondják, imádnak enni, szeretik az ízeket, akkor erre a falánk, lusta, rekreációs jellegű eszegetésre gondolnak, vele együtt az összes ünnepi, hagyományos fogásra, terített asztalra és traktára. Számukra az, ha pont eleget és minőségit esznek, fogyókúra, szenvedés. Ahogy az edzés is büntetés, ledolgozása a bűnnek.

Főzök, és élvezem. Mesterséges korlát és mindenféle számolgatás nélkül eszem. Egyik nap többet, a másik nap kevesebbet, összesen pont eleget, és nem vágyom arra, hogy “mindent ehessek”, hogy legyen vége már “a diétámnak”.

A “diétámra” vágyom, amelyet értékalapú választás, önmegfigyelés, a jó közérzetem alakított ki. Nem más mondta, nem számolom, nem kell betartani – én kerestem magamnak. Nem hittem el és nem fogadtam el például a tejtermékmentességet, sem a húsmentességet. Az edzés utáni elemien éhes állapot kérte pont azt, amit enni szoktam. És volt, hogy szénhidrátot kért, máskor inkább zsírt, fehérjét. Nem egyszer savanyú gyümölcsöt akart, vagy zöld levelet, nyersen harsanót, máskor sót.

A viszontagságoknak való kitettség is kérte a konkrét ételféléket: erdőben mozgok, gyaloglok, kint vagyok a hidegben, és nem teszem le a bringát sem esőben, sem fagyban, sok éve már.

És ezért biztatnék mindenkit a zúzásra. Mert akkor megérted a tested. A komoly, határterhelést jelentő edzésre biztatlak a tanulás, előkészítés után, középhaladó szinten. Ne állj meg, ne csak tornázgass. Próbáld ki, milyen a guggolásban vagy fekve nyomásban a bukás, a sprint, a pihenő nélküli szett, az intervall, a hosszú táv, a megterhelt keringés. Ha az élmény elemi, akkor a tested azt kéri, amire szüksége van.

Meg az anyagcseretréningre is biztatnék mindenkit, hogy tudnillik a teste ne csüngjön ennyire kizárólag a cukron, hanem tudjon zsírból is energiát nyerni. Ha nem dideregsz a hidegben, ha fél-egy napokat jól bírsz evés nélkül, ha nem vagy rosszul tíz kilométer futás után és “frissítés” nélkül, akkor jól működsz. És ez edzhető, fejleszthető is. Ne hagyd elveszni ezt az értékes képességedet!

Tudom, hogy nem vagyok étkezési zavaros. Régebben, túlevő koromban voltam étkezési zavaros. Enyhe fokban voltam túlevő, ami semmi ahhoz képest, amit az amerikai beszámolókban olvasok, és amiről Dia ír itt:

https://www.duciforradalom.hu/l/kajafogsag/

Ráadásul az én túlevéseimet a hétszeres szinten pörgő pajzsmirigyem is hajtotta.

A közegem gyanúsnak, fura túlzásnak tartja azt, ha én 50 vagy 100 gramm szénhidrátot eszem, és egy héten ötször edzek. Ez nekik nem fér bele, ez már orthorexia.

Én azt mondom, olyan károsodásokból, elhanyagoltságokból, stresszből próbálunk helyrejönni, olyanok a körülményeink, hogy arra csak erős válaszok vannak. Nem normális válaszok. Ez az orthorexia.

Maradok orthorexiás, köszönettel – és jól vagyok így.

Mi az, amit elvárhatok a világtól?

Döbbenten figyelem azokat az embereket, akik a belső bizonytalanságaikat, problémáikat, igényeiket másokkal, az egész világgal oldatnák meg, és ha nem kapják meg, amit akarnak, verik az asztalt és hibáztatnak másokat.

Persze mindenki szeretne érdekes, fontos, vonzó lenni. Tiszteletben tartva lenni az érzékeny pontokkal együtt. De mi történik, ha nem kapom meg?

Jár-e nekem az, hogy elismerjenek? Jár-e az, hogy ne mellőzzenek? Hogy megkönnyítsék a dolgom? Hogy a közösség segítsen nekem? Vagy azt ki kell érdemelnem?

Ha identitásnak nevezem a furaságomat, és kisebbségi leszek tőle, akkor nekem védelem jár? Ha fétisnek gondolom a 35-ös térdzoknik iránti gerjedelmemet, ami már egyben identitás, akkor azt tiszteletben kell tartania mindenkinek, és akkor nem ciki, ha tizennégy éves lányokra csorgatom a nyálam… Milyen könnyen bejár az ajtón a farkas.

Elvárhatom-e, hogy ne traumatizáljon, sértsen, triggereljen senki? 

Egyszer egy nő, akit kedveltem és aki csúnyán megváratott, mire is mondtam neki, hogy három gyerekem vár otthon, azt állította, hogy én ezzel őt triggereltem, mivel neki még nincs gyereke. Azóta gondolkodom ezen. Mindketten áldozatnak éreztük magunkat. Én, mert húzta az időmet, ő, mert szerinte neki szántam ezt a mondatot, vagy nem, de mégis úgy érintette, miközben én nem tudtam, hogy gyerektéma neki fáj.

Kinek dolga azon őrködni, hogy bárkit hogyan érint valami? Ráadásul nem is jelzik vissza, nekik “rosszul esett”, évekig hurcolják (főleg a nők), akkor is, ha senki nem akarta sem őket, sem  a csoportjukat, sem a konkrét ízlésüket bántani, csak épp mondott valamit – és ezt jól tudják. Volt olyan olvasó, akinek az volt a sok, hogy én mellesleg, még csak nem is ontopik, valami gúnyosat írtam a neszkávéról, mert ő azt issza. És sokan mások isszák. Akkor én írjam csak azt, hogy nekem mi a finom kávé, hansúlyozva, hogy nem vagyunk egyformák, de számomra, az én szememben, az én személyes véleményem szerint… illy (mindig sóhajtok, amikor így magyarázkodnak a bloggerek, ennyire nem merik a választásaikat deklarálni).

Én adom is, de állom is. Tegnap amerikaias helyen kaptam gúnyos beszólásokat a ketóra, amit nem taglaltam egyébként. Nem tudnak megingatni, nem fáj, és nem vált ki belőlem magyarázkodási kényszert sem. Az önbizalomról van szó.

Fejezzem ki, hogy minden tiszteletem a neszkávéivóké, mint embert nagyra becsülöm őket, de azért vanank gyártásbeli, minőségbeli, etikai aggályok, és ők vajon a talpukon hordják az ízlelőbimbóikat? Én a teamániásokat sem értem, és azokat sem, akik cukorral vagy tetemes tejjel isszák a kávét, és nem gondolom, hogy ettől normatív volnék, egyszerűen a preferenciámról írok, amely nem szentírás.

A minap olvasom, de kezdek durván elkanyarodni, mondjuk nem baj, mert szeretitek, hogy vannak örök divatnormák, ilyen az, hogy színes hajgumit nem hordunk nyolcéves korunk után. Nem jöttem zavarba.

Máshogy kell írnom? Vagy máshogy kellene engem olvasni?

Ami drága, az mindig érzékeny a megszomorodott országban, tudom. Vagy épp támadási felület. Valakit nyomaszt, hogy nem tudja rászánni magát a sportra, és beleköt abba, hogy nekem “almás gépem van” és kirakom, hogy de bezzeg én Madridban futok. Pedig ő sem szegény, de ez a kifogás kéznél van.

Érzéketlen vagyok akkor, amikor bármilyen minőségi, pénzbe kerülő jóra (“jav”) voksolok? És: tűnődnek-e ezen a “sikeres énmárkák”, a pálmafa alatt pózoló, feszes hasú instagramlányok? Vagy magyar utánzóik, akik ráadásul keményen promózzák az edzőjüket, kozmetikum-partnerüket, kedvenc éttermüket?

További érzékenységek: van egy hitem, meggyőződésem. Vegán vagyok, kirúgtak, perelek:

https://www.bbc.com/news/uk-46385597

Sült hús szaga terjeng a kertváros fölött. Egyesek húsosfazékot, zsíros melót és hasonló metaforákat emlegetnek. Változzon meg a nyelv!

Hogy ne sértsenek meg, ezt elvárhatod? Ezt például igen. Jogod van nyugalomban létezni, de nincs jogod figyelemre, külön bánásmódra, extra kíméletre az interperszonális kapcsolataidban. Egyenlő bánásmód – ez a politikai közösség, az állam és intézményei kötelessége, nem a magánembereké. A magénember válogat, és joga van. Bántani nincs joga.

A szólás, szóvá tétel joga érvényes? Igen. Ha gond van, nagyon is. Csak az asztalverés a mókás.

És azt megtehetem-e, hogy beszámolok az érzéseimről, arról, hogy – fiktív példa – milyen rossz azt hallani sebes, ekcémás bőrrel, hogy a szép bőr a nőiség fontos fegyvere, és akkor majd az emberek megértik, érzékenyednek és nem mondanak ilyeneket?

Nem, nem várhatod el. Jelezhetsz ezt-azt az embereidnek, de én nem gondolom, hogy érdemes kijelölni az ilyesmit ügynek. Nem írhatod át a szokásokat, a nyelvhasználatot, ne legyél dühös a világra. Mindannyian lavírozunk, kanyargunk benne, nem csak te.

Ugyanakkor az amerikai, angolszász kommentelők szépen leszoktak például a kövériszonyos megjegyzésekről, a nyílt szexizmusról, a nőhibáztató beszólásokról és a transzfóbiáról is. Szélsőséges kis helyeken megy csak a gyűlölködés, mert erős a nyomás, hogy nem macerálunk senkit ezek miatt. Viszont az érzékeny csoportok mintha vérszemet kaptak volna erre, és szerintük az is sértő és mikroagresszió, ha egy teremben csak szabványméretű és karfás székek vannak (mert a kövér nem fér bele), vagy ha valaki a facebookon edzőtermi fotókat posztol, mert ezzel a fitneszipart tolja az illető. Vagy trigger: ők, akik már gyógyulnak a diet culture kórságából, vissza fognak esni (újra lemennek edzőterembe)! Vagy csak fáj nekik más sikere, kinézete.

És a mellőzöttség? Elvárhatom-e, hogy ne legyek láthatatlan privát embereknek, privát ízlésük szerint? Hogy észrevegyenek, vonzónak tartsanak? Ööö, nem. Fejlesztened kell magad, kitalálni aktív, közösségi stratégiákat, elmenni fodrászhoz, rájönni, hogy esetleg mi a gond veled. Nem pedig szidni a társkeresőt, ahol felszínesek és érdekvezéreltek az emberek és mindenki türelmetlen.

Túl sokat hallottam már a sztorikat. Valaki akart valamit másvalakitől, aztán csalódott a várakozásában, és szidta, hogy a másik lenéző, nem veszi őt emberszámba, “manipulál azzal, hogy nem ír vissza”, “hol ilyen, hol olyan jelzéseket ad”, “egyszer egész közel jött, tudom, mit akart, de az utolsó pillanatban visszahőkölt”.

Mi történt? A másik határt húzott, nem tett energiát a kapcsolatba, elzárkózott. Zavarban volt, udvarias volt legfeljebb. Nem volt kedves. Miért? Mert a kezdeményező fél sok volt, terhes vagy érdektelen. És erre kitalálta, hogy ő akkor áldozat.

Ha te mész oda, tied a felelősség. Ez a netfogyasztásodra is igaz: te azt döntheted el, mit posztolsz te, és miféle tartalmakat engedsz a hírfolyamodba. Azt nem kontrollálhatod, más mit tegyen ki. Hiába nyavalyognak a wmn.hu-n, olyan nincs, hogy egy influenszer téged megszégyenít a kockahasával, “arcodba tolja a fogyását nagy kevélyen”. Nyugodtan kikövetheted az összes fitspo csajt, ahogy nem olvasod a bonsainevelgetőket sem.

Válogasd meg te, milyen tartalmakkal veszed körbe magad! Nagy a választék, és ma már személyre szabhatod. Van reklámmentes tévé is. Ne a világot vádold, nem az a dolga, hogy a te igényeidet szolgálja.

A SJW azt jelenti, hogy social justice warrior, általában az interneten nyomják, és elég meghökkentő megnyilvánulásokat láttam. Például a fat activistok követelése a tiszelet és méltányos bánásmód, a kellő méretű, kényelmes repülőgép-ülés (ugyanannyiért, világos), és persze oldják meg nekik – a méretügyben igen kényes, fizikai törvények miatt korlátos – hullámvasutat, kórházi ágyat. Kétszáz meg annál is több kilós emberekről beszélünk. Továbbá legyenek ők is szépként és normálisként megjelenítve. Reprezentálja a modell, a média az ő testét is. Legyenek ikonjaik. Könnyítse meg vásárlásukat a divatcég. Gyártson olyan méretet! Igazodjon a világ a kövérséghez, ami szerintük egyféle, normális testverzió, ártalmatlan és amúgy sem lehet ellene tenni – mert ha nem igazodik, az elnyomás.

I respect and celebrate my body. I love my rolls, my cellulite, my wounds and marks.

Mi az, ami jár? Tényleg jár?

Nem várhatod el, hogy béleljék ki az életed. Ne legyél naiv és lúzer, panaszkodó üzemmódú. Ne pakolj másra terheket. Ne ravaszkodj, ne zsarold erkölcsileg, hogy ő csak akkor jó ember, ha az elvárásaid szerint viselkedik. Gondoskodj az igényeidről! Vállalj felelősséget!

Te is legyél abban a helyzetben (hozd magad olyan helyzetbe), hogy megértsd: aki türelmetlen, nem elfogadó veled, az miért teszi. Milyen ez a másik oldalról. Ne horgonyozz le az áldozati tudatban! Erre nekem jó volt a blog. Fiatalon én fantáziáltam egyoldalú kapcsolódásban, csodálattal. Annyit mondok, a túloldalon lenni nagyon durva. Bocsánatot kérek.

Elutasítottam, nem szépen beszéltem vele, írta az egyik komoly rajongó. És még hányakkal viselkedtem így! Majd bánni fogom. Beléjük martam.

Hüledeztem: hát az nem számít, hogy nekem mi az igényem, mi bírható? Én köteles viszonozni a kezdeményezést, pont olyan komolyan venni valakit, ahogy ő engem? Aki aztéán a minimálkedvességet benézi, és utánam mászkál, elhalmoz, érzelmileg nyomaszt?

(Ezek reménytelen rajongók voltak. De még az egyéjszakásokban is, kölcsönösségben is, a nagy szerelmek után is igaz: ha nem keres, ha eltűnik, érts belőle. Könnyebb eltűnni, mint egyenesen fogalmazni és hallgatni a szemrehányásokat, kielemzéseket.)

