Imádunk együtt futni. Sokan futni. Budapesten futni. Amatőrökkel együtt futni. Aszfalton futni. Nagyon tiszteljük a munkátokat, több nemzetközi futóeseményen vettem részt, és azokhoz képest is profi, ahogy a BSI a versenyeket szervezi, ami mindenre figyelme, kapacitása van. Komoly mozgalom lett a futás és a futóesemények is.

De tudnánk még jobban örülni ezeknek. Észrevételeim, négy olyan év után, amikor jó pár BSI-s eseményeken vettem részt:

Jelenleg a BSI futóversenyein iszonyatos mennyiségű a szemét: műanyagpohár, szórólap, kis kiszerelésű akármik csomagolásai, és rengeteg a hamar kacattá váló ajándékok és tárgyak is. Ez fölösleges, drága, környezetterhelő. A tipikus versenyjáróknak harminc érme és negyven pólója van már. Kezdőként élmény az érem, a gyerekek is szeretik, emlék egy-egy póló, de annak, aki környezettudatos és a futásért fut, már teher. Legyenek ezek választható opciók és legyen olcsóbb a nevezés!

Nem szeretek reklámfelület lenni. Ezért nem veszem fel a pólót, és nem örülök annak sem, ha a hangszórókban a szponzor ajnározása megy, mert korrekt információktól veszi el az időt.

Semmilyen kormánypropaganda ne legyen a versenyeken. Remek, ha a Rogán-házaspár magánemberként köztünk fut, és szívügye a verseny, én ilyenkor kifejezetten örülök, semmivel nem lenne ugyanis előrébb az ország, ha Schmuck Andor- meg Szőcs Géza-szerű arcok ülnének a bársonyszékekben. Nincs rendben viszont, ha politikus rajtoltat vagy beszél mikrofonba, és az sem, ha érdemnek állítjátok be azt, hogy ki hány gyereket vállalt, mint a legutóbb. Rengetegen vagyunk, akik szerint ízléstelen, hogy a hatalom ilyen eseményeket és a tömeget felhasználva legitimálja magát, miközben pont a nőket rendszeresen pofán röhögi. Nincs rendben a családbarát sátor és családpropaganda sem. Nincs rendben az EMMI látványos részvétele, szereplése sem.

Ha lehet, a pályakialakításban ne legyen fordító, ide-oda kanyargás, szűk rész, kapun ki, kapun be, mert rendkívüli mértékben lelassít, torlódást okoz és idegesítő. Ennek a jelentőségét akkor értettem meg, amikor Berlinben és Olaszországban elegáns pályán futhattam. Senki nem futott szembe, nem volt fordító, félsáv, torlódás:

A tömeges amatőr versenyeken sajnos sokan már a második-harmadik kilométernél sántikálnak, nem értem, miért választanak ennyien nekik nem való távokat, de a pálya emltett sajátosságai miatt ők, meg a vicceskedő jelmezesek, szelfizés, mindenféle pályára nem illő viselkedés zavarja és lassítja azokat, akik egyenletes tempóban futnának, és nem szeretnének mást csinálni. A Hungexpo és a Népliget területe nem alkalmas 2-3 kilométernél hosszabb távok kijelölésére, csak olyan áron, hogy a látássérültek, a babakocsisok, a rossz térdűek, sérült bokájúak szívnak. Tudom, hogy a főpolgármester évente három, nagy lezárásokkal járó versenyt engedélyez. De akkor már inkább körözzünk a Margit-szigeten, vagy legyen rövidebb a táv, vagy fent a hegyen, szép tájban, jó levegőn, vagy külvárosban.

Szűnjön meg a szexizmus. Teljesen. Kezdetnek értse meg mindenki, mit jelent ez a szó: a nemek mesterséges, vicceskedő megkülönböztetése is szexizmus, a lovagaskodás is az, akkor is, ha kedvességnek szánjátok. Nem kell azért dicsérgetni valakit, mert nő. Nem csak az a nő, aki szép, fiatal. Csak komolyan kell venni, embervoltában, más nem kell. Az emberek úgy általában nem szépek, mi nem várjuk el a bókokat, viszont mindenkinek legyen, maradhasson meg a méltósága. Ne tegyen senki állításokat arról, se mikrofonba, se bekiabálva, hogy a nő majd mit csinál a verseny után, “apa vigyázott a gyerekre”, “még ebédet is kell főzni”, “menjetek az ALDIba”, mert ezekkel ásatag, normatív szerepelvárásokat közvetítetek és termeltek újra. A mai nők már sokfélék: nem mindenki vezet háztartást, nem mindenki él párkapcsolatban. Nem vicces. És ne azt kezdjék ki, aki ezt szóvá teszi:

https://www.facebook.com/events/184841469086522/permalink/287224448848223/

Legyenek a női futógálán női iramfutók, a többi versenyen pedig kiegyenlítetten!

Ne kiabáljon be senki a pálya széléről, vagy sztereotip nőnek öltözve, ez legyen ciki. Képviseljétek ti is ezt az európai normát!

Köszönjük.

Gerle Éva és sok más futó, csak már nincs kedvünk kommentelni, mert ezekre a felvetésekre senki nem reagál

A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:

kinek tört el mije?

Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.

mi ez az angolcsoport?

Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.

forgatás?

Filmekben szereplek statisztaként és sport extraként (ahogy eddig is, de most többet).

Miért? Mert izgalmas, agyat nem igénylő, változatos munka, hívnak, és mert elég jól fizet.

Két filmben is voltam, az egyikben (scifi gigaprodukció) tíz napot, a másikban (Enyedi Ildikónál) egyet.

Hogyan kerültem oda? Regisztráltam még két évvel ezelőtt a megfelelő ügynökségeken, és figyelem az oldalakat, hirdetéseket, de fel is hívnak. Nagyon sokan élnek így, szabadon, egy-két év, egy kis odafigyelés, és beindulnak a munkák. Az izmos nő egyébként nagyon ritka.

hogy vagy? hogy bírod?

Pár hete, kb. május vége (az első statisztanapok óta) egy felfokozott, repeső állapotban élek – ha lettem volna depressziós, azt mondanám: ez a mánia, de nem voltam. Külön megkönnyebbülés a tanév vége. Az alapélmény az erdő, a napfény, a poén. Élesen értem és élvezem, ami ér: a benyomásokat, élményeket, helyzeteket a legkülönbözőbb emberekkel. Színház, ihletlöket, önmegértés, úszás, napozás, kiegyensúlyozott, stresszmentes együttlét a szeretteimmel, és olyan fajta zsongás, amelyben évek óta nem volt részem.

Csend van, az az igazi néma, de átcikkan egy pele a teraszon. Csillagos ég alatt fekszünk. A jelenetbe lép kettő szentjánosbogár. Nem rossz a bor – sem. És valami olyan minden-rendben-van-érzés és közelség van, amelynek színeiről, jellegéről a blogon már nem, viszont a készülő regényben teljes nyíltsággal írok.

Azt élem meg, erős alapélményként, hogy én vagyok én, és nem baj, hogy ilyen vagyok, sőt. És persze nem csak én vagyok a világon, és nem csak nekem vannak tökéletlenségeim – meg erősségeim se.

Magamra figyelek jobban. Nem igazodom, nem félek. Nekem ez milyen? Mit érzek? Jó ez?

Jó. Maradok benne. Ami nem jó (ez a forgatáson volt), arra nemet mondok, egyszerűen.

Ez a mámor pedig úgy lehetséges, hogy – már írtam erről, nem először mutatja meg magát a lényeg – van egy ilyen csodálatos fordított arányosság. Ez egy nagyon erős kép: egy glóbuszon vagyunk, amelynek árnyas, mocsaras felén homályos, ártani akaró alakok dühödten vernek a földbe durva cölöpöket, karókat. A túlfelén a bolygónak, ahol én vagyok, a fényben, ugyanebben az ütemben és intenzitással dús zöld levelek, hajtások, virágos ágak sarjadnak.

Jó ezen a felén.

Most érik be annak a gyümölcse, hogy nem basztam el. Hogy nem kell kompenzálnom, sikert hajhásznom, talmival beérnem; önazonos maradtam. Egy kicsit az is benne van, hogy régen én rettentően szigorú, moralizáló, öngyötrő voltam magammal, és ebből lazulok most le: jé, ilyen is van? Ugyan már, buli van. Nem kell mardosnom magam, ha a saját szempontom az első, és nem kell nekem erkölcsileg emésztenem magam, ha egyszer csak egy léhán könnyű helyzetben találom magam, mert vicces, és nem ártok vele senkinek. Ebben sem kopok, züllök – és amikor kell, tök jól képviselem magam.

Szóval tényleg olyasmiket művelek, aminek huszonévesen lett volna itt az ideje, ha akkor nem élem akkora komolysággal az értékteremtő, tanulós, anyai éveimet. Amelyek, ezt azért ne felejtsük el, jelen szabadságomat és alkotó jellegű munkáimat alapozták meg. Ezért van az, hogy ma nem kell megszakadnom a munkában, nem kell stresszelnem, pláne nem alkalmazotti munkában ahhoz, hogy az általam elégségesnek tartott szinten éljünk.

És ezért nem érzem, hogy engem bárki rángatna, hogy KELL valamit csinálni, hogy ARRA KÉNYSZERÜLÖK, hogy. Én döntök. Nem tudnak provokálni. Sem a társadalom, a nyomasztó intézmények, sem egyes emberek. Én döntök, nem megyek bele a zsákutcáikba.

És ezért panaszkodnom sem kell.

Ez az a szuverenitás, amely értékes levadászandóvá tett a netes zaklatók szemében, és ők addig fogják emelni az inger erősségét, amíg el nem érnek vele. Itt jelzem: nekem az autonómiám mindennél fontosabb. Semmi sem vicces vagy érthető, ami csöpög a gyűlölettől és hazug. Én inkább belehalok, és ez nem metafora, de én maradok önmagam. Nem alkuszom, nem játszom az ő fegyvereikkel, nem tudnak belevinni ilyen szarokba. Meg persze ki is röhögöm ezt a kicsinyes, ostoba, névtelenkedő buzgalmat, amivel tolják.

mi ez az egész?

Nem tudom. Elfajult.

Azért fajult el, mert kiálltam, mertem szólni. Azért fajult el, mert gyűlölnek. Azért gyűlölnek, mert én kimondom az igazat a szar életükről és nem hagyom elkenni, elfelejtődni, hogy miket tettek és kik ők. Nem is fogom – de végig egyenes, jogszerű eszközöket használok, nem kavarok.

Azért fajult el, mert a net ingyenes és névtelen. Nagyon kevéssé okos, rettenetes emberi-erkölcsi állapotú, mélyen sértődött, csúf életű emberek meggyőző stílussal és következmények nélkül hihetetlenül magabiztosan és rosszindulatúan ítélnek, hazudoznak, ráadásul csoportban uszulnak, ami mindent fölerősít, és nem kritikusak ezzel a viselkedéssel.

Amit sokan félreértenek: az index fórumán eredetileg nem én voltam a célpont, nem magamért álltam ki, bár beszólogattak a blogomra és ott vannak a csakazolvassa 2013-4-es trolljai is. De itt több más áldozatról és rendszerszintű visszaélésről van szó, nem egyedi esetekről vagy vitákról. Nem ismerem őket egyébként. A petíció szövegében világosan írom, olvasd el és próbáld felfogni, mert megint hullanak a jó tanácsok:

https://www.ipetitions.com/petition/tiltakozunk-az-index-forumon-zajlo-zaklatas

Senkit nem kérek semmire. Ítéld meg magad. Nem kérem az aláírásodat, ha nem akarsz bevonódni. Nem számolgatom az embereket. Ez gesztus és nyilvánosság, ennyi az értelme. Nem arról van szó, hogy te kivel vagy, állj valahova, szimpatizálsz-e. Csak, légyszi, ne okoskodj erről a témáról, ha nem tudsz róla eleget.

Nem akkora talány a közös jegyeket megtalálni a hajsza résztvevőiben. Súlyos traumák, eltorzult személyiség, ideológia, gőg, borzalmas minőségű élet, betegségek, unalom, netfüggés.

Hozzájuk csatlakozott most hű rajongóm, epigonom, Angéla. Ki hitte volna? Annyira elítélte Kozmáékat és mindenfajta zaklatást annak idején. Annyit írt, beszélt a sziszterhúdról, szolidaritásról.

És… annyira éhezte, hogy ő legyen a sztár, a vezér…

Gumiszoba többedmagával, lelkes fegyverhordozóival itt volt hatalmas rajongó: blogon és blogbulikon nyüzsgő, kezemet nyaló, napi szinten érzelmes leveleket író vazallus. Ő Adél, ő Madár, ő Horn Mici is, és ő írta a szerető blogot. Szeretném, ha ez nem felejtődne el, ha mindenki tudná, hogy nem valami külön, független valaki, aki történetesen éppúgy női témákról ír, hanem egy áruló. A részleteket sokkal régebben, az első döbbenetek idején írtam meg, amikor először tapasztaltam, mennyire hígan, bután, inkorrektül bandáznak ellenem:

gumiszoba

Akárki akármit mond, Gumiszoba innen virágzott ki, innen leste el, hogyan, mit és kiknek a körében lehet vagányul beszélni a nőtémáról, amelyet unalmas, buta és önigazoló harsányságba fullasztott. Borzasztóan vágyott ő is rajongásra, pezsgő közösségre, díjakra, sajtómegjelenésre, csak neki nem volt hozzá kvalitása, kitartása és szerencséje sem, ezért csak a személyes ugrabugrák és az élete egyes eseményei miatt lehet vele találkozni itt-ott, a blogteljesítménye miatt sehol nem.

Az a baja velem, hogy én nem hagyom az árulását elfelejtődni, és silánynak, öncélúnak, hiúnak, harsánynak tartom azt, amibe a női blogolást fullasztotta. Ez a közre tartozik.

Ami nem a közre tartozik, azt, mivel felnőtt ember vagyok, nem kifele, hanem neki írom meg.

Ennek pedig előzménye, hogy a nyilvános posztjaiban évek óta célozgat rám, beszólogat a ketogénra, gúnyolódik rajtam kb. minden második posztjában (újságíróagy, mervanéálete, nem fogok ketogént zabálni, népszerűnek mondott blogger, az internet királynője).

Mindaz zavarja, amit nem tudott megugrani. Neki én “gyomorideget okozok”, “öt éve van görcsben miattam”, és persze figyel.

Én meg élem az életemet.

Ez a blog soha nem lesz barinőzés meg hányóhely, pletykaközpont. Nyomatékosan kérek mindenkit, hogy ha nem érdekli a blog lényege, a téma, a minőségi szöveg, az elemző hajlam, akkor ne legyen itt.

Aki nem érti, aki eltávolodott, az azt gondolja (meg is írja), hogy én becsavarodtam, megőrültem, megváltoztam.

Én úgy látom, nekik vált egy kis felbuzdulás után kellemetlenné vált a könyörtelen igazság, mert nem tudtak az életükön változtatni, illetve ők értették félre, mi az én szerepem. Én nem változtam. Én írok. Egyre kevésbé alkuszom, egyre tisztábban látom a hazugságot, és sosem voltam még ilyen felszabadult.

Már nem vagyok leszarós-megértő rút maszatolásokkal szemben, mert bazmeg, tök világos, ki miért magyarázza a szarait, ne ködösítsünk már.

És már nem lehet engem sajnálni. Nem hozom a szomorú, egyedülálló anya szerepét, aki pont olyan, mint ti, mert nem vagyok pont olyan. Nem vicceskedem, hogy jaj, milyen nehéz nekem, mennyit kell küszködnöm. Persze hogy utálnak a középszerűek meg a bukottak. Onnan én is utálnám magam. Ha depis volnák, ha nem jött volna össze az anyaság, egészség, önmegvalósítás.

Előbb-utóbb mindenkiből kibomlik önmaga, nem rejtegethető, elfojtható. Harmincöt-negyven fölött már biztosan nincs vetítés, megmutatkozik az igazi én. Akkorra már, ha arra születtél, kreatív leszel, megcsinálod a tutit, ha benned volt. Nem leszel tüchtig Hausfrau, ha semmi ilyen hajlam nincs benned, nem leszel a gyereked személyi asszisztense, sofőrje, menedzsere, szobalánya és pszichológusa egy személyben, mert így nem lehet élni, ha mást is akarsz az életedtől. Nem leszel alkalmazott, feleség vagy idős szüleid szolgálója. A másik lehetőség a kibomlott önmagad helyett, és sajnos, a többség ezt választja, hogy kifele helyes életet, szerepalapon élsz, igazodsz. Ez esetben száz százalékban toxikussá válsz, és erre jön még a klimax, ami senkinek nem könnyű, a vége pedig minden esetben az, hogy másokat gyűlölsz a rossz érzéseidért, téves döntéseidért, emberileg eltorzulsz, örökké hazudsz, és ebbe bele is betegszel. Ez Gumiszoba története és motivációja, és, megszakad a szívem, de a szerelmemé is.

Amúgy kettő kommentből kiderül, hogy Gumiszoba fél tőlem és figyel engem (valójában a saját múltjától, silányságától fél), és hogy az ottani kommentelők egy kukkot nem értenek a szövegeimből, nem érdeklik őket a témáim, de azért utálnak. Most erre mit mondjak?

Kérlek, kedves olvasóm, újra és nyomatékosan: ha nem érzed elsőre, hogy a fórumos kavarás nagyon gáz (nem azért, mert most rám zúdul, hanem általában), ha nem érted, mi történt, ha nem ismered az előzményeket, ha “szerinted mindkét fél benne van”, akkor a közhelyes okoskodással ne fárassz engem, mert unom, megvetem.

Nem nézem, nem olvasom, mert az én agyam és életem ehhez túl értékes, illetve kíváncsi sem vagyok, de írják nekem szörnyülködve (és, sajnos, álszörnyülködve is), hogy mik mennek most.

Az énmárkák építését mint jelenséget én nem bírálom. Általában azt gondolom, hogy nem szerencsés “juj, mi ez már megint” módon, morálisan tekinteni a létezőkre, mert ebből az attitűdből az lesz, hogy nem érted, mi van körülötted, nem lesz fogalmad arról, amiben élsz (aka megöregedés, beszűkülés, korlátoltság). Ezt egy blogger nem engedheti meg magának – de egy “sima” gondolkodó ember sem.

Tehát: értem, hogy sokan építenek énmárkát, és ennek szerepét, célját is. Nem tartom ördöginek ezt az egészet (ahogy a sorozatokat sem, ez fontos, annak ellenére, hogy az időmet, figyelmemet értékesebbnek tartom, mint hogy rájuk függjek).

Korunk egyik jelensége ez is: a personal brand. Mi ez az egész? Hogyan kezdődött? Hogy működik? Mik a visszásságai? Kérdezi az újságíró, és utánajár, megfigyel.

Amit én szóvá teszek: minálunk Magyarországon rettentő ügyetlenül zajlik ez (is). Gondoljátok már át, miben hisztek, mit képviseltek! És akkor az legyen.

Netes és médiaszereplőknek felépítenek egy személyes brandet, ők maguk vagy a mögöttük levő szerveződés. Ez egy tudatos folyamat, vannak neki szempontjai, kritériumai, technikái, tudománya, tanulságai, ára is, tehát nem csak az van, hogy a nagy önmegmutatási késztetésben írom magamról, fotózom, amit gondolok, ahogy esik, úgy puffan.

(Mielőtt bárki megkérdezi: én bloggerként nem építettem énmárkát, mert az megnyesné a szabadságomat. Nem is élvezem az énmárka, az üzletté tett önkifejezés előnyeit. Én valóban azt írom, ami épp eszembe jut, nincs konkrét célom, és nincs követőszerzési, számolgatási kényszer sem rajtam, nem tett belém senki pénzt, nem vagyok hirdetési felület, nem termel bevételt az, hogy mennyire vagyok szimpatikus, elfogadott vagy épp botrányos. Én ennél eggyel, sőt, kettővel amatőrebb vagy szabadabb vagyok. Tehát nem magamat hasonlítom össze velük.)

Figyelek egy sor olyan netes szereplőt, aki sokakra hat. Életmódváltó beszámolókat, dietetikusokat, stylistokat, vegán gurut, aktivistát és még sok mindenkit.

És időnként feljajdulok, és azt szeretném mondani nekik: soha nem lesz érvényes üzenet az, hogy szarul vagy. Akár deklarálod a nyomort, akár harsány ruhák, utazások, lokálban lőtt szelfik mögé rejted, ez nem működik. A nyomor, a vekengés, a szarul kinézés, az elhízás, a rossz életminőség, a saját vállalt céljaid meghekkelése sosem lesz szexi. Erkölcsi tartalma sem lesz. Mindez a pszichológusodra tartozik. Nekem ne akarj emberi meg gyarló lenni, hanem csináld, amit ígértél.

Ha énmárkát építesz, ami ugye egy tudatos, céllal bíró folyamat, az nem lehet a te számodra terápiás célú meg önbizalomerősítő.

Ami komolyan szemöldökfelszaladós: mindig az van, hogy kijelentik nagy önbizalommal, hogy ők csinálnak valami fontosat, példaértékűt. Juj, most aztán fittek lesznek vagy művészek; legyőzik a betegségüket, startupot indítanak, vagy vegánok lesznek. Ebbe beletolnak egy csomó energiát, infókat osztanak meg a témáról, motiválnak, tanácsot adnak, szépen lefotózzák, állandóan ezen pörögnek. Aztán telnek a hónapok, csökken a lelkesedés, visszatér az, ami a lényegük: a tökéletes középszerűség. Pont olyanok, mint mások. A feladók. Ebben mi az érdekes?

Mi mást tehetnének? Játsszák el, hogy nem adták fel? Dehogy. Hanem ne adják fel.

A Forbes, a kapitalizmus e siralmas reklámfüzete (G. megfogalmazása) másfél évvel ezelőtt csinált egy összeállítást Magyarország legbátrabb embereiről. Volt köztük, aki coming outolt, de olyan is, aki hagyta elveszni sporteredményeit, és simán elhízott.

Mert nem csak a lobogás fakul, hanem belebuknak. És akkor előveszik, ugyanezzel a megható harsánysággal, hisztivel, hogy ők is emberek, ők is botladoznak ám, nehogy azt higgyük (egyébként nem hittük, tudtuk, hogy felszínes az egész vállalás), de nem az a kudarc, ha elesel, sőt, az maga a siker (már ilyen mém is van), és mindig fel kell állni… Lehet velük azonosulni. Az átlagos netező, akinek csak szalmalángjai vannak, ha egyáltalán csinál bármit, pompásan tud velük azonosulni, mert a lelke mélyén gyűlöli a valóban kiválóakat. Az énmárka-figurák pedig sorolják a mentségeiket, magyarázkodnak, műmeghatnak, még több utómunkával tesznek fel még soványítóbb képeket. Ezt is eltanulja az egyszeri ember: ő se tökéletes, látod?

Csak komolyan kéne dolgozni.

