Én nem tudtam, nem is gyanítottam, hogy ilyen létezik. Hogy nem csak én vagyok ellenszenves. Hogy nem az én hibám…

Hogy tényleg ennyire szarul vannak.

Ez most nem a saját történetem. Én régóta nem dolgozom bejárós helyen. És hát pont ezért nem, amiről most írni fogok. Nem dolgozom fix közösségben, nincs áskálódás, hierarchia, nincsen külön privát és nyilvános énem. Nem kell szerepet játszanom, amibe úgy beleroskadnak az emberek, akkora stressz ez nekik. Otthon is, bárhol kimondhatom, amit gondolok, nem kell belemennem keserű kompromisszukba sem a könyvem kapcsán, sem az emberi kapcsolataimban. Nem kell a púder.

Habár, forgatásokon azért volt hasonló helyzet. De nem hagytam magam. Nem érdekel, miket mondanak, hogy néznek, tényleg nem. Rájuk mosolygok. hagyom, hadd mondják. Cukkolnak, de hát mivel? Kínlódik a testével, sír, hogy elfogyott a kockacukor, “brr, te nem fázol?” – hát hova cukkol?

Szóval, van nekünk ez az edzős csoportuznk, és azt meséli az edzőtárs, aki komolyan veszi a sportot, és naponta edz, miközben épp annyi dolga van, mint bárkinek, hogy hiába próbált az irodában csendesen elvonulni, és valami félreeső helyen plankelni-fekvőtámaszozni-jógázni, megbosszulták a semmit sem edző sütievők. De nem ezzel, mert mit lehet ezen kifogásolni, ez nem racionális, hanem felnyomták, hogy nem jól dolgozik. És egyedül volt ebben. Belékötöttek, keresték a hibát, látványosan kiközösítően viselkedtek, összesúgtak, nyíltan is gúnyolódtak. Ha meg a munkájában nem volt hiba, akkor kitalálták, megalkották, hazudtak róla. Munkájáról és viszonyairól, amelyek nem is voltak. Hallotta, aztán már nem csak visszahallotta, hanem a felettesétől szembe is. És eljött végül. És aztán egy másik helyről is, ugyanígy. Mindez ráadásul nem is a magyar ugaron történt, hanem progresszív ország fővárosában.

A csoportunk egy másik tagja ebédidőben szokott volt a terembe lelépni (ebéd helyett, nem után! és pont annyi ideig!). Abból is baj volt. Leült vele nagy komolyan beszélgetni a főnökség. “Ez itt nem szokás.”

Igen: a különbözés erodál. Ami feszkót kelt másokban, ami eltérés a konszenzusos normától, az a béke ellen hat. Dicsekvésnek, fitogtatásnak értelmeződik. “Azt hiszed, te különb vagy, fensőbbrendű vagy?” Ám ha nem veszítjük el a józan eszünket, akkor tudjuk, tudnunk kell, hogy úgy a munkaerő hatékonysága, a dolgozó mentális egészsége és a társadalmi közjó szempontjából is az a jó, ha a munkavállalók edzenek és jól vannak.

Megy itt a kontentekben, hogy a szegény elkínzott nőket, anyákat “a társadalom”, “a patriarchátus”, “Norbi” “nyomasztja a szépségeszménnyel”, hogy “önkényes testnormáknak “kell” megfeleni”… a nő csak egy csendes félórára vágyik, alvásra meg pihenésre, és akkor elzavarnák lefogyni, futni meg edzőterembe ugrálni, izzadni, szenvedni, kalóriát számlálni és salátát enni. Éhezni. Bele a kényszerbetegségbe, a táplálkozási zavarba. Mert meg kell felelni az elvárásnak. És mindenhol ez jön szembe. Nem is vagy ember, ha nem sportolsz!

De mi, akik edzünk, nem így látjuk. Mi pont nem ezt látjuk.

A szűk szemeket látjuk. Az érthetetlen, értelmetlen elnémulást. Hogy egy kicsit jó neked, de nem azért, mert az öledbe hullott, hanem cselekedtél, komoly erőfeszítést tettél bele, és azonnal gyűlölnek érte. Suni, rafkós módon, de egyértelműen.

Én nem változtam meg. Itt már 2012 nyarán futós, lépésszámlálós posztok voltak. Én soha nem éreztem, hogy engem a sporttal bárki nyomasztana. Én a férfigőgöt éreztem, és kiröhögtem Sasafitneszt meg Lifetilt Tomit: nem kelletek ti az én sportolásomhoz, rajtam ne keressen senki, és ne is okoskodjon a testemről. Továbbá az itt szaglászó, koncra éhes, magukat ideerőszakoló, a kinézetemet, szexualitásomat, házasságomat, álláspontomat gőgösen és tapintatlanul, sőt, gyűlölködve minősítgető, az érveimre érdemben válaszolni nem tudó, és – mint azóta kiderült, tipikusan taszító, kudarcos, bosszúéhes férfiakat is megvetettem.

Én ezt írtam. Ez a max. Mit vártatok? Amit tőlem vártatok, az a ti önigazolásotok. Semmiféle pálfordulás nincs:

a nyolcvankilós nőkről

De nem ekéztem a sportot és nem dicsőítettem a “kis pluszt” meg az “íves formát”, nem mentegettem magam a gyes éveiben sem. Ragaszkodtam viszont ahhoz, hogy az én testem, én döntök róla. Nem utáltam senkit, aki edz. Se a szépeket.

Vagy, van posztom, amelyben a gurukat és pénzért árult módszereket bírálom élesen.

újabb megváltás

De nem írtam a diéta ellen. Soha nem mentegettem a saját plusz súlyomat.