Szóval nekem nem dolgom fű–fa–virággal kapcsolódni, segíteni, lelki támasz, reménység, megértő fül lenni. Mert a kapcsolódásból zaklatás lett.

Jogod van viszont a saját talpalatnyi helyedhez. Ha más lép be oda, ha ő akar valamit, és nem hivatalból dolgod ő, akkor jogod van az integritásodhoz. Ahhoz, hogy megválogasd, ki lehet a közeledben. A nyugalomhoz is. És nincs ilyen, hogy de őt kitaszították és milyen magányos, és bízik benne, hogy te majd. (Tibi!)

Nem megyünk túl sokra ezzel persze, hogy jogod van, mert mire mész egy kikényszeríthetetlen joggal? Mi van, ha senki nem viselkedik e tisztelet jegyében, röhögve használnak? Mégis fontos. Hogy tudd: ha valaki zavar, ha időrablónak, negatívnak érzed, akkor nem te vagy a bunkó, nem neked kell akrobatikáznod, sem őrlődnöd ezen. “Tilts le.” Bazmeg, inkább ne írj, ilyen egyszerű. Elemi jogom, hogy ne nyaggasson.

Lehet szólni, jelezni. Nem, nem elég ignorálni, udvariasan hárítani. Nemet kell mondani, Megkérni, ne írjon.

Viszont nem kell megmagyarázni. Nem kell érveket felsorakoztatnom, és nem kell, hogy ő arra rábólintson, hogy “ja, így értem, igaz, megyek is”. Én bedőltem ennek, hogy akkor lehet csak igazam, jogom ha megindoklom, ő pedig elfogadja. Dehogy fogadja, hiszen ő nyomul. Akar valamit, tőlem vagy a környékemen. Nem biztos, hogy szerelmileg, hanem mondjuk egózni, legyőzni, önigazolni. És ezért nem fogadja el, amit kérek, vagy nem vesz róla tudomást. Bekussol, aztán újra ír.

Azért, mert csak. Nem vagyok ettől rossz ember, és nem baj, ha utálom a nyaggatókat meg a behízott, öntelt fejüket. Nem vagyok gonosz, ha nem akarom azt, amit nem akarok. Nem jár tőlem semmi, nem vagyok anyu, ezekkel az emberekkel csak rosszabb lesz, egyre arrogánsabbak. A rossz érzés jelez, érdemes neki hinni.

Gyógyító ezt tudni.

Megint egy poszt, amely nem “érzékeny és megértő”. Ezzel szemben igazat mond, nem gyáva, nem önáltató. Van, aki ezt nem bírja. Neki nem javasoljuk a blog olvasását.

Bemutatom és lebontom az önelfogadás és testpozitívság állításait, érveit, mert önösek és infantilisek, a tetejébe még improduktívak is. Ne dőlj be nekik!

Pedig milyen közösségi, meghitt, női érzés! Végre kimondjuk, mi nők, együtt. Kimondjuk, hogy MINKET, NŐKET, minket, jelenlevőket, hétköznapi, dundi, jó fej nőket AMAZOK, a modellek, a divatvilág, a túl szépek, a ráérősek, a luxusban élők már annyit baszogattak, ELEGÜNK VAN. Mostantól másképp lesz! Dundi jógikat fogunk követni az instagramon, és azokat a természetes, valódi testű, gyönyörű nőket, akik nem gyötrik magukat, és hasonlítanak ránk…

Most ennek a lista-cikknek a pontjain végigmegyünk.

https://www.lyndicohen.com/blog/unhappy-body-weight

Lyndi megnyerően tolja az üzletet, ő maga fiatal, arányos, majdnem feszes, én mégis azt mondom, ha követed a tanácsait, elvesztél. Soha nem leszel jobban.

Lyndi írja: HE HAGYJ KI ÉTKEZÉST (mert farkaséhes leszel, többet fogsz enni).

Az igazság: az időszakos (rövid ideig tartó) böjtölés, vagyis az étkezés kihagyása rendkívül hatékony testkarbantartó módszer, mert amúgy túl sokat ennénk. Egyszerű is. Továbbá alkalmas arra, hogy összeszűkítse a gyomrod (különösen, ha előnyben részesíted a kis térfogatú, tápanyagdús ételeket). Ne tervezd meg, hogy te reggelizel, tízóraizol-ebédelsz satöbbi, hanem az aznapi helyzet, tevékenységek, közérzet szerint étkezz. Akkor egyél, ha éhes vagy, ha korog a gyomrod! Éhezz meg, és akkor egyél annyit, amennyi jólesik. Amíg nem vagy éhes, addig biztosan nincs szükséged evésre. Ha nem vércukoralapú az éhséged, vagyis nem szoktattad rá magadat durva szénhidrátlöketekkel az inzulinos hullámvasútra, akkor az étvágyad eligazít.

Lyndi írja: HASZNÁLD A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁT MÁSKÉPP, iktasd ki az Instagram explore/discover funkcióját, mert arcodba tolják itten az irreális testeket.

Ezzel szemben szerintem ha nem bírod a szép testek látványát – amelyekre egyébként a saját döntésedből kattintasz, mert motiválónak gondoltad –, ha szorongást vált ki belőled a kép, akkor te nem vagy jól a testeddel, és annak van oka. Testi, lelki vagy mindkettő. Nem a szép nőkkel van a baj. A lényeg egyszerű, akármit is nézegetsz az Instagramon: más testét ne kívánd (főleg, ha az azzal járó szívást viszont nem vállalod). Dolgozz a sajátodon!

Azok a jó nők, igaz, feljavítva, de mégis megtestesítik a formás, egészséges testet. Neked ez azért irreális, mert elhagytad magad.

Lyndi írja: VIZSGÁLD FELÜL AZ EMBERI KAPCSOLATAIDAT!

E pontban Lyndi megemlíti az egészségtelenül étkező randipartnert (leléptetni) és a túl sokat ivó barátnőt (megkérni, hogy kevesebbet), de a lényeg persze: cselezd ki azokat, akik szembesítenek azzal, hogy elhíztál. Nehogy kimondják, amit gondolnak, és akkor minden hepi. (Csak az a kurva mérleg ne volna! Lásd lejjebb.)

Amit én erre mondok: Angolszászéknál (Lyndi ausztrál) kötelező fecsegési téma a nők körében a test, a kövérség, a diéta, a módszer, ez teljesen be van ágyazva a társasági normák közé, és vannak magyar példái is ennek, de én ezt a témát és fecsegést eleve ízléstelennek és butaságnak tartottam. A testen nem nyavalygunk, hanem eltökélten, erősen dolgozunk rajta – vagy épp harsányan kacagva leszarjuk. De ha leszarjuk, akkor igazán kacagunk. Akkor nem sírunk a próbafülkében meg a randi előtt.

Ugye a fő ikon, aki leszarja, Tess Holliday. Effyourbeautystandards. Milliárdos lett, vigasz-ikonja sok megszomorodott extrém elhízottnak, és provokatívan tolja a fánkot.

Azonban 2011-ben volt még egy sok kilóval kevesebb és őszintébb Tess, aki ezt írja. Bogarászd ki, érdemes:

Ha érzékenykedve eléred, hogy rád senki ne mondhasson semmit, akkor egy lépéssel megint távolabb kerültél a józan, felrázó valóságtól és az egészségedtől is.

Lyndi írja: FOGADD EL A TESTEDET TÖKÉLETLENSÉGÉBEN IS. A tested tökéletlen. Két lehetőséged van: vagy továbbra is utálod a combodat, a hasadat, vagy elfogadod, hogy ilyen (tökéletlen).

Erre én: Szerintem nem két lehetőséged van. Volna egy harmadik, én ezt javaslom: abbahagyhatod az érzelmeskedést és a hisztit, és dolgozhatsz szép nyugiban azon, hogy a saját – továbbra is tökéletlen – combod, akármid jobb legyen, eredeti lényege szerinti. Mindezt önutálat, kétségbeesés, ide-oda szélsőségeskedés nélkül, másokkal nem foglalkozva. Nem a tökéletességről van szó, hanem arról, hogy nem hagyod annyiban, ha nem tetszik. Ne erőltesd, hogy tetszik!

Nem kell, hogy tökéletes legyél, ha jó vagy.

This doesn’t mean you stop working toward being healthy. 

Teszi hozzá. Ja, csak ha a nagy önelfogadásban tolod el magadtól a valóságot (“engem nem érhet semmilyen kényelmetlen érzés!”), ha nem nézed és látod magad, a tetteidet, azok következményeit és a testedet, akkor nagyon alacsonyra kerülnek a normáid. (Majd még lesz erre példa: örömteli edzés, mérleg, tükör.)

Lyndi írja: EGYSZERRE EGY APRÓ DOLGON VÁLTOZTASS.

Én erre: Baby steps! Mindig ezt nyomatják. És még mindig ugyanabban a szobában vannak… tán a kert létezéséről sem tudnak? És az erdőéről? És hogy van tovább is?

Ebből az lesz, hogy nem fogsz csinálni semmit. Főleg amiket ő javasol, hogy csak hétvégen és ünnepen igyál, meg gyere le a szénsavas üdítőről, ezek milyen lépések már? Akkor, amikor már nem jönnek föl a ruháid? Nem itt kéne tartani.

Lyndi írja: A LÉNYEG AZ EGÉSZSÉG, NEM A FOGYÁS.

Én meg: kár, hogy az esetek többségében akiknek ilyen kín a test, azok nem egészségesek, és a problémájuk tünete vagy oka a túlsúly.

Van még egy másik is, az tizenöt pont. Abból válogatok, mert aztán nem marad időtök edzeni!

https://www.lyndicohen.com/blog/15-ways-i-learned-to-love-my-body

Lyndi írja: FEJLŐDJ ABBAN, HOGY EMLÉKEZTESD MAGAD!

Reminder – ez mantrákat jelent. Amikor rád tör, hogy “utálom a testem”, mondogasd: oké vagyok így, jó vagyok.

Én mondom: Aki nem tud szembenézni azzal, hogy létezik a probléma, akkora, amekkora, és az ő felelőssége, hogy megoldja, az nem lesz jobban. Épp ezért kellenek az ilyen mesterkélt mentális gyakorlatok, a mantrák, mert a valóság kiabál, és el kell hallgattatni. Nem, nem vagy jó így, ne fogadd el. Haragudj nyugodtan magadra, arra a testre és állapotra, amely a te rossz életviteli döntéseid eredménye. Ez nem önutálat, ez az adekvát érzés.

Amikor jól vagy a testedben, akkor hasít az érzés, mint az orgazmus. Nem kell semmit mondani. Eksztatikusan jó.

Egyszer jeleztem valakinek, aki üzletet (könyv, előadás, motiváció, szponzoráció) épített a kövérség elfogadására (Szkiba Zsuzska a neve), hogy az öngyűlölet tud jogos lenni. Az “elegem van a testemből, a kövérségemből” kínzó érzés, az önelfogadás előtti állapot nagyon helyes és motiváló volt, az elfogadás pedig kényelmes, kímélő, de ettől ő nem lesz jobban.

A motivátor, aki elfogadta magát, ma egyre szomorúbb, fakóbb. Nagy lebernyegekbe öltözteti a stylist.

Mondogatta, hogy te csak egy kövér nőt látsz, de nem tudod róla, hogy ő is edz. Ööö, nem, nem tudom. A sport, mármint az, aminek eredménye van, a testtel kapcsolatos, következetes jó döntések, az látszik is.

Lyndi írja: KÖVESS HOZZÁD HASONLÓ TESTŰ PÉLDAKÉPEKET!

Aki Ashley Graham volna, például, de amúgy egy hölgykoszorú, ebből a divatos body inclusivity fajtából.

Szerintem lassan hozzászokik a szemed a hájhoz, ez erre jó. Ahhoz szokik hozzá, amit sokat látsz, de te magad ettől nem változol.

Érdekes, hogy azok a plus size modellek annyira ívesek, sima hasúak, szép arcúak, és feszesek, nem? Egy idő után ez is kínzó lesz.

És kinövöd őket. Mint azt a hatos pont is mutatja:

Lyndi írja: SZANÁLD KI A RUHÁSSZEKRÉNYT!

Ami nem jó rád, hajítsd ki! Ne tarts szűk, kihízott ruhákat. Ahelyett, hogy magadat gyötörnéd, vegyél egy új farmert!

Erre én nem mondok semmit. Megállom, ez annyira gyász. Hasítsunk tovább.

Lyndi írja: HAJÍTSD KI A MÉRLEGET!

Az jó lesz, mondom én. Nehogy valami segítsen a valóságot érzékelni.

Én nem félek a mérlegtől, nem is okoz meglepetéseket. Az apró eltérések érdekesek mint biológia. Nem félek megméretni a testzsíromat sem. A fogorvostól sem félek. Felnőtt ember vagyok.

Lyndi írja: SZABADULJ MEG AZ OLYAN EDZÉSEKTŐL, AMELYEKET NEM ÉLVEZEL!

Az igazság: az edzés lényege, hogy egy kicsit (olyor sokkal) többet csinálunk, bírunk, vállalunk, mint amennyi jólesik, és ezt nem bánjuk, sőt, odamegyünk, fizetünk érte, lemondunk más programokról, és ezzel együtt szeretjük. Az a lényeg, hogy megtanuljuk tolerálni a kellemetlent, észrevétlenné, automatikussá tenni. Így fejlődünk. Kitartunk, akkor is, ha meggyötör, mert komolyan gondoljuk, és mert az eredmény a jó. Aki azt várja, hogy őt szórakoztassák, biztosítsanak neki jó érzéseket, legyen vicces a diéta, az edzés vagy épp az önismeret, annak más téren sem fog kifejlődni képessége vagy ízlése, az nyafogós marad. Az élvezetes edzés lötyögés lesz, se meg nem izzadsz, se fel nem pörögsz, és egyre kevésbé fogod bírni, végül már tíz lépcsőfoknyit se. Amit nem csodálok, mert aki edzetlen, kényelmeskedő, minden nehézség riasztja, az a kanapén végzi.

És aki ilyet ír, az semmit nem ért abból, miért olyan mámorítóan jó edzeni, és részben azért nem érti, mert az elhanyagolt teste alkalmatlan is rá. Nekik tényleg büntetés a sport, és ez az igazán szomorú.

Lyndi írja: SZEREZZ BE EGY KARCSÚSÍTÓ TÜKRÖT, ÉS VÁLJ MEG NÉHÁNY MÁSIKTÓL!

Nem tetszel magadnak? Távolítsd el a tükröt. Tök jól elleszel, amikor nem kell szembesülnöd azzal, milyen is a tested.