Ez a bajom velük. Mennek a nagy szövegek, a leereszkedés, a menőzés, a hálás vagyok, hogy részt vehetek ebben a projektben és csodálatos embereket ismerhettem meg féle sunyi dicsekvés és nyalogatás, és közben egyszerűen önmagukhoz is kevesek: nem azt élik, amit képviselnek. Nem élik a jó kinézetet, az ízlést, a magukkal való törődést, a böjtöt, az egészséget. Amit vállaltak.

És az valahol nagyon csúnya játék, hogy azzal legitimálom a netes jelenlétemet, hogy én az egészségért, másokért, a prevencióért dolgozom, lám, hírességek is velem vannak; segítek az embereknek, ügyet képviselek (legitimálni eleve azért kell, mert amúgy tökéletesen középszerűek a képességeim! különben a teljesítmény beszélne), de várjatok, a mondat folytatódik: miközben vedelek, vagánykodom, félrekajálok, és csak akkor edzek, ha arról fotó készül, ha őrült jól néz ki a szettem, ha életművésznek gondolom magam, tökéletesen konform stílusban, vagy ha híres ember van velem.

De még az sem okés, hogy mártírt játszom, hogy milyen kemény meg kitartó vagyok, miközben a seggem alá tolták a teljesen átlagos edzést, csak oda kell mennem. Amikor privilegizált emberek hisztiznek, hogy egy óra sport, öt kilométer futás mennyire kemény. Fúj! Legalább ne az egészséges életmódot akard képviselni ilyen alacsony standardokkal.

Megmutatni, hogy kövér vagy, nem bátorság, és még ezen felül is rettentően nevetséges, ha közben beszólsz a kockahasra meg a tökéletes testekre.

Eljátszani, hogy te lázadó vagy és leszarod, miközben kínosan követed a trendet jól kinézésben, eszmékben, életstílusban, eredetinek állítod be magad, miközben lelested amerikai instákról, és pont akkor vagy szexi és zero waste és minimalista, amikor kell… ez bizony gáz.

Hirdetni a testi-lelki egészséget, “segíteni az embereknek”, miközben te magad nem haladsz semerre ezekkel a módszerekkel (vagy ezek a módszerek betarthatatlanok, alkalmatlanok?), sőt, nyilvánosan hízol a duplájára, és ezt az egészet fizetett együttműködésként tolni… rettenetes.

Amikor épp béna vagy, akkor azonnal előveszed, hogy te is csak ember vagy, küszködsz, elbuksz Ja. A középszerűséget, sehova se tartást, divatoknak való behódolást feldíszítve, szétvagánykodva rásózni a közre, merő szereplésvágyból és haszonszerzésből… A tipródásod pontosan olyan, mint azoké, akiket tanítanál, segítenél, csak profibban fotózod le, és pénzt keresel az igehirdetéseddel.

Az üzenettel felelősséged van. Milyen alapon és jogon “beszélgetsz” meg adsz tanácsot, mikor süt rólad, hogy bebuktad az életet?

A profi önmegjelenítés nem jelentheti azt, hogy teherletevésre, vigasztaló narratíva gyártására használjuk a nyilvánosságot. És aki szerint ez a tökéletesség hajszolása, vagy én azt mondom, hogy nem szabad hibázni, annak igen alacsonyan van a mércéje.

Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.

Ilyen volt:

Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:

A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, aemly meg akar érteni mindent, és ritkán ítél morálisan.

Ugyanakkor a statiszta, és így az én személyem is, a legalja: hozzá – mint egyedhez – alkalmazkodik a struktúra a legkevésbé. A lényege, hogy ő nem is egyed. Statiszta nélkül nincs film, mondják mindig, rendezőtől idézve, magukat vigasztalva e napszámosok. Ez jól hangzik, ugyanakkor a filmben nem gerleévára van szükség, hanem bárkire, pontosabban egy létszámra. Mi nem egyediségünkben számítunk, hanem létszámot alkotunk: 27 darab 25-45 közötti, arányos alkatú, hosszú hajú nő, például. Vagy épp kisportolt katona. Felcserélhetőek vagyunk, nem omlik össze nélkülünk a film. Amennyiben erre mégis volna elvi lehetőség, lemondunk e jogainkról előre.

Várunk, füstben aszalódunk, több grammnyi festéket cipelünk vagy épp megszabadítanak minket esetleg ötkilós, merev páncélt viselünk a 45 fokban. Harmincszor is végigcsináljuk ugyanazt a pár másodperces, monoton tevékenységet, ami lehet, hogy gördülékenyebb, de akkor már egyáltalán nem élvezetes. Az ember azt hinné, ha igazi filmszalagra forgatnak (Enyedi Ildikó), akkor nincs ennyi fölös ismétlés, de igenis van, nem spórolnak különösebben, és talán nem is fölös, ők tudják csak, mint változtatnak, hányféle anyagból vágják össze a jelenetet. A dallamok, amelyek ilyenkor komiszul bekúsznak a tudatodba, zaklatott álmodban is veled lesznek.

A statisztálás szakképzettséget nem igénylő munka, papíron segédszínészet, ennek megfelelő bérezéssel, de van túlóra és van néha extra többlet, a sport extra, az nem rossz pénz.

Sorstársi, nehezen feledhető, bár időleges szövetség kötődik, és ehhez nem kell nagyon érzelmesnek vagy kedvesnek lenni: a közös szívás, az ebéd, a feladat, az egyenrangúság, az összmunka, a fáradás a statiszták körében összehoz. Ebben egyszerre van jelen a véletlen találkozások könnyedsége és az az élmény, hogy együtt vagyunk valami nagy és fontos történet részesei, és ez nem felejthető, mert a produktum megőrzi, a jelenetre és felvételének körülményeire akkor is emlékszünk, ha sehol nem látszunk benne.

Léa egy zseni: tündökletes, atipikus és európai, ami nekem nagyon fontos.

Van, hogy át kell haladni a közelről kamerázott főszereplő előtt. Van, hogy vele van interakció. És van, hogy ezerötszáz katona egyike vagyok, többszörözik a figuránkat (3D-s szkenneléssel), vagy valós számú, de gomolygó, alaktalan sokaság, nevetés, szipkáscigaretta-füst, felvillanó fehér ruha.

Nekem ez az élmény, hogy valami jelentősnek a részese vagyok, mindkét filmben erős, de persze azért, mert mindkettő nagy szabású, gigaköltségvetésű alkotás. Limonádéban, sorozatban, tapsolóembernek nemigen voltam, talán egy forgatási napom volt tavaly, sorozatban, és ott nem is éreztem ezt.

Nagyon vicces emberekkel lehet találkozni. Vannak nagy összejövések, emberi egyezések, és van az Uramisten-élmény. Van, akinek a neveltetése, közege irritálóan más. Van sok ambíciózus fiatal. Vannak rettentő nyomakodó, gőgös emberek, picike szerzéseikkel indjárt lefele beszélők. Van a rutinos statiszta, aki löki a szöveget, nagyon sokat beszél a múltjáról, élményekről, öreg rókának mutatja magát, mindenkit ismer, és kizárólag magáról tud beszélni, mindnekinek ugyanazokat a kiszínezett sztorikat. E közegben és a forgatási szituációkban nagyon jól megfigyelhető a férfiúi jogosultságérzet, a jelentéktelenség motiválta fontoskodás és a hárdkór mansplaining. Kurva fárasztóak.

És van rengeteg, de rengeteg műanyagszemét.

Szerdán egy elég makacs, hatalmi helyzetű rámakaszkodás, nyomakodás célpontja is lettem, egészen pofátlan, kíméletlen és vigyorgós volt, és egész nap elkísért. Akkor tizenhat és fél órát voltunk bruttó, minimum tizenegyet nettó. Tanácstalan és szomorú vagyok, és hiába tudom, mit kéne tennem, nem visz rá a lélek. Beszélgettem Antoniával, rendet tett bennem.

Mondén a hajam, kavarognak fáradtságok, élmények, forgatási és más érzések most. Nagyon el voltam kenődve csütörtökön, mocskosnak és tehetetlennek éreztem magam, pedig én ismerem ezt: a jelenséget, a jogaimat, a hatásait is, és mégse véd meg a tudásom. A férfi nem aljas, nem gonosz, csak rettenetesen egózik és buta. Nem hiszi, nem tudja, hogy a nőnek ez rossz, de nem is érdekli. Amit tol, az egy kötött forgatókönyv. Nem ő a szerzője, nem ő írta a sorait. Én viszont személyesen élem meg, ami ebből nekem jut.

Hazatértem ebből, rágódtam rajta egy kicsit, aztán a csütörtököt és a pénteket végül emberileg és élvezetekben kimaxoltuk az enyéimmel, voltam jégszaunában, este zene szólt, csend volt, összebújás. Csillagokat néztünk meg filmet; tollaslabdáztunk, bélszínt ettünk, tatárbifszteket, ezeket mi készítettük, és földig érő ruhában eggs benedictet.

Ma nyárban ringatóztam, főben és forró kövön, és a feminista angolunkon voltam. Holnap, kicsit vezekelve, egészen magamban és hosszan fogok futni. Aztán konditerem, egész nyáron.

Barna vagyok, nyárillatú, lüktető, mindenen túl és mindennek ellenére nő, és nagyon, nagyon szép ez a nyaram.

ez is meglett

boldog szülinapot!

Amikor még összevissza élsz, ifjan és spontánul, nagy nyüzsgésben, és az életednek, melyet ekkor még jövőnek hívunk, a keretét építed, vagy épp démonokkal küzdesz, szerekkel, ottragadásokkal, belecsúszásokkal és szívzűrökkel, az identitásoddal,m vagy a gyerekkorodból menekülsz, vagy a megélhetésért túlterhelten dolgozol, akkor ez az élet annyira sodró, téged pedig annyi hatás ér, annyira nem tudod még, mi a te értékrended, annyira fontos, hogy mások mit akarnak, hogy inkább csak reagálsz, a világ nagy svédasztalát nézed. Válogatsz és sóvárogsz. Nem is éred föl. Élvezed vagy menekülsz, de még nem merül fel ez a kérdés, az életed önálló alakítása. Később, amikor kialakult, hogy körülbelül ki vagy, ki lehetsz, mit dolgozol, mi a fontos, van már családod vagy épp nincs, de ez már véglegesnek tűnik; egyedül élsz, macskád van, megszeretted a dzsesszt, szóval, késő harmincas korodra biztosan megjelenik a tudatosság és a kérdés: hogy akkor te hogyan élj.

Ekkor már aktívan kell alakítanod az életed (jaj annak, aki még ekkor is csak reagál és a szerepe határozza meg a tetteit). Van már szabad kapacitásod, mi több, megadatik az unatkozás luxusa, szabadidő, pénz is, és innentől élesen merül fel, hogy mibe csatornázod be az energiáidat.

Mert aki rosszul csinálja, nem érti, mi a tét, az összeroskad és van olyan is, hogy előbb csak céltalan, aztán meg gonosz lesz.

Ha rászoksz béna tevékenységekre, ha egy pillanatra is elhiszed, hogy na, ez az élet!, miközben csak kivagyiság vagy pótcselekvés, abban nagyon komolyan el tudsz romlani, mint azt látjuk.

Van, aki PASIZIK. De mint valami vallás követője, úgy. És lázadónak érzi magát ettől. Ú, ő most végre él! Neki szeretője van. Most már hadd szóljon! Volt eleget jóságos. Amúgy az ő dolga, persze, csak szomorú látni, amikor játsszák a dívát. És ahogy ennek semmi,de semmi köze a mély emberi kapcsolódáshoz, szerelemhez. emberek egymást használják. És diadalmasnak és szexinek hiszi magát a kétségbeesés.

A reménykedés, a de jó lenne egy pasi, a társra vágyom című műsor, miközben te magad még mindig nem (és egyre kevésbé!) vagy teljes lény, szétzilál és kiszolgáltat. És ezt megérzik, és játszani fognak veled, használni, te meg kérdezheted, hogy de hát mi a baj. Egésznek lenni egyedül, és aztán ezt megosztani, hagyni megtörténni az emberi közelséget, ennek a gyönyöre és teljessége összehasonlíthatatlan a kétségbeesett, hiú, kodependens, ugye-vonzó-vagyok? műsorokkal.

Van, aki külsőségekre fordítja a becsatornázandót: helyekre jár, eszik, utazik, és ott szelfizik, mutogatja, és ezt halmozza mint high life-ot. Ezzel mondjuk nem árt senkinek legalább, de értékrendileg azért kínos ez is. Főleg ha közben szarul van lelkileg, és nem vigyáz a testére, úgy “él jól”. A testre vigyázás igazi gyakorlata, amelyet el szokás mulasztani, bizony nem fotózható jól. Olyasmi tud lenni, mint ha zokognánk a pszichoterápián. Azt se lássák, nem virulás. Nagyon meg kell érte szenvedni, igazán, csapzottan ránézni javítatlan kinézetünkre. Na de az eredmény!

Van, aki elkezd harcolni az öregedéssel, ezt persze mindannyian tesszük, de ha ez kötelezően körmös és bőrabajgatás, sminktetkó meg a többi, az nagyon, nagyon szomorú és drága üzem. Most látok a teremben sok ilyen nagyon gazdag, úgynevezett jó karban levő, középkorú nőt, és ajjaj. Teljesen egyformák.

Van, akit beszippant az ezotéria, a tanítók, látók. Embertelen pénzeket el lehet erre költeni, és hogy van ez, miért kell másvalaki, belül nincs semmi? Miben hiszel te, mit érzel, mit gondolsz?

Van, aki az anyaságba borul bele: mindent értük, nem lehet eléggé. Szervez, intéz, főz, sofőr, pszichológus, szponzor, menedzser, szobalány egyszerre. Hökkenet, mert eléggé életképtelen gyerekek lesznek ebből, meg aztán hol a francban van ezeknek az apjuk?… És hát amikor megnőnek, nagyon fog hiányozni a nőnek ez a sok nyüzsi, és akkor lesz igazán szar. Ha nincsenek ott, azért, ha sikerül rájuk ülni, azért. És mert annyi jó energia fért volna el máshova.

És hát mindenkinél, akinek annyira nincs saját élete, hogy ráfeszül a netes butaságra, a telefonnyomkodásra, a nametest típustól a béna szelfik prezentálásán át a netes agresszióig. Meglepő, mennyire nem érzik a határt. Mennyire fontosnak gondolják a véleményüket, ítéletüket, és micsoda késztetésekből írnak.

A korosztályom nőtagjainak, a hozzám hasonló életmódúaknak tehát változatos válaszaik vannak. A legkülönfélébb módokon csatornázzák be az energiát.

Te viszont már a fiatal éveidben is tudatos voltál. Terveid voltak, aktívan választottál, döntöttél. És ezért te nem leszel kínos negyvenes.

Mertél nemet mondani a kötelezőre. És a szakmádban lépni, váltani, a szabadság irányába, ki az alkalmazottságból, olyan határozottsággal, ami inkább az idősebbekre jellemző.

És hogy éltél, eleget, nem lesz majd hiányérzeted. Nem lesz kirobbanó feszültség az élet hiányából, ha családod lesz.

Meg hogy sportoltál. Az ifjú hamvasság nem volt felmentés, toltad keményen. Ez pedig befektetés a következő évtizedeidbe. És élmény, és poén és barátság!

Később nagyon nem lesz mindegy, hogy a fölösleget hova teszed. Azon kívül, hogy már dönthetsz, ott van a felismerés is: nem élsz örökké. Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld.

Mit kezdesz a hiánnyal, hogy elmentek az évek, és lesz-e még valami? Mi van, ha annyira szabályosan, kanyarok nélkül, jóságosan éltél, hogy negyven fölött merül fel: akár lehetek rossz is?

Jobb az, ha nem olyan későn és nem egyszerre jön az a sok meg nem élt vágy. Vagy a lemaradtam érzése.

Illúzió, slágerszöveg volt-e az alapja annak, ahogy a szerelmet megélted, vagy figyeltél tényleg arra, hogy mi van, és tudtál bátran úgy élni, hogy az neked, nektek legyen jó?

Van hang a fejedben? Nekem sajnos van, és igen erőseket mond. Morálisan. Bánt, ítél, nem szeret. Van, hogy kiröhögöm, mert annyira ósdi: ha én ezt meg azt betartom, azt ki írja jóvá, kinek lenne jó? Csak nekem volna rossz, ha nem. Az elvek, az ideák nem arra vannak, hogy elrontsuk a mókát. Ezt Antonia mondta egyébként. A fogalmak, a nagy szabvak nem az uraink, hanem a szolgáink (angolul jobban hangzik). Van, hogy vitázom a hanggal: én vagyok a fontos, hallod? Én. Nem az elv és nem is a másik ember. Az a dolgom, hogy teljes életet éljek! Lehetőleg nem bántok vele mást, de ez itt az én életem.

Miben, hogyan élted ki eddig a tehetségedet? Felismerted-e, mid van és hogy a te dolgod kitalálni, mit kezdj vele, hogyan lehet belőle munka vagy alkotó hobbbi? Szerencsés, aki annyira művész, hogy ez nem is kérdés; szerencsés, aki árad, akiből dől a szó, a zene, a tánc, mert a valóság olyan boldogságos vetületét ismeri, amelyet mások nem.

És hogyan alakítottad, hagytad alakulni az emberi kapcsolataidat?

Szükséged van-e ingerkeresésre? A történjen már valami, a tétlen napok elzüllesztenek.

Kedves jó barátnőm, ha szólíthatlak így, még csak harminckettő vagy. Ugye? Vagy huszonnyolc, vagy harminchét.

Ezek metaforák. A lényeg, hogy van még időd.

De a metafora nem tágítható a végtelenségig. Most még vannak választásaid. Azt látom, hogy a negyvennégy évesek nem hoznak már jó döntéseket. Ott már kényszerűek a reakciók.

Állj meg néha, nézz rá az életedre, tedd föl a kérdéseket. Ezt akarom? Az én lányom, ha lesz, egy ilyen nő mellett boldogabb nő lesz?

Nem szeretném elvenni a reményt senkitől, de van, amit jó meglépni, megelőzni, megőrizni  időben, még a harmincas éveidben.

Most még termékeny vagy.

Most még előtte állsz a gyerekvállalásnak, vagy fiatal anya vagy.

Most még úgy kezdhetsz sportolni, hogy az öröm, kaland, kíváncsiság, szárnyalás, és nem a menthető mentése vagy súlyos károsodásokkal szemben folytatott, kínlódó harc. Most vigyázz magadra, hogy később is legyen mire vigyázni!

Most még nem vagy beleragadva egy évtizedes, lehúzó párkapcsolatba, amelyben már csak rossz döntések vannak.

Most még érdemes elkezdeni egy új képzést, akár pályát.

Ne menj ezoirányba, és ne költs erre pénzt.

Ne legyen emberiérzelem-pótlék állatod, mert eltorzít.

Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget tárgyaknak: smink, lakberendezés, bulihelyek.

Ne dőlj be a divatos trendeknek, ha nem következik a gyakorlatuk a legmélyebb értékrendedből.

Ne szólj le olyat, amit nem csináltál, nem ismered, csak azért finnyogsz miattuk, mert egy kicsit bosszant, hogy más meg igen, és élvezi. Ne tűnj ünneprontó varjúnak.

A valódi önfejlesztés: kultúra, kreativitás, sport, emberi kapcsolatok és a szolidaritás.

A blogger összegez és levonja a tanulságokat.

A ketós folyamatomban, tudatosságomban több éves távról beszélek most: 2015 márciusában kezdtem bele a nagyon szigorú ketóba, amelynek kb. másfél év után már egy kissé fellazított, de továbbra is ketónak nevezhető formáját éltem. Az elmúlt időszakban pedig az történt, hogy megírtam a könyvet (december és február között), és egy kicsit kiégtem, elfáradtam.

Mindent tudok már, mindent el is mondok, és pezsdítő, hogy ebből igazi könyv lesz (kiadót váltottam, fölfele buktam, és februárban jelenik meg). Tök izgalmas az elmélet meg főleg a böjt és az OMAD (One Meal A Day, napi egyszer étkezés), de én magam a gyakorlatban, három és fél év után egyre kevésbé voltam ketó. Most már gyógyuljanak mások.

Persze, nem féltem a zsírtól továbbra sem, az ember megszokja ezt. Toltam a halat, zöldséget, húst, tojást, vajat, és nem kezdtem müzlit enni, de nem kerültem el már annyira eltökélten a szénhidrátokat. Elleptek a fagyasztott bogyós gyümölcsök, később a frissek is, mértéktelenül. Edzés előtt banán. Meg a gyerekek miatt egy kis otthagyott krumpli, tészta – és a legnagyobb jóság, a Brót ardenni kenyere. Melegszendvics. És rizs (ez szakemberi ajánlásra), de ebből is sok, több. Ezek voltak, heti két-háromszor, sőt, néha fagyi, és csoki. És inkább hetvenes, mint nyolcvanötös. Házi süti, almás pitéim, linzereim, egy-egy palacsinta – ezt persze mértékkel. G-vel is folyton főztünk valamit.

Egyébként azt éreztem, kicsit megnyugodva, hogy normális ember vagyok, aki nem magyarázkodik, hogy jaj, ő olyat nem kér, meg ne legyen kenyér mellette, meg aki ketós receptekkel pancsol (ezt amúgy nemigen csináltam korábban sem, valahogy nem szeretem a trendi, instagramos jellegét, és az időt is sajnálom rá).

Tehát visszakúszott az életembe a szénhidrát. Közepes mennyiségű, nem magas, és nem a legszutykabb, de azért ez így már low carb se volt, nemhogy ketó. Egyszerűen nem akartam többet agyalni. Egyszerű, magától értetődő életet akartam. Sose marcangoltam magam, mert a lényeg stimmel.

Peter Attiára gondoltam: ő is kiszállt négy év után a legszigorúbb verzióból, mert normális volt a testsúlya (mi több, ami neki van, az álomtest (a blogger itt kicsit gondolkodik, és betesz egy nem-tárgyiasító linket:)

, és gyógyultnak nyilvánította az inzulinrezisztenciáját.

És ebben az időszakban mondjuk egyharmaddal kevesebbet edzettem, nem olyan intenzíveket és ritkábban is, a nagy tavaszi futások (négy versenyen voltam: 15, 10+5+2, 21,1, 21,1 km-ek) miatt is. Ez kb. heti három edzést jelent, előtte évekig az 5-6-7 volt a jellemző, és durva többórásak. Kicsit mintha átadtam volna Eszternek a stafétát: vele csináltam az interjút, ő volt az igazán feszes a közös képeken, ő csinálta a ketós tesztüzemet: mit lehet elérni három hét alatt, ha komolyan veszed. Mit ne mondjak, sokat. És ő lett az edzős csoportban a példakép.

Na és ebből mi lett? Hogyan változott meg az én testem, a formám a lazulás és kevesebb edzés hatására, de még mindig sportolva, nem túlkajálva?

Bőven a fittség határain belül és nem túl nagy elmozdulással, de lényegében ezek történtek:

izomleépülés,

combra, fenékre hízás (ösztrogénes jellegű, narancsbőrös),

hasi (zsigeri) zsír, vastagodó derék,

sőt, minimális csonttömeg-vesztés is.

Ami a számokat illeti, ilyen volt tavaly ősszel a helyzet. Testsúly: 75,4, zsír 12,9 kg (17,1 %), izom 59,4 kg.