Aztán jött a pillanat: akartam, hogy jobb legyen, kellett az erőpróba is, a kihívás, a magam meghaladása is, mert én ilyen vagyok.

És azóta a hályog lehullott a szememről.

Magamnak, magamért csinálom a jót. Senki nem végezheti el ezt a munkát helyettem. Óh, nem tökéletes a testem, és nem állandó a súlyom se. De nem álltam le. Ez már a hatodik intenzív év. És itt van a kezemben kétféle, nőgyógyászatirák-szűrés lelet, meg csontritkuláskockázat-mérés, és jó tudni, hogy nincsen baj. És én nem gondolom, hogy ez csakúgy van, véletlenül.

A helyzet az, amit soha nem hittem volna: hogy mi vagyunk kirekesztve. Mi, a divatos edzőnadrágjainkban, a nevető szemünkbe csorgó verítékkel. Mi vagyunk a kisebbség, minket beszélnek ki, tőlünk idegenkednek, minket tartanak ellenségnek a többiek. És persze igaz, hogy összességében jobb az életünk, tehát nem mi jártunk rosszul, hát hadd morogjanak. De azért időről időre szembesülünk ezzel a kicsinyes, érdeminek, sőt, elvi kritikának álcázott baszakodással.

Értelmes nők azt állítják, hogy én

pénzért árulom a módszert…

hogy ő aztán nem dől be, jó neki, ahogy ő él: ő mértékletes, nem követ szélsőséges módszereket…

hogy megerőszakoltam az alkatomat…

hogy kényelmetlen az életmódom, és ennek feszültségét másokon vezetem le, rossz érzéseket akarok bennük kelteni…

hogy az arcába nyomom, erőltetem, fitnesznáci vagyok, miközben évek óta világos, hogy ide járkálnak kíváncsian, pletykaéhesen, ellenségesen (hate-following)…

hogy nem is vagyok vékony (ki mondta…? miért kéne…?)

nem nézek ki úgy, mint egy fitneszvilágbajnok (!)

csúnya a fejem…

Engem nem érdekel, hogy nekem árt-e az igazság vagy másnak, engem az igazság érdekel. Ezt Galgóczi Erzsébet fogalmazta meg a Törvényen belül című kisregényében.

A saját történetem pedig a következő. 

Én, amikor még nagyon fiatal voltam, azt hittem, ha kijövök a láthatatlanságból, és csinálok valami érdekeset, eredetit, nehezet, ha megcsinálom, ha nem félek, hanem vállalom, akkor majd szeretni fognak, elismernek és velem örülnek.

Ahogy én is örültem, ha aki engem érdekelt, akinek hálás voltam, akitől kaptam, az jól volt, elért valamit, és eszembe nem jutott sem megjegyzéseket tenni rá, sem versenyre kelni vele.

Nem úgy értettem, hogy törleszkedni fognak, meg érdekből barátkozni, és nem is úgy, hogy koppintani, sajátként előadni meg vetélkedni, hanem igazán szeretni és velem örülni. Hiszen nem ártok neki. Hiszen róla nem mondtam semmit. Nem is ismerem.

Csak hát magára ismert… az elvi, jelenségelemző posztban. És az fájt. És ő is tudja, hogy nem tett meg mindent, nem halad, hanem rükvercben van.

Ma már nem vagyok naiv. Hát ki örülne nekem, miért örülne? Én nem érdeklem. Hogy is örülne, ha neki abból nem hullik le semmi? De még mindig elképeszt, hogy békén se hagy. Hogy milyen reakciókra képesek azok a nők, akikért és akiknek annyit írtam ébresztőeket, segítőeket, és akik annyira hálásak voltak, meg jöttek, meg köszönték.

És minden baj lett, amikor már nem voltam szarul meg nem voltam dundi, kisgyerekes frissözvegy.

A határhúzás.

Az, hogy nem lehet lenézni engem.

Az, hogy esetleg ő nekem nem annyira érdekes (de tényleg, hogy kéne ezt kezelni? nem lehet ennyi barátom, nem lehet, hogy nem én választok).

Hogy csak megyek előre, nem érdekel, hányan “hagynak el”. Mindig bőven, elegen voltunk.

A bevétel, a szerelem, a figyelem, az edzés, a fotók. Minden baj lett.

Kitalálták, hoyg nem vagyok feminista, és testszégyenítek. Kitalálták, hogy ez (a fotók, az adatok, a testmagasságom!) hamisítvány, nem is igaz, gonosz, káros, dölyfös, dicsekvés, ellenük van.

És senki nem mondta a szemembe. Ment a célozgatás. Ismerősöknek, barátaimnak, vagy nyilvános helyeken, undorító módon, ténymorzsákat hazugságmoslékba keverve.

Én ezért lettem dacos. Ez annyira igazságtalan és méltatlan. Azóta, tőlük tudom, hogy amit elértem, extra (a saját normáim szerint nem volt az!), és hogy én fönt vagyok. A cipőm talpáig ér a szenny, de én fönt vagyok, és értelmesen élek. Tőlük tudom. És nem is hagsom magam, nem hallgatok gyáván, de megfélemlítve vagy taktikusan sem.

Írogattak álnevekről, tudni véltek, basztattak, egymásnak kommentekben lelkesen és jólértesülten kontráztak. Nem általában írom, és nem is tudni vélem, hanem tudom. Olyan sunyin némultak el meg kezdtek máshol bulizni, a blogot koppintani, az én szavaimmal, gondolataimmal turnézni, sőt, bizonygatni, hogy csalódtak bennem, és én átvertem őket, kiismertek, és én lehetnék hálás nekik, hogy akkoriban pörgött a blog…

Hát bekaphatjátok. Így és ezért lettem dacos, amikor már nem riadt és értetlen voltam. Két seb a két szemem.