Én erre azt mondom: szeretem a testem. Szeretem a tükröt is, mert abban is jól néz ki, nem csak a belső testképzetemben. Nem kell tökéletesnek lennem, hiszen jó vagyok.

*

Lyndi!

Megvezetett kamaszlány voltál, nem komoly ember. Nézegetted a Szépeket az instán, a test, a divat érdekelt, és mások kinézete, és utánozni akartad őket. Utáltad a tested, a hasad, és nyilvánvalóan ésszerűtlen dolgokat is vállaltál, fizettél is érte, abbahagytad, megtorpantál, összevissza kajáltál, belecsavarodtál. Pedig ennek semmi köze ahhoz, amikor igazán jól bánsz a testeddel.

A tested pedig nem lett olyan, amilyen lehetne a saját belső lényege szerint.

Aztán megcsömörlöttél.

Nem arra van a kijárat. Nem a tagadásban, önmeggyőzésben. Semmi szubjektív nincs a “szépségeszményben”: aki nem él vissza a testével, eleget mozog, nincs veleszületett baja, nem eszik szükségletén felül, annak feszes, arányos, jó tartású, izmos, pocaktalan a teste, ez mindig így volt és mindenhol így van ma is.

Ha nem vársz olyat az edzéstől, amit az nem tud, ha a helyén kezeled az evést, viszont nem is vered át magad ezekkel a szánalmas trükkökkel, a fülbe dugott ujjal, meg hogy sállálá, akkor nem kell olyan kínosan pózban ülni, hogy ne látsszon nagynak a hasad az állítólag oly természetes képeiden. Felnőtt ember vagy, Lyndi, és nagy kibaszás a nőkkel, ha az önbecsapást eteted meg velük.

A blog következő posztja a romantikus hajóskapitányokról szól, akik beléd szeretnek a facebookon.

Szaunázási kötelezettségeim nemsokára fájdalmasan elszólítanak e kényelmes, félkönyéken fekvő, fagyasztotteper-evő állapotomból, így most gyorsan leírom nektek, mert ez elvi kérdés:

Annyi mindent kaptál. Használd jóra!

Úgy értem, hogy ez kutya kötelességed.

A világ tele van olyan emberekkel, akik nem tanulhattak, tovább se, de lényegében semmit se, mert dolgozniuk kell a megélhetésért, elérhetetlen a számukra a minőségi oktatás, vagy éppen elsőként a legközvetlenebb környezetük vetné ki őket, ha többre vinnék.

És tele van olyanokkal is a világ, akik tényleg nem sportolhatnak, mert akadályokkal küzdenek, betegek, izomlazítót kell kapniuk, kint laknak a tanyán.

És olyanokkal is, akik nem fejleszthetik magukat, a Mars is közelebb van számukra, tudatilag vagy anyagilag, mint hogy elolvassanak egy regényt, elvi dolgokról beszélgessenek, vagy megvegyenek egy színházjegyet.

Neked viszont minden megadatott, úgyhogy ne pazarold el ezt a nagy ajándékcsomagot.

És akinek “véleménye van”: hagyd abba azok fikázását, akik gondolkodnak, művelődnek és edzenek. Ülsz a jólétedben, és mégse élsz a lehetőségeiddel. Borfesztiválokon szelfizel, unatkozva okoskodsz, neked ez nem tetszik, az nem tetszik, mondd, mire mondasz igent? Tele vagy azzal, hogy “kéne valami”, és hogy ezt magad elől is elrejtsd, kritizálod azt, aki kezd magával valamit. Másokban keresed, hogy “számodra miért nem hitelesek”, mitől sznobok vagy ellentmondásosak, ezt persze ellenzékiségnek gondolod. Pedig ezek a mások nem kérdeztek téged, nem is gondolnak veled.

Segíthetnél másoknak, igazán. Lehetnél igazi értelmiségi, giccsmentesen, mindened megvan hozzá, de nem teszed bele a melót, ehelyett homályos indíttatású, antiintellektuális támadásokat intézel mindaz ellen, amit nem értesz vagy nem kedvelsz, amihez nincs türelmed. Hol tarthatnál már, uramisten.

Pereg az egyetlen életed, és bebújsz az igazán megfosztottak mögé, onnan mondod, hogy micsoda elitizmus ez tőlem, én nem gondolok a szegényekre és akadályoztatottakra, gőg ez az egész sportra meg művelődésre buzdítás. Pedig az ő valóságos pofánköpésük az, hogy te sem teszel a saját teljes életedért.

Az időd véges, lehet, hogy tíz év múlva látni sem fogsz, fájni fog a lábad, vagy igazi krach üt be. Most használd jóra az idődet, energiádat.

Hol a hiba az érvelésben? Törzsolvasóim jól tudják.

Ez az egészségmánia egy hatalmas üzlet.És a szépségipar is.Képzeljük el, mi lenne, ha mindenki elégedett lenne magával?Mi lenne a több ezer billió dolláros üzlettel?Ha elfogadnánk az idősödést,a ráncokat, az ősz hajszálakat,az alakunkat,a méreteinket,vagyis önmagunkat.Fontos az egészség,de szerintem azok az emberek az igazán szépek, akik nem harcolnak önmagukkal.Ne a médiának,mások elvárásainak akarjunk megfelelni, mert az egy nagyon hamis kép.Egy nő sokféleképpen meg tudja mutatni az egyediségét: sminkkel, öltözködéssel,frizurával,stb…Merjünk egyediek lenni, ne akarjunk tömeg lenni, mert az unalmas.Ne az internet mondja meg nekünk, hogy mi a szép, lássuk meg a szépséget mi magunk és ne a trendekhez viszonyítsunk.Ennyi

Vajon mi ellen kell így védekezni? Milyen testből, életmódból beszél az, aki a sportot nyomasztásnak és mesterséges kavarásnak gondolja? Milyen lehet az életminősége? Miért említ költséges, külsődleges, jó közérzetet nem okozó praktikákat, és mi baja a fiatalsággal és a jó alakkal?

Miért tartják mindig csak ízléstémának, esztétikai kérdésnek a testet?

Én például nagyon is elfogadom az öregedést, csak nem hullok tehetetlenül a karjaiba neki.

Level up, “fogyás”, ami után én lenézem azokat, akikhez hasonló voltam egykor, írja egykori nagy rajongó. Bizony, vagyunk néhányan, akik három gyerek mellett, nehézségek közepette, folyamatosan firtatva-taglalva is kezdünk valamit az életünkkel, cseppet sem fogyást, mert az csak egy hozadék, hanem teljes testi-lelki átalakulást, örömelvet, megértéseket, jellemfejlődést. Egyszerűen azért, mert jobb életet akarunk, mint ami a helyzetünknek jut, vagy mint amit az átlag él, amit normálisék élnek. És emiatt néhányan úgy érzik, főleg ha nincsenek mentálisan rendben, hogy lehagytuk őket, ellenük van ez az egész.

Mutatok még néhány ilyen álelvi, valójában lemaradt, mószeroló, gyanakvó vagy irigy megnyilvánulást.

Ez a részlet konkrétan beszarás: véres verejtéknek, méregdrága hiúskodásnak és irreális, hétköznapi életbe beleilleszthetetlen teljesítménynek próbálja beállítani a test karbantartását, az örömmel (és céllal is) végzett mozgást – miközben a szerző egyszerűen kajafüggő, durván túlsúlyos és lusta egy súlyosan elhízott, tunya, túlevő, “obezitogén” társadalomban, és a világtól követeli, hogy ő így is jó legyen. És moralizál. És úgy tesz, mintha ő válogathatna, holott az a gond, hogy nem akad senki. You can’t have the cake and eat it too.

Rendben van, ha a fat acceptance jegyében azt kéri, ne bántsák. Az is, hogy az ő teste az ő döntése – nem kell senki kedvéért se vékonynak, se fittnek lenni. De amikor elkezdi mószerolni a sportot, akkor én nem leszek szolidáris. Amikor fejtegeti, hogy a diet culture milyen ártalmas, nyomorító, és így bárki, aki edz, tudatosan eszik, betart valamit, fogy, a diet culture-t szolgálja ki. Ha meg merészel a fogyásáról vagy a sportról beszélni, azzal azt érezteti, hogy az ő teste sem jó, nyaff. Vagyis: az elhízottságot akarja normalizálni, szíve szerint szabotálná mások jóllétét. Neki ne kelljen semmit csinálnia, sem szembesülnie, és ezt az önérdeket érzékenykedésbe csomagolja. Zsarol: nem vagy érzékeny, morális ember, ha örülni mersz a lefogyott testednek. És ezt a “jogom van mindenkinek tetszeni” követelőzést, surranópályán érvényesülést össze próbálják mosni a feminizmussal.

Valahol persze mindannyian tudják, hogy a sport menő, hasznos, fontos és nekik is jót tenne. Hacsak nem tekintik forradalomnak, szabadságharcnak azt, hogy ők aztán leszarják:

Amúgy annyira jól hangzik. Csak mindig azok nyomják, akik szarul vannak, és nem tetszik nekik, hogy mások meg jól. Akik bebuktak a testtémával, hogy aztán személyük elleni támadásnak vegyék, ha nem férnek el a repülőgép-ülésben.

A test mindenkinek nehéz ügy. van, akinek nehezebb, de mindenkinek van feladata vele, és mindenki szenved, ha nem teszi meg a tehetőt a jó állapotáér. Ne hidd, hogy vannak szerencsések, akik azt esznek, azt csinálnak, amoit akarnak. Úgyis mindegy, neked csak a saját tested van.

Ők nem olyan fajta emberek, nincs kedvük sportolni, nem érnek rá, különben is, senkinek semmi köze hozzá, magánügy – de belekiabálják mindezt a világba.

Elszokott, passzív testtel egyébként nagy szenvedés a sport. Nem öröm azonnal, meg kell érte küzdeni. Látni, hogy mások gyorsabbak, erősebbek, jobban néznek ki, az meg lelkileg is nehéz. Beszerezni a megfelelő méretben az edzőcuccot. A nők amúgy is megfelelési kényszerben élnek, folyton találnak valami aggódni-, szoronganivalót, ezek közül a “nincs olyan ruhám, hogy fognak majd rám nézni” könnyen előkapható.

Vagy már túl vannak több nekirugaszkodáson, de leálltak. És bekapcsol a kifogásgyár: nekem most ez nem fér bele, nem ment jól, nem lettem dögös, nekem a gyerekeim fontosabbak… és máris moralizál és burkoltan vádol. (ezt a fat activist beszédmódból tanultam: ha magáról beszél, akkor azzal normát érvényesít, így engem is minősít.)

Az önigazolás pedig hamar gyanakvássá, ítélkezéssé válik, és akkor már rosszízű megjegyzéseket tesznek azokra, akik viszont kimennek hideg hajnalokon futni. És máris beszólt valakire, aki tök építőt csinál, akiben buzog az életöröm vagy épp az elszántság, egyben sikeresen lebeszélte magát. Nem is vág bele ő sem.

Hányan mondták, hogy elkezdenék ők, csak a kondibérlet drága. Meg is kerestek, mert a vegán konfliktusig én több tucat vittem edzeni. Ott volt az alkalom, jöhettek volna ingyen.

És nem jöttek el. Mert ez csak kifogás volt.

Kövérnek lenni nehéz, kívül a stigma, belül a rossz érzés, a kövérség egy ponton és életkoron túl már csupa fájdalom, nyilván nem nekem a szarabb, én fájdalom nélkül élek, kussoljak. De higgyétek el, drága barátaim, azt nyomasztják csak igazán, aki jól mer lenni. Azt, aki magán segít, aztán az isten is megsegíti, aki felelősen, lelkesen nekikezd, makacsul halad előre, és örülni mer. Megy a moralizálás, a gúnyolódás, kielemzés, részleteken rugózás, évekkel később kiabálnak utánam a “csalódott olvasók”, pedig az üzenetem építő, életminőség-javító, senkinek nem árt, nettó boldogság, még csak nem is cicababás, mainstream-szexi test lett belőle, nem túl sovány, csak hát te lusta vagy, ragaszkodsz a szaraidhoz, Villő.

És milyen könnyű a józan ész és az örömelv helyett valami olcsó vigaszt és közösségérzetet találni, abba kapaszkodni. Hiszen ez feminizmus! Néhányan, nagyon is sokan, meglátták a piaci lehetőséget a kövér nők dédelgetésében.

Barátságos, vigasztaló világ ez. És csak magyaráznak, szövögetik az elméleteket, a miodelleket, a vádakat, miközben senki nem nyomja el őket, ugyanis a teljes jóléti világnak ez a baja, hogy túleszik, irreálisan sokat foglalkozik az evésével, silány minőségben, és nem mozog.

És maszatol unalmában és kínjában. Úgy megráznám őket.

Kis összeállításomat ezzel zárom, de még merengek egy kicsit.

A body positivity-Health at Every Size-intuitive eating tábor egyik érve a set point weight: egyedi ideális súlynak fordítanám, amelynél a test magától megállapodik, ha nem gyötröd, és amelynek létezése azt bizonyítja, hogy a test makacs, a test nem akar fogyókúrát, nem szabad ilyesmivel megerőszakolni. Tegyük fel, hogy van ilyen, és a foigyókúrák attól sikertelenek hosszú távon (visszahízzák), mert nem veszik ezt figyelembe, hogy a test úgyis akkora akar lenni. Na de létezik-e, hogy valakinek ez a set point 135 kiló, 70 százalékos testzsírral? Létezik-e, hogy a set weight 1970 óta negyven kilóval magasabb lett? Szerintem nem létezik. Lehet, hogy az intuitív evésnek nevezett megközelítés pusztán ártalomcsökkentés, azok kompromisszuma, akiknek már fitt testük úgysem lesz soha, de legalább nem gyötrik magukat, lenyugszanak, csökken a stressz?

Lexi bő százhatvan kilót fogyott kizárólag edzéssel és mértékletes, maga kitalálta diétával, megmutatta a lógú, megereszkedett bőrtömegét is, majd október utolsó napján nagy insta-figyelem közepette megműttette.