De volt egy időpillanat, 2018 júniusa, amikor az izomtömegem 63,1 kiló (a TANITA mérés ben ez azt jelenti, hogy nem csont és nem zsír),a zsírom mindössze 9,2 kg (12,2%), 75,6 kilós testsúllyal:

Igaz ugyan, hogy a TANITA-n hidratáltság, a glikogén-leürítettség, a napszak, az edzés előtti vagy utáni állapot is több kilónyi különbséget tud okozni, de nem erről van szó. Akkoriban folyton (és másfél éven át) a Reedbe jártunk, heti 4-szer is, és ott komolyan, nagy súllyal, egymást hajtva edzettünk. Ennyi a lényeg.

Terveztem én ősszel, hogy na, megyek DEXA-ra, most majd újra tónus és kockahas lesz, mi az nekem, könnyűség, akrobatika, hajrá, de eltelt háromnegyed év, és nem történt meg a kattanás. Csak éltem, főleg írtam, színházaztunk, barátkoztam, és csak mellesleg, megszokásból edzettem. Soha nem álltam le. A mélypont a június volt, amikor volt vagy tíz forgatási nap, akkor tényleg alig tudtam (és akartam) edzeni.

Ilyen lett most, tehát 2019 júliusában a TANITA, és ekkorra én már, néhány nap alatt fogytam négy kilót. Testsúly 72,4, zsír 13 kg (17,9 %), izom 56,4 kg, és a zsigeri zsír a korábbi stabil kettes helyett hármast kapott (ez a bal oldalon van, ahol average-high-very high a skála):

És még: a törzsön 6,2 kg zsír és csak (ezt levágtam sajnos) 31,5 kg izom, míg a tavaly júniusi állapotban 2,5 kg és 35,6 kg volt ez a két adat.

Pedig a BMI-m most normális (24,2), és mindenki mondja, milyen vékony vagyok. De rosszabb az összetételem.

Egy kicsit csökkent viszont a bal karom izom-zsír aszimmetriája, és megszűnt a bal lábamé mind az izmot, mind a zsírt tekintve. A lábaim kevésbé zsírosak, mint voltak, de arányaiban meg nem okés, mert sok izmot vezstettem onnan (ez az aló ötszögeken látszik az ábrákon).

Mindez, teszem hozzá, bőven fitt: az izomtömeg normálértékei az én magasságommal 41,3-52,3 kg volna, a zsíré 17,7-30,5, még úgy is, hogy a beállítás athletic típusra van, de azért a TANITA átlagemberekre gondol és erős engedményeket tesz a negyven fölöttieknek.

Valószínűleg a futás sem csak zsírt éget, van ott izomveszteség is.

Hát én úgy kezdtem újra a ketót – lényegében a szénhidrátforrások elhagyásával -, mint a kisangyal. Mert nem szeretnék ebbe az irányba tartani. És ha edzek, akkor látom magam nem-előnyösen, nem szép ruhában, viszont csapzottan, tükörben, más testek között, és az fontos élmény. És szükséges, nem hagy belefeledkezni a deszépvagyok állapotba, mert összecuppantós, hasat takaró, mellet helyén tartó edzőcuccokban könnyen érzed, hogy jó ez így. A meztelen igazság sokat segít, ezért fotózom magam napfényben, minden ragyámmal.

Hova lett a vállam? A súlyzózásban most a hasra, vállra, mellre és a fenékre koncentrálok.

A régi váll. 2017 márciusa. Jó, bedurranva, de azért…

2017. június

Ha elgondolkodom ezen a változáson és a tendencián, akkor bizony az a tanulság, hogy az ember, még a kíváncsi, elkötelezett, sokat bíró ember is, valahogy lassan, sunyin skippel ki mindenből, ami melós. A gravitáció bizonyosságával. Meg annyi mindent csinál amúgy is. Meg mert elveszett az edzéseknek, a tudatosságnak az a mámoros újszerűsége.

Most az újraketó könnyű: nincs keto flu (ami adaptációs tünet, kellemetlen mellékhatások, fejfájás, nyűgösség, izomgörcsök), ismeri a testem, van király alvásminőség, éber tudat és sok edzés.

Ami szuper: sok futás, nehéz súly mellett sincs soha semmi sérülés, ártalom, még mindig nincs. Semmi sem fáj. A lábujjmizériámat más fazonú, fél számmal nagyobb cipő oldotta meg.

Szóval megint, mint annyiszor, becsapós a cím: mégis ketó. Nincs jobb.

A pajzsmirigyemet is megnézettem, stabilan gyógyultnak számítok.

Ez a kicsit izé jelenlegi formám viszont sokkal boldogabb, leszarósabb, önfeledtebb, mint azok a nagyon hűbazmegek voltak. Miket edzek most?

Erdei futás. Úszás (mell, lassú, rekreációs), és tanulok megint edzővel gyorsúszni. Alkalmanként jóga. Teremben súlyzózás.

És jégszaunázom, és rendszeresen, de kevesebbet szaunázom. Napozok.

Miket eszem?

Például ezt. Sajtmártás pár kolbászdarabbal színezve (tejszínben felfőzött kétféle sajt), egy grillezett paradicsom, három kis darab csirke grillen, két fej gomba, benne kolbász, mangalicazsírban, újhagyma, paprika, uborka.Másnap két virslit sajttal a réseiben grillezve, és tuizenöt deka hasábokra vágott édesburgonyát, arra is sajt, grillen. A zsiradék mangalicazsír. Bors. egy paradicsom, oreganó. Tejföl és tejszín keveréke. Huhh. Nem nagy térfogat, de komoly zsírlöket. Mindezt 17 óra böjt után, egyetlen étkezésként.

És steaket, egyre gyakrabban, és annak 20-30 deka az adagja. Elhagytam a desszerteket, az olajos magvakat, a csokit is.

DEXA is jön majd, de mivel drága, egy kicsit még gyúrjuk a formát, és majd írok róla (augusztus 2.). Legalább TANITA-ra mindenkit biztatnék, ébresztő tud lenni.

Ha érdekel a ketó vagy edzős írások, és még nem unod, itt nézz szét:

csakazolvassa.hu/tag/ketogen

csakazolvassa.hu/tag/edzes

Egyébként Peter is visszatért a ketóba, sőt, megcsinálta a nothingburger kísérletet: egy nap ketó, egy nap teljes böjt, egy nap ketó. Méri a vércukrát, inzulinját, és terjeszti az eszmét, itt:

The Peter Attia Drive Podcast

Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.

Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Az a ritka nap van, hogy nem velük alszom, sőt, úgy surrantam haza éjjel. Figyelem az időt, mert okosan kell a reggelnek telnie, menni kell majd, és elfogyott a kapszula.

A kutya már jelez, bejön mellém (ezt csak engedéllyel teheti, nagyon érzelmes újabban). A szomszéd telken már kopácsolás, gépzirregés, csendes moraj – beépítik a birtokomat. Kicsit nyitva a kert felé az ajtó, és itt írok, ezen az ágyon, ami volt már közben nem itt, másik lakásban, másik szobában, de elhoztuk, összeszereltük, és ugyanide került, csak most már feleekkora vagyok, és a laptopom is. Ezt János fotózta 2012 kora őszén. (Micsoda ikonikus képet faragott belőle az olvasóközösség. Akkor ez volt a húha, én tényleg nem értem, miért, ugye ez még Előtte volt, bár pont 2011-ben igen komolyan edzettem. Mindenesetre ebből a pózból mindenkinek gömbölyű és ragyátlan ám. Ki van ez találva.)

A kert. Raffay Zsófi képe.

Szóval, ez egy hatalmas lakás, nyolc éve költöztünk ide Jánossal, és rengeteg, de tényleg: eszement sok, felfoghatatlan mennyiségű tárgy vesz körül. Nemhogy minimalista nem vagyok, de nem is érdekel a téma. Nem remélhetem, hogy valaha is más lesz körülöttem napi szinten, mint ez a termékeny, nagystílű káosz, banánosdobozok tucatjai ismeretlen beltartalommal. Nincsen semmi erőlködés, és csak irgalmasnak érdemes lenni önmagunkkal. Ami fontos lecke.

Vannak ugye a sűrűn használt tárgyak, velük érzelmi viszonyom van. Életérzésként fontos, de praktikus is, hogy több kabátom, több futócipőm, sportzoknim, táskám, kávéscsészém van. Bárhova nyúlok, ott egy ujjatlan póló.

A gyerekeknek a kedvenc ruhái, kis ételesdoboza, a hajkefe, az a konkrét lepedő – mindig tudok róluk. “Ezt még Lőrincnek vettem 2007-ben, milyen jó állapotban van.” És az emlékek. Babaruhák is. Hordozókendők.

Lőrinc meg az apja ingeit, zoknijait, nyakkendőit hordja. Akinek a papírjai, könyvei nagy rendben áthozva, felpakolva a szintén onnan származó polcokra, minden itt van, ami dráma. Lőrinc komolyan gondolja. Grafikák legkedvesebbjei is helyet kaptak a kicsi szobájában.

Az edényeim, a legbeváltabb, napi használatú tárgyak, a kávégép, a vércukormérő, a legjobb törülközők, a fülbevalóim… minden reggel mindenkit megsimogatok, biztonságot adnak. Tudok róluk, jóban vagyunk. Gyengéden válogatva mosom a ruhákat, néha kicsit elkóborolnak, táska mélyén maradnak, megörülök nekik, amikor újra a kezembe kerülnek.

Vannak fájdalmas veszteségek, egyszerűen nem tudom, hova lett egy bizonyos felső, egy bikini, a fehér futócipőm. Egyszer talán hazatérnek.

És sok lom is van, főleg az van. A lakás jelentős része számomra rejtély. János felderítetlen holmijai, keveredve gyerekek spontán játékának nyomaival és kinőtt cuccokkal, a babakor emlékeivel. Átválogatott papírtömeg. Nem használt laptop. Cédék, régi számlák, fonalmaradék, varrós-kötős koraszakom szomorú félbehagyványai, gyerekek műalkotásai.

Most éppen újraírom ám azt, amit itt már megírtam: olyan hektikus vagy

Fú, mik jöttek erre is, megjelent a háziasszonynak álcázott, rajtakapós agresszori hang, aki majd jól megszégyenít. “Maga is elismeri, hogy nem takarít, lenne rá pénze pedig, igénytelen, koszos a terasz, miért nem söpri fel, miért nem oktatja otthon akkor a gyerekét, nincs fűtés nála évek óta, ezt nevezi hidegtűrésnek.”

Vagy csak annyi, hogy szerinte kilóg a címke, kifordítva van a nadrág. És még csak igaza sincs. Érti vajon a képet?

Jajdul bennem az értékrend: hogy lehet, hogy valaki az én szövegeimből, világomból ennyit lát? És kiről vall ez? Hogy lehet, hogy nem szégyelli, hogy kicsinyes, aránytévesztő, rossz fej?

És akkor, a hektikus posztban én még egy délnémet klasszik háziasszony voltam ám, aki egész nap a gyerekei körül sürög, minden ruha a szekrényben van és nincs folyton tele a mosogató. Azóta szétesett az életem, kívül kerültünk a normalitáson, csóválják a fejeket, és nem tudják, miről ítélnek, de nagyon ítélnek. Én viszont, bár minden predesztinál rá, nem és nem vagyok hajlandó szétesni, rosszul érezni magam, pótcselekedni, őrlődni. Elfogyott a kötelességtudat és energia is: amit unok, azt nem csinálom, szabad lettem, és döbbenten tapasztalom, hogy mégis élünk, megélünk, működik így is. Az a sok erőlködés, aggodalom, meló, hát akkor nem is szükséges, nettóban megnyertem.

Megérlelődött az író, a sportoló, és az a valaki, aki derűsen értelmezi önmagát, aki nem menekül, nem magát nyalogatja, és ezért, csakis ebből fakadóan, a bűntudatmentességben nagyon tud szeretni és a másikra odafigyelni, és ugyanígy és ugyanezért szívesen mosogat is, és tartja számon, van-e klotyópapír. Tudom, ki vagyok, és nem bánom, hogy ez vagyok. Tudom, mi a fontos.

Rengeteg, iszonyatos mennyiségű tárgy között élek tehát, és hát ez van. G. jól szórakozik, hogy nincs ilyen máshol, ez panoptikum. “Ne legyél annyira szigorú magaddal”, mondja.

Annyira ez az életünk, ez maga, minden, és én nem szeretném elrejteni, hogy igazából milyen, felszépíteni, úgy mutogatni… és szeretem, tavasz óta szenvedélyesen szeretem. Előtte volt vele válságom, megfeneklésem. Biztos, hogy már mindig itt akarok élni? Untam néha. De most szeretem a lakást, a teret, a kertet, a kutyát, az utcát, mindent, ami az életünk és benne önmagam, és nem félek tőle. Én csak ezzel a szeretéssel tartozom – és a mindenségnek tartozom vele.

Kicsinyességnek és aránytévesztésnek is tartom, hogy életstílusnak nevezik a tárgyak rendezettségét, amikor az eszköz és a díszlet céllá és önfontossá válik, ahelyett, hogy hangulat volna, esetlegesség. Woodstockban porszívózni…? Halálvölgybe légkondi…? Ti nem értetek semmit.

Hát mi számít akkor? Nekem az emberi kapcsolat számít, meg Oscar Wilde számít, a belső világom, a tudás, a filmek. Amivé a sarjaim sarjadtak, az. A lomb, a csend, a fény, az emlékek, a hajnal csendje, és az orgazmus. Az eksztázis, és az őszinteség számít.

A menőség. És mi ketten menők vagyunk.

Nem tartozom senkinek, önazonossággal tartozom magamnak, és ez ilyen: kaotikus. Az egész életemben, néha, mint a ruhatáramban is, meglepő érvényességgel megjelenik a rend: az okkal történendők, az összefüggések. Sok szélsőség van benne, szomorú és diszfunkcionális dolgok, viszont újabban, ez olyan négy-öt hete (vagy inkább hónapja) van, eltűnt a szomorúság az otthonomból.

Vannak pedig veszteségek, ezt a sátortetős átjárót lebontották.

Műemlék épületben lakom, hegytetőn, mindig fúj a szél, vaddisznók dúlnak, ajtótok mögött omlik a fal, homok hull, elérhetetlen pókhálók (öt és fél méter), van egy egerünk… mállik minden, mint az élet, és a ház úrnője csodálja, figyeli, megírja és éli a mállást, és vele mállik ő is. Jaj, de nagyon kell mondani, hogy áhh, ő nem irigyel, mert itt milyenek az ablakok meg ő hogy újítaná fel. Ó, de könnyű ítélni, viszonyítgatni.

A szépen fényképezett művilágok untatnak és kiakasztanak: annyira olcsó ez, az ilyen-olyan garzont, kompromisszumos életet, testet két fotó erejéig így beállítani, ez az egész buzgalom és majdnem-profizmus, meg minimalizmus és ökó, és macska, és kapszulagardrób és rossz cuccok, és vegánság, és mögötte szorongás, önnemtalálás, kifele élet. Ennek nincsen mérete.

Jó, de a fotó az fotó, meg van csinálva, értem. Na de a való életben is közepeske emberek, az anyukák bizonykodása is, hogy a Rendet És A Tisztaságot Szereti. Az erkölcsrendőr. Tényleg erkölcsi kérdésnek és közügynek tartja. Neked még a szemetesedben is élével állnak a dolgok, na gratulálok.

ellenségeim

Hogy te a tüchtig, fáradhatatlan háziasszonyságot kultiválod itten, és dicséred nekem. Inkább nagystílűen vállalom, sőt, rontott verzióban mutatom meg ezt, mert az vicces.

Amúgy persze, hogy fontos volna, hogy ne lépjek legóra és tiszta maradjon a szőnyeg, én is szeretem azt, a tiszta fürdőszobakő húsz percét, de hogy kell azt? És ér annyit? És mi lesz akkor az életemmel?

Nekem reveláció már az is, hogy amikor már kurvára zavar, hogy nem tudok bemenni a szobába, mert hasraesek a gumicsizmában meg egy hátizsákban, akkor elrakom onnan. Fel is söprök, mert az ilyenek alatt mindig van kutyaszőr.

Mutatom neki. Igazi doer vagy – gratulál. Nem nagy meló, csak máshol van a figyelmem. Elképesztő, feszes energia kéne itt a rendhez, én nem tudom alárendelni neki azt, ami fontos.

Mindenki eldönti, neki mi a fontos.

Néha utálom amúgy ezt az egészet, persze, de néha mindent: a felkelést, a már-megint-nincs-ott-az-olló, a dolgok kopását, azt, hogy nem lehet csak vidáman edzeni, mert öltözni kell, másik zokni kell, zuhanyozni kell. Ez mind teher.

Ilyen az, amikor valamit szeretsz, és nem adod fel. Pedig ő kényszeresen rendet tartott.

Egész nap, pontosabban mindig, amikor itthon vagyok, és nem írok és nem főzök és kutyázom, akkor pakolok, válogatok, söprök, megkeresem zoknik párjait, külön rakom Dávid és Juli ruháit, dolgozom fel a szennyest, a mosatlant, tüntetem el a zuhanytócsát és a kutyaszőrt, letörlök felületeket, kidobom számlák borítékját. Mindezt tétován, ötletszerűen, pisilni menet, de tényleg rengeteget csinálom. Reménytelen. Ha naponta kihajítanék haminc méretes tárgyat, és egy se kerülne be a háztartásba, akkor is tíz év lenne, mire itt át lehetne látni egyáltalán, mi van itt.

És ez a bejegyzés egyáltalán nema tárgyakról szól ám.

*

Olyan otthonos a blogom: itt van minden, ami érthetővé tesz engem, megértet engem önmagammal, megérteti velem a világot, évek óta, töretlenül, drámázás nélkül. Heves érzelmem csak a flow volt, ezt a szót nem szeretem, mert dramatizál ez is, igazából egy egyértelmű, a lélegzés bizonyosságához hasonlatos kedv, erő ez – folyamatos, elnyújtott tett, egyetlen nagy cselekvés. Soha nem gondoltam arra, hogy abbahagyjam a blogot, vagy ne így írjam, és a lényegét tekintve soha nem zavart semmi, nem voltam csalódott, pedig azért nagyon ugráltak meg erősködtek a szélén, de a széle messze van. És persze önmagammal is voltam válságban a blog ürügyén, meg az olvasókkal nehéz néha – de a bloggal magával sohasem volt válságom.

Olyan van, hogy nem dől a téma (ez volna az alkotói válság!), vagy épp többet edzek, élek, utazom, mást dolgozom rohammunkában, de olyan a blog, mint a szuper szex: mindig újra, és egyre jobb, mélyebb, beleengedősebb, transzcendensebb és magától értetődőbb, ahogy az idő telik. Most ezt nem is tudom, miről jutott eszembe, mert ez csak hasonlat. Olyan is van, hogy nem tetszik mégsem egy négy bekezdésnyi szövegkezdet vagy nem akarok annyira az emberekkel kapcsolódni. De olyan nincs, hogy ne legyen blog.

És így esett (esik), hogy senki, egy kommentelő sem fogja a fentieket a rendetlenségemről és a koszról való panasznak és segítségkérésnek értelmezni és Konmarit ajánlani nekem, Ez amúgy durva határátlépés volna, és a szövegeket igazán értőknek, érzőknek soha eszükbe sem jutott. Ez is évek munkája volt, hogy ilyenné váltunk. Kicsavarni kezemből a definíció jogát, hogy mi a normális és mi az én dolgom? Nagyon sok minden nem normális, amiben élek, de nekem ez az életem, és ez az énem, ezek a döntéseim, ezek a gyarlóságaim, és nagyon boldog tudok velük lenni, és el tudom dönteni, mi a jó nekem és hol fogjam meg a végét.

Tele vagyok gondolatokkal, igyekszem lényegre törően megírni.

A minap valaki nagyon erősködött nekem, hogy a fétis, az nagyon izgi, továbbá normális, nem csak az a normális, amit én annak hiszek ám. Mindenkinek van fétise, én pedig prűd vagyok.

Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat, így Voltaire.

Ha nekem kell megfogalmazni, a fétis egy nem konkrét személyhez kötődő tárgy, jelenség, bánásmód, amely szexuális izgalmat vált ki. Tehát te nem a Jenődre gerjedsz, akin történetesen homokszín térdzokni van, és az milyen izgató, mert ő a te drága Jenőd, hanem a homokszín térdzoknira. Nem azt élvezed, hogy a szerelmed, akivel kialakult a történeted, megérint, hanem azt, ha valaki pontosan úgy érint meg.

Wikipédia:

…az a jelenség, amikor az ember szexuális vágya élettelen tárgyra vagy a külső nemi szerveken kívül más testrészre fókuszálódik. A fétis szó ebben az összefüggésben a kérdéses tárgyat vagy testrészt jelöli. A hétköznapi életben a szexuális érdeklődést kiváltó tárgyakon, testrészeken kívül gyakran bizonyos tevékenységeket, szerepjátékokat is a szexuális fétis fogalmába sorolnak. A fetisizmus az egészséges szexualitás része lehet mint izgalmat fokozó tényező, de végletes esetben mentális zavarnak tekintendő.

A fétis mellett szexuális kisebbségnek nevezett csoportokról is szó lesz.

A definíció után magamra reflektálok. Miért akarok erről beszélni, mi az én felismerésem, és honnan beszélek? Épp minden nagyon normális (hagyományos, járt út, néha mosolygok, mennyire), és jó. De én nem vagyok őszintétlen magammal. Nem fojtok el dolgokat, nem szeretem erkölcsi alapon megközelíteni a szexualitást, illetve van rá hajlamom, de tudom, hogy ez nem praktikus, nem jó, nem igazságos. Viszont elemien idegenkedem például a társkeresőzéstől meg a swingertől, ezek cikik, mélyen érzem, hogy ellentétesek a szex lényegével.

De milyen lenne, kérdem most magamtól, ha ebben a szép szabályosságban egyszer csak találkoznék egy disszonáns, fura, szégyellnivaló vággyal, késztetéssel, egy makacs képpel, hogy engem a … izgat fel, soha nem ismert módon, és a klasszik változat unalmas lenne ehhez képest? Nem tudom, mit írjak a három pont helyére. Vagy egyszer csak más vizekre merészkednénk, mintegy véletlenül, és azt mondanám: ú! ez milyen jó! Én erről nem is tudtam.

Én a saját szexualitásomról azt tudom, hogy nem kívül történik: nem a dolgok teszik izgalmassá, nem is a technikák, hanem az a konkrét ember, a bizalom és a kötődés és a testi szépség, az egészséges, életteli működés, és abban az időszakban, helyzetben a másik ember felcserélhetetlen. Nem a paraméterek számítanak, hanem a lénye.

Hogy a három pont mit takar, az nem mindegy. Nem mindegy, az adott szexuális kedvtelés

• mennyire teszi macerássá az életet, meg ne lássák pl.
• mennyire pazarló mint szokás: időrabló, venni kell hozzá dolgokat, drága,
• mennyit kell dolgozni azon, gyurmázni az agyad, hogy elfogadd és elfogadtasd másokkal,
• van-e sérülés, trauma a háttérben,
• unalom generálja-e, túl magas az ingerküszöböd,
• pornóban fogant-e, kiégett emberek vittek bele,
• találsz-e hozzá lelkes partnert, akivel megéled (ha nem autoszexuális jellegű), vagy úgy kell rábeszélni, és félsz coming outolni, hogy légyszi, sétáltass pórázon!
• és a legfontosabb: ártasz-e a kiélésével a világnak vagy lényeknek.