TE, te, kedves szaglászó, te hányat szültél, hány éves vagy, hány embert tartasz el, mennyi a nehézséged, tol-e bárki a segged alá bármit, miért van az, hogy mégis csak nyavalyogsz… TE mennyi időt töltesz netes pletyóval, okoskodással meg szervezkedéssel feminizmus és barátság címén, és neked vajon örökletes-e az, amin én simán túllettem melóval… és hát, amit TILOS megkérdezni, mert testszégyenítés:

…ahhoz képest mennyit teszel magadért? Hogy van időd itt nézegetni, túrni posztok mélyét?

Lefutsz-e belehalás nélkül egy ötöst, hányat guggolsz mennyivel, milyen a karod izma és van-e karizmád, mennyi a vérnyomásod, jársz-e szűrésre, mérettél-e csonttömeget, van-e derekad, hogy nézel ki bikiniben egy nem pózolós, nem manipulált fotón?

Én öt éve álltam ki azzal, hogy ilyen lettem. Nem dicsekedtem. Ez az a poszt, amelyikben először voltak anatómiai jellegű progresszfotók:

hogyan kezdjek bele?

– és akkor kiszakadt a zsák… ömlött a szar. És azóta is ömlik.

Csendben kérdezem: ti mit csináltatok az elmúlt öt évben, és hova jutottatok? Mit csináltatok akkor, amikor mi belehaltunk ott a szőnyegen, a harminckettedik kilométeren, meg amikor arra költöttük a pénzünket, hogy jobb legyen az életünk, amikor megszerveztük egymásnak, amikor egyik vigyázott a másik gyerekére, hogy elmehessen edzeni… amikor megírtuk, kitaláltuk, összehoztuk, végigmentünk?

Nektek tényleg minden rendben van? Az életminőségetek és a nők életminősége általában, a depisek, a műkörmöshöz járók, a cigizők, a pasi miatt vekengők, mindenkinek van mentsége, minden rendben van, nektek minden test szép, de még ki is találjátok, hogy AZ a Normális, a Dolgos, a Nőies (a háj, igen), hogy “nekem legalább van mellem”, és aki edz, és élvezi, annak nekiestek, annak csúnya lett a teste, és ha problémátok van, akkor mindig más a hibás…

Tényleg nem szégyellitek magatokat, hogy azt teszitek meg ellenségnek, aki nem keneget, és kimondja az igazságot?

Én is válaszolok a kollektíva kérdésére.

Szerinted te fensőbbrendű vagy?

Igen: szembenézni a helyzettel, megoldani egy problémát, nem hibáztatni másokat, hanem cselekedni, és amit nem lehet kivédeni, azt meg elfogadni alázattal – igen, ez valóban értékesebb, jobb, több, fensőbbrendű, és abszolút joggal vagyunk rá büszkék. S ha alkatilag irigykedők volnánk is, nem volt rá időnk, energiánk.

Kérdeztétek.

jóga

Mivel engem az igazság érdekel, nem az érdek (a sajátom sem!), nem védem, propagálom a jógát csak azért, mert én is jógázom olykor, sem pedig azért, hogy meg ne bántódjon valaki. Engem az igazság érdekel, nem az, hogy kinek jön jól (tehát a saját érdekem sem). A jóga nem sport. Aki le akar lazulni, stresszteleníteni, nyújtani, fejet pucolni, női erőtérben lenni, annak okés az egyébként trendi, szépnek-bölcsnek-jócselekedetnek láttatott jóga. Olyan eredményeket viszont, amelyek sporttevékenységtől lesznek, kár tőle várni. Aki jobb formát akar, és nincs nagyon sok ideje, az optmalizáljon. Irány egy intenzív, klasszik aerobikóra, akrobatika, crossfit, súlyzós edzés vagy intervallfutás. Ne számítsd sportnak a jógát, nem valódi érv az, hogy “a semminél jobb”: egy-két dinamikus irányzatot leszámítva nem terhel kellően, és nagyon kevesen vannak, akik magas szinten űzik.

gipsz

Nyáron Dávidnak, most Julinak is, ugye. De nem biztos, még vitázik a röntgenes és a traumatológus (a biztosítási pénz miatt nem mindegy). Az egyik nyilvántartásban ez törés, a másikban nem. Nem fontos. Szerdán levették. Nem tudott korcsolyázni és forgatni jönni, viszont G-vel csodás pókjelmezt varrtak, míg én Dáviddal voltam. (Dávid pedig Rubik-kocka lesz ma.)

Lőrinc

Lőrinc magántanuló, érettségizik, rendez, asszisztens, szerepel és a színműs felvételijére készül. Nagykorú és önálló.

forma

Eszem, edzek*, böjtölök, szaunázom. Az életem egyensúlyban van, nem úgy edzek már, ahogy szerzetesi éveimben. Fogadkozás, módszerkeresés, makacsság, lemondás, öngyötrés, bűntudat nincs: megszoktam, hogy odafigyelek, máskor tudatosan elengedem a gyeplőt. Nem érdekel azok “véleménye” (szemétkledése), akiknek nagy véleményük van, de alig vagy semmit nem sportolnak és szarul néznek ki. Sport az, ami látszik. Nem félek tükörtől, mérlegtől, sportolói attitűdöm és testem van. Nem kell már nagyon préselni magam, nem kell szüntelen mámorban, naponta bukásig és gyötrő izomlázig edzenem. A beletett meló beérett, nem építek, hanem le-ne-épüljek. Jólesik böjtölni, jólesik böjttörni, jó a ketó és jó a nemketó. Jó edzeni, jó pihenni – az önazonosság testi vetülete ez. Én az intenzíven edzős évek alatt megismertem és megszerettem a testem. Nincs benne utálat, sem elérhetetlen, hajszolt cél, mivel soha nem kívülről jött a motivációm, nem megfelelni akartam. Aki nem megfelelni akar, aki tudatos, annak működik. A többiek kínlódnak és magyarázgatják.