Van valami nagyon szomorú Lexi törtémnetében: azt mutatja, hogy a károkat nem lehet helyreállítani. Ebben a pici 29 éves lányban ekkora lelkierő van, ennyit küzd, tízezer dollárokért és rengeteg fájadalom árán műtik (méég áll előtte legalább két nagy műtét), és tele lesz hegekkel, soha nem lesz olyan teste, mint ha nem hízott volna el. A fenti magyarázatok kiötlői sosem említik az eredendő bajt, kulturális vakságban szenvednek. Azt, hogy mitől híztak el, miért vannak most ennyire szarul, mi ez az átok. Az elhízás nem univerzálé, a világ más helyein gyakorlatilag nem is létezik, jóléti államokban sem okvetlenül tömeges. De nem, nem nézik meg idő és tér kontextusában, a dolgot megérteni vágyva, hogy miért tartanak itt (csak Amerika van, csak a jelen létezik), nem járnak terápiába sem az esetleges lelki okok miatt, és nem illetik kritikával sem a modern kori tévénézős-autókázós életmódot, sem a junk food kultúráját, a választásaikat, sem az esztelen ételpazarlást. A kövérség, a testen való gyötrődés, mentális zavarok csak azokben a társadalmakban fordulnak elő, ahol ez a rettenetes táplálékbőség, szabad piac, jólét, iparias ételek, és a természettől eltávolodott, passzív, gépesített életmód az általános.

Bármilyen kritika az életmódjukkal szemben, de akár csak a fittség, az egészség mint érték hangoztatása healthism és elitism, ableism, vagyis egészségesek, egészségmániások, épek és elitek hatalmi csoportjának elnyomása és gőgje. Pedig az elhízás oka ugyanaz, mint a lefogyni nem tudásé, és ennek a problémának a hihetetlen makacsságára alapoz az oly sokat (és joggal) szidott, ám virágzó diétaipar is.

Ne magyarázd meg a kövérséget. Ne vádold azt, aki tesz ellene. Neki se könnyű, neked se nehéz.

Kapcsolódó posztok

elfogadni a kövérséget (itt is van a kommentek között hízelgésnek induló mószerolás, baromi tanulságos)

…at every size?

ne merj erős lenni 1.

ne merj erős lenni 2.

és akkor nem magyarázkodtunk többé

Több vagy, mint egy szám a mérlegen. Több vagy, mint a ruhaméreted!

Sokkal, sokkal több vagy. Egész ember, komplett élettörténettel, rengeteg emlékkel, tulajdonságokkal. Ez mind te vagy.

Te vagy az a kedves, jó fej lány, akin valamiért mégis mindenki átnézett, aki úgy ügyeskedte ki a táncpartnerét a szalagavató előtt, és akihez nem szóltak szerelmes levelek.

Aki modellek testét nézte, meg a jó nőket a strandon, és törte a fejét, ő miért nem olyan, és hogyan lehetne mégis. Aztán szép lassan, észre se vette, elkezdte utálni ezeket a szép nőket.

Te vagy az, akit a mérete, az a fránya szám! megakadályoz a sportban, a ruhakölcsönzésben, a gyalogtúrában, a táncban.

Te vagy az, aki szerint túlzás naponta edzeni, mert te nem teszel ilyet.

Te vagy az, aki nem hajlandó lemondani arról, ami finom, hogy aztán hirtelen váltással mindenről lemondj és kusza módszereket kövess, mert megelégelted. Ez is ideig-óráig tart persze. Ez a sok kétség, hirtelen váltás, zavaros szándék, ki nem tartás, ez is mind te vagy! Az ellentmondásos érzéseid a barátnőd iránt, aki szeret téged, jó fej, de az a bűne, hogy nem ismerti a poklaidat, így nem is érti meg – hiszen nem kövér. Te vagy, aki ennyire förtelmesen irigy lettél.

Te vagy az, aki módszereket és gyógyszereket keres, nagy lendülettel belevág, kattog a diétán, hirdeti magát mint nagy életmódváltó, tanácsokat ad, aztán abbahagyja. Erodálja magát, kételkedik ép eszében, hiszen minden más területen működsz, de a tested fölötti uralomban valahogy nem. A tested nem ad neked jó érzéseket.

Ez sem akadályoz meg abban, hogy érvelj, írj, közösséget toborozz a témában. Hogy segíts a kétségbeesett diétamegszállottaknak vagy az inzulinrezisztenseknek. Hogy te legyél a józan életmódváltó, akár, aki nem esik semmilyen túlzásba, és emberből van. Sikeres is lehetsz ebben, ha jól forgatod a klaviatúrát. Csahogy soha nem érsz el eredményt, nem tudsz békét kötni a testeddel, egyre távolodik az, amit a követőid szeretnének elérni, és amit te a saját életedben elérsz. És hiába van kapszulagardróbod, soha semmilyen ruha nem fog jól állni rajtad. De azt kommunikálod magadról: jól van ez így. Pénzt is keresel vele. Nagyon szomorú, ha az évek ketyegnek, te egyre csak betegeskedsz, és szülni szeretnél.

Te vagy az is, aki nem törődik a témával, aki halogat, akit hagyjanak békén, akit vagy piszkálnak az elhízása miatt, vagy beidomította már őket, hogy ne piszkálják, és ezért mindenki feszeng a társaságában, hogy mit szabad mondani, kerülik az aknákat. Aki előtt inkább nem is beszélgetnek a legutóbbi futóversenyről, mert még kiakad. Te viszont simán teszel gonosz megjegyzést arra, aki sportol, és meg is látszik rajta. Rád nem érvényes az elfogadás parancsa.

Te vagy az, akinek nem szólnak, nem mondják meg, mi a gond – és te vagy az is, akinek valaki egyszer mégis megmondja. Mintegy véletlenül, az ismerős tabut nem tisztelve. Na, azt soha nem felejted el. Nyelted a könnyeidet. (Mit hittél? Majd a személyiséged ellensúlyozza? De hiszen az is keserű!)

Te vagy az, aki meghekkeli a saját önismeretét: nehéz időszakaiban az összes rossz érzését, kételyét, küzdelmét becsatornázza abba, hogy ő kövér, de ez még istenes, mert később már abba csatornázza bele, hogy a világ a gonosz, elnyomja és bántja a kövéreket. Akik a diszkrimináció nélkül haj, de milyen jól volnának…! Nem szakadna le alattuk a hinta, például… Még a fizika és a biokémia szabályai sem működnének!

Te vagy az, aki azzal áltatja magát, hogy csak zöldséget, gyümölcsöt és csirkemellet eszik, rengeteget mozog, és nem érti, mi a gond. Akkor, úgy látszik, az ő teste ilyen! A valóság az, hogy nem csak azt eszel, sőt, és nem is tudod, mit jelent az intenzív edzés, a tested jelen állapotában nem képes rá.

Te vagy az, aki nem mer szembenézni azzal, hogy súlyos függő és önmegtévesztésben él.

Te vagy az, aki a diéták lehetetlenségéről, az irritáló futókról és fitneszcsajokról és a fogyás buktatóiról írsz és beszélsz nagy magabiztosan, mintha ez valami önálló tudás volna, nem pedig kudarc, féltékenység és projekció. Enyhébb esetben összekacsintasz a többi félsikerűvel, súlyosabb esetben agresszívan ostorozod a fitneszinfluenszert, akinek nemrég  még a követője voltál. Aki motivált, akit lájkoltál, most pedig gyűlölöd, mert arra emlékeztet, mennyire nem tartasz ki semmiben.

Nem csak egy szám vagy, ó, dehogy. Te vagy az X-szé torzuló lábad, furán csoszogó járásod, és a súlyától csüngő melled. A striáid és a kifogásaid. Te vagy az, aki nem tapasztalja meg a teste potenciálját. Te vagy az, aki szeretne jól kinézni, gondosan vásárol, és dühös, hogy mégsem fest úgy, ahogy eltervezte. Te vagy az, aki kívülről tudja, mit jelent a testszégyenítés, mi mindenen lehet megbántódni, és te vagy, akik az összes curvy modellt követi, a kövér szerveződéseket, Ducilandet – de LifeTiltet is, mert úgy maradtál, félig igenis diétázni akarsz elkezdeni majd egy hétfőn. Te vagy az, akiről ne ítéljenek, mert nem tudhatják – igenis, ő is edz! Csak alig bír valamit, és amit csinál nagy néha, nem látszik és változtat a testén. És aztán ezért nem tudott menni meg azért nem – abba is hagyja hamar.

Te vagy az, aki úgy kovácsolsz önbizalmat, hogy kiállsz emberek elé, influenszerként lépsz fel, arról beszélsz, milyen nehéz és ellentmondásos is a testünkhöz való viszony. Beszélsz intuitív evésről és társadalmi elvárásokról, miközben semmilyen tekintetben nem példa az, amit csinálsz, ugyanúgy szégyenkezel, amikor nem jön fel a farmered, ugyanúgy kifogásokat gyártasz és halogatsz, ahogy a hallgatóságod.

Te vagy a testpozitív netes mozgalmakhoz csatlakozó. Eldöntöd, hogy többet nem gyötröd magad diétával, és megkönnyebbülsz, ez identitást is ad. Aztán mégis belevágsz egy tizenhetedikbe, mert ez most más, és hátha. Ezt nem mondod el a mozgalmi társaknak, mert csúnyán néznének rád. Ez is te vagy, ez a bizonytalanság.

Most még olyasmi vagy, mint ami lehetnél, de aztán te vagy a teherbe nem eső harmincas, a sántikálós negyvenes és az infarktusos ötvenes, és ha megéred, akkor a kerekes székes hatvanas.

Te vagy az összes szégyenérzet, az összes sírós bikinivásárlás. A frusztrációd, az összehasonlítási kényszered, a félelmeid, a tükörkerülés, az öltözködéssel és sminkkel kompenzálás, és te vagy a lámpalekapcsolás, a soha szexbe nem feledkezésed is.

Több vagy, mint egy szám, ez mind vagy.

az Igény 2019 mozgalom újabb híradása

Felélénkülsz már a címtől is? Még én is felélénkülök, pedig módszeresen és egy kicsit gonoszul találtam ki ezt a posztot, tudom, mire megy ki.

A kávé rab szerecsen véres veríték-gyümölcse, a nyugat szórakozása a kelet és a dél rovására – morálisan és fenntarthatóság szempontjából nincs sok kérdésünk, sem mentségünk. Erről írtam már egy ős-posztot (milyen cseles linkje van!), de lássuk még egyszer Barcsay Ábrahám pompás epigrammáját, amely az értelmes ember önreflexiójáról szól, felező nyolcasokban:

A kávéra
Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.

Részt hörpölsz te is – ezt tudnod kell, ezen nincs mit maszatolni. Ez a kognitív disszonancia, és annak elviselésének képessége érettséget igényel. Nem kell felidegesedni, és nem érv az, hogy “de én szeretem a kéávét”, nincs olyan se, hogy “leszarom”. Nem szarom le. Viszont ezzel az érveléssel nem hagyom magam mások által rángatni, nem fognak ismeretlenek kioktatni, befolyásolni, mert a kávézásom és a kávéfajtám személyes döntés. Felnőtt vagyok, tudom, mit csinálok, nem magyarázom meg a kávémat.

https://csakazolvassa.hu/2012/06/04/azert-okolany-vagyok/#comment-103994

Hogy miért nem fogadok el semmiylen tanácsot? Mert az ilyen beszélgetés soha nem a témáról szól, hanem a hatalomról, a beleokoskodásról, az erőltetett, egyoldalú kapcsolódásról.

Én elviselem, hogy bizony, ártok. Nem kisebbítem ezt. Összességében, a kontextusomhoz képest keveset ártok, és erre törekszem is, sőt, ennek az értékrendnek a jegyében három gyereket nevelek. Mindenesetre igyekszem nem a Nescafét és nem is a Nespressót tolni a pénzemmel.

Van másik szempont is, nem szoktunk egy szempont szerint dönteni és élni (aki igen, attól óvakodj: ő a dogmatikus, az antifeminista hörgő, a jehovás, a vegán). A ketós könyvben (melynek kézirata, ímhol, elkészült; megjelenés öt héten belül) viszont dűlőre kellett jutnom abban a kérdésben, hogy a kávé egészségügyileg nagy (avagy közepes) jóság-e, vagy kártékony. És én dűlőre jutottam: a jó minőségű (adalékanyagmentes, nem keverék, nem nesz-, nem olcsó) kávéval nincsen nagy gond, hacsak nem égett ki még a mellékveséd (adrenal fatigue). Egészséges életmód, sport, sok szellemi munka mellett a koffein is hasznos, célszerű szer. Mindenki nyugodjon le a picsába.

De én persze a kávécserje válogatott, geek módon pörkölt, elsőosztályú, arabica terméséről és a belőle készült sűrű, fekete főzetről beszélek.

Miért, ti miről?

Tejeskávéről, lattéról beszéltek. Sok tejről, sok-sok tejről, még! Bögréből kávézásról. Rizs-, zab-, mandulatej, minden van, méregdrágán és borzalmas ízben. Dobozos, szívószálas szarokról is beszéltek. És porokról. Ma a kávézás, a reggeli kávé, amin úgy felcsillantatok, legális felnőttfagyiként működik. A hatalmas bögre tejeskávém, amivel chillezek az erkélyen, ha a kis rohadék végre elaludt! Tetemes mennyiségű, gyakran édesített tejtermék és cukor szerencsétlen ürügye a szerencsétlen “kávé”, mert anélkül “keserű”, “nem bírja meginni”, “bántja a gyomrát”. És két-három cukorral meg pötyivel, brrr. Ami a picike kávéarányt illeti a löttyben, minőségről nem is hallott az a bögre, szegény.

És nem, nem bírja nélküle, tíz véres körömmel szorítja, csak ezt “ne vegyék el tőle”, ez kell. Alkudozik LifeTilttel, hogy mégis, hogy s mint lehetne diétában is kávézni (energiabombát bevinni, pici tejjel – ez egy deci volna), mert azért ő lefogy és jó segge lesz. Annak a kávénak olyannak és pont olyannak kell lennie, különben borul a nap. Nem a koffein rabja az ilyen ember, hanem simán a cukoré, a folyékony kalóriáé, agyilag és kisebb részben pedig egy ízé, állagé. Jól felbaszod vele a vércukrod, jön az inzulin, aztán az éhség. Nagyon csúnya biokémiai játék ez hosszú távon.

Nos, ezért bizony kár kávézni. Ezek az emberek nem szeretik a kávét, és a kávé se szereti őket, azt se tudják, mi az. A kávé nem szeretésére, ürügy jellegére prosperáló, túlárazott üzem épült, a Starbucks, a Costa és a többi mind erre szerveződtek: életérzést, hangulatot, identitást is árulnak. Az álértelmiségi Frei meg, a gazdag nyugati vállalkozók gyatra magyar másolata hiába fontoskodik minőségről, nemzetközi élményekről, egyeurós alapkávéról (de még ez se jött össze) és pláne kávékonyháról,

jaj, ezt írjuk le még egyszer: KÁVÉKONYHA!!!

, mind tarka csillámpónikakit szórnak a flakonos tejszínhab tetejére, és adalékanyagos sziruppal ízesítenek. Alul meg ki tudja, mi van. Ezért ugranak ki az irodából a kissé elformátlanodott combú leányok.