Mondjuk, valaki imádja a bőrruhát. Sok sorstársa van, nem gond találni hasonlót. Ez elég drága mulatság, meg egy kicsit erről fórumozni is izé, illetve a vegánoknak is volna ehhez egy-két szavuk, de ez egy viszonylag szelíd verzió.

Mi van, ha azt élvezi, hogy fulladozik? Ismerjük az érzet anatómiai okait, izgi lehet, de ha elfajul a buli, egyrészt veszélyes, másrészt morális terhet pakol a partnerre. Rendben van ez?

Vagy a diaper lover (pelenkakedvelők) közössége (DL és AB: adult baby). Nem is hinnénk, mennyien vannak, nem tudjuk, milyen a valóságuk, nem beszélünk róluk, tabutéma. Hát azért itt egy kicsit nem csak az van, hogy tabu és el vannak nyomva. Esetükben nem igaz, hogy problémátlan kiélni a kedvtelést. Nem igaz, hogy csak a világ miatt problémás, amely ítél és stigmatizál. Egy részül belepisil, belekakil a pelenkába, ez tölti el gyönyörrel. És nem az van, hogy van egy randi, amely a magánélet része, szombat este, és szépen pelenkázza egyik a másikat. Nem nagyon tudom elképzelni ezt munkahelyen, és hogy a csúnya világ legyen megértőbb.

Nem igaz, hogy ez politikai jellegű emancipációs küzdelem és identitás, mint ahogy ne faragjunk identitást semmilyen betegségből vagy kóros állapotból, mert ezek nem kívánatos állapotok: az állapot ellen érdemes küzdeni, kikerülni belőle. Egyébként a tolószékből is. Hogy nem lehetséges, az egy másik kérdés. Ha lehetséges lenne, mit választanál? Ez a kardinális különbség az identitás és az állapot/érdek között.

Már megírtam ezt a különbséget, az elhízás kapcsán. Előbbi a lényed része: akkor is büszke lehetsz rá, ha az ítélkező többség miatt hátrány sújt az ürügyén. Az elnyomás miatt nehéz az életed. A másik keserves állapot, amellyel együtt kell élned, nem szégyen, de nehéz, és emiatt nehéz az életed elsősorban, nem a kirekesztés miatt. Vannak speciális igényeid, például akadálymentes legyen az épület bejárata, vagy nagyobb a repülőgép ülése, hogy elférj, és ezen az alapon(érdek) szerveződsz közösségbe.

A kérdés: ha másnap úgy ébredhetnél, hogy nincs az az állapotod, megszűnik, kész, mit választanál? Lennél-e fehérbőrű? Heteró? Cisz? Ötvenöt kiló? Hibátlan bőrű? Nem-cukorbeteg? Látó? Járó?

Akkor beszéljünk erről a fétis vonatkozásában: lennél-e olyan holnap, aki őszintén élvezi a legklasszikabb aktust, amikor két ember meztelen, és változatos testrészeikkel orgazmushoz juttatják egymást, és ennyi, nincs benne más, nem kell se szőrme, se pelus, se lábfej, se husáng, se könnyek és vér, se harmadik, se körömlakk, se latex? Lennél ilyen? Mondod persze, hogy de az nem elég izgi (ez fontos téma), de épp az, hogy másnap ez elég izgi lenne, ez lenne az izgi, erre vágynál, ez esne jól, ezt a változást hozná a holnap. Választanád ezt?

Vagy nagyon kereszténydemokrata vagyok?

Nem vagyok kereszténydemokrata, mert nem beszélek perverzekről, nem okoskodok pszichiátriailag, és nem vagyok heteronormatív sem: a boldog ember és az emberi jogok felől nézem ezt az egészet. Amit biztosan állíthatok: a sérülés, a trauma, az elakadás és az abúzus nem lehet jó. Az áldozatiság és ellenségeskedés se jó.

Attól tartok, a fétis és a szexuális kedvtelések jelentős része az utóbbi csoportba tartozik: a kisebbség tagjai érdekközösséget alkotnak, de ez nem identitás a fenti értelemben. Visszautasítják a stigmát, szeretnék nyugiban megélni a dolgaikat, szeretnék tudni, hol lehet kapni nyuszis pelenkát és a BDSM-hez partnert találni, közösen lépnek fel, és ez oké. Nem kéne őket se stigmatizálni – de azért ne tagadjuk le, hogy nagy szívás, ha ilyen vagy.

Hogy lettél ilyen? Mi a történeted?

Miért nem izgi nekik a “sima” szex? Az egyik fajta fétiskedvelő traumatizálódott, elakadt valahol, volt egy erős, fura élménye. Ez az erős, fura élmény gyakran visszaélést jelent. Molesztálta például egy szakállas felnőtt, és izgalomba jött, most meg odavan a szakállért. Vagy egy diszfunkcionális anya, aki bántotta, feltételhez kötötte a szeretetet, és felnőttként a hasonló élmény lesz a mennyország. Vagy ő maga kilesett valamit. Sok-sok történetet olvastam, és nagyon szomorúak.

A másik fajta fétiskedvelő túlpörgette a dolgot. Vannak emberek, elsősorban férfiak, akik dölyfösen élik meg a szexualitásukat. Az milyen jó, szórakozás, szükséges, és jár. Nincs mit tenni, erős a késztetés. Szívesen tagadják a dolog formálódó, formálódott, változtatható jellegét. Ők egyáltalán nem kötik a vágyaik megélését ahhoz, hogy találnak-e hozzá lelkes partnert, akivel egymást élvezik. Ilyenkor jönnek a nem-kölcsönös húzások: az erőltetett ismerkedés, a tinder, a pornó, a prostitúció, a segédeszköz, a swinger, a fórumozás, ismeretlen emberekre rányomni, hogy mitől izgulnak fel. Ők áruvá teszik a szexet, kommercializálják, hitvány szórakozássá süllyesztik, és/vagy erőszakot követnek el mások ellen. És ők nem úgy áldozatok, mint egy traumatizálódott gyerek. Ők döntöttek.

Az egész posztot az ihlette, hogy felismertem ennek a dehumanizáló magatartásnak az összefüggését a fétissel, amelyet annyit magyaráznak, hogy fantázia, izgalmas, és ártalmatlan, és szólni szeretnék, hogy ez nagyon nincs rendben. Nincs rendben az, hogy a partnert győzködni kell. Hogy behelyettesíthető, amíg ellátja a funkciót. Nincs rendben, hogy kiégtek, hogy durván megemelkedett a szexuális ingerküszöbük, és nincs rendben, hogy a viselkedésük eredete az, hogy nem találtak a basic szex (hogy mondjam, a nem-fétises) élvezetéhez lelkes partnert. Így fognak ők mesterkélt megoldásokhoz, műanyag árucikkekhez, a prostitúcióhoz vagy erőszakhoz fordulni, hogy vágyaik teljesüljenek.

Az ember az identitását nem adja fel. Érthető, hogy a fétis identitásszerű, de inkább ne dédelgesd, hogy te olyan vagy, ne hergeld. Senki nem akar bántani senki furát, de sajnos, a furák eléggé vissza tudnak élni. Egy párkapcsolatban, közeli családi viszonyban a szexuális kedvtelésed teher, elmagányosít, gubancokat okoz.

Valami nagyon mesterkélt, nem önazonos dolog ez a fétis.

Ne felejtsük el, hogy pedofilok és agresszorok is szexuális kisebbségnek titulálják magukat, NAMBLA meg BDSM elnevezéssel.

https://en.wikipedia.org/wiki/North_American_Man/Boy_Love_Association

Kommentek:

Azért te nem vagy semmi kedves blogíró. Az ismerkedésben sikertelen férfiaktól a pornót, a szexjátékokat, a prostitúciót is el akarod venni. Sikertelenek az ismerkedésben, szóval nehogy már bármi más módon is kiélhessék a szexualitásukat, igaz?

Mikozben o duskal a joban. Ezt ne felejtsd el hozzatenni

Mondjuk a pornoval es a faszveressel kapcsolatban igaza van. Ha odakerulsz, hogy partnerrel kellene akciozni, csodot fogsz mondani. Pont a porno es a matyizas miatt.

Egyszerűen nem érti meg, hogy a férfinak sokkal nagyobb a szexigénye, mint amit civilizált keretek között ki lehet élni (jó, ha valakinek van egy nagyon vonzó, hasonló vágyakkal rendelkező partnere, akkor lehet, de ez sokaknak nem jön össze, plusz a legjobb vonzalom is megkopik évek alatt), és ez egyszerűen egy biológiai funkció, amire a férfinak szüksége van. Ha nem lenne pornó, akkor is lenne, csak más formában. Csak neki tele van a feje ezzel a vérfeminista baromsággal, hogy az egész erről a patriarchista osztályharcról szól, ami egy f**ság.

Nem, nem értem meg. Nem élheted ki, ne hergeld magad a monitor előtt, mert olyan lesz a billentyűzet.

Persze, hogy van mindenféle változat és furcsaság, ahogy sokféle test is van, és ne bántsuk őket, de némelyik szexualitás és test traumák lenyomata, és mindig egy kicsit nyomi és szomorú lesz, és nem arrafelé van a mély és valódi öröm és jóllét.

Amit mondani szeretnék: az alacsony ingerküszöbű szexnél nincs szebb. Amit nem ront erőlködés, akarás, mesterséges izgatás, pornó. Amikor a valódi vágytól olyan intenzív, nem a technikától és az inger erősségétől. A vágyat, az igazi élményt, a mély szeretést vagy az atomvillanást kivárni, ez nagyon szép és méltó. Ritkán éli meg az ember, de akkor az paradicsomi. Nem pörög örökké a szexen, a pasikon, nem kell mindig partner. Így egészen kamaszos gesztusok is heves szívdobogást váltanak ki, nem kell a fist fuck a legemlékezetesebb élményekhez.

A végén néhány szöveg, a fentiek után lehet mérlegelni.

NAMBLA:

Q:  Why do you oppose age-of-consent laws?

A:  Opposing age-of-consent laws is not our only focus; it is one part of our broader criticism of North American social and legal practices.  We believe that these laws do great harm to people and relationships that do not deserve to feel the crushing weight of the heavy hand of the law.  Just as important, age-of-consent laws do not adequately protect young people.  They have often been applied arbitrarily and unjustly, and have long been used to terrorize gay males.  Gay youth in particular have been targets of extreme persecution through the selective application of age-of-consent laws.


Q:  What is this “ageism” you refer to?

A:  Ageism refers to age-based discrimination, and includes the tendency to discount and devalue the feelings and opinions of children and youth.  This tendency pervades our society and has implications in every area of a young person’s daily life: at home, at work, while shopping, hanging out with friends or going places, and especially at school.  It has the socially corrosive — and costly — effect of breeding fear and distrust between the generations and isolating them from each other.

A pelenkakedvelők facebookoldaláról:

Régóta foglalkoztat, hogy miként és miért fordulnak emberek, a saját vágyaik ellen, hogyan jutnak el odáig, hogy megtagadják azokat.
Most, hogy egy hozzám közelálló ember került ilyen helyzetbe, nagyon szíven ütött, mély bánatot okoz számomra. Leírom hát a gondoltaimat, hátha egyszer elolvassa és segíthet neki vagy esetleg másoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek.

Már számolni se tudom, hogy mennyi embert láttam arra az elhatározásra jutni, hogy lemondanak a vágyaikról, eldobva a kedvtelésüket vagy éppen a szerelmüket, mondván, hogy „normális, átlagos emberhez méltó életet kívánnak élni és hasznos tagjai akarnak lenni a társadalomnak”.
– Hallottam ezt pelenkakedvelőktől, bi- és homoszexuálisoktól és sorolhatnám még. –

Számos más „kultúra” kapcsolódhat az AB, DL témakörhöz, teljesség igénye nélkül, ilyen az Age Play, a gumi és műanyag és bőrruhák kedvelői, a női ruhák kedvelői, Sissy Baby, Furry és Baby Furry, búvár ruha kedvelés, katona ruha kedvelés, BDSM és még sorolhatnám.
Alapvetően azt kell látni, hogy az emberek és közösségeik színesek és egyedi vágyakkal, tulajdonságokkal rendelkeznek.

https://abdl.hu/

Betegség, káros? Nem, hisz egészségkárosító hatásai nincsenek. A szakirodalom sokat foglalkozott a pelenkakedveléssel és más szexuális és lelki vágyakkal és játékokkal. A fórumban már sok szakember írását közzé tették (tagok), akik nem betegségnek, hanem a szexualitás részének definiálták. Bár nem ilyen egyszerű, mert az orvosok (pszichiátria, pszichológia) sok esetben betegségként, “jobb esetben” pszichés vagy szexuális zavarként próbálják beállítani. De nem lehet egyszerűen a címkét felaggatni minden pelenkakedvelőre, felnőtt babára, hogy “beteg és gyógyítani kell”. Hiszen akkor szinte minden szexuális játékot vagy lelki és életmód béli szerepjátékot kedvelő embert fel lehetne címkézni valamilyen betegséggel. 
A felnőttbabák se mondhatóak betegeknek, akár részben vagy egészében a szexualitásukhoz tartozik vagy akár életmódként gyakorolják, akár a lelki kiegyensúlyozottságukhoz szükséges szerepjátékként élik át.

a blogger válaszol

az egész internet harsogja felé, hogy beteg, de soha nem fogja elismerni

Ezt Gumiszoba, Murinai Angéla írta rólam.

Ööö, Angéla, az internetnek nincs igaza. Nagyon fontos, hogy értsd: a tömeges, a névtelen, az ellenséges kommentelés, a figyelgetők, a szaglászók, a szöveget elemi szinten sem értők, a felületesek ítélete, a gagyi okoskodás, sőt, a lájkszám nem olyasmi, amire egy igényes ember hagyatkozhat. (Utóbbit lehet manipulálni, megvásárolni, ezért sem.)

Aki világosan látja, régóta tudja, mit akar és merre megy, az nem figyel ezekre. Még ha bajban lennék, sem a hőzöngőkre és elfogultakra hallgatnék. Sosem tettem. Én nem vagyok beteg: ami hajlamot hoztam kényszerűen, ami traumám van, azt nagy erőkkel évek óta tartom rendben, pont az oly sokat gyalázott sporttal és a ketogénnel. A ketogén, az kitűnő szorongás, depresszió ellen, megemel, igazi zen! Csak hát csinálni kell, azt nem lehet megúszni. Így van ez, ha az ember eredményt akar, nem lehet ide-oda kapkodni.

A tömeg Barabbást kiált, és sosem mond igazat. Egyre több szó van arról okos emberek beszélgetéseiben, hogy maga a net mint üzem, a csoportos, arctalan, felelősséget nem vállaló hergelődés, a rosszindulat, a post truth társadalom mennyire kártékony és beláthatatlan. Én szóltam. Már 2012-ben is.

Én másképp élek, mint azok, akik engem megítélnek és le akarnak járatni. Kell egy bokszzsák nekik. Nem cserélnék velük. Jól vagyok. Csinálom a dolgom. Ki merek állni kétrészesben, vállalva az idő nyomait és a hibákat, nem csak mondogatom, hogy milyen vagyok.

A normatív ítéletek szerint aki más, az rossz, azt kivetjük a közösségből, gúnyoljuk, alázzuk. ez szánalmas, ha földön fekszik, de ha jól is van, ha jobban él, mint a rugdosó, akkor meg felfoghatatlan is.

Amit írsz, az azért is fura, mert liberálisnak gondolod magad, amíg ezt távolról teheted. Amely értékrend elsődleges pontja a szabad életvezetés, a másik békén hagyása, a másság mint önérték tisztelete. Személyesen pedig nagyon is elvárod, hogy a te atipikusságaidat, életed egzotikus kanyarjait mások méltányolják, fogadják el, tekintsék értéknek.

Hogy is van ez? Ha valaki más, ha nem fér bele a normatív kertitörpés csokizabálós világba, azonnal vélelmezed, hogy őneki nem sikerült az élete, vagy egyenesen őrült?

Ha téged is így mérnének meg, az milyen volna? Ami különösen szívszorító: te, aki azért sok mindenről hallgatsz közben azt írod, meg akarsz halni, depressziós vagy, nem bírsz kikelni az ágyból…

Kezdj új életet, gyűlölet nélkül! Van kiút. De szembe kell nézned azzal, aki vagy.

Mindenkinek szívből kívánom, úgy éljen, ahogy szeretne, erre legyen lehetősége, és azt aztán élvezze is. Nézegetés, dühök, beszólogatás nélkül.

hova írsz cikkeket?

Két fő hely van, az egyik a Shop builder, a másik a nyomtatott Amiről az orvos nem mindig beszél, nekik fordítok is. Ezekre a munkákra lehet számítani, nagyjából ugyanannyi munka és pénz havonta, mégis ezt tekintem mellékesnek és hobbinak a bloghoz képest, amit pedig fő foglalkozásomnak, noha sokkal szertelenebb.

Szinte kizárólag életmódtémában írok bölcsész jelleggel, kíváncsian, személyes jelleggel, magamat is felhasználva. Ehhez a fajta íráshoz sokat használom az angol nyelvű internetet, amelynek zugaiból valódi gyémánt félkrajcárokat szedegetek elő.

Én igazi szabadúszó és bozótharcos alkat vagyok, csak statisztaként tudok fegyelmezett lenni; amikor a valódi képességeimről, profizmusról van szó, az a lényem legközepét érinti, akkor nagyon szerencsétlenül dolgozom hiararchiában, főnökkel, sőt, csapatban is. Rosszul érzem, magam, nyomasztó a kell, meg az, hogy viselkedni kell, az alakoskodás. Hogy nem lehetek önmagam.

Ezeknek a hosszú távú együttműködéseimnek elemi feltétele, hogy Gabival és Milánnal remek a munkakapcsolat: korrektek, bíznak bennem és türelmesek.

A Shop builderre havi 3-4 cikk készül, nem teljesen egyenletes sűrűséggel. Mindig én találom ki a témát. Igen nagy elérést építettek ki a webshop révén (hírlevél, facebook, honlap). Nem kell megtagadnom az elveimet, alter, módszer- és szerellenes cikkeket írok, elfér a csirkerizs mellett a böjt és a ketó.

https://shop.builder.hu/a-testmagassag-novelheto-a5371

https://shop.builder.hu/a-forditott-tortenet-a5374

Itt vannak a régebbi cikkek, majd frissítem a linkeket:

alternatív szemlélet a gyúrós oldalon

Az Amiről az orvosban… volt egy kilencrészes sorozatom.

De oda készült a Simonyi Balázs-, a Zazi-interjú is, Eszterrel is egy interjú, tornázós sorozat a fotókkal és több tucat fordítás. És náluk jelenik majd meg a ketós könyvem, vagyis a kiadó cégcsoport vonatkozó ágánál.

Az újságírói munka kicsit átszivárog a blogra, sajtótájékoztatókra járok, főleg kulturális rendezvényekről, filmekről adok hírt, teszek közzé előzeteseket a blogon és annak facebookoldalán, de ide tartozik az ország tortája meg a cukorbeteg éves rendezvény is. Soha nem ajánlok olyamit, ami nem tetszik, amiben nem hiszek.

a fotók kirakása támadási felületet jelent, gyengíti a feminista mondandót

(jóindulatú, idősebb nő)

Erről nem engem kéne kérdezni. Ők tudnak ezen változtatni (hogy ne legyen gond, probléma, veszély megmutatni az életmódomat). Én nem. Illetve azokat is meg lehet kérdezni, akik álságosan rákezdik, hogy én akkor nem is vagyok feminista, hogy hogyan jutottak erre a következtetésre, és miért mások feminizmusát méricskélik.

Én önmegjelenítek, úgy, ahogy fontosnak érzem, illetve úgy, ahogy nekem is segít, formál. Nagy jellemformáló ereje van a test vállalásának, a fel nem szépített, fel nem fancyzott képek vállalásának, eleve az elkészítésüknek is.

Akik ezt a témát rágják (ők nem jóindulatúan), azok kifelejtik azt a picike mozzanatot, hogy ezek a fotók, ha épp nem valami kultúreseményen készültek, mind az öt éve elkezdett, azóta is elkötelezetten végzett

SPORT és testhasználat

kontextusában készülnek, például futás után, izzadtan, boldogan, vagy egy nehéz pózban.

Mert én azt mutatom meg nektek, hogy ilyen – ennyire következetes, kemény, örömteli, színes és testformáló – a sport, a nők sportja. Ez az üzenet. És aki szerint ez a fajta önmegjelenítés ellentétes a nők érdekeivel, az valami fontosat nem ért, mást gondol a jó életről és/vagy nem sportol, nem élvezi.

De a jóindulatú kérdezőé a válaszom. Vajon ez múltból ittragadt prüdéria? Esetleg az illető az egészet nem érti valamilyen egyéni jellemzője, vakfoltja miatt?

A tényszerű dokumentáció, ahogy az edzésnaplókban van, tiszta, egyértelmű műfaj. Akit zavar, azt a mögötte levő munka, teljesítmény, az örömem zavarja.

Bloggerként az a célom, hogy amit erre alkalmasnak találok, azt félelem nélkül, önazonosan megmutassam. Nekem nem is a feminista mondandó a legfontosabb, hanem az önkifejezés, és az egy erős, tudatos, autonóm késztetés.

Nem lehet nótát rendelni. Nem szeretem a nőket úgy általában, nem érzem dolgomnak, hogy értük lépjek fel, és különösen nem érzem magam felelősnek azokért, akik a szememet kikaparnák, ha örülök valaminek, beérik a munkám eredménye, ha fényes a bőröm vagy szerelmes vagyok. Nem keresek nekik mentségeket sem már.

Értelmezni sem vagyok képes azokat a normákat, fogalmakat, tilalmakat, amelyek elől ezt a blogot alapítottam és ilyenné fejlesztettem, és ezekhez igazítani biztosan nem fogom a mondandómat vagy a stílusomat. Ebben nincs kompromisszum, ahogy egy művésznek sincs. Pont az a lényeg, hogy hagyjuk már ezt, hogy a test gyanús, hogy a sportfotó ab ovo szexualizált, vagy üres magamutogatás. Létezik megélt erőfeszítés és jogos büszkeség. És annyi, de annyi jó származott abból, hogy nyilvánosan dokumentáltam az életemet. Olvasók százainak és nekem is.

Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:

a dán ötkoronás lyukas

Mindez 2014-ben történt, öt éve.

Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.

Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.

a hálós fölsőt nem kell átszúrni a tűvel!

A sokféle, egy irányba tartó mozzanatra jó gondolni ezen az évfordulón, amitől ma így érzem magam, ahogy, és ez a fontos nekem, ami. És ez már biztos.