A forma most, khm, alakul. (Ez a khm állapot olyan, tegyük hozzá, látványra és mérések alapján is, amiért sokan a fél karjukat adnák.) Már tudom, mert megfigyeltem és nem féltem tőle, hogy hol a vonal, amin innen jó. Jó érzés és látvány. Arrafele haladok. Mindent tudok, nem kell új infó, nekibuzdulás, ezek egyszerű szokások.

* nem ikes ige

zaklatás

Én meg se rezzenek, ha idegenek -kednek, nem érint meg, megszoktam. Nem függök a visszajelzésektől, szimpátiától, emberek megnyilvánulásaitól, mert az rabság, ezért függetlenítem magam tőlük. Amiről írni szoktam, és ami ellen tettem jogi lépéseket is, az egy hergelt női kör aljaskodása, és akik őket hergelték, azok nemrég a tenyeremből ettek, nyaliztak, odavoltak tőlem, itt kaptak ötletet, gondolatot, ihletet. Aztán teljesen egyformán, kritikátlanul fordultak bosszúba, gyűlöletbe, lejáratósdiba, egészen a bűncselekményekig. Azért és azóta gyűlölnek, hogy szerelem, edzés, edzésfotók, eredmények, blogbevétel van, és látszik, hogy nekem ez belülről jött és kételytelenül sikerült. Jellemző, hogy személyes, őket nem érintő, ártalmatlan részleteken pörögnek rosszindulatúan és bennfenteskedve, a bringámtól az illyn át a ketóig. Valamiféle hatalmat tulajdonítanak nekem, imperatívusznak gondolják, amiket írok, jobb híján gúnyolódnak rajta, pedig nekik van saruk: lemegyek hídba, és egészen fel vannak háborodva. Ez roppant beszédes.

A bennfentes fölényhez meló kell, és ők minden részletet ismernek, mert jól megnézegették a képeimet, keresgéltek, utánamjártak, hogy lehessen alaposan idegenkedni, tehát valahol nagyon is fontos ez nekik. Én remélem, hogy ami ebből pozitív, az az ő életükön is javít. Ugyanakkor mint mentalitás nagyon szomorú, hogy az egyedit, a teljesítményt, a progresszívet kezdik ki, és ez ellen szegezik a feminizmust.

illy

Jajj! Beszéltem egy nővel, akinek a blogról az állt össze, hogy a ketó avagy a kinézetem, edzésem, formám valahogy az Illyvel kapcsolatos, és azt panaszolta, hogy nem érzi a hatást. Szóval. Az illy egy sima, elég jó minőségű kávé, nem titka semminek. Egyszerű (és esetleges) énjelképem. Nem a sima Illy márkájú kávéról beszélek, hanem a kapszulás Iperespresso magas nyomású technológiáról, ez egy elég anyagpazarló, drága, de remek minőség itthonra. 2013 áprilisában vettem az első gépet. Senkivel nem akarok versenyben lenni, hogy melyik a legjobb kávé, meg kié jobb, nem érdekel a téma. Ez az én életem, az én gépem:

szűrővizsgálat

Plazmaadáskor mindig néznek vérképet. Amire most költöttem: teljes nőgyógyászati átvizsgálás, mindenféle rákról, full spektrum HPV. Nincsen magas kockázatú, rákot okozó taousom. Jó érzés, megőrzöm ezt az állapotot. Vigyázzatok magatokra.

statisztálni

Most két filmben vagyok kiemelt mellékszereplőként, az egyikben, a scifiben Dávid is megjelenik, ebben decemberben kezdtem. A másik fantasy, ősz óta megy. Szeretem a forgatást, megszoktam, eligazodom benne, és szerencsére kiemeltekre hívnak. Szeretem a szabadságot, az atipikus, kötetlen, nem-polgári dolgokat, egy kicsit a káoszt és a rögtönzést is, illetve a forgatós emberek egy részét. Ha nem vár az ember sokat, ha vidám, ha nem rettentő kialvatlan, ha nem finnyogós alkat, ha vannak ott épp ismerősök, akkor nagyon jó élmény.

színház

Az elmúlt időszakból nagy fless a Szkénében a Rozsda, Az öngyilkos, a Radnóti Tesla Labor Kurázsija, a Kamra-beli A Platonov, a Katonában a Tartuffe és az Örkény Kertész utcai Shaxspeare-mosója, utóbbi haladóknak, részlet-észrevevőknek, hardkór-tabutlan altereknek.

film

Élősködők! Házassági történet.

anyám

Nem írtam róla, nem tudok. Még G-nek se tudok beszélni róla, pedig vele mindent. Szakemberrel fejtegetem, de az se megy. Egyrészt borzaszt, ha valaki turnézik a halállal, balesettel, betegséggel, csak a pozitív, méyen megélt dolgaimat szeretem kirakni, és én se nagyon vagyok kíváncsi mások bánatára, veszteségére, mert az valahogy könnyebben lesz hamis, műmeghatás, figyelemvadászat, leszámítva az egészen mély emberi kapcsolatokat. Másrészt döbbenet volt, hogy egy olyan angyalszerű lényt is mocskolnak halála után, amikor már vissza se szólhat, mint János. És hogy aztán ezért is rám haragszanak az ő szerettei. Csak mert engem gyűlölnek. Őt, engem, a házasságomat nem ismerő, szerelmet soha meg nem járt emberek, kitalálták, hogy én miért házasodtam, szültem, miből éltem. Nem teszem ki ennek a legprivátabb érzéseimet. Még a formális “őszinte részvétem” is megüt, rossz érzés. Arra vágyom, hogy senki ne mondjon semmit, intakt maradhassak. Ennek ellenére: minden tiszta szívűnek köszönöm.