Ez a fajta szertartásos, napi kávézás hatalmas pocsékolás: kalóriával, ízléssel, pénzzel, szénhidráttal.

Szóval, kávézunk, ki így, ki úgy. Én amúgy borzadok a darálós kávéfőzők és fajták minőségéről okoskodóktól is, akik annyira értenek mindenhez, mindig is kiröhögtem őket. Nem is ez a lényeg, hanem hogy te most kávézol vagy nem? A kávéital az-e, ami, minőségi-e, bármit is jelentsen ez a minőség, vagy pedig banánturmix színvonalú és célú. Most jól beleszóltam a kávézásodba ismeretlenül, de hát azért mégis elolvastad ezt a posztot. És nem is pont a tiédbe szóltam bele, hanem abba a döbbenetesen ferde szokásba, amit kávézásnak neveznek emberek. Talán nem gondoltál erre még így, hogy mi is a kávézásod indítéka, mi okozza a függőséget, én se sűrűn szoktam.

WARNING Semmiképpen ne erőltesd magadba a feketekávét, ha nem ízlik! A tied a döntés, a tied az életed, olyat iszol, amilyet akarsz.

Valami mégis vezet minket a jobb felé. Érzi az ember, hogy a sok tej, a cukor, a Completa rettentő gyerekes. Engem bőven nem érdekelt még az egészségem és a tükörképem a mai, negyvenes módon, amikor, a kétezres évek legelején már elhagytam a cukrot (én is ugyanott nőttem fel: édes bor, 3 az 1-ben por, Bailey’s és a többi, az élet teljes félreértése!), és spontánul csökkentettem a tejet is. Egyre közelebb kerültem a kávé ízéhez. Aztán jött a tejszín, a kevés tej, a macchiato, végül a vaj és a ketogén. És a ristretto, az illy, az egy termőhelyű, a magas nyomású, a sűrű aroma, a fél forró korty. És van tejszínhab is, már előre készítik, ha meglátnak, na de az az, nem pancs, és nem cukros.

Most, e pillanatban lehetne kávézni, olyan helyen is vagyok, viszont figyelek befelé: nem igazán a kávé hiányzik, hanem a víz. Csak azért, mert reggel van, nem iszom kávét most. (Már ittam hajnalban.)

Egy kicsit az élet metaforája ez a kávézás. A lényegé. Külön posztot akartam róla, de nem akkora téma: azt hisszük, hasonlóan élünk, de teljesen más az élet fókusza. A minap rémültem el egy régi ismerős garázsvásáros cuccai láttán, hogy én őt valaha olyasvalakinek gondoltam, akivel együtt röhögnénk mondjuk a Geccodejoakecod posztjain, de hát neki az egész élete olyan. Eladhatsz persze kacatokat és rémületes huzatú bútorokat és fenyőgirlandot kettőezer forintért, na de hova pozicionálod ezzel magadat a többiek előtt (magad előtt, amikor ilyeneket vettél vagy a házadba engedtél)?

A lényeg nem is az ízlés szintje. Hanem hogy van-e belső világod. Mert mindannyian jövünk-megyünk, bemegyünk a Vodafone-ba, írunk e-mailt, mosunk, szeretem és nemszeretem emberekkel beszélünk, nevetünk, hírt hallunk, pénzt utalunk, felöltözünk, elpakolunk, alszunk, bevásárlunk, főzünk, eszünk, intelmeket intézünk a gyerekhez, beszélünk a tanárral, elvégezzük a munkánkat, hogy ne szóljanak érte, és felvesszük a fizetést, amit aztán elköltünk rezsire, kajára, ruhára meg a gyerek örömére és pihenésre. Igen, ezt mind csináljuk. Mindannyian kávézunk. Csak van, akinek ez a lába alatt van, észre se igen veszi, kicsit babrál vele persze, de fölfele néz, mert efölött van még az élet, ez nem kérdés, ez soha nem is volt kérdés, élményekben, saját döntésekben, poénokban, gondolkodáásban, célok önálló, nem másokra sandító kitűzésében és megvalósításában. Lent meg néha botlik. És van, akinek mindez az üzemszerű működés, a szabályok betartása, a keret és annak komolyan vétele, az automatizmusok összessége az élet. Maga az élet. Az érzelmeit olvasta, a döntéseiben egy közül választott. Nem is néz sehova, nem ért semmit. Életében nem ivott még jó kávét.

a kifogáskeresés művészete 1.

Szeretném leszögezni, hogy miért írok így és ennyit a sportról.

Normát akarok tán szabni a saját történetemből, személyes sikeremből? Kérdez gyanakvóan a feminista ikon, akit egyébként tisztelek, csak ebben a témában vagyunk egymás vakfoltjai. (Vajon Svédországban is szenvednek a testsúlyukkal a prominens feministák? És – ez már nem ő – beszólnak mások testére, sportolására?)

Hát nem tudom. A sport nem makramé, elvégre. Nem ízlés dolga. Aki azt gondolja, hogy az életvitelszerű, napi sport valami opcionális hóbort, az nem érti, mi a tét. Nem tiszteli az életet.

Ugyanúgy nincs nekik mondandóm, ahogy a náciknak sincs. Vagy azoknak, akik szerint a gyerek egy idegesítő, zajos kötelezettség, és nem hagy élni (és ezt ideírják, nekem, aki rajongva szültem a hármamat, és tele voltam, vagyok a babaszaggal, tejjel).

Mert úgysem értik, hiszen feltett szándékuk, hogy ők ezt nem értik.

Nekem az tűnt fel az önigazolókban – és ezért szúrom ki őket messziről –, hogy azt hiszik, minden róluk szól, minden rájuk célzás, mindenki velük foglalkozik. Magyarázkodnak, úgy, mintha rossz lenne a lelkiismeretük.

Azt gondolom, hogy a “ne legyen már kötelező sportolni” fajta nő rendkívül igazságtalan és ártalmas jelenség, ami különösen feltűnő, amikor a neten, jól láthatóan érvel, mások sportolását, életmódját, testét minősíti mint “elnyomott” kövér. De az sem sokkal jobb, ha tüntetőleg láthatatlanként kezeli a sportoló ismerőst. Netán odamegy zsarolgatni a blog oldalára, hogy “te eddig nem ilyeneket írtál, már nem vagy a nőkkel (!) szolidáris?”

És ez, maga a kérdésfeltevés egy elmaradott, siralmas, periferiális állapot. Soha én úgy, sportellenesen és kövérségmentegetően nem gondolkodtam, nem értem, mire gondol. Én a nőknek méltó, erős, esélydús és depressziótlan életet szeretnék, ennyiben közügy a sportolásom vagy normaszabásom. És nem alkuszom meg, hogy “annyival több vagy, mint egy szám”, “a test másodlagos, az ember számít” – ezek hamis dilemmák és hamis érvek.

Értelmesen kell élni, értelmes értékekre nevelni a gyerekeinket, ez a norma. Szabom szívesen. És ennek magától értetődő része, nem túl fontos, nem mutogatott, de kihagyhatatlan eleme a sport és a testhasználat is.

Aki azt mondja, ő nem szeret futni, az soha nem tett érdemi erőfeszítést, hogy képes legyen egyáltalán futni kétszáz méter. Ez nyafogás. Mert futni nem szeretünk, hanem szoktunk. Akkor is így gondolom, ha az illető megtámogatja a nemszeretést, hogy neki nem szabad, mert a térde, a szíve, a nem tudom, mije. Az emberi testet futásra tervezték, eredendően, ezt a képességet sokan elvesztegetik, hagyják tönkremenni, és ez szomorú.

Ráadásul nőként nagyon-nagyon kockázatos nem tudni futni.

Én nem szeretek futni, és úszni sem. De azért heti rendszerességgel úszom, és még gyakrabban futok, mert ezek a mozgékonyság és az állóképesség alapjai. Itt az erdő, az ösvényem, nincsen pofám nem futni. Rengeteg mindent pusztán azért csinálok az élet többi területén is, mert nem szeretem ugyan magát a tevékenységet, viszont a hiányában baj lesz: eladósodom, megesz a kosz, borul az élet, elgyengül az izmom, elvadul a gyerekem. Nem nyafoghatok lustán. Ezt ti is pontosan értitek, ha a családról, a munkáról, a háztartásról van szó, csak pont a sport kapcsán nem értitek, és ez egy felvett, tanult, kártékony gondolkodási séma és beszédmód.

És mivel csináltam a futást és az úszást, fegyelmezetten, éveken át, mára elmondhatom, hogy egy kicsit már szeretek úszni, eléggé megszerettem a futást – és szoktam élvezni a mosogatást (mosogatógépem továbbra sincs, ugye).

Láss neki, éspedig előzetes ízlésdeklaráció meg kifogások nélkül, a kocogásnak. Ne mondd, hogy én elijesztelek, és így még kevésbé akarsz, ha én ilyeneket írok, mert kiröhöglek. Vállald a felelősséget azért, hogy mit kezdesz magaddal, ne fogd a nyuszira. Nem nekem, hanem csakis magadnak csinálod a sportot is, és azt is, ha önismereti munkával felszámolod a sport elleni beoltottságodat. Neked lesz jó. Láss neki a séta-futás váltogatásának, úgy, mint Zazi: hetven métert futott, százat sétált. Túlsúllyal, késő negyvenesként, a határban, hónapokig.

Ha nehezen megy, menj fel tempósan és kettesével a lépcsőn, egyetlen lépcsősoron tízszer. Aztán, pár nap múlva, duplázd. Meg fog lódulni a dolog, a kapacitásod, erőszinted, szív-tüdő-keringés funkciód. NYUGI. Ettől még nem leszel futó, nem fogsz minden hétvégén versenyezni és országos csúcsokat döntögetni, ha ettől rettegsz.

És ha egy kicsit is odatetted magad, és érzed a fejlődést, akkor, mondjuk öt hét múlva mondd meg, szereted-e, nem-e, milyen ez neked. Addig, nagyon kérlek, ne mondj semmit.

Vagy ne fuss, de nekem ne mondogasd, hogy nem szeretsz futni, mert ez béna.

Tele vagyok élménnyel, alig jutok íráshoz: az elmúlt napokban egyik túláradó, legmélyebb rétegeimet is érintő behatás után jött a másik, és ez most főleg színház és lélek. Katona (Kamra) maraton, mind a négy Eszterrel és Tündével, és kettő Lőrinccel:

Péntek: Jeanne d’Arc MUST HAVE

Szombat: Berlin, Alexanderplatz

Vasárnap: A mi osztályunk MUST HAVE

Hétfő: A kaukázusi kértakör MUST HAVE

Megszeretek színészeket (Mészáros Béla, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Tasnádi Bence), ismerőssé válik a rezdülésük. Megterhelő, sírós, színésszel összenézős pillanatok: te is, én is.

Edzettünk is, de azt csak úgy, lazulásként toltuk meg vasárnap (a guggolást úgy, hogy ma, szerdán is nehezen lépcsőztem, hajoltam). Piciket futok, így alakult most, hosszabbra nem vettem rá magam: mindig rohanok, ki a buszhoz, az majdnem másfél kilométer, tíz perc. És gyorsúszni tanulok, edzővel, aki Lőrincet megtanította úszni, egészen komoly kihívás, tele vagyok uszodavízzel! A levegővétel, a fejet ki nem emelni, jaj. Katával is voltunk, napoztunk, szaunáztunk.

A szervizben azt mondják a fiúk, akik gondosan fényesre csutakolták, megpatkolták jó lovam, hogy készítsem fel magam a gondolatra, hogy be kell szereznem egy új biciklit, mert a bambusz mára, bő hét év után, bűnös mértékig felpuhult, instabil, oldalirányba mozog a váz. Mindent megszereltek, amit lehetett, pedig. De én nem akarok nehezet, de az titánium akkor, az meg méregdrága, használtan is, és azt meg ellopják, oké. Maradunk, maradunk.

Hétfőn Eszterrel, kutyával leánykökörcsinek között, szellőben és szandálban bóklászunk. Van két jó ebéd: blogtalálkozó Ildikóval, meg a fiammal egy, jövőről beszélgetős (csülök, Menza). Bor, három pohár is! Egész lelazulok. Jó azt hallani, hogy elmegy valaki felvételizni a Színműre, és a vitt “szabad szöveg” felkészülménye, az a normálisék.

Mi van még. Történik minden, figyelek befelé, sok a csönd, séták, betör a múlt. Írás (regény, ketókönyv, még mindig gyúrom). Anyám és apám is… nem részletezem, nem ide való, de nagyon megrendít. Milyen szép, intelligens, szinte művészkeze volt és maradt apámnak. Másról velük kapcsolatban, ami ide való és bírható, nem tudok beszámolni. Épp rügyezik csak a szétszáradt, csonk cseresznyefa, az ablakon behajló, az újszülött Julira illatozó, virágzó (2008. április 4.). Lőrinccel elmegyünk anyai nagyapám (a csillagász) sírjához, letakarítjuk a fonnyadt tárgyakat a gyűrűs bolygót ábrázoló sírkőről, és köszönünk Bartók Bélának és Bajor Gizinek is.

Lőrinc olvas. Mindent. Shakespeare-t, Brechtet. Az apja könyvei ezek. Mindenki azt kérdezi, velünk lakik-e. Ki terjesztette ezt el, hogy nem?

Elgondolkodtatnak emberek. Ahogy megérünk, egymáshoz érünk a barátokkal, komolyan meghatódom ezen. Megyünk Berlinbe, például. És vannak ezek a nem-komoly emberek, akik valaha annyira mondták, akarták, mutatták, bizonygatták nekem, hogy ők mennyire, pedig nem kértem. Ezek a 40 fölött ide-oda csapódók, magukból kifordulók, két héttel vagy évvel később agresszíven, hazudozva ócsárlók. Hogy lehet az, hogy valaki leéli a fél életét, felnőtt, felelős, gyerekei vannak, és ennyire nem tudja, mit akar, mit szeret, mi a lényeg, hogyan éljen? “A” kizárja “B”-t, de ő bizonygatja hatalmas hévvel mindkettőt, hökkenetes fordulattal – és ez nem a damaszkuszi út, mert a második a megalkuvó, a sunyi, az önigazoló. Na, hát ez van, ez lett, mindig sokat képzelek az emberekről.