A futóversenyeimet itt összegzem. Aki kicsit is futó, tudja: ezek időeredményként nem értelmezhetőek, a mezőny utolsó harmadába tartozom. Nem is ezért mutatom meg őket, hanem hogy ennek ellenére azóta is járok ilyen eseményekre. Mindenki, aki jól fut, és nem csak szalmaláng ez neki, vékonyabb nálam, komolyabban edz, de ez nem zavar.

2016 júliusa: az első félmaraton. 2:34:04 az időm, BeFitRun a neve, éjszakai verseny volt. Azt hittem, belehalok, nem tudtam hazamenni (vittek), sem talpra állni. Hidegrázásom volt, hánytam, másfél napot feküdtem. Hét-tízeket futottam előtte lazán, nem előzte meg igazi felkészülés, hosszú távos rutinom.

erőltetett mosoly

Egy ideig csak tízes és ötös távokat futottam versenyen.

2018, Vivicitta félmaraton: 2:32:00. Ez nem volt rossz élmény.

sírni csak a győzteseknek szabad! nagyon vicces a fotó, mert sztárnak tűnök, pedig csak épp volt egy nagy lyuk a mezőnyben

2018 áprilisa, Balatonudvari, 17 km terepen, elestem, csupa sár lettem, és eléggé véreztem a harmadik kilométer elején, a tenyeremen hegesen gyógyuló sebet ejtett egy kő a pocsolya mélyén. Rettenetes idővel értem be, bő két óra, nem emlékszem az időre, nagyon hosszúnak tűnt, de élveztem. Egyébként az odajutás miatt életem legdrágább versenye.

fehér és ezüst vadonatúj cuccok, csakis. azóta is hordom a fehér ujjatlant, sápadt foltjai mint veterán emlékek

2018. június 16-17. Midnight Sun Marathon, Norvégia, Tromsø, Renivel: 5:38:44, itt ez túl volt a szintidőn (az amszterdami maraton szintideje 6 óra). Végig futottam, egy lépést sem gyalogoltam. Belehalós, határhelyzetes, tudatmódosult élmény, az éjszaka és az ismeretlen táj miatt is. Ennek abszurditására keresem a szavakat azóta is. Utána viszont, másnap, lebegő módon éreztem magam hősnek. Itt írtam róla.

hajnali kettő bőven elmúlt, de még áll a célkapu. zord, mord, retard, abszurd, nord

2018. szeptember 9. Wizzair félmaraton: 2:35:09

a kijezőn mindig bruttó idő van, 15-20 percig, több hullámban zajlik a rajt, és a rajtszám csipje méri a nettó időt

2018. október 7. Real Nature 30 km, 3:59:09

nem értem, ebben a cipőben ez hogy sikerült végig

2018. október 31. Madrid, félmaraton: csak nők futnak. 2:27:41

minden gyerekem és Balázs volt ott

2019. április 7. Berlin, félmaraton, 2:26:38 Minden idők legprofibb, elegáns pályája.

Orsi, G. és a berlini vendéglátónk, X. volt ott

2019. április 14. Lago Maggiore (Verbania) félmaraton, 2:16:43

ez is Orsival. Ildikónál szálltam meg, csodálatos napok voltak

2019. augusztus 3. Night Run félmaraton (kétszer fel a Várba, ez látszik az időn), 2:29:02

L-val találkoztunk, de ő 9-et futott. nagyon keserves verseny, nem írták ki a kilométereket és értelmetlen módon kanyarogtunk

2019. szeptember 8. Wizzair félmaraton 2:17:41

a beérkezés kézen átfordulva. ha nem felejtem el. meg ne rúgjak valakit. a szpíker, Péter Attila megint “…éééés Gerle Éva újságíró, szerkesztő, blogger, félmaratoni teljesítőőő!!!”

Ezek a versenyeim, és ami jön: elfelezünk egy SPAR maratont két hét múlva Orsival, aztán Amszterdam, teljes maraton októberben.

Olvasom a Runners’ Worldöt meg minden ilyesmit, neten is a futós blogokat, okosságokat, és tépem a hajam, annyira felidegesít. A futós trend nagyot robbant az elmúlt tíz évben, a tömeg pedig bamba fejőstehén – egy csomó, a futást az életvitelbe nagy nehezen beszuszakoló, enyhén sérült, rossz formájú amatőrt baszogatnak a tekintélytiszteletre bazírozva az időluxusban élő, felkent vén szakik, akik ráadásul érezhetően ki is vannak égve, olyan modorban, amelyet profi sportoló soha nem engedne meg magának. Ilyen hiba, olyan sérülés, jujj, mit nem szabad, versenysznobizmus, bennfenteskedés, gúnyolódás, edzésterv, keresztedzés ne rontsa a futást; kütyük, pulzusfétis, tempóhajszolás, ki ne induljon maratonon, mit jelent felkészültnek lenni.

Mondjátok már meg, miért veszitek ilyen véresen, röhejesen komolyan. Mi múlik ezen, mit vészmadárkodtok folyton? Ezek full amatőrök, semmi nincs akkor, ha nem jön össze a háromórás maraton vagy az ötperces kilométerekkel lefutott feles – csak egy épen maradt boka, egy nem fájós térd, az lesz. Ha valaki élvezi a súlyzózást, és csak úgy, zsírégetésként kocog, azzal mi a gond?

Miért, miért nem lehet csak úgy futni. Miért lesz ebből is pöcsméregetés. Mintha bizony mindenkinek ugyanaz lenne a fontos.

Bárhogy futhatsz, te döntöd el, mi a cél, és ne hagyd magad anyagilag lehúzni!

Én is megfogalmazom a blogon a preferenciákat és viszolyokat, de ezek a sajátjaim: nem egyoldalú futás (hanem más edzés is, nem a futás alá rendelve), nem “kilométergyűjtés”, lehetőleg nem városi levegő. Nem kütyü. Nem Decathlon, nem ezer apró hülye tárgy, az éremtől a palacktartó mellényen át a kompressziós szárig és éremtartó állványig.

Nem vagyok igazi futó, mert nem nagyon érdekel a tempóm. Az érdekel, bármilyen is a tempó, hogy jólessen a futásom, erős, lendületes legyen, zubogjon a vérem. Kifejezetten, deklaráltan nem szeretnék fejlődni. Ahogy ezek értik, úgy biztosan nem, mert az egész elveszíti a könnyedségét, szabadságát, és stressz, bűntudat, addikció, kiégés és sérülés lesz belőle.

Pedig amúgy hajlamos vagyok boldogságosan túlzásba vinni a dolgokat. Mégis, inkább kocogó vagyok, de annak kitartó, és nem kopott meg, hanem fokozódik az öröme. Valamivel gyorsabb vagyok ma már, mint három éve, és ami a lényeg: ez a tempó és a (félmaratoni vagy tízes) táv jóval könnyebben megy, mint eleinte. Kifejezetten jóleső.

Abban biztos vagyok, hogy ha nem szakad el valamim vagy tör rám hányásroham, le tudom futni a maratont, és jobb lesz az időm is, mint Norvégiában.

Nem vagyok kompetitív alkat, eleve nem érdekel a versengés, a másokhoz képest (ezért vagyok tele olyan holmival és életviteli döntéssel, amit magamnak találtam ki, és ezért hökkenet számomra, ha majmolnak, vagy a nulla teljesítményes önlobogtatás). Ha alkatilag gyorsabb volnék, annak örülnék, de nem erőltetném akkor sem a tempót. Ha elkapna ez a szenvedély (amelyet mindenki, de tényleg, minden futó oszt a környezetemben és a magazinokban, az összes netes futós oldalon), akkor úgy érezném, rávettek valamire, behúztak valamibe, amit én nem akarok, idegen tőlem.

Ugyanakkor szeretem a versenyeket: tömegben futni, általában a tömegrendezvényeket, az urban és a pop jelleget bírom nagyon. Élmény ott lenni, élmény emlékezni rá, és utazással egybekötve meg feledhetetlenek ezek.

Hogy a versenyeken is lassan futok, annak egy hátránya van: nem látványosan sportos emberek, hanem megszomorodott, középkorú, fájós ízületű emberek vannak körülöttem a mezőnyben, akiknek az egyharmada gyalogol vagy adja fel, és ez kellemetlen.

Soha nem adtam fel versenyt, erre büszke vagyok, és soha versenyen nem gyalogoltam egy métert sem – kivéve azt a 14 kilométerest, amelyet tavaly Juliskámmal futottam, és ott őt támogatandó volt kétszer 4-500 méter gyaloglás.

Nekem a futás (a futóedzés) karbantartó, pihentető, soha semmivel nem hajszolt tevékenység, amely a testi komfortzónámban zajlik. Amiért csinálom, az az élmény (természetélmény, egyedüllét, futós röpködés) és a zsírégető hatás. Meditatív, nyugis tevékenység, nagyon befelé figyelek ilyenkor, a testem automata, nem akarok rá ennél jobban figyelni. És nem akarom hajtani, feszíteni se a szívemet, se a ízületeimet, így nem is sérülök, eddig ez bejött.

Most ezeknek a szem előtt tartásával maratonra készülök, október 20-án futom. Ez heti hat futást jelent a terv szerint, és közben lesz egy elfelezett maraton itt Budapesten (Orsival). Itt írom az edzéseket továbbra is:

berlin óta edzésnapló

A kütyükkel kapcsolatos averziómról pedig itt:

a futás már nem elég

Nektek mi a fontos a futásbn és hogy alakult a futós értékrend, a szokások?

Hanem mi?

Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.

Aranyfényű hétvége. Míg Julis (mert már ő is) színésznek képződik (ez szombat délelőtt van), veszek tányérokat, poharakat a vacsorára, mert erősen elfogytak.

Aztán nagy bevásárlás, mert sokan leszünk este. Hazaérve almatorta sütése, ilyen jellegű, de ez egy régi kép. Imádom, ahogy Julis, de amúgy Dávid is figyel, beszáll, és már tudja, mi a linzertészta titka.

Míg a tészta sül, hosszan beszélgetek végre Lőrinccel, aztán ő elhúz próbálni. Most szervezem, hogy közösen statisztáljunk egy spanyol filmben, a forgatás októbertől lesz, nekem már szerdán ruhapróba (“elsősorban kisebb méretű hölgyeket keresnek”).

És érkezik (mivel mesterségesen generálnak a zaklatók béna, de így is kínos helyzeteket, hagyom őt homályban, pedig amúgy nincsen semmi titok), összegezzük az estére szánt élelmiszerkészleteinket, betesszük a tortát a hűtőbe, majd egy kis szőlő és sós csoki ellátmánnyal nekiindulunk gyalog a libegő alsó állomásának. Szép séta lefele, erdőben, forrást is érintünk. A gyerekeim meghökkentő mértékben előrerohannak, ismerik a járást. Föllibegünk, ez pihentető, mehetnek ketten, már elég nagyok, mi meg csevegünk, mindenféle szóba jön a légtérben, mely űrszelvény. Jaj, de szeretek ilyeneket írni.

A János-hegyi térség füvén a tollaslabdasportnak hódolunk (“tollasozni olyan, mint egy dél-korai film, nem történik semmi, de mégis”), Nyilasi Tibi és kedvese/felesége fagylaltozik, a sarjaim közben megrohanják a játszóteret. Elég zsúfolt minden ilyenkor, otthon is hallani, ahogy zeng a hétvégi hegyoldal.

Fölmegyünk a csúcsra is a kalandosabb úton, fúj a szél, kilátunk, nézzük a szerelmi lakatokat (“hátha találunk egy Józsi+Józsit”). Aztán lezergülünk a hegyről, ahogy máskor is, köves, bonyolult helyeken, és ezek mindenhova felmásznak, meredélyeken egyensúlyoznak; lent, a kőfejtőnél is sziklamásznak, aztán Dáviddal is tollasozom, ha már elhoztuk, meg annyira vicces, hogy ő kicsiben, alacsony, rövid ütésekkel űzi a sportágat. Ott eszünk csokit. Amúgy, jövök rá, én aznap még csak kávét vettem magamhoz.

Innen én hazafutok Tappancsért: a libegő miatt maradt otthon, én pedig nem futottam még. Ebben van egy nagy (650 lépésnyi) emelkedő, és olyan jólesik a lendület. Mivel rövid és nem is a terv szerinti futásom, ez sprinttempó. Aztán a kutyával futok visszafele a gyalog haladó utóvédhez.

Itt nálunk nekilátunk a főzésnek, szól a zene, mámor van, borozunk, minden spontán, szerves, ebben az önmagamban nagyon jó lenni. Nincs benne semmi szorongás, elvárás, gyanakvás, félreértés, neheztelés, unalom – simul a lelkem, sőt, az egész életem kisimul, visszamenőleg is az ilyen estéken. Közben a vacsora ketós része is elkészül: én zöldbabot futatok vajon, törött borssal, ő felvágja a szalámit, bacont, sajtot. Mivel dobókocka méretű kell, ezt mondom legalábbis, Julis megjelenik egy marék dobókockával. Sütőben összesütjük mindezt vajjal, fémformában, meg egy kis wokzöldséget is teszek hozzá, a sütőben gőz: fémtálkában víz. A sütő kiabál a kiégetéses tisztítása után, majd holnap!

Külön gombát pirítok fűszeres vajon, és megsütjük a lazacszeleteket. 25-ös tejföl jár hozzá. Mikor jönnek az ifjak? Julis pedig a szépséges, finom ráérzéseivel, amelyet úgy csodálok, kitalálta, hogy a rózsaszín, nagyszemű sót hogyan tegye az asztalra, melynél heten ülünk aztán: mi, a szinte-családdá lettek (nem tudom, hogy mondjam, de olyan természetes ez, és már régóta) és Lőrinc két múltkori színésztársa, akik aztán már felsőfokú tanulmányaik első hetéről is beszámolnak. Szóval, a só, és nem hivalkodik, csak úgy odarakja a bongyor tökéletesség: egy mosott, fehér kő, akkora, mint egy szilva, kis tányérka és a sószemek. Zúzható, és jó is zúzni. Kis csészékben a mécsesek között a rózsafejek, amellyel előző nap, a forgatáson a királynőt hajigálta.

Pink Floydot töltött le Lőrinc, én belesimulok ebbe a zsongásba, sokat eszünk, és nem bánom, hogy Dávid se kér zöldbabos sütvényt, szívesen főzök neki tésztát.

Az ifjúság hálás.

Itt alszik mindenki, a legfiatalabbak korán, a közepesen fiatalok még annál is korábban (hajnalban) fekszenek. Ők amúgy meg vannak hatva attól, ahogy írtam róluk itt:

idill

És persze mi is fiatalok vagyunk.

A felszabadultság oka, ha az életem elmúlt pár hetét tekintem, hogy mindent, de mindent levetettem, ami nyomasztó volt. Nincs először is Lőrinc hétköznap reggeli presszionálása, hogy keljen, induljon el – ennek örökre vége, nem kell igazolásokkal sakkozni se, nyugisan le fog érettségizni, sőt, OKTV-zik és emeltezik is magántanulóként, de még a táncpróbák is meglesznek. Aztán, átéltem, hogy ha nekiállok, tudok én nagyobb egységes szöveget is alkotni, mint a blogposzt, pedig ez nagy mumus volt: megírtam a Legjobb történeteket. Éspedig boldogságos sodrásban. Nem félek már: lesznek új sztorik is, és írom a regényt.

Ezt is átbeszéltük amúgy a libegő délutánban, pont a regény kapcsán, hogy miért is kell egy szerzőnek kiadó és papírkönyv, mert amiért neki kell (marketing, olvasószerzés, rang, hír, visszhang), arra nekem nincsen szükségem. Nagyon köszönöm nektek, hogy ennyien kértétek, értően olvastátok és támogattátok is a Legjobb történeteimet, a viszsajelzéseknek külön örülök.

Őt egyébként (, aki) mostanában távol tartom a blogtól: megnézheti persze, ahogy bárki, de a beszélgetéseinkben nem téma, és amit mondok, az nem is az itteniek elismétlése. Nem a blogon érintkezünk és nem is üzenek neki a szövegekben, az ezzel kapcsolatos, valaha oly jellemző “ugye szépet írtam?” hiúság teljesen elmúlt belőlem.

És főleg attól vagyok olyan libegő most, hogy nincsen határidős bérmunka. Most épp nagy fordítás se, és ami nagy dolog: szívfájdalom, veszekedés, agyonbonyolítás nélkül elköszöntem a “stricimtől”, aki utólag, amikor fizetni kéne már, vitatja, hogy akkor ez mi is volt, amit – a megbeszéltek szerint – megcsináltam. Valamennyit buktam, de be kellett vallanom: nem hiszek az egészben, és időben kiszálltam. Nem megy nekem, amikor függök egy férfitól, megjelenik a hatalom, a tekintély, a szívózás.

Jó, el kéne menni kormányhivatalba, ELMŰbe, a bringákat megszereltetni, meg itt rendberakni a falat, csapot, vécédeszkát, illetve esik szét a Macbook Air, de ennyi a stressz most, és ez csodálatos. Írok. Nincsen semmi, ami ne rajtam múlna. Hétköznapok jönnek, ügyintézés, sok futás, kevés súlyzó, böjtök, hegyi szemétszedés, itthoni apró rutinok, mosás, kutya – és olyan meghitt ez is. És színházak és filmek. Kedden, azt ígérik, megérkezik a Csodaszemüveg.

Mindenki eldönti, mivel tölti a drága idejét, mit ír érzékeny idegzetébe, min járatja az agyát. Te hogy döntöttél?

A kultúrnaplóval utolértem a jelent:

kultúrnapló

Az edzésnapló, képekkel, itt van:

edzésnapló

A Kör továbbra is jár színházba, hajaj:

https://www.facebook.com/groups/591523887966890/

Antoniánál angolozunk kedden és szombaton. Írj, ha csatlakoznál vagy újra jönnél!

Edzünk is:

https://www.facebook.com/groups/113423605917681/

Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.

Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:

(A fotók kirakása)

…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.

 

És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.

 

Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.

A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.

 

És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.

 

Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)

, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.

 

És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.

szelfizők a gymben

Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.

Néha fotóz profi.

Én nagyon ritkán tartom a kütyüt úgy, ahogy a telefont szokás. Ezen a képen igen, tehát a kezemben van:

Ezen nem:

Hanem? Hááát… beállítom, háromig számol, én ODAROHANOK. Ha sikerül, pont benne vagyok és nem béna az arcom, a póz, nem a fél kutya van benne, vagy a szomszéd postaládája, satöbbi. Ha nem jön össze, akkor meg nem.

Nem a kép fancysége a lényeg: a kép nem öncél, csak hordozó, és az élet, a pillanat a lényeg. Az meg rajtuk van.

Miért készültek ezek a képek most? Azért, mert annyira boldog voltam, vagyok. Mert változott a testem rohamosan, és meg akartam örökíteni az újra-dögösséget, az intenzív sportot: futás előtt, után, úszás, napozás, tollasozás közben készültek, csapzott a hajam, csupa veríték vagyok, és az életünk káosza is rajtuk van. És a boldogságot is meg akartam örökíteni. Előtte bő fél, talán egy évig alig készültek képek, ez nem véletlen.

Amit mondani akarok: a szelfizést én magam nem vittem túlzásba, és van önreflexióm is, de azért benne vagyok én is a magamutogatós bizniszben, azért is, mert (majd elfelejtem) ugye én blogger vagyok, aki ennek megfelelően tartalmakat tesz ki, amelyeket emberek várnak, megnéznek, kedvelnek.

És szerintem tényleg legyen mindenki boldog. Rakja is ki a képet, ha kedve van hozzá, hogy ő milyen szép, laza, haverkodós, pörgős vagy izmos. Ízlés kérdése, másnak ez tetszik-e. Ha nem tetszik, akkor sincs baj. Az ízlés nem morális ügy.

Egy időben, 2011 környékén János – akinek szociokulturálisan az az öröksége, hogy ne mutassuk a legkisebb mértékben sem az örömöt, eseményt, javakat, ne legyen irigység… talán van, aki érti, mire célzok – visszajelezte, hogy ahogy én elmesélek valamit, ahogy beszámolok arról, amiket csinálok vagy ahová családilag megyünk, az irigységkeltő. De nekem ez célom soha nem volt, a reakciók meg nem az enyémek, nem én felelek értük. Meg aztán olyan közegben voltam, ahol mások is mentek helyekre, csináltak olyasmit. És főleg: én nem bírom a panaszkultúrát, az egymásra licitáló borongást. Nekem az öröm a téma.

De azóta legalábbis tudok erről, hogy vigyázni kell, mert elferdítik, kikezdenek. A saját rokonaim is. Majd jól nem hiszik el, hogy neked is nehéz, és majd jól nem segítenek, mert annak idején voltál Ausztriában, vagy mennyi volt a cipőm. Rettenetes.

A blogom óta pedig arról is tudok, mert évek alatt kiderült, hogy mennyi dühös, sérült, parazita működésű ember létezik. Bármit megragad és bármin vicsorog – hiszen vicsorogni akar.

Ezért én ne legyek jól, ne írjak jól, ne nézzek ki jól, ne csináljak olyasmit, ami nem nyomorú vagy amit nem szokás. Szívjak én is, puffogjak én is, vagy esetleg – ez még bocsánatos –önironizáljak a balfékségemen.

Én ezt nem akarom, semmit nem akarok, amit illik, kell, ami a norma. Nem gondolom ugyanis, hogy mástól vettem el azt, ha jó nekem. És szépeket, erőseket tudok ebben az állapotomban, e témákról írni. Szereti is, aki nem gonosz.

Nem is kell semmit deklarálnom. Mert az aljaskodók nem a véleményemet vitatják. Nem az öntudatos, magamról tett állításokat. Nem is az olyan közlést, hogy “futottam ma is egy hosszút az erdőben”.

Egy teljesen sima mondatba belemagyarázzák, ami nincs is benne, és dühödten vitatják. El akarnak számoltatni. Én mit, hogy, mennyit, kivel? Igaz-e? Hogy is van ez? A szándékot is kitalálják hozzá, az én szándékomat. Biztos azért írtam!

Mert van itt még valami. Pont azok, akik így néznek: na, mije van, mennyit keres, vannak-e barátai, hány olvasója van, ki a “pasija”. Egész Instagramok szerveződnek, amelyek csak kifele szólnak. És ez már nem ízlés dolga. Viszont morális kérdés.

Amely képek nem jellemzőek. Amelyek kirakásának lényege a gondos elrejtése minden nyomi pillanatnak, a belső pokolnak.

Ül vagy áll valami történetesen felújított falú bérleményben, és képes kiírni, hogy nála bezzeg nem mállik a fal, és ő bezzeg (?) nincs elhízva (?).

Állok bambuszpadlón a százhuszonöt éves, málló falú, grandiózus kastélyban, amelyben 2011 óta élek, mert itt akartam élni, és így. A tücskös rétről jövök, csupa veríték vagyok, megvolt a mai tizenegy kilométer, és nem értem ezt.

Semmi más célja nincs az ilyen kirakásoknak, mint jól megmutatni valaki ellen. Ő is jól van, ő is fel tud mutatni mindenféle különlegeset, drágát, márkásat vagy csak kellemeset és NEKI IGENIS VAN ÉLETE ÁM.