Avagy: ha bármilyen tudatosságot akarsz vinni az étkezésedbe, milyen táplálkozási irányzatot válassz?

Vannak ezek a Virányosi közösségi házbeli estek (és lesznek is még!). Ez most ilyen volt, hétfőn:

https://www.facebook.com/events/562551897937088/

Sokféle ember jött el (összesen maroknyi, de tényleg változatos népek voltak).

A beszélgetés végén elhangzott Liv híres mondata a sportrovatból:

ez csak kaja!

Vagyis: fontos meg minden, tájékozódni, gyógyulni jó és szükséges, de: nem kell rágörcsölni, hitvitákba belemenni, bonyolultan szervezni, hogy te majd mit eszel külön a lagzin, félni az ételektől, őrlődni, ellentétbe kerülni másokkal, papolni róla, szorongani, túlkorlátozni.

Amit értelmes emberként tehetsz:

Egyél jól (ehhez először is: tudd, mi a jó. Nem tudod? A te dolgod eldönteni, kinyomozni, valami mellett elköteleződni!).

Ne önigazolj, hogy miért okés a kártékony, tudatosság nélküli étkezés, ne gyűjtögesd az érveket: nem okés. Ha nem érdekel, akkor mondd, hogy nem érdekel, de ne önigazolj.

Csináld, amit eltökéltél. Viszont ne szorongj minden apró részleten. Erővel, hittel, komolyan, de ne görcsösen.

Ne is vitázz, hittéríts. Nem éri meg. Igen, sokan nem tudják, mi van, igen, sírnivaló tévhitek vannak, de ez nem a te dolgod. A hittérítés mindig játszma, fölényeskedés, lélektani előnyszerzés. Ha nagyon kérdezik, mondd: én ezt és ezt eszem, mert ez a jó nekem, de ez a magánügyem, száéllj le rólam. És kész.

Ha tőlem kérdeznek étrendről, nekem is el kell döntenem, hogy aki kérdez, érti, érzi, jóindulatúan akarja tudni, vagy csak vitázni akar, esetleg tesztel, ellenérveket gyűjtöget a kifogásai muníciójaképp.

Én nem adok senkinek tanácsot kezdeményezően, amit teszek, az az ismeretterjesztés, cikkeket és bejegyzéseket írok. Aki tanácsot kér, attól megkérdezem: azért kérdezed ezt tőlem, mert ismered az értékrendemet, utamat, eredményeimet, és elismered, vagy érdekel? Ha nem, akkor ne beszéljünk erről. Csak azért, hogy furcsálkodhass…?

Ez csak kaja: egyfelől tudd, hogy teljes magánügy, mit eszel, hacsak nem nagy közösségi étkezésről és döntésről van szó. Alapesetben nem szólhat bele senki, ne véleményezze, ne firtassa, ne akarja helyetted jobban tudni, mit eszel, mit kell enni. Ennek a másik oldala az, hogy te se terjeszd, taglald, nyomd másra, ne kapacitálj embereket.

Mit egyél tehát, hogyan dönts?

Többféle működő, egészségesnek mondható, változatos étrend létezik. Melyik “a jó?”

Attól függ, mi a célod. Mit akarsz, vársz el az étrendedtől? Nincs olyan, hogy valami mindenkinek egyformán jó, mert az embereknek különböző bajaik, szokásaik, erényeik vannak. És nem csak egészség van. Mondjuk jót tesz neki az adott étrend, de nyűgös tőle, nehéznek érzi, nem tartja hosszú távon. Akkor inkább legyen más. Vagy: a diétája éket ver a férjével való örömteli együtt-étkezésekbe.

Felsorolok néhány célt:

Aki csak megőrizné az egészségét

Low-carb, mediterrán, ketó. Érdemes gyanúsnak tartani a tejfehérjét, glutént, laktózt.

Tisztábbnak, könnyebbnek lenni

Böjt, IF, nyersvegán, vegán, paleó, ketó is lehet, ízlés szerint. Mit kér a tested? Átmenetlieg tartsd, utána egyél többet és vezesd vissza akár az étrendedbe a kiiktatott élelmiszert, persze mértékkel.

Izmot építeni, megerősödni

Ez nem fog menni sok és jóféle fehérje nélkül, és plusz kalória kell hozzá. Sok jó fehérje inkább (szinte csak) az állatban van. Növényből, pláne nyersből nehézkes az anabolikus (építő) folyamathoz elegendő energiát nyerni. Lehet az étrended paleó, mediterrán, ketó pici rizzsel/zabbal, akár vegetáriánus is, sok tejtermékkel és tojással. A tiszta, alig-szénhidrátos ketó nem támogatja az izomépítést (megőrzi viszont a már meglevő izmot)

Fogyni

Átmenetileg működhet a vegán és minden kiiktatós. Szuper az IF és a ketó. Hosszabb távon az elég fogalmának a megértése, az érzelmi evés kiiktatása, a lelki dolgok rendberakása segít, ez a válasz arra, ha “hízékony” vagy. Át kell kalibrálni az adagokat, a mennyiségeket a FEJEDBEN, és jó ízlést, szokásokat, vásárlásokat kell kialakítani (ezekhez pedig bélflórát, mert a kívánás ott dől el!).