Jaj, volt a korrektorverseny, ez még nagyon megrendített. Maga a versenyzés nem volt akkora ügy: két részből állt a feladat, egy javítandó, pendrive-n letöltendő, saját gépen korrektúrázott, majd visszatöltött ál-újságcikkből (ehhez mindenféle segítséget lehetett használni, netet, szótárt, és persze telepakolták extrém mennyiségű, életszerűtlen problémás alakkal), és egy négyrészes tesztből. Én nem használtam semmilyen segédeszközt, netet sem. Nyolcvanan neveztek, a saját kútfőm és jelen tudásom a mezőny első negyedének végére volt jó (19.), az elválasztás (idegen tulajdonnevek!), az egybe- és különírás geek esetei és a kötőjelezés a fejlesztendő területem. Eszter 12. lett! Ami megdöbbentett, hogy ezek ugyanazok az emberek, a tanáraim, és ugyanaz a hangulat, az ELTE-nek az az ódonsága, merev, lassan mozduló jellege! Vissza a húszas éveimbe! Én 6 és 34 éves korom között iskolapadban ültem ám, jegyzeteltem, vizsgáztam és szót fogadtam, mert az angol szakot főiskolán kezdtem, aztán elölről kezdtem egyetemen, csak fél évig nem jártam, amikor Julist szültem. Mellette persze dolgoztam kamaszkoromtól, de belém ivódott a sok év alatt ennek az infantilizált, passzív jellege, ahogy ülök, és megmondják, mit kell csinálni, és elég jónak kell lenni egy rajtam kívül álló, hozzám nem illő mérce szerint. És megutáltam ezt, méltatlannak tartom a frontális oktatást. A Hatalmasok, Akik Döntenek, Megmondják, mikor, hova, meddig, mit, milyen színű tollal. Ez nem élet! Csak aktívan lehet, csak belőlem fakadóan, alkotóan, kezdeményezően, sok szabadsággal. (“Én ma is és minden nap ezt csinálom” – figyelmeztet csendesen G., aki az irodai munkáról ugyanazt gondolja persze, amit én, de ő abban dolgozik mégis: “olyan az életem, mint egy jóképű, igazán kellemes ember, és akkor itt van rajta, az arcán, letagadhatatlanul, kikerülhetetlenül egy nagy tűzfolt, az a munkám. Nem lehet tőle eltekinteni, mindent tönkretesz.”)

Mostanában nagy harmónia és erő van bennem. Végképp Artemisz vagyok, semmi Vénusz nincs bennem. Szépség, nyugalom, jó alvás. A feszültség annyi, hogy tisztán látok és ki is mondok dolgokat, erre nyomnak, de egészen agresszívan ám, hogy nem igaz, nem úgy van az, hallgassak arról, amiről tudom, hogy igaz. Felnevettem ezen, és hát erre jók ezek az erős hősök, Gruse is a Krétakörből és Jeanne d’Arc. Nem tagadom meg, amiről olyan biztosan tudom, hogy úgy van és fontos, és nem is hallgatom el, semmilyen érdek nem fojthatja belém, hiába démonizálnak, űznek, értetlenkednek. Eleinte is azt gondoltam, úgy álltam hozzá, és most is. Nem változott. Mert ezek lényegi kérdések.

Tarts ki amellett, amiről tudod, hogy úgy van. Ha máshol nem, agyban. Ne hagyd, hogy átírják! A józan eszed, az igazságérzeted, a megvásárolhatatlanságod az utolsó réteg bőröd.

Te szidod magad a tükör előtt? Mi az üzeneted a női testről a lányodnak?

Volt olyan olvasóm 2014-ben, aki a későbbi utánérzés-blogján erről írt: az icipici lánya utánozza őt, döbbenet látni, ahogy zokogva, csapkodva áll a mérlegen, és keserves arccal tunkolja a bronzosítót. Bizony, ez rossz üzenet. Az egész kinézeti hiszti bénaság, éretlenség, méltatlan. Amikor ruhákkal, sminkkel akarod helyrehozni, hogy nem tartottad karban magad. És mivel nem tudod helyrehozni, cirkuszolsz. Neked sokkal jobb kinézet dukál.

Tényleg? Mit tettél érte?

Én nem voltam hajlandó szarul érezni vagy ostorozni magam. Ezzel kapcsolatban öntudatos dac volt bennem, inkább hallgattam. Pedig összességében nem voltam – és nem is vagyok – különösebben matyóhímzés.

Szeretném, ha tudnátok, hogy akkor is lehet testében boldog, megjelenése miatt nem bánkódó, vagány lánygyerekünk, ha mi magunk a legváltozatosabb testi és testkép-traumákból jövünk.

Engem sokan gyaláznak a kinézetem miatt, mert engem nem nagyon, legfeljebb pillanatokra, játékból érdekel a bruttó. Tehát ez nem nagyon:

Ez igen:

Ez az én üzenetem a lányomnak – és emellett van a tejberizs. A nettó test mindig szép. Az a szép, ami nettó. És a nettó test mozgékony, nem lehet elhízva, életmóddal elrontva, meggörnyedve.

Borzadva figyelem a duci modelleket felmagasztaló tartalmakat.

Mindenféle hamisságtól idegenkedem, tehát a narancsbőrt igazoló, retusmentességre szavazó, a saját primer önképüket és érdekeiket jó ügyként ránk sózó netes szereplőktől is, különösen amióta a fatlogicot olvasom. Az egész politikainak, közösséginek álcázott hangoskodás ugyanis nem más, mint az elhízottságuk normalizációs kísérlete, igazolása, a felelősség nem vállalása, a problémáik másokra kenése.

Nem, te nem vagy szép attól, hogy tízmillióból egy 48-as méretű, ifjú nőnek szép és szépen sminkelhető az arca, illetve képes egy menő instát összerakni. Neked csak a 48-as méreted van, és meglehet, négy hónap múlva 52-es leszel. Igen, több vagy, mint egy szám: nemsokára néggyel vagy hattal több. Nem, téged nem nyomnak el. Az életed tele van erőforrással, döntési lehetőséggel. Ha nem teszel semmit, ha nem érted és változtatod meg azt, ami a hiba a lelki működésedben, életviteledben, gondolkodásmódodban, ha nem mondod ki, mi a gyökérok, és ha nincs értelmes, szenvedélyes teendőd, helyette eszel, sminkelsz, keseregsz és önigazolsz, akkor nyomorúságos évek várnak rád.

És ez nem a világ hibája lesz.

A gyökérok: a testi-lelki bajaid és az, hogy ezek miatt elhíztál. Nem az, ahogy erre a világ reagál.

A legdurvább, hogy mára iparág épült az öntudatos kövérségre, és ezek a nők jól keresnek rajta, mindenféle rendezvényekre hívják őket, ahol őszintén mesélnek arról, hogy nem a méret a lényeg (Szkiba Zsuzska: önigazoláshalom, üres kedveskedés, két lábon járó depresszió és rettenetes kinézet-fotókultúra is), vagy saját tapasztalataikat osztják meg arról, hogy milyen buktatói vannak az életmódváltásnak (csak az van: ennek példája a 160 grammos diétát a mai napig tanító, azt rég nem tartó, ám a betegségeiből meg nem gyógyuló, egyre durvábban elhízó Lupui Iza). Kevés lehúzóbb jelenséget látok ennél, mert fiatal nők, akik szeretnének élni, felszabadultan létezni, sportolni, szülni, tömegesen kajálják ezeket a vigasztartalmakat. Az élet meg eltelik ebben a bolyongásban.

Azt is tudom, és ez az igazán rettenetes, hogy a weight stigma és a fat bias elleni küzdelem, a kövér érdekképviselet, az elnyomottsági beszédmód Amerikában feminizmusnak számít, és az antifeministák és a konzervatívak vitáznak vele: hahó, nem kéne széthízni! Az igény, hogy “ne bántsanak minket kövéreket”, érthető és jogos, de a következő mondat már az, hogy “építsenek mindent át a kedvünkért, hogy otthonosan létezhessünk” (repülőgép, lépcsők, székek…) és “mi is pont olyan szépek, egészségesek, fittek vagyunk, mint a vékonyak!”. Nos, nem vagytok.

Az Instát böngészve szembejött velem egy mondat. Egy sikeres influencer lány mondta egy olasz fürdőruha márka bemutatójáról posztolva, ahová meghívást kapott. A szóban forgó lány hihetetlen csinos, sugárzóan szép, nádszál vékony. A mondat pedig “Holnaptól fogyókúrázom!”
Tudom, önirónikusnak szánta, nevetve mondta, mert a bemutató modelljeihez hasonlította magát. Engem mégis elszomorít ez a két szó. Mert sokan követik, fiatal lányok is követik és hozzá hasonlítják magukat. S ha ez a vékony lány azt mondja burkoltan, hogy ő maga is kövér és fogyni kell, vajon mit gondol majd a tini lány?
Súlya van a szavaidnak, annak, ahogyan magadról és magadhoz beszélsz. Más is hallja, lehet épp a kislányod, amint épp magad szidod a tükör előtt állva. Lehet egy testkép zavaros tini, aki sztárként tekint rád és lesi minden mozdulatod. Óvatosan a szavakkal, teremtő erejük van és olykor romboló! 

Mit kívánnál a lányodnak? Ez a tesztkérdés mindig. Az én lányom soha nem hallotta, hogy szidtam volna magam, a testem. Se tükör előt, se mérlegen állva, se a széttúrt ruhásszekrénynél. Nem látott rajtam tetovált, megkínzott részeket, felügyeskedett szempillát. Látott viszont hosszú táv után célba érni legalább tízszer. Látja a sportfotóimat. Lát főzni, bulizni, örülni, csevegni.

A lányom boldog. És nem csak cuki, hanem menő is.

Kedvtelve nézegeti magát a tükörben, örökké váltogatja a fülbevalókat, zöld hajtincset akar, és én megcsinálom neki. Vadul és összevissza öltözködik, csontvázas a bakancsa (“nyilatkozom, hogy a történelmi sorozat forgatása során a rongyok viselete azért sem zökkenti ki a normál életviteléből, mert a hétköznapokban amúgy is ilyen ruhákat választ”). Egy boldog, vicces rajzfilmfigura. Rengeteget eszik, korlátozás és fegyelem nélkül, nem túl egészéges ételeket is. Máskor meg alig – ahogy kedve van. Egészséges az énképe. Biciklivel jár. Gyönyörű mozgással hatodik éve tornázik Rita néninél. Nem fenyegeti kirekesztés, testképzavar. Tudja, hogy képes alakítani a testét, nem tehetetlen, és azt is, hogy a test alakítása nem görcs.

Ja, és el se hízott. Talán ezért képes minderre.

Nekem ez nagyon fontos, mert én étkezési zavaros, nagyon magányos, szeretethiányos, homályban tapogatózó kamasz voltam.

Nem tudom, ehhez mit szóltok.

A has mozgatható:

Lehetnék olyan anya, aki a wmn.hu-t olvassa emiatt aggódik: lám, az én kislányom is fogyózni akar, őt is paráztatja a kövérség! Csakhogy kövérnek lenni tényleg rossz, pláne tizenkét évesen. Mi ennek a mesének a csacskasága annak a poklához képest, hogy mindenki más fürge és feszes és menő?

Mondtam neki, hogy sok ember valóban magányában, bánatában eszik, vigasztalásképpen, és túl sokat. Igaza van abban is, hogy a túl sok étel elnehezít. De azt is mondtam neki, hogy aki előtte nem evett rettentően sokat, annak egyetlen étkezéstől nem lesz semmi baja. Nem kell kompenzálásként edzeni.

A facebookos kesergők már elhíztak, és nekik ez a bajuk. Az már egy egyensúlytalanság, diszfunkció, annak már zűrös okai vannak. Azt már tatarozni, megtámogatni, ünnepelni ciki, és különösen undorító ehhez elbitorolni a valódi elnyomottak beszédmódját, fogalmait, érveit, vagy azokat vádolni, akik dolgoznak a testükön.

Nem tudom, nekik mi a válasz, főleg, hogy az életmódváltós te-is-megcsinálod hurráoptimizmusom elmúlt. Dehogy csinálod, ha eddig nem csináltad. Ti nem gondoljátok komolyan. Ezért én többet nem lelkesítek egy:egy személyes viszonyban, csak a magam példájával. Vagy erős és komoly ember lettél harmincvalahány éves korodra, vagy egész életedben a mentségeket fogod sorolni, és úgy maradsz. Ez most nagyon csernus, de tényleg döbbenet látni, hogy még a nagy példaképek, fogadkozók, a mások edzésein, diétáján sokat keresők is csalnak. Fotóban erősek meg teátrális szövegekben. De nem edzenek, sunyiban naponta engednek a Kajaszörnynek és a klotyóra is kocsival járnak. Vagy vékonyak, de gyenge, disztfunkcionális a testük.

Ja, és magyarázzák nekem, hogy a túl sok izom nem szép. Pedig az én történetem annyi: ha örömmel, sokat edzel, használod a testedet, aktívan élsz, és rendesen eszel, akkor, ha egy kicsit is olyan alkat vagy, izmos leszel.

Kedves, jó emberek egyébként, de ők elrontották.

És ez a tanulság. Hogy a lányaink még nem szúrták el. Még ruganyosak, még regenerálódnak, még a lelkük is alakul. Hát legyetek szívesek példák lenni. Boldogok lenni. Ha nem megy, legalább nem másra tolni és önigazolni meg hisztizni. Az is példa, hogy igenis, vállalod a felelősséget. ez nem önostorozás. És ne beszéljetek rosszallóan nekik a fitneszről, a tudatos étrendről vagy “a vékonyságról”.

a zsiráf füle

Emlékeztek Joós Istvánra? A szégyenletes nlc-s bloggerina versenyre, “mert a nőknek is van hangjuk végre”, ahol előbb megnyugtattak, hogy a főnyeremény laptop csajos lesz (vagyis rózsaszín és nem túl bonyolult), aztán, miután a szavazatgyűjtésben ötven jelentős blogger megfuttatta a nlc nevét, logóját szerte a neten, kiválasztottak két, a női princípiumot maradéktalanul betöltő, otthonról kreatívkodó, ügyes kezű asszonyt: Limarát, a péket és a Kifli és Levendula kézügyességi blogot. A nők hangja!

Azt hittük akkor, hogy a nőklapjacafé bekaphatja, lesz itt új média. Nem partizánok ügyetlenke, egyszemélyes blogolása, hanem tömeges, friss és haladó platform. A hiteles, okos, gyönyörű, de nem instagramcica DTK-val és hirdetőkkel, pénzzel, szerkesztőséggel. Gyermekvédelem, női jogok, testkép, tabuk, válás, szex. És amikor nem, akkor is legalább jópofa.