És most már őt szereti a Pasi! És odatolja. Kifotózza, elküldi e-mailben is, ha nem nézném. Mert nem nézem.

Miért?

Kicsit olyan ez, a sima önmegmutatás meg ennek a durva játszmának a különbsége, mint az egymásnak küldött intim fotó meg a bosszúpornó.

Nincs tartalma, értékrendje, lényege. Süt a düh: valaki, aki biztos nézi, érezze rosszul magát. És csapatban kell csinálni, úgy élvezetes. A másik meg – aki mélyen lenézi egyébként – buzgón kontráz, célozgat ő is. Soha nem hagyja ki.

Ez hatodikban még okés: van ilyen, aljaskodás, pletyó, klikkesedés is, na de fel lehetett volna már nőni. Habár, mi felnőttek is gondolunk néha ilyeneket. Amikor épp boldog vagyok, nekem is bevillan, hogy na, bekaphatjátok, ti, akik tönkre akarjátok tenni, bemocskolni azt, amiért én dolgozom, küzdök, vagy csak élem. Főleg a fordított arányosság miatt érzem ezt: már megint.

Csak ez az érzés nekem nem jár kényszeres instagramozással, el tudom intézni magamban (és így nem válok nevetségessé: reflektálok rá, és végső soron a gondolat és annak kezelése megerősít).

Szóval senkit ne érdekeljen, ki mit szól, ha tiszta a szíve. Legyen akármilyen csodabogár, posztolja ki nyugodtan. Mi meg ne fikázzuk.

Viszont nagyon torz mások ellen működtetni a közösségi oldalt, és gyűlöletből kilőni a beállított fotókat, amelyekről ordít: most jól irigységet keltek.

Miközben projektál.

Ő irigykedik, mert ő nem végezte el a melót, és kéne a másé, amit gondosan figyel, levakarhatatlanul.

És a végső ok: nincs érzéke, saját ötlete sem a nagyszabású élethez.

Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.

Olyan jó lenne, ha jó lenne a nőknek.

És még ítélnek is, és nagyon mondják. Ők, akik irgalomra szorulnak, toleranciáról beszélnek, pont ők a legkeményebb normatív ítélkezők. Csakis úgy lehet élni, olyan helyesen!

A mainstream női média és a facebook, de az alternek szánt nagyonbátor női média is lassan másból sem áll, mint ezeknek a bénáskodásoknak, igénytelenségeknek az  eljópofáskodó megmagyarázásából: hát, mindenki így van vele, nevessünk együtt.

“A” módszeresen szétcseszi az egészségét, ezt dögösnek és menőnek állítja be, aztán beteg lesz, majd a rendszer a hibás, és akkor lehet kiabálni meg forradalmárt játszani. Aztán bajból is anyagi előnyt és menősködést kovácsol. Felelősséged van, volt!

“B” rászoktatja a családot a kütyüre, tévére, aztán nem érti, miért őrjöng álló nap üvöltve a nyolcévese és miért nem érdekli semmi a tizenöt évesét. Felelősséged van!

“C” a kis egyéni beakadásából, nehéz csomagjából identitást, politikát farag, és akkor őt tisztelni kell, szépnek látni, meg őt elnyomják. Tiszta para és ellenségesség az egész ember, és minden teljesítménye az, hogy ő más.

“D” nem és nem tudja komolyan venni az egyébként terápiásan szükséges diétáját, egyre durvább állapotban van, de módszert hirdet és árusít. Vagy arról értekezik, hogy nem jó a szélsőség, sokszor kell enni keveset, mindenből, változatosan, megmondta a dietetikus is. (A neten látható hazai dietetikusok úgy általában el vannnak hízva. Ez miért van?)

“E” vegánként dölyfösen vádaskodik, oktat, bűntudatkelt, atyaég!… Az állatok jogai, hát igen.

“F” addig gyönyörű istennő meg body positive, acsarkodik a “vékony modellek” meg a “kigyúrt fitneszlibák” ellen, kvázi őket, a “nyomasztást” vádolva, meg mondogatva, hogy nekki joga van szépnek érezni magát és vásárolhatni szép ruhát a méretében, amíg nem jön a cukorbetegség, az ízületi fájdalom meg a sztrók. Felelősséged van! És amivel megmagyaráztad, amiben lustán ringatóztál, a mentális gimnasztikád csak távolabb vitt a felelős élettől.

“G” azt magyarázza (máshol olvasta), hogy a szégyen hatására még senki nem fogyott le, ezzel én “nem érem el a célom”. Nézek: milyen célom? Nekem nincsen célom, ez az egész a te projekciód. Senki nem akar tőled semmit. Ne játszd az elnyomottat, ugyanannyi adatott neked is, mint nekem. A te életed, a te döntésed, nem dolgom sem megérteni téged, sem segíteni, amúgy is csak te teheted meg magadért, amit tenned kell. De ne fúrd azokat bosszúból, akik lementek az énjük legmélyéig, és melóztak magukon, míg te hevertél, jópofiztál, önigazoltál. Igen, ők előrébb tartanak, sugárzóbbak és boldogabbak is, és ez nem igazságtalanság, hanem következmény.

Az meg (“H”) külön nájsz, aki azt hirdeti, pedig senki nem kérdezte, viszonyította, verseny sem létezik, hogy de ő amúgy jobban néz ki nálam, edzés nélkül is. Ha megmutatNÁ, kenterbe verne! (Nem mutatja. Helyette én leszek a szemét, aki látható vagyok izzadtan, befutva, alakulva, magamon dolgozva, bikiniben.) Mit akarsz ezzel mondani? És mi zavar ennyire? Miért kell tyúkóllá tenni a netet?

“I” elkényeztetett gyerekként lébecol, soha semmiért nem vállal felelősséget, aztán úgy érzi, a munkája nem elégíti ki, az élet nem elég érdekes, őbelőle nem lesz már senki, és azokra fúj, akik tehetségesebbek vagy eltökéltebbek. Hosszas panaszkodás újrakezdésről és karrierről blogposztban vagy a neves női portálon. “J” nem hoz jó döntéseket a karrierjében, nem tanul, aztán a nyomorért persze mindenki hibás, és gyűlöli azt, aki többet és jobban dolgozott. “K” is ilyen, irreálisan sokat akar az élettől, soha nem elégedett, semmit nem csinál kitartóan, irigykedik, sértetten fröcsög.

Zavarja más valódi melója, tehetsége, eredménye, ezért megtesz engem ügyeskedőnek, ingyenélőnek, akinek nincs témája. Nem igénye a minőségi film, könyv, színház, ezért lesznoboz. Lusta sportolni, de az enyém azért zavarja, így lettem testszégyenítő.

“L” nem viselkedik felelősséggel, ennek halálos következménye van, aztán ebből hírnevet kovácsolna, és lesi, már a tragédia másnapján, ki mindenki fog, hajlandó, képes meghatottan álmélkodni azon, hogy ő mekkora hős, és ez hány lájkot jelent. Ki is maxolja. Évekig megél ebből. Ő mekkora áldozat, és amúgy bárkinek meghalhatna a gyereke. Aki nem száll be a játékba, azt kikezdi. Mély meggyőződés: ő a világ közepe, mindenki vele foglalkozik, a tragédia belépőjegy a jók és fontosak közé.

“M” iszogat, bulizik, hosszú éjszakái vannak, aztán sopánkodik az öregedésen, nem megy az edzés, de hát mindenki “bekarmol” olykor (nem), és ez milyen vicces.

“N” túlparázza az anyaságát, agyonnyomja a luxusdilemmáival a gyerekét, fojtogatja az idióta és költséges részletekkel a férjét, aztán panaszkodik, hogy semmire nincs ideje és egyedül kell mindent csinálnia. Micsoda gőg és fontosságtudat! Az anyaságot túllihegő, szenteskedő nőket nem lehet elviselni. Nem viccesek, nem szexik, nem jó velük.

“O”-nak nincs bátorsága konfrontálódni és elválni, amikor kiderül apu másik, eltitkolt családja, sűrűn kesereg a hűtlenségen, az érzelmi bántásokon, majd hirtelen fordulattal ők már huszonöt éve együtt vannak, és a gyerekek érzelmi biztonsága a legfontosabb. Was?

“P”-t borzalmasan zavarja az öregedés, ezért a dilettáns publicisztikában jó odamondósan, diadalmasan kihirdeti, hogy a negyven az új húsz, kapja be mindenki, és ő mennyivel jobban néz ki most, mint fiatalon. Ez pedig átmegy valakinek a szerkesztői ízlésén, mire is odamennek további naivák kommentben bólogatni, hogy hát igen, nekik a fiukat rendszeresen a pasijuknak nézik! Miután kiöklendeztem magam, megjegyezném: öregedhetsz szépen, lehetsz aktív, fitt, kezeltetheted a szemhéjad is, hazudhatod, hogy mindened natúr, sminketelen és filtertelen (miután háromnegyed óráig kínlódtál a szelfid és a fények beállításán, és négyszáz képet szórtál ki), de ez a kapálózás a bókokért, az egész öndeklarációd szánalmas és átlátszó. (Megjegyzés: ha hunyorítanak, én is jobban nézek ki sziluettre meg öltözködésre, mint huszonévesen, de újra fiatal nem lettem.)

“Q” rosszul választ pályát, lusta vagy ambíciótlan az eredeti karrierjét építeni, aztán “teret enged a kreatív énjének”, és kicsivel később azon sír, hogy sajnos, a mandalafestést manapság nem fizetik meg. De van ebből komolyabb is: dizájner, táska- vagy ékszerkészítő. Mondjuk ki, és ezek publikus adatok (nekem G. mutatta): a két legnevesebb, nemzetközi hírű magyar divatstartup is ráfizetéses móka. Az ábrándjaid és azok jövedelmezősége nem jár alanyi jogon!

“R” a tinderre jár magát megalázni, hátha rátalál a szerelem, aztán nem érti, miért “ghostolnak” a pasik. Királynő csak a személyes életedben lehetsz, ha ott nem vagy az, ott keresd a választ. A tinderen mindenki lotyóvá válik. Felelős vagy!

“S” életmódvált, ezt nyilvánosan szétujjongja, fogadja a drukkokat, aztán nem bírja, feladja, elsunnyogja, és megmagyarázza, hogy miért jobb neki úgy, mi az igazán fontos az életben, és azt is hozzáteszi: de neki legalább van pasija!

Én aztán hiszek a belső értékekben meg a lelkek találkozásában. Csak ugye ott van a nőiségünk, a kislámpa, a komplexusok, a belefeledkezős pózok. Jobb azokba valóban belefeledkezni. Jobb nem megrettenni a tényektől egy új helyen, ahol van tükör. Hiába okos meg mély meg lelki a másik, hiába fed el sok mindent a szeretet, ha én úgy maradtam volna a harmadik szülésem után, akkor nem lehetnék istennő, és ilyen csávóm sem volna, az biztos.

“T” nagyon alter meg mindneki éljen úgy, ahogy neki jó, de amikor valakit le kell nyomni, rögtön előáll a kertvárosi normákkal, a legsötétebb háziasszony-vetélkedővel, miszerint ki mennyire takaros, gondoskodik az anyukájáról és tud főzni. Ennek az ellentmondásnak szét kellene feszítenie a tudatát.

Szóval ezeket nem elviccelni kellene, jópofán megmagyarázni, hanem felgyújtani, ahogy van, és a helyét sóval behinteni.

Robbantani, esetleg. Kilőni az űrbe.

Amikor pörgős oldalak láttán tenyerembe temnetem az arcom, akkor az ezek miatt van, nem azért, mert egyes szerzők nekem nem szimpatikusak. A beszédmód, az öncsalás a ciki. Értjük: itt minálunk ennyi telkik, de akkor is ciki. Legyen jobb! És szakmailag, újságíróilag és dizájnban is legyen jobb.

*

Lehet engem lesznobozni, költéseimet elemezni, de mindig értékesebb lesz a minőségi kultúra, a szerzői film, a magvetős könyv, mint a ponyva meg a sorozat.

A gyereknek minőségi oktatást, egyetemet, urbánus életet szánok, és ezzel nem vagyok egyedül. Valószínűleg az isten sem menti meg őket tőle, ez is igaz, de én látom az értékeit is. Hiába vagyok demokrata meg szegénypárti, ez nem azt jelenti, hogy szolidárisan nyomorgunk és szűk tudatúak maradunk mi is.

Trendek jöhetnek és mehetnek, de kitanulni valamit, beletenni a munkát, egyediséget, kitalálni önmagadat értékesebb, mint másokat utánozni és pusztán trükkös pénzkereseti forrásnak gondolni a blogolást.

Mindig jobb sportolni, mindig menőbb valami értelmes, hasznos egyéni célon, pláne közösségi ügyön dolgozni, mint értékrend nélkül, üres lélekkel, ostobán gúnyolódni.

Kitartó munka, céltudatosság helyett háromhavonta ebbe-abba kapni, azt rossz ízléssel lobogtatni, és fújni azokra, akik járják az útjukat? Ne már.

Mindig bátrabb dolog lépni, mint szomorúan-keserűen benne maradni, majd a gyerekkel takarózni.

És emelt fővel lehet nemet mondani arra, amit úgy általában, mert így a szokás, mindenki kritikátlanul csinál. Lehet tisztának maradni és világos értékrend szerint élni. Kétségkívül melósabb.

Nem csak másokban, magamban is utálom ám ezeket! Annyira, hogy igyekszem nem csinálni. Mivel ezek nem csak apró mulasztások, gyarlóságok, hanem olyasmi, amiért egy igazságos világban olajban főzés járna!

1. Panaszkodás vég nélkül. Először is, ez az a jól ismert lehúzó magyaros hangulat. Másodszor pedig: nekem ne merje senki elrinyálni, hogy beázott a kabrió, nem finom a munkahelyi kávé és Spanyolország helyett Portugáliába mennek nyaralni. Kiborulni én többévente egyszer és rendkívül diszkréten szoktam, nem nyomasztok vele másokat. Mindent elkövetek, hogy derűs, stabil, nyugis legyen az élet, ha nagyon más is, mint a normális-teljeséknél. Tudjuk, velünk mi lett, és én mégsem hisztizem – mi több: nekem hisztiznek lusta, elkényeztetett emberek. Kész, ezzel beteltem, nem tűröm tovább, mert az ilyen ember engem nem lát, rám pakol további terheket. Nyekeregni sehogy sem lesz okés, ja, és barátnők sem vagyunk attól, hogy neked tetszik az edzős életmódom. Keress egy pszichológust! A nyavalygás élvezete, ez a leggázabb, hozzá a mindenkori témakeresés, vigyorogva felróni nem jogos dolgokat, a tények elferdítésével, komoly baj nélkül, csak mint népszokás, miközben konfrontálódni meg valóban érdeket érvényesíteni gyáva. Tönkreteszi a hangulatot, a bizalmat az ilyen statisztakolléga. Nem vicces. Tegnap elhangzott: hideg a víz, ő felfázik. Huszonhét fokos medence volt, úszós jelenetre kerestek embert eleve. Igazi baját majd senki nem veszi komolyan az ilyen embernek, mert elinflálta a szóvá tételeket. Amikor nem stimmel valami, azt jelezni kell, mégpedig azonnal, csendesen, siránkozás és passzív agresszió nélkül, a legfölsőbb szinten. Nincs dráma, jelezni kell, oldják meg. MINDIG kompenzáltak, amikor így jártam el.

2. Spúrság és ennek hangoztatása. Megtehetné, hogy ne számolgassa az ezreseket, hogy szerezzen egy jó órát a másiknak, hogy nagystílű legyen, de ő nem, mert ő okos és beosztással él – hogy aztán a tízszeresét tapsolja el egy tökéletes hülyeségre. Minden szaron jól akar járni, kalkulál és áruösszehasonlít örökösen, de ezekből a szükséges-gazdaságos cuccokból van neki hetvenötféle, a valóban fontos tíz tárgy viszont szutyok minőségű. Csak minőségre érdemes költeni, és ezen felül lehet még életérzésre, érzelmi többletre. Aztán, van az, akinek el kell magyarázni, hogy nekem az írás a munkám. Imádja a blogot, folyton nyüzsög, elmagyaráz engem magamnak, de soha még egy fillérrel nem finaszírozta, pedig bőven beleférne. Ez itt nem csevegés a közös lelki élményeinkről, én feszült munkával alkotok a saját terheimen, élményeimen bőven túlmutató szövegeket.

Én annyira kínosnak érzem a spúrságot, hogy tényleg soha nem csinálom. Valójában én a nagyvonalúságot szeretem csak, mely soha nem egyoldalú, és még elviselem a korrekt felezést.

3. Fontoskodó bennfenteskedés: “én ismerem xy-t (idegesítő becenév)”, “van rálátásom a dolgokra, mert fél évig dolgoztam a szakmában” (portás volt a hanglemezgyárban, TEHÁT zenetudós). Komoly ember soha nem turnézik hírességek bizalmas dolgaival, és hallgat arról, ha ismer valakit. Csakis a saját tetteinek, személyiségének kér elismerést.

4. Közhelyek hangoztatása, konzervpoénok, triviális szövegek (“hideg van”), nőgyűlölet/rasszizmus vigyorogva. Nem, egy nő nem fog azon röhögni, hogy minden nő kurva, semmilyen formában. És miért kell, hogy ugyanaz elhangozzon ezredszer? Hogy ne tudjak olvasni? Érzékenykedés, önfontoskodás: miért mesélsz ilyen örömmel arról, hogy mit nem bír a bőröd, milyen ételt nem szeretsz, mire szedsz gyógyszert? Senkit nem érdekel. Ha nincs érdemi mondandód, maradj csöndben.

5. Halogatás, ígéretek, blöffök, amikor valamit teljesíteni kellene. Ójaj. Ebben sáros vagyok. Nem szeretem, ami kötelező, nem jó, ha nyomnak. De aztán valahogy mégis mindig.

6. Agyonbonyolítása egyszerű ügyleteknek: nem tudom, “majd még hívlak”, átszervezés, variálás. Beszédetek pediglen legyen igen-igen, nem-nem.

7. Teljes tájékozatlanság, de vélemény harsány hangoztatása protestmódon, tudva, hogy a másik viszont járatos a témában. Napi politika, színház, Biblia, táplálkozási tanok. Buta, magabiztos érvelés. Nem kell mindenből vitát csinálni. Nem kell mindig mindenről állást foglalni!

8. Mások gesztusainak majmolása és sajátként előadása a nyomok gondos eltüntetésével. Néha, amikor egy-egy félismerős idővonalára kattintottam, döbbenten láttam a saját életemet. Serpenyőkben sültek a szalonnás rántották, testek feküdtek a hóban, hidas és kézenállós képek, böjtölős tartalmak. Közben sehol nem utalt arra, honnan veszi mindezt, imádta, mennyire alternek tartják.

9. Csajoskodás. A kötelező nem-skandináv műsor: “ápoltság”, töltött száj, műköröm, nyavalygás, kenekedés. Úszni nem tud. Letörik a körme. Nyaff. Mindent megtettem, hogy a lányom az észt, a szívet, a vagányságot, az eredetiséget, a bátorságot tanulja el.

10. Az üres szelfi. Nem ábrázol semmit, csak publikálója hiúságát. Nagyon várom már, hogy ezt a trend tegye vállalhatatlanná, ne csak én óbégassak. Valaki álldogál, gondosan OLYAN fényben, ABBAN A pózban, meghosszítós optikával, nem csinál semmit, de ez menő, ő “edz”. Puha, vastag mindene, öt hónapja nem járt lenn, most is csak lötyög, a holmiját mutogatja, ő milyen TERMÉSZETES és GYÖNYÖRŰ. Kinek vetítesz? Ügyesedj meg, mutasd meg (szöveges beszámoló is ér) a saját fejlődésedet, legyél vicces, ötletes. A barinő nem ér, a terem fancysége és a jól hangzó edzésmódszer/sportág se hat meg senkit. Légy önmagad! Vállald, aki vagy! De tényleg. És ne mások életét lopd el.

+1 Másoknak előírni, mit tegyenek, mert szerinted úgy normális. A saját életedet éld. A másikra akkor szólj rá, ha a tette, viselkedése, mulasztása érint téged, kéretlenül senkit ne elemezz!

Lehet, hogy veletek ez van?

Amiért még sokan fuldokolnak egyébként jól induló kapcsolataikban: az eltolódott arányok.

A helytállás (a továbbiakban: Meló) és a laza szeretés, közös egymásra nézős időtöltés (a továbbiakban: Intim Velnesz) aránya általában torz. Mihez képest? A fontosságukhoz képest.

Mindent, de mindent ellep a “mit kell csinálni”. Folyton feladat van, teljesítés, rohanás. Munkahelyen, építkezéskor, háztartásban, ünnepre készülve, gyerekkel, gyerek iskolájában, anyóssal, közösségben. A szentnek vélt előírások irányítják a hétköznapokat, az időbeosztást, és sokan komolyan hiszik, hogy “nincs idő”, “nincs pénz” másra, szétesne az élet, ha egy kicsit kevesebbet buzgólkodnának. A stresszre pedig nemcsak egészségileg, hanem kapcsolatként is rámennek.

Ez az együttélés és a családalapítás nagy csapdája: elkezdenek úgy élni, ahogy “kell”. Nem azért, mert azt választják, hanem mert ezt látták és mert ezt várják el tőlük, nyílt és rejtett módokon, és ők nem kritikusak. Az egymással töltött nyugis idő henyeségnek számít.

Eljön még az idő, amikor javasolják nektek az elutazós hétvégét, a randit, a csipkés fehérneműt – kríziskezelésként, akkor, amikor egyikőtöknek sincs már igazán kedve hozzá.

Sokan persze már következményként, az elromlott kapcslatból való menekülésként csinálják az ide-oda rohangálós hajszát, amely már rég nem a pénzkeresetről, a puszta üzemeltetésről, a jobb életről vagy a gyerekről szól. “Ez a dolgok rendje.” A karácsonyt végig kell csinálni.

Ha Meló van, akkor nem kell találkozni az érzésekkel, a gondolatokkal, a másikkal. Együtt éltek, a kapcsolat eldöcög szépen, nincs további teendő. Nem kell egymásnak örülni, odafigyelni, és egy idő után a rengeteg teendő közepette már nem is lehet. Nem kell személyiségfejlődni, érzéseket és reakciókat megérteni. Nem kell a legmélyebb éneddel és a múltaddal találkozni – biztonságban leszel. Nem kell gesztusokat tenni a másiknak, és nem kell helyrehozni, ami nem jó. Nem kell szeretni. Így nem találkozol azzal a néha ijesztő kiszolgáltatottsággal sem, amelyet az egymásnak való érzelmi megnyílás jelent.

Mindent bekebelez a Meló.

És van olyan, hogy az egyik fél diktál az egész családnak. A szervezősebb, agilisebb a másik számára, a gyerekek számára, de gyakran becsületesen a maga számára is elrendeli, hogy mit kell csinálni a közös életben (hogy úgy nézzen ki a ház, hogy olyan legyen a gyereknevelés, a háztartás, a templomba járás, az étel, a családi kapcsolatok). Ő tartja magát annak (helyezi magát abba a pozícióba), aki definiál, elvár, átveszi és értékeli a kész munkát, akkor is, ha ez az egész műsor a másik alkatától, értékrendjétől, fontossági sorrendjétől idegen. Mert ő mondjuk nem akar akkora vagy olyan tüchtig háztartást, nem ambicionálja a kifele mutatott példás család képet, a vallást, a lakásdekorációt, a kertváros kertjét, vagy a tudatos étrendet.