Durván szenvedsz egy állapottól, enyhülnél

Terápiás étrend való neked, én nem fogom itt felsorolni, összefoglalni, GERD, hisztamin, szénhidrátmentes, gyulladáscsökkentő… irány a progresszív táplálkozási tanácsadó, például taplalkozasbeallitas.hu, és az állításait angol nyelvű internet keresési találataival vesd össze. Fogyadd meg és csináld, amit mond (lehet, hogy előtte laborokba is el kell menned!), majd figyeld, mi történik.

Miért is lesz mindenkinek baja? Öregszünk? Ó, nem! És nem is elkerülhetetlen. Hanem az van, hogy – és kérlek, ezt a megfogalmazást jegyezd meg jól: – leketyegett az az idő, amíg az adott kártékony anyag, szokás hatása nem látszott meg direkten és kiabálóan a működéseden. Vége van, elfogyott a kraft, kiég a mellékvese/pajzsmirigy/hasnyálmirigy/cukorfeldolgozás/női hormonrendszer, immunrendszer, szétmegy a bélfal, bélflóra. Ha az előző húsz évben nem azt eszed, nem annyit alszol, iszol vizet és alkoholt, stresszelsz és mozogsz, akkor ez most nem lenne, hiába lettél negyvenhét.

A terápiás étrend drasztikus. Van, akinek átmeneti, aztán lazítható, másnak élete végéig kell tartania. Hosszú távon valami és valamennyi állati eredetű élelemre szükséged lesz, ez biztos.

Amúgy a jól peleózók és a jól ketózók is leginkjább zöldséget esznek, pont úgy, mint a jól-vegánok. Hitted volna?

És van, aki hobbiból csinálja a diétát. A kíváncsi. A hardkór, önkísérletező: kibírom-e? Jellemfejlődök egy jót! (Én egy kicsit ezért, ez a fele, egy kicsit pedig azért, hogy el ne hízzak, hiszen elkezdték lenyomni gyógyszerrel a pajzsmirigyműködésemet, és attól mindenki hízik.)

Böjt, IF, ketó. Esetleg nyersvegán, komoly (nem sütizős) paleó való nekik.

Ezek mind egészségi, közérzeti szempontok. De amikor eldöntjük, hogy mit, mifélét együnk, főzzünk, akkor vannak más szempontok is. Igenis szempont az, hogy mit szoktál meg (ez egyébként egészségedre is hatással lesz és akkor megint egészségi a kérdés), ezeken egyébként érdemes úrrá lenni, de vannak anyagi, környezeti és szociális szempontok is, például senki ne hagyja ki a vacsorát, amit egész héten várt, a szívszerelmével. Nápolyban bizony pasta és pizza lesz, meg tiramisu…

Ketó és Norbi új ügye (fater81 nevű kommentelőnek írom, aki belinkelte ide):

Ugye azt látjátok, hogy “Norbit”, akiről az elmút hetekben többet beszéltél, mint a gyerekedről, ez is jellemző, na, szóval őt most ütni kell, ő a célpont, ez a kötelező mutatvány? Én ebben nem azért nem veszek részt, mert egyetértek Norbival, vagy mert ő is ketós, vagy mert én már csak ilyen csakazértsem-alkat vagyok.

Hanem mert értelmes ember ilyenben nem vesz részt.

Mit gondolok?

Azt gondolom továbbra is, hogy a ketó az IF-fel és sok-sok sporttal (vegyesen aerob és súlyzós) a legélhetőbb, egyben egészséges étrend. Nem kellett ehhez Norbi. Ő nem tesz hozzá, legfeljebb széles körben terjeszti el, hogy ketó is létezik. De nem is ront rajta, mármint annak, akit a lényeg érdekel.

Teljesen más téma az, ha valaki nem jogtiszta fotóval marketingel, mint az, ha téves vagy megalapozatlan állításokat tesz egy diéta hatásairól. A legjobban valóban ketogénnel lehet fogyni. A ketogén NEM buta divatdiéta. Nem is népszerű.

Nagyon örülnek azok, akiknek eddig se tetszett a ketó, fikázták, mert akkor engem is, miközben nekik nem menne, ennyi az ok. Most megint lett muníció, röhögcsélnek, hát nyugodtan, csak hát ettől nekik nem javul az egészségük, kinézetük, pedig… na, szóval egyikükkel sem cserélnék. A pártoskodó, a “vagy ide, vagy oda állok” gondolkodás nem igényes, nem intellektuális, nem vezet eredményre, ezért ezen a blogon nem lesz ilyen. Én nem mondok semmit ezekre, én csinálom, amit eddig.

Mit is? Kiegyensúlyozott maradok: lélek, szépség, test, kultúra, munka. Spontaneitás, kötelesség, lazulás, erőfeszítés, terv. Edzek, alszom, futok, színházazok, olvasok, eszem örömből és egészségből-örömből (olyan nincs, hogy csak egészségből!), és böjtölök. Nézetek labort, megyek szűrővizsgálatra.

Mindenkinek javaslom, tanuljon meg angolul olvasni, eligazodni a táplálkozás témájában a közepesnél kicsit jobban. És akkor önálló lesz, és nem mondhatja, hogy de hát ő nem tudta, neki nem szóltak.

*

Hogy mi az IF? Rövidebb, napi 12-20 órányi böjt (étkezések kihagyása), rendszeresen, életmódként. Intermittent fasting. Sose lesz termék, ezért nem reklámozzák. De van itt valami, amiről nem beszéltünk, és cél lehet:

szépítés, hosszú élet, öregedésgátlás

Ezekre jó, a ketogénnel együtt.