Aztán pár hónap után kaptuk az arcunkba például, és ez még a legkevesebb volt, a “rendhagyó stílusnaplót”, amelynek lényege, hogy modellek fejét gúnyos gesztussal levágták a képekről, és a szerkesztőség tagjait montírozták a helyükre, illetve rövid, értelmetlen és erőltetett, stílusérzékről sem igen árulkodó képaláírásokkal látták el. Ez nekik biztos vicces mint bennfentes poénkodás, de az olvasó másodlagos szégyent érzett, hogy mi ez, minek ez:

https://wmn.hu/zizi/46654-breaking-a-wmn-lanyok-fehernemuben-pozolnak–szentesi-rendhagyo-stilusnaploja

És ez sorozat volt ám.

Aztán, a fotók a szerkesztőség életéről. A spontán, vidám percek, mindenki trendi, csajos, zajlik a munka, esznek-isznak, nyalják-falják egymást, becenevek, és virág van az asztalon. De jól vigadunk mi itt! Álommeló. Irigykedtek, mi?

Pedig a profi szolgáltató (étterem, fodrász, könyvkiadó…) munkája nagyobb része a közönség elől rejtve zajlik, senki nem kíváncsi a műhelytitkokra: a produktum legyen ütős.

Két téma van a wmn-en, amitől a falnak megyek. Az egyik a “pasik, társkeresés”, ehhez kapcsolódóan ügyetlenke (fiktív?) olvasói levelek. Ez például mi a bánatról szól? Mi a veleje és mi a végkicsengése? Vicces?

https://wmn.hu/elet/28617-egyedulanya-ismerkedik-avagy-eljen-az-internetes-liezon

Egyedülanya? Ismerkedik? Milyen liezon? A fiú nyelvet gyakorol, esze ágában nincs a nőhöz kapcsolódni. Az idősebb nő pedig bevonja a fiút a nemisége, bugyuta fantáziái, pasizhatnékja ragacsával. Iszonyú kínos, amikor idősebb nők, anyák akár magukban azt gondolják, hogy ők most flörtölnek, miközben szó sincs róla. Kirakni pláne kínos.

És a tinderezés. Juj, ott mik történnek ám!

https://wmn.hu/vim/48007-alomherceg-a-kalozok-fogsagaban–kalandom-egy-tinder-betyar-csapdajaban

A társkeresés nem kötelező gyakorlat, lehetsz igényesebb is ennél. Mindenki csalódik, aki adatlapokat nézeget emberi szempárok helyett, taksálgatja a paramétereket, majd megrendíti, ha faszszelfit kap. Aki lemegy a tindermocsárba, ahol vadidegenek a legszemélyesebb dolgairól faggatják, ne sírjon utólag, hogy ragacsos lett.

És hagyjuk már ezt az életkortémát, vérciki. Rá is harap a csak titokban kétségbeesett anyuka: kommentben odaírja, hogy ő a fiával jár bulizni, akit a pasijának néznek. Sugárban hányok.

https://wmn.hu/wmn-life/50358-a-40-az-uj-20-mas-is-fiatalodik-vagy-csak-en

A negyven, az negyven, és kész. Nem fiatalodsz, ezt engedd el. Lehet jó a negyven, de akkor is negyven. Nem most ébred a szexualitásod és nem most lesznek a legerősebbek az energiáid, mert kifele mész a termékenységből, amihez a nőiség tradicionálisan kötődik. Aki ezt nem fogadja el, magát teszi nevetségessé.

Aztán a másik, amit az én olvasóim már unnak is, annyit bíráltam: a jó erős odamondogatás a “szépségeszménynek és a nyomasztásnak”. Az a fajta, amely valójában nem vállal kockázatot.

https://wmn.hu/elet/31272-vesszen-a-bicsbadi-nezz-be-egy-no-fejebe-bikiniszezon-elott-egy-honappal

Kormos Anett, ne legyen senki félreértésben, körmönfontan mondja el nekünk, hogy ő mennyire jó nő, mintegy mellesleg, mert inkább okos, a kinézetét ő leszarja, mert habkenyeret eszik, dehogy fog ő a konditeremben kínlódni. És fúj arra, aki edz.

https://wmn.hu/elet/27775-kormos-anett-mit-kerestek-ti-a-cimlapokon

https://wmn.hu/wmn-life/47076-kormos-anett-ertem-ne-rajongjatok

Sportellenes rohamokat kap, beleragadva a kondizó-feltöltött szájú nők iránti indulatba. A szókimondás örve alatt gúnyolódik azokon is, akik komolyan, nyavalygás, lelkizés nélkül edzenek. Ha neki nincs kedve odafigyelni arra, mit eszik, akkor simán inszinuálja és lefelszínesezi őket. Pedig ő tehetne azért, hogy megtörje a sztereotípiát. Legalább azzal tehetne érte, hogy nem gúnyolódik. De egyszerűbb sztereotipizálni és fújolni. Ha nem tetszik a szájfeltöltöttek tündöklése, egy kalap alatt beszólhat azoknak is, akik guggolni járnak le. Ez kínosan retrográd, keleties, azonban könnyű, általános, “hát igen, ez így van, minden szavával egyetértek” helyeslést lehet vele kiváltani a lusták részéről. Anettet nem érheti gáncs, ő nem a Both Gabi. Ő a szép nő, aki nem hajlandó “éhezni”.

Pedig a ruganyos, formás testhez elég csak nem túlenni és néha egy kicsit mozogni…

Sajnos, Magyarországon ha humorista vagy, eredeti és kritikus nem lehetsz. Ezért tűnt el Ráskó Eszter. A humorista szakma lényege a közös referencia. A többség béklyózó közhelyeire, képmutató világnézetére kell bazíroznod, azt kiszolgálnod, különben nem értik a poénodat.

Tudom, vannak sportpárti írások is a wmn-en, de ez alap volna, nem a “másik oldal”. Az igazság, mint oly sokszor, nem középen van (lásd még: feminizmus és antifeminizmus, érettségivel bíró emberek és laposföldhívők). A sportellenesség, a fittség és el nem hízás gúnyolása, felszínesnek titulálása gáz, vállalhatatlan.

Ez csak két cikk volt. De a keményen edzőket, a maguk karbantartását saját, elmulaszthatatlan felelősségnek gondoló nőket folyton leszóljátok, és ráadásul mindezt lelkizős, nyafogó, függőségekben ragadt szerzők írják.

Both Gabi egy kicsit lefogy:

https://wmn.hu/elet/17860-hol-vannak-a-sajat-hataraink-egy-eletmodvaltas-oszinte-tortenete

De aztán jó lesz ő így, mert nem sikerült a pasija azt szereti. Irodalmias beszámoló:

https://wmn.hu/wmn-life/49144-van-egy-pasi-szeret–igen-a-hasamat-is

A közírás kötelez. Ha nem tudom komolyan venni, legalább nem azzal magyarázom ki a frusztrációt, hogy “bebebeeee, nekem legalább van pasim, és jó anya vagyok.”

És eközben a facebook tele van a képekkel, ahol a szerelmével esznek-isznak. Itt nem csak arról van szó, hogy az alkohol hizlal, és az étvágyat is növeli. Sokkal fontosabb, hogy ha borozol, akkor tuti nem fogsz másnap edzeni, főleg ha elmúltál harminc. A őszinteség meg az “emberek vagyunk” nem jelentheti azt, hogy nem csinálod komolyan. Ha kiálltál az életmódváltással, csináld. Az is megoldás, hogy végigcsinálod csöndben, közben írod a heti beszámolót, és később teszitek közzé, amikor lett és tartós is az eredmény. Így persze nem használhatod a közönség figyelmét, drukkját motivációs eszközként, viszont nem is rontod a morált. Ami az olvasók érdeke.

És ha belebuktál, ne önigazolj. Ne beszélj önelfogadásról, tudjuk, hogy nem fogadtad el, és azt is, hogy hiába fogadod el, az elhízás téged is megnyomorít. (És miért menekül minden elhízott negyvenes nő meseterápiába?)

A wmn rendszeresen előadja azt, amit úgy jellemezhetnék, hogy “amin a bátyáim mindig nagyon röhögtek”, és sajnos igazuk volt, erről írtam itt és itt. Amikor a nők nyafognak, toporognak, nem képesek felnőttként viselkedni, nem látják magukat világosan, kelletik magukat.

Szentesi Éva is be van rágva a modellekre és az influencerekre. És, igen: botsáskának nevezett gyönyörű és sikeres nőket, ez átment a szerkesztésen. “A Szentesi” ekkor 80 kiló fölött volt, folyamatosan kajált mindenhol, és nem edzett semmit. Aztán már nincs berágva, mert eltelt egy-két év, a ráktúlélés piros rúzzsal mint figyelemvadászati eszköz kifutott, elkezdi őt is zavarni, hogy szarul néz ki, és lájkokat akar, jó sokat.

Onnantól ő is ugyanezt csinálja: “véleményvezér” (életstílus-királynő és “írónő” az instagramon) és belevág az életmódváltásba is: nyolc kilót fogy a seszínű edzőjével, amelyet karácsony és a télvég alatt vissza is hízik azonnal, mert ő “szeret enni”. De addig bőszen reklámozta a főváros legdrágább, politikailag súlyosan terhelt wellnessklubját, ahol nála jóval híresebb nőkkel szelfizik. Mindig keressük, hogy ezen a képen mégis mi a vicces, mit árul el, mit mutat, mit mond? Milyen mondandója van 2018-ban egy fotónak, amelyen egy nő reggel kilenckor áll egy homályos öltözőben edzőcuccban? Ez hősies? Stílusos? Valódi? Vagy hogy “smink nélkül edzem” (sic!)? Sajnálni kell épp, hogy így néz ki a hasa (crop topban), vagy örülni? A fotó nem igazít el.

Szentesi Éva képtelen nem dicsekedni.

https://wmn.hu/wmn-otthn/50652-hany-lakasban-laktal-mar-es-melyikben-eltel-is—avagy-koltozz-ugy-mint-egy-kiralyno

Dologtalan szelfikirálynőkből soha nem lesz példakép. Iszonyú kínos az egész, a csücsöri, kajálós, mindent lefotózós, stílusosnak szánt frusztrációtömeg. De a nemzetközi “véleményvezéreket” azért leszólja, önmagát föléjük helyezi morálisan. Miközben ugyanazt csinálja két nagyságrenddel kisebb méretben: pózol, rúzsoz, promotál, és az edzés addig érdekli, amíg általa sztárnak és hősnek érzi magát. Menthetetlenül közepes képességű, céltalan, emellett súlyos vidékilány-komplexusban szenved.

Egy időben lelkesen olvasgatott itt is, ne firtassuk, miért pont ezek a témái, motívumai a könyveiben. És valaki: híres ember, nagy múltú, nagy infrastruktúrájú honlap mindig alá nyúlt. Egy teljes kultúrklán promózza őt rádióban, barátilag, facebookon. De csak dizájnosan szenveleg, érdemi mondandója nincsen.

A rajongás nem követelhető ki. Talpig rúzsban, nyilvánosan lamentál azon, hogy neki mint írónőnek és szexi nőnek több hódoló és lájk járna. Persze ez irónia, oda is írja – de csak akkor, ha valaki szól, hogy ne már. A feminista mozgalomhoz való “felnövés” irónia…?

…ködbe veszni látszik az a vágyam, hogy majd Vecsei után nálam is hosszú, kígyózó sorokban álljanak egy-egy fotóért a fiatal fiúk.

Pedig ideje lenne felnőni ahhoz az elképesztő munkához, amit a feminista mozgalom végzett az elmúlt évszázadban, és megtanulni, hogy nincs olyan, hogy valami „buzis vagy lányos”, mert a kultúra szexi, olvasni szexi, színházba járni szexi, és rajongani is szexi.

Hát, én értem, ez miért jönne jól neked. Írjál jobbakat!

https://wmn.hu/ugy/48885-ugy-rajongsz-mint-egy-kiscsaj-hat-ez-eleg-buzis-mar-ne-is-haragudj-

És mindig akad valaki, aki a bő harmincas nőnek TEJBEGRÍZT főz, ez úgy ízlés, mint egészség szempontjából WTF. Egyébként lehetne helyes gyarlóság, de őneki ez egy visszatérő motívuma, hogy neki főzzenek idősebb, agyonterhelt nők tejbegrízt.

Novák (Péterfy-Novák Éva – a szerk.) végre-valahára odateszi a tejbegrízt, amiért tegnap óta könyörgök neki. Ő most épp arról ír cikket, mennyire szeret főzni, és hogy a főzés tulajdonképpen a szeretetnyelve, amit én erősen kétségbe vonok, miután fél nap elteltével áll neki az általam óhajtott éteknek.

A wmn Szentesi Éva énimádatának és önigazolásának ad felületet, hogy Vecsei H. vagy bárki sikerember iránti irigykedését kiélje. Pedig női platform volna, nem személyes napló. Megcsináltság, outfitek, önmagát ikonná avatja, eseményekre jár: nézzétek-hogy-befutottam parádézás.

Eközben persze ír Gyurkó Szilvia és Gyárfás Dorka igényeseket, jókat, ha nem is túl színeseket, meg DTK is néha. Ők viszik el a hátukon az egész kócerájt.

Viszont Gyárfás Dorka mint gyönyörű negyvenes nem vállal túl nagy kockázatot azzal, hogy elengedi a szépségkultuszt:

https://wmn.hu/wmn-szpsg/47412-gyarfas-dorka-vessunk-veget-az-egesz-testkultusznak

Ahogy DTK sem az egy éven át lőtt, smink nélkül szelfijeivel. Mert nagyon gondosan gyönyörű azért, úgy fotózza magát. Vállaljatok valami kockázatot! (Ami azt is jelenti, hogy nem koppintotok folyton külföldi trendeket.)

Aztán érkezik a nők kedvence, a szexi és laza Steiner Kristóf. Pasi a fedélzeten! A vegán, trendi, meleg férfiszerző biztonságos, és természetes módon szövetségese a nyitott nőknek: ugyanúgy a macsóskodás az ellensége. Mégis, erőst csiklandozza a paródiaérzékemet – és vállalom a homofóbiavád kockázatát is, pedig igaztalan –, hogy ilyen modorosan kozmopolita, világmegváltó és művészkedő. Kristóf laza, hónaljszagú mangósalátákat süt a tetőteraszon, és sosemhallottam pszichotikus növények hatása alatt járja a dervistáncot, ami szintén nem akkora vállalás Tel-Aviv szabadelvű buborékjában. A wmn elénk rakja őt, mert ő ártalmatlan és cuki és világlátott és PASI, dumcsizik és pletyizik és nevetgél, és félmeztelen!