És mivel az előíró fél magára is rója a Melót, ebben benne van a “látod, bezzeg én”. Rengetegen hiszik ezt érvényes oknak, panaszkodási alapnak: nem segít, nem vesz részt, nem csinálja, mintha valóban ez volna a probléma. Arról van szó, hogy semmi más nincs, csak üzemeltetés, és ez egy álélet. Arról van szó, hogy nem igazán látod a másik embert.

Arról van szó, megint, hogy valami helyett kell a hétkönapi hajsza, meg az, hogy élvezetes, közös tevékenysélgekre “nincs pénz”. A csöndben-nyugalomban esetleg kiderülne, hogy semmit nem tudtok egymással kezdeni.

Aki pedig magára nem rója, csak a másiktól követeli meg, az minimum kihasználó, de inkább bántalmazó.

Nem igaz, hogy a férfiak nem akarnak nősülni. Van egy jelentős csoport, ők nagyon is akarnak, de úgy, hogy az asszony mindent biztosít, ami a szép, kényelmes élethez kell, esszencialista magyarázattal: neki az a feladata. Abba jó hazajárni a kinti világból. És apu hozza a pénzt.

De gyakran a nő “hajtja a férjét”, ez kell, az kell. Nem kell. Egymást szeretni kell. Ez a viselkedés megöli a szerelmet, és az egyensúlyt is eltolja.

És amikor a hajszolt félnek elege lesz, kiég egy-két gyerekben vagy az évekig lélektelen munkakörben töltött tízórákban, akkor menekül. Hosszútávfut, házat vesz vidéken, borászkodik, motorozik, sok utazással járó munkája lesz, swingerez. Köt, horgol, női csoportokban buzog.

Szeretőzik és nála megpihen, és megéli vele azt, amit a sok buzgás nélkül, az eredeti kapcsolatában lett volna jó megélnie.

Az is lehet, hogy a választott társ ilyen helytállósnak alkalmas, stabil, ám nem túl mély kapcsolatban. Érzelmileg, intellektuálisan nem tudna mit kezdeni mással, inkább keres a neten tapétabordűrt és locsolócsövet, mint jazzkoncertet.

Ne legyen bűntudatod amiatt, hogy nem teljesítesz már, szívesebben olvasol. A tüchtig buzgólkodás, a túlfeszülős gyereknevelés, háztartás, családi és vallási élet azok sportja, akiknek nincsenek efölött vágyaik, lelki tartalmaik, érdeklődésük, érzésük. A kupid egyébként is tünet: túlterhelt vagy, eleged van. Ha megszültél és életben tartottál két-három-öt gyereket, pláne ha egyedül nevelsz akárhányat, akkor senkinek nincs joga bűntudatot kelteni benned. A nyugis, egymásra figyelő, nem feszes élet többet ér, mint az, hogy “én ezt láttam otthon, anyukám így csinálta”.

Mintha most csak az jutna szóhoz, annak lehetne igaza, aki elég szarul van. Aki belerokkant, lereccsent, elhízott, beteg, megcsalták, nem tehet róla… nekik egyben igazuk is van, automatikusan.

Arról akartam írni eredetileg (a szerdai posztban), hogy van egy ország, egy kontinens szinte, amely a lehetőségek hazájaként indult, vállalkozó és munkabíró emberek alapították, alakították ki maguknak. Ahol, miután legyilkolták azt, aki zavaró volt, soha nem dúlt háború. Ahol emberi jogokat deklaráltak, ahol felkeltek a rabszolgaság ellen, ahol minden, de minden van: nyersanyag, tőke, szép táj, elegendő hely, bőséges tanulság, tiszta lap; eszme, kultúra, termelési módszer, technológia. Lehetnének boldogok és gazdagok. És ennyi erőforrásból mi lett?

Összességében: olyan szörnyűségek, amik sehol máshol nincsenek meg ilyen mértékben. Kizsákmányolás, silány életminőség, gyilkos versengés, adósságcsapda. Embertelen, falánk kapitalizmus, népbutítás és manipuláció szórakoztatás címén. Magányos, mentálisan sérült, függő emberek tömege, durva szerhasználat, céltalan élet, rettenetes egyenlőtlenség. Példátlan és kezelhetetlen erőszak. Durva elhízás, megnyomorodás, olcsó, feldolgozott étel, harsány és erőszakos marketing. Boldogtalanság, magabiztos bizonygatás. Fura prüdéria. Mindennek, amit Európában komolyan gondolunk (például, hogy a maraton, az futás), a devalválása, szétforgácsolása.

Rengeteg szabadidő, mentális gimnasztikázás.

Tudom, hogy olcsó az óhaza gőgje, ki kéne hagynom, de én abban nőttem, fel, hogy Amerika mindaz, ami itt nem lehetséges, ami nekünk tilos, és ezért élünk mi rosszul. Nos, nem éltünk rosszul (akkor még).

Hogy van ez, hogy sehol a világ más táján nem mondogatják, hogy “a tudomány szerint” a diéták kudarcosak, lefogyni nem lehet, de ha mégis, akkor azt visszahízza a 95 vagy 98 százalék, és ezért károsak és ne diétázz.

Sehol nem mindják egymásnak ekkora műmosollyal, hpgy gyönyörű vagy, drágám, és sehol nem aggódnak ugyanezek a nők amiatt, hogy mennyire nem is gyönyörűek.

Sehol nem fogy ennyi szorongásoldó, antidepresszáns.

Sehol nem falnak ennyi feldolgozott vackot, és nem keseregnek aztán az elhízáson, hogy utána felesküdjenek naivan valami gamifikált, pénzes MLM módszerre (“azt mondta a tanácsadó”); sehol így nem buknak bele két hét után, kezdik újra mégis hússzor, cuppannak rá infantilis, külsődleges ösztönzőkre*, mesélnek róla lelkesen mindenkinek… – aztán lesznek lelkibetegek tőle, ábrándulnak ki végleg, csömörletesen, és hangoztatják az alapos researchök után (igen, a neten való nézegetést így nevezik!), hogy micsoda átverés az egész egészséges életmód, a diéta, weight management, és kövérnek lenni igenis okés, sőt, gyönyörű, úgy is teljes és egészséges élet van, lehet jógázni, edzeni, divatozni…

Azt hitted, fat acceptance? Fat pride, netán? Body positivity? Dehogy is. Fat justice.

I sometimes like being fat because sometimes it makes me feel proud, and sometimes it makes me feel pretty. Sometimes I feel strong, and sometimes I feel full. Soul-full. Not stomach-full. Though, to be honest, sometimes also stomach-full. It’s summer and the farmer’s market has incredible deals of fresh fruit.

View at Medium.com

(kiemelés tőlem, ez az igazi wtf)

És minderről (hogy a diéta értelmetlen) mint valami univerzáléról beszélnek: ilyen az emberi test, az evolúció, ez maga a diverzitás, hogy vannak kövér emberek. 70 százalék éspedig. Vajon a dán, a spanyol, a finn, a japán polgárnak (szándékosan csak jóléti államokat említek) miért nincs szüksége ilyen magyarázatokra, nyakatekert érvelésre, jelszavakra, és miért mozgékonyabbak mégis az emberek, miért élnek tovább és jobban? Miért kerül kevesebbe az egészségügyük…?

Az amerikaiak megdöbbentően vakok a tényezőkre, amelyek az ördögi körökben, a kudarcokban és ostobaságban tartják őket.

Ez az üzenet nálunk is jól jön, és jön is: sok éve szivárog be hozzánk, szinte változtatás nélkül. Terjed a női médiában, ráragadva a feminizmusra, az előítéletesség és kirekesztés tilalmára, és jól megtámogatja a női depressziót és a gyatra életminőséget.

Meg is könnyebbülsz. Ha elégszer tolják eléd a szétretusált fotót, elhiszed, hogy Ashley Graham bőre sima. Pedig ő maga sem tagadja a valóságot:

View this post on Instagram

same same but a little different

A post shared by A S H L E Y G R A H A M (@ashleygraham) on Aug 18, 2019 at 9:07am PDT

Ha ennek bedőlsz, ha igazán, őszintén elhiszed, nem csak udvariasságból, hogy ez jó lehet, akkor elvesztél.

Miközben nem mersz tükörbe nézni, egy feljavítatlan fotót kitenni (ha mégis, azt akkora durranás, hogy agyon kell hashtagezni! #nomakeup, #nofilter!), egyre csak hangoztatod a lelki értékeket. Másokat nevezel dicsekvőnek és önzőnek, firtatod, ki mit csinál – pedig, sajnos, aki nem elégedett, aki védekezik, aki nem érzi sűrűn, hogy “igen, ezt megcsináltam!”, aki ennyire idegenkedik attól, ami másnak könnyűség, virulás (moralizál a szerelem fölött, nem tetszik neki, ha egy fiatal nő szül, beszól a kockahasra), az el is romlik és kellemetlen emberré válik.

Kész vagy elhinni azt, ami jól jön. Már nem is hiszed, hogy tehetnél valamit. Védekezel folyton, hogy ne kelljen.

Nem gondolsz arra, hogy igenis, akkor, régebben választhattál volna mást, tehát nem mások hibája a mostani állapot.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy megkíván-e a férfi, elég divatos-e a testalkatod, vagy feljön-e rád a koktélruha. Arról van szó, hogy milyen minőségű az életed,

És míg ágálsz, társadalmilag felvilágosultnak, jólértesültnek, morálisan helyesnek, továbbá hús-vér embernek hiszed magad (a műnőkkel szemben). És hiszi ugyanezt a sok jó szándékú, lakásából már ki sem mozduló, megvezetett nő.

Ez a katasztrófa.

Itt van egy vallomás, elég enyhe, mert a végén azért felcsillan azegészség, de nagyon jellemző. Ő volt dieting counsellor (persze sima MLM ez is), de már nem az, és ő is megmagyarázza:

View at Medium.com

* Ragen Chastain, fat acceptance, HAES és body positivity aktivista 2014-ben nyomatékosan bejelentette, hogy mivel a kövérek is ugyanúgy sportolhatnak, és ő nagyon sportos és eltökélt, ezt be is bizonyítja: nekiáll edzeni és teljesíti az Ironmant, a teljes távot. Ezzel és mással, posztokkal, beszédekkel, könyvekkel rengeteg nőnek adott hitet és érvmuníciót: nem is baj, hogy ilyen állapotban vannak, nem az ő hibájuk, így is teljes az élet, még ilyen extrém sportteljesítmény is lehetséges közel 200 kilósan. A soon to be Ironman pedig edzett,m vagy nem, mindenesetre sorra nevezett laza szintidejű versenyekre.

Egyszer feladta a legelején, azóta el sem ment. Itt elismeri, hogy feladta, nem fogja ő ezt versenyen megcsinálni:

https://ironfatblog.wordpress.com/2019/09/28/doing-it-my-way/ https://ironfatblog.wordpress.com/2019/10/02/pros-and-cons-of-staging-my-own-iron-distance-triathlon/

Azt kéne elismernie, hogy 1. nem készült, 2. alaptalan ígéretet tett, 3. a teste ilyen sportra már régesrég alkalmatlan, tévúton jár. Csak akkor mi lesz az előadói hitelességgel, az önpromóként használt lelkesítő posztokkal, adománygyűjtésekkel?

Ő amiatt szomorú most, és ezt neveztem infantilis, külsődleges motivációnak, hogy a saját szervezésű “teljesítés” után nem kap hivatalos tetoválást, ironmanes cipőfűzőt, matricát, nem mondja be a nevét a tömeg előtt mikrofonba Mike Reilly, és nem azért, mert kínos az egész, kínos, hogy túlvállalta magát és átverte a követőit, folyamatosan kifogásokat sorolva.

https://truthaboutragen.wordpress.com/2015/12/12/the-truth-about-ragen-chastain-2/

—

És, igen, eljutott a blog már arra a fejlettségi fokra, hogy senki nem kezdi rá a kommentekben, hogy de Amerika nem csak ilyen, nem homogén, és igenis van sok jó ott, van egy csomó jó dolog, és ő volt már ott… ugye…?

Na, már el is múlt a lebegős jó érzés… tele vagyok megint zaklatottsággal (többet kéne jógáznom?), és egy kicsit még beteg és ettől levert vagyok. Pedig wellness és kiszakadás volt hétvégén, test és lélek egyben.

Lassan állnak össze bennem a dolgok, de az legalább úgy van: a sok mindenből, ami felmerült bennem, ennyit szűrtem le még:

1. Iszonyú vicces azt magyarázni egy mégoly tahó férfinak, hogy mit kívánnak szexuálisan “a” férfiak és hogy működik egy férfi. Ez az “ahogy a nők elképzelik” móka megint… jaj, annyira gyerekes. Itt van, nem csak a test számít, hanem:

Előfordul, bizony, hogy értékelik, amikor nagyon nehéz helyzetben is kitart a másik mellett, vagy törődik vele, csak úgy… szeretetből.

https://wmn.hu/ugy/52118-szentesi-eva-kikerem-magamnak-a-ferfiak-neveben-is–a-schobert-ugy-margojara-

Nekünk nőknek jól jönne persze, ha a párt összetartaná a “törődés”, az áldozathozatal – sajnos, a valóságban ez inkább mártírjátszma, kodependens kapcsolat és a pátyolgatott fél számára bűntudatforrás, egyébként meg a feleség alapértelmezett, elvárt működése, és ekként súlyos megfosztottság-lét. Miközben nem annyira erkölcsi vállalás, inkább kényszer. Mondom egyszerűbben: tudja ő, hogy mély ráncaid a miatta való éjszakázástól lettek, hogy te nem magadra gondoltál, hanem a gyerekekre és őrá, és ebben egy kicsit tönkre is mentél, de a tönkrementség ettől nem lesz vonzó. Azt kívánja ő is, aki feszes, vidám és nem olyan leharcolt, és akinek a szemében ő még jó ember lehet. Ha te lennél olyan szabadságfokon, ha nem szorítanád görcsösen a párkapcsolatodat, mivel nem lennél enyire ráutalva sem, akkor a te szemed is megállna az ifjabb, a kedvesebb férfiakon. Mindenki az öröm felé törekszik, ha ép a lelke.

És már szentté is van avatva a “kitartás”, amitől majd biztos szeret a férfi és ott marad (kívánni fog-e? kívánják-e az anyafigurát?). Aki sokat, túl sokat tesz meg a partneréért, az ettől szexuálisan biztosan nem lesz vonzó, de még a hála meg a ragaszkodás is olyan, hogy ne várd el, ne ródd fel a hiányát. Az “én mindent feláldoztam érted, maradj mellettem” egy sima biznisz, a jelek szerint megéri a nőknek, mert nagyon hajtják. Aki igazán szereti a másikat, az nem mindent tesz meg érte, hanem annyit csak, amennyi tönkremenés nélkül telik. A krízis, a betegség, a függőség jellemzően tönkreteszi a kapcsolatot, ezért a megmentősdi, a kitartás nagyon is kétséges stratégia: nemcsak az alkoholizmus, a “csapodár” természet vagy az egózó hajlam eseteiben, hanem még krónikus betegségeknél is azt látjuk, hogy a segítő sokkal inkább benne tartó, enabler szerepű. Nagyon veszélyes. Minden “én akkor is kitartok” veszélyes. Magát szerető ember feláll egy idő után. Írom ezt azért, mert a borzalmas, kihasználós, játszmázós házasság nálunk norma.

2. Férfiról, nőről, párkapcsolatról, egészséges szexualitásról szintén vicces azokat olvasni, akik telehisztizik azzal a netet, hogy milyenek a pasik, a tinder, a ghostolás, a csak szexet akaró férfiak. Ők valamit nem értenek, már azt sem, hogy a boldogságot hozó párkapcsolat nem jár alanyi jogon (a többiek sem ilyenben élnek), hanem az élet ritka és nagy ajándéka. Nekik a jól működő kapcsolat, pláne a szenvedély és gyomorreszketés  ábránd és idea csak, a valóságát nem ismerik. Van ilyen, de hogy minek szakértenek, fel nem foghatom. Ha kudarcos a terület, és mégis egyre csak beszélsz róla, hogy milyen legyen, milyen az “egészséges” módja, akkor szükségképp kompenzálni fogsz, és a hiányaidról írsz.

És még ezek előtt egy fontos elv: a saját erkölcsi szabályaidat magadra tartsd kötelezőnek. Ne ismeretlen, általános férfiaknak írd elő, mit kívánjanak meg, hogyan és miért szeressenek, mert ezek a te vágyaid csak. Emellett még annyit tehetsz, hogy elkerülöd azokat, akik nem tartják ugyanezeket magukra kötelezőnek, és ezzel megsértik a te érdekeidet. De erkölcsi bunkóként használni úgy általában, hogy “egy normális ember nem tesz ilyet”…? Ne tudjuk már mi olyan jól, hogy másnak mit kellene tennie. És: nézz szembe azzal, ami ugyan nem helyes, de emberi és gyakori.

(Nem erről volt szó, de párhuzamos jelenség. Egy másik eset, amikor nagyon jól szokták tudni, más mit tegyen, mert nekik az jönne jól. Gyakran jönnek a morális diktátummal a sértett feleségek is: “de hát tudta, hogy foglalt a férfi, kicsi gyerekei vannak, milyen nő az ilyen”… Bekapcsol a birtokvédelem. Hogy is van ez, hogy a férj meg nem tudta ugyanezt? Miért nem neki rója fel a feleség? “Hogy tehet ilyet, micsoda kurva”, lehet ezen lírázni, de úgy néz ki, hogy tehet, tett, és megvannak neki is a magyarázatai. Általában vagyok rosszul a szenteskedéstől, amikor a romokban heverő páros megcsalt tagja rákezdi, hogy az eskü meg a közös húsz év, miközben fél éve ezt még nem hangoztatta, és ezt a nagyon értékes jószágot, a házasságukat ők maguk rontották el. De baltával ám, kekecen, feszülve, szeretetlenül. Lett volna háromezer estétek egymást szeretni, kedvesnek lenni, megkérdezni a másikat, hogy mi lenne jó, figyelni, türelmesnek lenni, de ti panaszkodtatok, durcáskodtatok és baszogattátok egymást, elvárásokkal bombáztátok a másikat, nem derogált játszmázni, cirkuszolni; kihalt minden öröm és adakozás, önös érdek feszült érdeknek – hirtelen kiderült, hogy ez mekkora érzelem és milyen fontos és szép. Most persze a szeretőre fújtok, aki viszont kedves és szerethető és nem baszogatja a szerelmét, annak ellenére, hogy nem kap valami sokat, és tükröt tart nektek, hogy mivé lettetek.)

3. Van ez az érv, hogy nem hízott el, mégis megcsalták. Vagy: kövérebbel csalták meg. Hitetlenkedve olvasom: hát nem értitek? Nem elég nem elhízni. Nem akarok senkit elkeseríteni, és nem is csak a kinézeten múlik, de annak, hogy szexuális önbizalommal létezz, ne félj a fénytől és ne rémülj meg, ha tükör van a hálószobában, az el nem hízás csak az egyik pillére. Az idő mindenkit megvisel, a hétköznapok és az együttélés évei nem tesznek jót a vágyakozásnak. És akkor a tetejébe még el is hízol, és szorongsz tőle és nem jó rád a régi nadrág és kínszenvedés a melltartó, a bikini, a strand, sugárzod a keserűséget, rossz kedved van, kimagyarázod, nem jó a közeledben lenni. Elszakadsz a régi, csinosan öltözködő, tetszeni vágyó, lelkes, örömre képes önmagadtól; mártírálarcban magyarázod, hogy nem a külső a fontos, és téged szeressenek úgy, ahogy vagy, tagadod a lelki leromlásodat, és azért leszel feminista is, dobod be, hogy testszégyenítés, szépségeszmény, elvárások, mert ezzel kicselezed azt, hogy edzeni kéne, jól lenni kéne, felelősséget vállalni – nem, te sajnos nem tudsz, nem szeretsz. Ettől nem leszel jobban.

Nem csak elhízás van. Sőt, ami főleg van, az az üldögélős életmód miatti izomleépülés. Telnek az évek, és amit nem használsz, az elfogy, leépül, megrövidül, közben a csonttömeg is, és a gyenge pont előbb-utóbb fájni fog, mert az emberi test nem erre az életmódra van tervezve, amit te normálisnak tartasz.

Mindannyian küzdünk. A leghamvasabb ifjúság varázslatos, és a született szépségeknek könnyebb a dolguk – akinek se ez, se az nincs, az meg munkálkodik és tataroz. Ezen sírni, hogy ez igazságtalan, na, ez az önelnemfogadás és felszínesség. Az eleven kapcsolatokban az intim kommunikáció része, hogy “érdekel, hogy tetszem-e, ezért ápolom/leborotválom/szépbe öltöztetem”. Nem ez a legfontosabb, de csodálatos érzés. Lásd itt is, én passzoltam a feladatot, de Zsolt megírta:

https://shop.builder.hu/tulsulypara-a5559

Egyáltalán, miért nem lehet érzékenykedés nélkül kimondani, hogy a szépség, a sima, ruganyos, fiatal test vonzó? Miért fáj ez ennyire? Fiatal, nektek nem ártó nők lesznek ellenségek, pusztán attól, hogy edzenek? Amilyen gyűlölet áradt a nőktől az elképzelt ellenség-nő felé, borzalmas.

Ebben a vitában egy szót sem ejtettek arról, hogy a férfiak a képzeteiket és szexuális elvárásaikat a pornóból veszik, és az tényleg romboló, egyenlőtlen és antifeminista. Edzeni, szépnek és délcegnek lenni, kifogást nem keresni viszont határozottan feminista tett.

4. Aztán. Szentesi Éva írja, hogy az agy is lehet szexi. Ez amúgy igaz, csak mint ahogy szexuálisan nagyon vonzó test is kevés van, úgy az ilyen módon vonzó agy, személyiség is ritka. Ha így van, azt más fogja rólad-neked mondani: amikor te magadról deklarálod, az megint a bilibe lógó kéz esete. Persze sokan vigasztalgatják magukat: a külsejük nem nagy durranás, de ott van a személyiségük, eszük, humoruk!… azért számolj azzal, hogy se szép, se vicces/vonzóan okos/kedves nem vagy, és ezt azért mondom, mert összességében nagyon is empowering arra buzdítani mindenkit, hogy ne verje át magát.

Na és akkor? Mi lesz velük? Hogyan találnak ők párt?

Ha ez a kérdés: szerencsére a lehetséges partnereknek sem kiemelkedőek a kvalitásaik. Ők se genetikai csodák, ők se karizmatikusak. Azért elvagyunk. Nem csak érdem van, hanem véletlen is. Közös történet és sors. Ámor ráadásul tréfás fiúcska. Nem kell sokaknak tetszeni, bár akkor kétségkívül több a lehetőség, de ha nem hódolatfürdőt keresel, hanem szeretést, akkor tudd: egyetlen ember elég. Sose fogod igazán érteni, mit eszik rajtad, de a lényeg, hogy eszi.