Kapcsolódó bejegyzéseim:

ételek mérlegen

de hát a zsír egészségtelen, nem?

ketogén életmód: tévhitek

dönts jól! ha fontolgatod a vegánságot

Meg ugye, “hétfőtől nincs iskola” – az oktatás stílusából meg a mi értékrendünkből következik, hogy a gyerekek ezt féktelen szabadságként élik meg. Én ennek örülök, de nem hagynak, figyeljétek a szóhasználatot:

…fontos, hogy keretek közé legyen szorítva a napjuk úgy is, hogy nincsenek iskolában – már csak azért is, mert különben tényleg ki fog csúszni a szülők kezéből az irányítás.

https://index.hu/techtud/2020/03/17/koronavirus-magyarorszagon-szorongas-pszichologia-jarvany/

Hű, mert akkor mi lesz, ha kicsúszik az irányítás, bele se merek gondolni. Ez a mentalitás az oka, és ez a mondat a tükre annak, hogy mennyire behódoló, tekintélyelvű mindenki. És egyszerűen sajnálom őket. A marhaságokkal traktált gyerekeket is, a rengeteg veszekedést, meg azokat a szülőket, akik otthon tudnak maradni, de ez csupa stressz, és tök jóban lennének a gyerekeikkel, ha nem kéne rájuk erőszakolni ilyen jajmileszha módon a “tanulást”.

Nem érzem, hogy hatalmas lázadó vagyok. Inkább ráncolom a homlokom: ezt ti se gondoljátok komolyan. Én fizikailag ellátom őket, és hagyom békén a merevkedéssel. Barátnőm írja: irigyel, hogy túráztunk. De hát megbolondulunk különben. Másokat mi tart vissza?

Tanulni kéne? Egyébként ma szerzem be a KRÉTA (iskolai digitális adminisztrációs) hozzáférést, de aztán is főleg kerti program, főzés, bringázás, séta, tollaslabda és közös olvasás lesz az “oktatás” gerince, tehát a tíz perc alatt megoldható feladatokra nem fogunk rágörcsölni. Más se teszi, gyanítom, ez az egész műsor arra kell, hogy tanítási napoknak lehessen tekinteni ezeket a napokat is.

Szétesünk, igen. Későn kelünk, fel se nézünk, mámoroskodunk órákig a kedvenc időtöltéseinkkel, nem kell odaérni sehova, nagyon helyesen, elugrok a boltba, kicsit több a vécépapír, nem tagadom, és türelmesen segítek a tétova időseknek. Csak a szerelmemhez rohanok.

Üresek az utak, el lehet férni, nincs az a stressz. Ilyennek kéne lennie az életnek, jövök rá. Ilyen anti-porosz, napfényes, spontán, óranézegetés nélkülinek. Legalábbis terápiásan egy darabig, a sok rohanás és feszültség után. Micsoda megkönnyebbülés.

Mármint, reflektálok most gyorsan, tudom én, hogy a bezártság nagy rizikó sokaknak, mert feszültség van: bántalmazó férj, problémás családtag, pici a lakás, erkély sincs, a kisgyerekek egymást nyúzzák. Idegesít, hogy a média csak a családról, szeretetről beszél, ó, hányaknak nem ez a valósága.

Viszont a swinger is kihal, lapulnak a hűtlenkedők, nem mernek nyalakodni a vadidegenek. megdöbbentem ezen a felvetésen, de hát igen. Érdekes kommentek:

Nekem az otthonom nem veszedelem. Béke van a primer kapcsolataimban, ezért ez a helyzet most nagy nyugi, és nagyon ránkfért. És a gyerekeim se maradnak le semmiről, annyit kapnak pusztán abból, ahogyan élünk, amiket csinálni szoktunk, még ha gyarlón is, de ott a konyhában egy kósza, röhögős beszélgetésben is a szavak, a fogalmak, a hamiskodás hiánya, okosságok és poénok átmennek. Leveszik ezeket, és okosodnak tőle. Abból is, hogy szeretjük egymást, ragaszkodunk egymáshoz – nekik ilyen fura, mozaikos, több férfiból összetoldott kép jut.

A gyerekeim elsődleges művelődési forrása nem az iskola, sőt, le kell szépen bontanom egynémely ottani hülyeséget: nyelvőrködő nyelvtan, igaz magyar írók, átszínezett, kesergős történelem, erdélyezés, ideológiai nemzeti ünnep, “tejtermék nevében nincs ly” (dehogynem, kérem kommentben a megfejtést, de ne mondjátok, hogy kivétel, mivel az állítás sem szabály). Tudom, hogy sokaknak az iskola relatíve jobb közeg a családnál, kedvesebbek az emberek, még a kaja is jobb, onnan jön a tudás.

Most sokan fognak rájönni, hogy az iskola, a bejárás micsoda rettentő stressz és mennyire időigényes is: csoportos ide-oda vonulásokkal, pakolásokkal, fegyelmezéssel, figyelem-összeszedéssel, szervezéssel, lelkizéssel telik az órákon is az idő, a nettó tanulás alig pár negyedóra egy nap. És ahogy ez a távoktatásos átállás zajlik: a negyvenes tanerők, akik az e-mail írásnál elakadtak, most küszködnek a digitális fordulattal.

Nálunk a digitális oktatás legfeljebb annyit tesz, hogy rendelünk valami csókostól százezer elavult tabletet dupla áron, aztán valaki csilliárdokért “ráfejleszti” Wass Albertet. De nem akarok ötleteket adni. Szóval a félig sem kitalált, eszközök nélküli távoktatást most egy pár nap alatt fogják rögtönözni, értelemszerűen senki nem tud semmit, a tanárok legkevésbé, hiszen még a tanulók e-mail címeit és telefonszámait sem ismerik. És ugye senki sem beszél azokról a tanulókról, akiknek se okostelefonja, se számítógépe nincs.

Azért érdekes lesz a tanulság, ha levonjuk a helyzetből a szülők munkába járási problémáját, akkor esetleg többekben felmerül, hogy az egész intézményes, klasszikus oktatás úgy fölösleges, ahogy van, főleg, ha kisköcsögök az osztálytársak, és rossz dinamikák vannak, őpláne ami NAT jön, hát, jobb ez így, ez a része tartson soká.