View this post on Instagram

Sajtból van a hold, a #vegán #sajttorta meg #kesudió-ból, és egy #titkos összetevöböl… ;D . @fialaborcsa meghívott a @wmnmagazin #konyha-ra, hogy összedobjunk egy 100% #növényi alapú #VeganCheeseCake-et, és ha már ott voltunk, kacarásztunk, dumálgattunk, mókáztunk és lelkiztünk – hiszen ez #AzÉletSavaBorcsa . Az élet sava #Borcsa vadonatúj évadának első részében máris megkaptam a stafétabotot: megmutattam, hogyan lehet állati eredetű alapanyagok nélkül is csodás #VeganSajtTorta-t készíteni. Tartsatunk velünk a wmn.hu-n, élvezzétek, süssétek, kóstoljátok a #KristofsKitchen/ #KristofKonyhaja receptet, és készüljetek: 29-töl ez a csoda is map mint nap ott vár rátok a #KristofsKitchenFoodTruck-ban, a @vegangardenbudapest-ben, megnyitó vacsik 29-én 2 limitált féröhelyes turnusban Iratkozz fel a @tixahungary oldalon, esemény link a #KristófKonyhája FB oldalon #Foodie blog: #CookOuting by Kristóf & @nimrodagan – #VeganFoodie Tips 'n' Trips #AroundTheWorld I FB group: #TitkosVeganTraccsparti #FialaBorcsa #SteinerKristof #AJoEletbe

A post shared by Kristóf Joseph Steiner (@whitecityboy) on Mar 24, 2019 at 1:43am PDT

Steiner Kristóf innovatív mondandója odáig terjed: jé, füvezni is lehet, az se az ördögtől való ám! Ti tényleg a drogot, függőséget próbáljátok menőnek beállítani? A számos “hogyan védjem meg a kamasz gyerekemet a világ veszélyeitől” cikk után? Vagy, ja, értem már, ez volna a sokszínűség… “vitaindítónak szánják”.

Steiner Kristóf egy lapon emlegeti a kávét és a begombázást. Kicsit sem csúsztatás:

https://wmn.hu/wmn-life/50625-steiner-kristof-ki-donti-el-mi-a-fuggoseg-

Miért jobb napi három proteinturmixot inni, és két órán át súlyokat emelgetni, mint elmenni egy goa partira, ahol khat dzsúszt szürcsölve önfeledten táncolunk órákon át?

Erre a kérdésre, kedves Kristóf, pont válaszolni tudok: azért, mert a protein egy sima tápanyag, nem szer. Nem módosítja a tudatot, továbbá legális. A másik, és jóval fontosabb, hogy utóbbitól így fogsz kinézni.

View this post on Instagram

It’s only 8AM in the #morning in #TelAviv and my #body is already #FeelingReady for the #beach #MakingASplash #ThisMorning – watch me hittin’ the #DeadSea #SeaShore by @kaliabeach #WestBank Just one more #coffee and I’m #OnMyWay – bye bye @yafocreative Guest House & HOME, I’ll be back to #TLV #tonight after the #RoadTrip through the mountains & #desert of #Israel all the way to #KaliaBeach & to #Jerusalem xo #KristofSteiner / #SteinerKristof #InstaGay #VeganBody #FitVegan #TattooArt #HungarianBoy

A post shared by Kristóf Joseph Steiner (@whitecityboy) on Jun 17, 2018 at 10:31pm PDT

De a wmn felületét használja arra is, hogy leírja: almalé fröccsent az arcára, de ez nem pornó ám! Milyen laza! Imádom. Erre mondják, hogy too much information.

https://wmn.hu/kult/50471-steiner-kristof-hogy-kerultem-soft-pornoba-

Ami a cél volna: legyen a wmn szórakoztató, tömegek helyeseljék, DE azért legyen bátran nőjogi, lázadó. Hát, ez így egyszerre nem megy. Itt minálunk a patriarchátusba, a férjjel-anyasággal való alkuba tapadt, súlyosan frusztrált, szűk perspektívájú nőknek még mindig a húsvéti sütik, a saját seggük (ugye, nem is olyan rossz?), a családdal való nyűglődés és a tinderezés a fő téma. Legfeljebb a pasiszidás a forradalmi.

De hát miért is lenne igényesebb a magyar női oldal, mint a magyar nők? Hiszen az ő körükben hajt helyeslésre. Miért is lenne más, mint nagyszájú, öntudatos nőtízezrei, akik tárgyiasítva taglalják a pasinak nevezett férfiakat, a legalja társkeresők faszerdejébe rohannak nyitott szájjal, és még mindig, 2019-ben is az össze-vissza zabálást, semmi sportot, a piálgatást tartják felszabadultnak és béklyómentesnek? Abban az országban, ahol nők nemhogy angolul, magyarul sem tudnak. Ahol mindenről tévhitek vannak, ítélet, konformizmus, provincializmnus, ahol kirekesztik azokat, akik újat mondanak, viszont ehhez képest hartalmas arroganciával írják a véleményüket kommentben. De csak akkor, ha biztosak lehetnek abban, a közhangulat mellettük van.

A wmn nyilván úgy gondolta, hogy élni is kell valamiből, és majd ügyesen lavírozik a tömegigény és az elfogadottság szküllái és karübdiszei között az érdemi-forradalmi mondandó bárkájával, de ez rég nem így van, sőt, sosem volt így. Nem lavírozik, hanem a bátor, a kiálló, a kritikus, kockázatvállaló rész teljesen hiányzik belőle. Mert elsősorban trendiskedik. Kicsit kevésbé bárgyún, mint a femina vagy a dívány. Néha beszól, néha érdekes, de ez azért ugyanez a média. Mindez a “mi végre feministák vagyunk” deklarációval. Sírok. A legigényesebb női tömegportál…

Ez kell a magyar nőnek: a jóindulatát nyerjék el. A wmn a lényegre nem mond nemet. Megy az import nemsmink-trend, de azért igazán szarul kinézni senki nem mer. Kiszolgálják a kapitalizmust és a nőkből élő iparágakat ők is, hiszen ugyanannak a hirdetési rendszernek a részesei és kedvezményezettjei.

Sokan vagyunk rettentő csalódottak, hogy a wmn.hu az erőforrásai tömegét ilyen színvonalba fullasztotta. Ezért teszek néhány javaslatot:

Jó ízlésű szerkesztők gyomlálják ki az olvasói levelek butusabbjait, a puszta puffogásokat, mint amilyen ez, ez és ez, továbbá a fenti jajdefiatalvagyok cikk meg az egyedülanya liezonja. Írni szakma, nem kell mindenkinek. Kerüljétek a pucsítást, továbbá az önös, hisztis lelkizést – ez a sokféleség jegyében sem fér bele.

Találjátok már ki, miben hisztek, mit tartotok jó életnek, és amellé álljatok. Lőjetek be egy szintet, ahol nem vagytok álszentek és moralizálók, de van stabil értékrend. Vagyis, Steiner Kristóf ne relativizálja például a mókás drogozást. Semmilyen edzésellenes, az elkötelezett sportot függőségnek beállító cikket ne tegyetek ki, jópofát sem, mert a nők a terhek elől, a mókuskerékből lépnek le végre wellnessbe és futni. A testképkritika meg az önelfogadás jegyében se gúnyolódjatok a sportoló nőkön, mert ezzel megerősítitek a romboló sztereotípiát, és a nők sírját ássátok. Ne azt hangsúlyozzátok, hogy aki sportol, az hiú, a bikiniteste érdekli és felszínes az értékrendje, mert ez nem igaz, továbbá pont Szentesi Éva prezentálja így magát. Hangsúlyozzátok helyette az örömteli, közösségi sport jelentőségét, megerősítő hatását, a teljesítményt, a megélést!

Felejtsétek el a cukiskodást, a kisállatokat, a “divatot”, a tindert, az infantilis szokásokat és cuccokat, az álságos erkölcsi felháborodást és a vakvilágba művészkedő könnyű életet. Legyetek képesek megfogalmazni a nőséget magyarországi, okos, komoly nőkkel, kockázatot vállaló mondandóval, értékelvűen, ízléses képekkel.

Köszönjük!

Soha nem írtam még a rákról. János életéről, ápolásáról, haláláról igen, és a soha orvoshoz nem menő, otthonában sokszoros áttétek közepette halálba tűnő Tamásról is. De a rákról mint entitásról soha.

Peidg beszélgethetnék vele. Kedves rák! Haragszom rád. El szeretnélek kerülni. Ne ólálkodj itt. Nekem fel kell nevelnem a gyerekeimet, nem támadhatsz meg. Hess!

Csakhogy ezt iszonyú modorosnak és infantilisnek tartom. Butának is, voltaképp. Alázattalannak. És utálom a műmeghatást és a giccset.

Kedves (jaj, nagyon kedves!) ismerősöm hívta fel erre a jelenségre figyelmemet, sajnos, nem emlékszem, ki*, csak arra, hogy okos és jókat mond, ráérez a visszásságokra. Köszi! Tehát arra, hogy angol nyelvű hashtagekben elterjedt, hogy a rákról mint ellenségről beszélünk, “aki” ellen harcolunk. #fuckcancer például. Vagy akár így is:

An open letter to cancer

Words alone cannot describe the pain, suffering and agony you cause so many people across the world. You have no discrimination against colour/age/race/rich/poor/gender/religion and indeed anyone is fair game and up against your cruel disease. On many occasions, lurking away for years in all parts of body only to surface and cause the most traumatic devastation to the person diagnosed and all their associated loved ones. You can often pop up at short notice and take precious lives away at very short notice and your cruelty knows no bounds.
Not suffice to subject so many people to your cruel disease, you an often have additional torment by causing physical pain as well as mental and you have a knack for manifesting yourself in so many different ways. The pain you cause with treatments you will never know, nor the precious lives you take, the families you devastate. You devastate lives/ruin ambitions/tear families apart and generally leave behind a mind blowing web of destruction. You are a cruel wicked disease and you are a universal enemy. What you do not see is the resilience of people/ the strength of people and their families and the love, care and support that strangers offer each other in these times of pain and despair.
You do not see the magnificent research and development that battles against you nor the magnificent army of staff who dedicate their lives and professions to help tackle you. You do not see how it can often bring out the very best of people and how people can find strength they never knew they had to overcome your personal attacks.

We do very often win the battles against you and have many many successes against you but never the war, so far.

We also do hope to change the word never and someday beat all of your cruel disease and all that it brings with you. We are all innocent and do not deserve your cruel interventions in all of our lives and can only pray, that one day, additional cures are found so you become extinct and leave all alone from your horrid disease.

Leave us alone.

https://www.cancerresearchuk.org/about-cancer/cancer-chat/thread/an-open-letter-to-cancer

Ez a tipikus giccses angol nyelvű izé. We are all innocent, aha. Hihetetlenül gyerekes, áldozati, és eltereli a figyelmet a lényegről.

Persze, fájdalomenyhítésnek jó. Van, akinek ez ad erőt. Minden kiírás, belső munka jó, még a tévút is jó lehet, csak legyen valami.

De ha neked még nem fáj, akkor tudd: a rák nem másvalaki. A rák nem személy, a rák nem szimmetrikusan a másik fél. Nem a nem-én. Én nem a rákmentes én vagyok. Az éned nem a veszteségek, a fájdalom, a teher, a feladat, a károsodás nélküli csupajó.

Nem is önismeret a rák, nem esély, nem a lélek kiáltása, én ezt nem állítom. Pontosabban: nekem fogalmam nincs, hogy mi miért történik. Mindez számomra kizárólag okoskodás, a kontroll és a racionalitás, a megértés illúzióját építgető belemagyarázásnak tűnik az ismert holisztikus meg gyógyító beszédmódokban.

Blöffnek.

Pedig mindkét emberem belehalt. És jöttek az érzéketlen, de azért molesztáló vadbarmok vigyorogva: “kinyírod a pasikat, nem bírják sokáig veled”. Semmit nem tudtak rólam.

Az is kap belőle, aki bénán él, meg az is, aki nem. A szenvedélyes is, az elfojtó is, a döntő, a halogató, a tettrekész, a dolgos, a heverésző, a fiatal, az aggastyán, a vegán, a mekimán. De olyan is van, hogy jelentkezik a rák, és akkor, onnantól már stratégia, és jól jön. Vannak ezek a húsz évig rákos nők, akikre nagyon kell vigyázni, a férjek meg magyarázzák a szeretőnek: nem hagyhatom el, hát beteg. Mindenki jól jár. A szerető is, mert ezek a férfiak jellemtelenek.

Ha rákos vagyok, akkor a rákom is én vagyok. Ez nem vétkeim beismerése és nem főhajtás. Ennek semmi köze az optimizmushoz vagy a gyógyuláshoz. Azt sem jelenti, hogy én okoztam magamnak a kórt, vagy a defektjeim, elakadásaim váltották ki.

Ha azt kérdezitek, hogy miért pont azok lesznek rákosak, akik, arra azt mondom, hogy van, aki azért, mert dohányzik, vagy szétbaszta az anyagcseréjét. Ilyesmik vannak. Tudom, hogy a telomereket mi rövidíti, tudom, hogy a születési családomban nincsen rák. Hogy a ketogén, a stresszmentes életmód, a zúzós sport, a böjt komoly prevenció, és a több évnyi szoptatás, illetve a szülés is védőfaktor. Fontos, hogy eljárok a szűrésekre, és leszedetem az anyajegyeimet.

sajnos, most ezt is le kell, a kultikus köldök mellettit

De soha nem képzeltem magam mindenhatónak. Nem kell a cikis átkozódás és aljas rosszindulat a dohányzó tespedőtől, hogy “majd meglátod, te fitnesznáci, nem úszod meg te se”.

Majd szorulsz te még alázatra. Majd megver az Isten, írta nyilvános kommentben Szentesi Éva hamisítatlan északkelet-magyarországi archaizmussal, kvázi megátkozott, amikor utaltam rá egy fél mondatban, hogy a ráktúléléssel így turnézni ciki.

Nem gondolom, hogy teljes kontroll alatt tartom a folyamatokat. De megteszem, amit tudok. Hát te?

Te is tudd: a rák nem valaki, hanem valami, ami elér, ami bármelyikünkben kiburjánozhat. Tiszta rejtély. De azért van néhány sejthető ok, amitől jobban virul, és aki ezekre nem figyel, az legalább ne ócsárolja azt, aki igen. A tumor jelen lehet, elmúlhat, kitörhet, továbbterjedhet, meggyógyulhat szelíd és agresszív módszerektől is.

Ugyanezekre vállat is ránthat.

Bár, ugye, nincs neki válla. Nem vakvéletlen, és nem is lesben álló, kíméletlen kaszás. A köré épült para, duma, szokásos beszédmód és nyomorlicit nagyon sokat árt azoknak, akikben megjelenik.

A rák te vagy.

* persze G. ez megint