Egyébként, ha már az el nem válás a cél: mi tart össze két embert?

Egy nagy csoport tűr a házasságban, viseli a másikat, robotol és gyereknevel, és elhal az életöröme, na, úgy könnyű. Csalni nem fog, de a robbanós, igazi élményt kihagyja, mindenkinek jobb így. Kiégés, fásultság, kapuzáráskor talán beüt a mennykő, de visszakullognak. Elhalt szexualitással, rutinos misszinonáriusokkal, szorgos hivatalnoklélekkel könnyű hűségesnek lenni.

Egy másik típus látszatra jól van, hűséges, de bolond lesz “nem élni”: a melót rányomja a feleségre, és szépen, sunyiban élvezi a változó kapcsolatait. Remek…

És van az a nagyon ritka néhány páros, akik nem őrlik fel egymást, és igazi szeretés van, eleinte erős testi résszel, aztán szelídülve. Ők kivételek.

A többiek meg egyedül élnek, elválnak. Rendbehozás NINCS. Megalkuvás van.

5. Azoknak írom, akik haragszanak a sok lemondásra, szigorú módszerre… hogy is írja Antoni Rita: a kényelmetlen életmódra. Ők nem akarják magukat gyötörni! Tán kötelező?

https://24.hu/kozelet/2020/01/23/schobert-norbert-velemeny/

Nos, alapesetben a test jól működik; te elrontod, aztán meg haragszol azokra, akik nem. Persze, hogy szerinted edzeni gyötrelem, és persze, hogy rosszul esik, ha ezzel szembesítenek. De ettől még így van, és a fájdalmas igazságok a legfontosabbak: régóta nem működik jól a tested, mert nem tartottad karban. Szeretnéd, ha ez valami rejtélyes betegség volna, amiről te nem tehetsz, de nem így van. A nagy akrobatika például, hogy keresztbe tudod rakni ülve a lábad, és lihegés nélkül bekötöd a cipőd. A futás, amit utálsz, az kettőszáz méter volna egyben, a busz után. Nem megy ennyi se, pedig harmincas vagy és nem is szültél? Akkor te elbasztad. Mondhatod, hogy neked ez nehéz és lemondás, és ezt nem kéred, én pedig ableist vagyok, de súlyosan átvered magad.

Oké, hogy nem akarod gyűlölni a tested, meg hogy aki segíteni akar, az ne baszogasson, de nem kell gyűlölni semmit, és én nem akarok segíteni (és a guru sem akar), én az elvi igazságot mondom ki, hogy az a sok PCOS/IR-es/pajzsmirigyes/emésztőrendszeri beteg, gyulladt, fájós térdű mind felelőtlen volt, mert ezek életmóderedetű betegségek, ezek már következmények – egy ideig bírja a test a visszaélést, aztán beadja a felmondását.

Min csodálkoztok? Miért volna ez normális, érthető, szükségszerű, pláne leszarás és jó élet? Ha nehéz csomagot kaptál, mert rosszabbul hasznosítja a szervezeted a szénhidrátot, vagy mindenkinek magas a vérnyomása a családodban, akkor az a feladat. Nem más a hibás, hogy te nem teszel magadért.

A sport nem életcél, vagy extra, nem prioritás, vagy különlegesség, hanem olyasmi, mint a fogmosás. Egyszerű, rendszeres jó szokás. Mintegy mellesleg, mindig is, régóta csináljuk, hogy ne legyen baj. Nem nagy ügy. Nem dumálni kell róla.

6. Szintén Rita: “különböző alkatok vannak”. Na most, van magas és alacsony, erős csontú és törékeny, izmosodó és hardgainer. De kövér alkat nincs, és ez talán a legnagyobb fatlogic csúsztatás, hogy az is alkat, és egyenrangú verzió. Nem az, hanem az eredetinek az elrontása. Miért “nincs alkatuk” a maszájoknak, a japánoknak, a norvégoknak? Miért olyan hasonló mind? Mert az életmódjuk jobb, és nem híztak el. Aki ezt nem látja, az dekontextualizál és kulturális vakságban szenved.

Az, hogy ne hízz el/fogyj le, nem jelenti azt, hogy egyformán vékonynak, modellszerűenk kell lenni. Igen széles az a sáv, amelyben rendben vagy (testkép és egészség szempontjából), és mindenki tehet valamit magáért.

Van egy lányom, és ezért is kérdés, hogy hogyan élek, hova rakom a hangsúlyt, mi felé terelem. Amikor a tetteket, stratégiákat mérlegeljük, és azt mondjuk, “lehet így is, meg úgy is, nem kötelező az egyik út és nem felsőbbrendű”, akkor nézzük már meg azt is, hova jutott ki-ki a maga útján, milyen élete lett. Én nem szeretném, ha a lányom értékrendje az ilyen önfelmentős, álfeminista üzenetek közepette formálódna, mert abból nem lesz jó élet.

Én sem akartam olyan életet, kinézetet, kifogásözönt, hétvégéket, lelki védekező stratégiákat, mint azok, akik ezeket a “nővédő” érveket mondogatják. És délceg öregasszony szeretnék lenni.

7. Minden sértettség és védekezős magyarázkodás ciki. Szégyenteli, kínos, megúszós, mármint akkor, ha magadat gondolkodó embernek tartod. Ha sokat mondogatod, hogy fogyni nehéz és hogy a diéták kudarcosak, fenntarthatatlanok, a leadott kilók úgyis visszajönnek, hogy egyesek erőszakot tesznek az alkatukon, és ez rossz, satöbbi, az megnyugtató lehet a számodra, de nem ártalmatlan állítás. Először is, mert nem is igaz anatómiailag (káros szokásokat tartotok normálisnak, és jó szokásokat fölös szigornak meg orthorexiának), másodszor a mégoly becsületes, jóakaratú, igényes értékrendű ismerős is ellendrukker lesz tőle. És ez nincs rendben. Nektek zavaró a sikertörténet, bárkinek a kitartó edzése, jól élt élete, aktivitása, mert az gyengíti azt a magyarázatot, amelyet olyan szépen kitaláltatok magatoknak – és máris a mások lehúzásánál, az irigységnél tartunk. Vakság, önámítás, buta vádak, tudatlanság és koncepciózus ítéletek mindenhol.

Edzeni így lesz bűn az ilyen közegben, mint a magyar. Beszólogatnak, ferde szemmel néznek, tüntetőleg némák, ki is közösítenek, hát mi ez, hogy topban fut a nő több szülés után, ott vigyorog a célban, és bikiniben domborít, mit örül magának, minek itten frusztrálni másokat. Amit nem lát, amikor nincs fotó, az mindennek az előzménye, háttere: hogy kimegy a jeges reggelben is, hogy készüljön a nehéz távra, és lemondott valami másról, hogy legyen olyan, valóban drága, lábhoz kíméletes futócipője. És izzadt és kócos és izomláza van, és nem és nem megy a húzódzkodás, és mindez időbe és melóba és pénzbe kerül, és igenis, ennek erkölcsi értéke van, és ez nehezebb, mint panaszkodni, de azért könnyű, mert csak ennek van értelme.

köszönöm azoknak, akik kiálltak, és nem dőltek be

Végignéztem sok év alatt olvasók és barátok történeteit, és rengeteget beszélgettem velük az élet megváltoztatásáról, mivel sokan ébredtek rá itt, nyertek inspirációt és információt (satöbbi, a blognak ez a sokat emlegetett szerepe). És úgy látom, hogy nagyon ritka az, aki beleáll bele és valóban megváltoztatja az életét.

Vajon miért van ez? Olyan nagyon mondják, akarják pedig. Valódi a probléma is, ők pedig lelkesek.

Biztosan tudják, hogy ajelen helyzet szar (állás/munkakör/terület, párkapcsolat, betegség, testkép), éspedig kétségbeejtően, vagy csak az unalom, a sehova sem tartó irány miatt, vagy egyenesen romboló. Erről sokat beszélnek, és benne van a levegőben, ez ilyen tipikus 2000 utáni dolog, hogy nem kell ezt elviselni, változtass, lehetsz még bármi, figyeld csak, xy mit csinált, van ilyen meg olyan szuper módszer.

Bármennyire lelkesek, igen ritkán lesznek például kifogás nélküli, komoly sportolók. Én nem tudom, mitől van ez, néha úgy látom, egy nagy önszabotálás az egész. Rossz nézni. Néha szomorú vagyok, néha viszont dühös is leszek. Mit nyafogtok akkor?

Már ott tartok, hogy többre becsülöm azokat, akiket az egész nem érdekel és soha nem is érdekelt, akik derűsen függetlenek tudnak maradni a nagy változtatási szándéktól, miközben nem is hazudják ideálisnak azt, amiben vannak, csak egyszerűen azt mondják: ez ilyen, nekem ez így megéri. Ők előrébb vannak az önismeretben. Nem akarnak semmilyen külső mérce szerint jónak bizonyulni, és nem is nagyon panaszkodnak.

Többre becsülöm őket, és szívesebben vagyok velük, mint azokkal, akik elolvasták a forradalmi gondolatokat, felbuzdultak, ócsárolták jelen állapotukat, és elhatározzák, hogy akkor most ők megváltoztatnak mindent, és évekig ez a téma, mesélik és mutatják – és ha visszanézünk a jelenből, akkor mégsem lett semmi, igazából alig valami lett, sőt: egy rossz élménnyel, a változtatás lehetőségében való csalódással távoznak.

Persze minden mozdulat, tett számít, bekerül az életed bankjába. Ugyanakkor, ha azzal az útravalóval jössz ki a túlvégén, hogy “ezt is megróbáltam, de nem segített, rajtam nem segít semmi, Éva nem mond igazat”, akkor erodálódsz.

Most az egészséges életmódról írok, de az analógia érvényes mindenféle területre.

1. akadály: nem vagy tisztában azzal, mit is csinálsz.

Az “én is edzek és egészségesen eszem, mégsincs eredmény” mondat sűrűn elhangzik. Mintha pipa járna érte: megtetted, téged gáncs nem érhet. 

Ezt egy kicsit megpiszkáljuk, és előjönnek a sportnak gondolt telefonnyomkodós, álldogálós kutyaséták, a gyümölcsjoghurtok, a szénhidrátmentes diéta kenyérevései és a többi. Nagyon ritka az, aki rejtélyes okból nem fejlődik/fogy/erősödik. A többiek nem értik a lényeget, például hogy mit jelent a szénhidrát. Elképesztő tévedések, maszatolások, vakfoltok tudnak lenni az ételmennyiség vagy az edzésen elégetett kalóriák ügyében is.

Nekem (vagy az edződnek) nem kell elszámolnod. Te magad legyél tisztában azzal, hogy valóban azt csinálod-e, amit hiszel, hogy csinálsz. Definíció szerint az számít soknak vagy keménynek, ami eredményes is, tehát akkor edzettél és ettél eléggé egészségesen, ha az meglátszik. Ha csak akartad meg bérletet vettél meg jógára jársz meg kétszer voltál futni, meg kicsit böjtöltél, meg több az öntet, mint a saláta, akkor nem.

2. akadály: megfeledkezel az előzményekről.

Ez erkölcsi kérdés. Tisztázzuk: azért van most ez a problémád, mert korábban rossz döntéseket hoztál, és elmulasztottál megtenni fontos dolgokat, belecsúsztál kritikátlanul az átlagember életmódjába. Elég két hónapig nem mosni rendesen fogat, olyan rohadás a vége, aminek a művi helyrerakása milliós tétel.

Az a sok tétlen év, túlkaja, halogatás! Az az ok. Ki csinálta azt? Kire haragszol? Nem azért “kell” fogyni, mert ez a divat, meg a vékonyság uralma meg mert riogatnak, hanem azért, mert meghíztál!

Nem fair azt panaszolni, hogy milyen nehéz most, hogy nem fogysz, nem megy a futás, fáj a térded, és “a nyúltápon” éhes vagy. És az is fordítva ül a lovon, aki kiszámolja, milyen drága az életmódváltás meg az új ruhák. Ami drága, az a sok év ön-karban-nem-tartás eredménye. Meg drága lesz majd az orvoshoz járkálás és a gyógytorna. Hova írod annak a sok nagyméretű ruhának az árát, amelyeket az előző években vettél?

3. akadály: a készen kapható, nőpárti szövegek manipulatív, önfelmentő használata.

Hogy én az öngyűlöletet hergelem és megszégyenítelek. Vagy felszínes vagyok, ha érdekel, és írok is róla, hogy ne legyek narancsbőrös…? Minél inkább látják, hogy emellett mennyire lelki meg kultúrlény meg anya vagyok, annál mérgesebbek. Vagy: tárgyiasítom a női testet, ha kirakom a progresszfotót. Vagy hogy az egész edzős móka elitista, mert a sport luxus, a konditerem és a zöldség drága, továbbá mások a viharsarokban végtagok nélkül kapálnak. A kezedben okostelefon, a segged alatt minimum egy Renault, nyaralni idén is külföldre mész, de hirtelen ilyen borzasztóan szociális lettél…

Ne verd át magad! Ezek szabotáló szövegek, gyakran irigykedés és lustaság van mögöttük. Semmilyen ellentét-élezéstől nem leszel sem elvibb ember, sem jobban nem leszel. A nyafogós álfeminizmus mára igenis oka lett annak, hogy emberek beleragadnak. Lehet jobb életed, lehetsz büszke, erős, eredményes! Ne hidd el, hogy testszégyenítés vagy szépségnyomasztás kimondani a valós összefüggéseket! A sokféle test van is átverés, mert senki nem mondta, hogy egyformán kell kinézni, viszont nyilvánvaló torzulásokat akarnak épnek, szépnek beállítani.

Vagy:

You know that feeling when you walk into a weight room or a yoga studio and everyone looks the same (e.g. shredded, they live on sunshine and green juice)? It’s a stressful, disorienting experience that can make it easy to abandon the body care regime your 2019 self dreamed up for the New Year. When you don’t see yourself represented in a space, it’s hard to believe you really belong.

Ne másoktól várd el, hogy reprezentáljanak. Ha ennyire zavar, eddz otthon (és lehetőleg ne jógát: a jóga testtechnika, pihentető, de nem sport. Gyengélkedős napokon jól jöhet, de ha korlátozott az időd, energiád, és a testedet formálnád, akkor csinálj hatékonyabbat.)

Ne hidd, hogy sportmánia, fitnesznáciság elkötelezetten edzeni. Inkább tanulj tőlük, de ha nem szeretnél, akkor hagyd őket békén, ne rajtuk köszörüld a nyelved! Ne vegyél részt a sportoló nők macerálásában. Vedd észre, hogy igenis sportellenesek, értelmetlen szurkálódások még az ilyen mondatok, fordulatok is:

nem az az egyedül üdvözítő út, hogy valaki konditerembe jár

a súlyok emelgetése

nem mindenkinek prioritás a sport

az uralkodó szépségeszménynek megfeleltesse a testét

Ne takarózz anorexiával és bulimiával – ezek mentális betegségek, és baromi ritkák, egyébként gyakran az elhízottak csúsznak bele, pont azért, mert nem bírják elviselni a tükörképüket. Ezeket csak előrántják, hogy az általánosabb problémáról, ami a siralmas testi állapot és a nők önelhanyagolása, ne lehessen szó. Ne hidd el, hogy a lipidéma a te problémád, mert van neki ugyan tetemes irodalma, de érdekes módon ez is csak Amerikában létezik. Ne hidd el, hogy a diéták nem eredményesek és 98 százalék visszahízik! A 10. pontban elárulom a rejtély nyitját!

4. akadály: az a sok minden, ami elveszi a kedved.

Jajj, csak azt ne! Hogy neked valami ne essen jól. Valójában elvárod, hogy ez az egész testprojekt szórakoztató legyen. Ez nem fair. A sok színes mosolygós instacsaj megtévesztett.

Ne legyél gyerek! “Nem szeretem a halat” – nem a halat kell szeretni, hanem a testedet. A halevésnek meg a futásnak az eredményét. (Viszont ne hidd el, hogy nem mindegy, hogy egységnyi fehérjét, egységnyi omega 3-at miből viszel be.)

Akinek nem ízlenek az ételek, az biztosan túleszik (vagy agresszív ételérzékenysége van, esetleg kivették az epehólyagját). Az igazi éhség nemigen válogat. Ha komolyan gondolod, hogy fejleszted a tested, pláne ha égető egészségügyi kérdés, hogy lefogyj, akkor nem lehet szempontod az, hogy te mit szoktál, mit szeretsz, mi nem tetszik. Akkor meló van: ki kell lépni a kényelmeskedésből.

Sokakat láttam, akik mindig ugyanazt a négy-öt gyakorlatot és egy-két testtájat edzették, mert az a kedvencük. Nem is fejlődtek. Pont hogy az új, a nehéz felé kéne merészkedni, a régieknél pedig emelni a tétet (súlyt, távot, ismétlésszámot), a fejlődés érdekében. Az a haladók kiváltsága, hogy a szerelmetesen szeretett sportágjukba belevetik magukat. Neked most problémád van, azt kell megoldani, és a gyógyszer nem mindig édes. Nem biztos, hogy minden, amire szükséged van, tetszetős és élvezetes. A meló nem mindig szórakoztató. Ettől még nem lesz önkínzás. De legyőzni a nemszeretést, az jellemerősítő hatású.

só van deréktájon

5. akadály: a kifele szervezés.

“Nekem azt mondták, hogy két kilót lehet vele fogyni tíz nap alatt, mégsem úgy lett.” “Megvettem, nem ízlett.” “Azt írták…” “Mindenki osztja az észt, én már nem is tudom, mi igaz.” És: rámerőltetik a sportolást, nyomasztanak a ketogénnel, minden barátnőm futós fotókat posztol.

Ezek béna kifogások.

Gyorsan tegyük rendbe: nem másnak csinálod, hanem magadnak. És ezért nem is más felelőssége. Neked kell keresned, választanod, kitalálnod, tudnod, döntened.

Nem kell senkinek semmit bebizonyítanod. Az edzőnek sem. Kifizetted az edzőt, a diétát, innentől a te dolgod, mire jutsz vele. Csak lásd tisztán a te részedet. Csábító másokat vádolni, de ne tedd. (Ha meg olyan emberrel vagy, aki elvárja tőled a fogyást, az nem egészséges viszony.)

Csak akkor érdekes a másik ember véleménye, amikor segítséget kérsz tőle, korlátozott erőforrásokat veszel igénybe (az idejét, az edzőtermi belépést, a figyelmét), és nem csinálod komolyan, sőt, még neki nyávogsz, hogy nem megy, vagy később és máshol őt mószerolod. Akkor esetleg úgy érzi (és én néha úgy éreztem), hogy eleve sem gondoltad ezt komolyan, és nem vagy egy nagy jellem, hogy a kudarcodat átnyomod rá, és ellene kavarsz.

6. akadály: hasonlítgatás.

De izéke is alig edz, mindent ehet, mégis vékony, de igazságtalan ez…

Ez nem a hatodik évfolyam. Izéke nem te vagy. Izéke talán nem is egészen őszinte. Te te vagy. Csináljad. Hajrá! Míg Izékén keseregsz és őt nézegeted, edzhettél volna.

7. akadály: félreértése annak, mi az, ami segít, túlságos rácuppanás és a kritikus gondolkodás hiánya.

Van olyan olvasóm, aki annyira beleborult a blogba, hogy egész komolyan azt hitte, hogy ha azt csinálja, amit itt olvas, de szó szerint ám, beleértve Parti Nagy Lajos olvasását is, akkor majd olyan teste lesz, mint nekem, sőt, lemegy hídba is. Ez nem fogyókúrás napló, ez egy sok elemű és egyedi életmód. Egy csomó mindent azért csinálok, mert élmény, vicces, kihívás vagy csak szórakoztat, nem azért, mert előre a kockahasért. A kávém márkájának semmi köze az izmaimhoz. A kávé itt lényeges.

A sport nem generálisan megváltó gyakorlat, érvel a férfiú – ki mondta? Viszont a testet karban lehet vele tartani, ennyit tud.

A ketogén nem való mindenkinek – csak annak, aki vissza akar találni a testéhez, megélni az igazi éhséget, látványosan akar fogyni, javítani az anyagecseréájén és nem fél a kihívástól. A többieknek nem! Vagy csinálod, vagy nem. De ne sírjatok, légyszi, hogy nem jó!

Nem kéne a maratont ajánlgatni beteg embereknek.

A maratoni táv lefutása, hiába kívánják meg annyian, mert menőnek azért menő, extrém és szükségtelen sportteljesítmény. A futók evolúciójának része, nem ezzel kezdjük nyilván, és nem egészségeséletmód-recept, sőt. Nem értem, ki hogy olvashatta ki, hogy én ajánlom. Tök szabad vállalás, ahogy az összes többi is. Én úgy gondoltam sok kisebb táv és több év kocogás után, hogy már itt tartok. (Tévedtem. Lefutottam azért, és jól tettem, hogy két szép európai városban futottam le, de ennek nem nagyon van sportértéke, csak lelki, megélős.)

8. akadály: lebeszéltek!

Csináltam egy darabig, de aztán mondta a dokim/a férjem…

Értem, miért jön jól, de ez is kifogás. Te ezt nem akarod. Nem érted. Tudd már, ki vagy és mit akarsz!

9. akadály: visszahíztam! nincs értelme!

Mert leálltál, azért. Ha visszatérsz a romboló szokásokhoz, nincs mit csodálkozni. A sport nem kampány, hanem hosszú távú vállalás. Edzel, de már nem hat úgy? Eredményt akarsz? Eddz kétszer annyit és egyél kétharmad annyit, mint eddig. Úgy látszik, ekkora a problémád.

Rengetegen csinálják, irritáló, mert nem becsületes. Valamit lézengenek a teremben, másokat utánoznak, és ebből őrült öntudatot faragnak, egzaltált facebookos deklarációk, okoskodás, blog, fotózkodás, edzővé válás is akár, aztán úgy hagyják anba, mintha sose lett volna. Le4lkesedni jó, a fotó tetszetős, a meló kevésbé. Hát, ebben nem az edzőterem a hibás, az tuti.

Nincs erre időd, nem ér meg ennyit, belefáradtál? Ez is rendben van, de akkor ne panaszkodj és ne elemezd, hogy ez milyen igazságtalan.

10. akadály: nem mondta elég szépen, megsértődöm.

Ne várj az internettől, ismeretlen emberektől simogatást. Ha valami jólesik, miközben ilyen helyről jön, akkor gyanakodj. Nincs univerzális vigasz, és nem, nem szép mindenki – vagy persze lehet ezt mondogatni, de innentől a szép melléknévnek nem lesz jelentése. Az ilyen motiváció meg anyámkínja nem a személyednek szól, ilyenre ne legyen szükséged. Elismerést önmagadtól kaphatsz, a jól végzett feladat után, és attól, aki ismer, szeret, közelről lát.

Legyél és maradj őszinte magadhoz! Kevesebb szó, több tett. Ne bonyolíts annyit! És ne sértődj meg: ha gyarló vagy, nevess magadon jóízűen.