És arra is most ébredünk rá, hogy mennyi minden fölösleges, amire költöttünk, amit hajtottunk, ami fontosnak tűnt. Szolgáltatások egész sora, összejárások, netes rendelgetések, alkalmi ruhák. Ami marad: evés, ivás, dohányzás, család, net, tévé, ez biztos. Jól betáraznak most sokan cigiből, de a cigi nem fog elfogyni, így többet szívnak, még jobban roncsolják a tüdőt, csökken a stressz (?).

Önkormányzatom e-mailben további intelmeket közöl, illetve korlátozásokat vezet be: minden kerületi program elmarad, és a játszótereket is lezárják kulccsal, kordonnal. Ha sétát választjuk, tartsunk távolságot. Hej, hányan fognak itt begolyózni! Mi lesz a kutyákkal? Északolasz városban 24 órát van utcán a háztömb egyetlen kutyája, váltott sétáltatókkal, mert ő kijárási ürügy.

Visszautalták a külföldi osztálykirándulás befizetett előlegét, a repjegy árát, a nápolyi szállásdíjat G-nek. A könyvem megjelenik, a munkáim megmaradnak, de semmiféle könyvfesztivál nem lesz, ha volna is, a könyv mint olyan alig érdekel most bárkit, bámulják a Netflixet. Pedig mlyen jól rá lehetne szokni az olvasásra! Az élő koncertközvetítésekre. Az otthoni edzésre. A futásra.

Négy időpontom volt a magánkórházba (DEXA, gyermekortopédia, laborok), most ez az intézmény kapacitásait felajánlotta járványcélokra, törölték mindet. Elmarad az arcreparálásom. Nem nagyon érdekel, az a világ már nincs, amelyikben ez számított. A nápolyi utazás gondolata is olyan irreálissá vált. Illetlen, mint bombázás idején a táncmulatság.

Szellemjáratok Pasaréten: elrekesztett sofőr, egy értelmezhetetlen mentális állapotú valaki és egy maszkos idősebb nő ül a buszon. Nyomasztó. Amúgy a fogas se jár, de én lejöttem bringával, hát most majd föltekerek.

De talán kezdenek többen aktívak lenni a tudomásulnemvétel, a halogatás, az utólagos tűzoltás után. Leszakadni a facebookról. Átgondolni az életüket.

Megyek vért adni.

LISZTET és CUKROT tettek a pénztár mellé a közeli kisboltban, hogy jól megtalálja a vásárló. Mert ezeket keresik. Ami elfogyott: a szárított élesztő.

A média bírálja a felhalmozókat:

https://index.hu/kultur/eletmod/2020/03/17/kinai_koronavirus_bevasarlas_elelmiszer_spajz_kamra_huto_fagyaszto/

De amit javasol helyette, az sincs rendben. Köret, azt mondja. Vagyis, szénhidrát. És lekvár, kenyér…

Ha tényleg félünk attól, hogy zavar lesz az élelmiszerellátásban, még hosszabb távon pedig a tápanyag- és kalóriahiánytól, akkor:

ültessünk erkélyládába zöldséget, ideje is van, és jól jöhet,

tárazzunk be zsírból, tartós húsáruból (kolbász, táblás szalonna), halkonzervből,

szerezzünk be tyúkot, kecskét!

Én mondjuk a jó kis illymet rendeltem házhoz.

Ti tapasztaltok öregek elleni hergelést, fensőbbrendűséget? Mit gondoltok a sok jó tanácsról?

Texas és Ohio nem végez abortuszt, mert nem létfontosságú műtét:

https://www.theguardian.com/world/2020/mar/23/ohio-texas-abortion-us-coronavirus-outbreak

Kész vagyok az amerikaiaktól egyébként. A beszédmódtól.

Mindent, ami emberi gyarlóság vagy pátosz, felfokozottan, harsányan, egózva, kiélezett állapotában, végsőkig fokozva mutatnak be. A roppant érzékenységeik, az elnevezési kényszer (nekik minden condition, mental disorder, identity, trauma, trigger, body issue, amire mi itt azt mondjuk, hogy hülyén viselkedtem, dagadt vagyok, összevissza zabáltam, vagy: na, ettől kurva ideges lettem, vagy: lusta vagyok). Minden olyan fontos, nagy, komoly nekik, hatalmas egózás megy. Ami épp nem zabálás és hollywood, az már spiritual, sőt hát: spiritual journey. Esteleg egy kis kereszténykedés. Ha abbahagyta a diétát, mert leszarja, az recovery és healing. És megnézett egy kövérjógát az instagramon, akkor ő már yogini és joyful movement… 

De persze nem vagyok én mazochista, és katasztrófaturista sem. Nem finnyogni akarok, bár szoktam, de nem ez a cél, hanem hogy megértsem: aki nagyon nem úgy, mint én, vagy mint ami nekem ismerős, az hogy…? Kik ezek? És miért, mi a magyarázat? Meg akarom ismerni és érteni. Hogy aztán annál letisztultabbak legyenek a saját deklarációim.

A deklarációk nagyon fontosak. Lett is Emberek, akiket szívből utálok listám, és az utóbbi hónapokban sikerült eljutotnom odáig, hogy semmilyen rossz érzésem nincs, nem magyarázkodom, nem játszom az erkölcsös embert. Miért? Mert felszabadító ezt ki merni mondani, vállalni. Nemhogy mások véleménye, az öncenzúra sem szól bele a megkönnyebbülésembe. A sunyiság a baj, nem a negatív érzelem.

Amúgy miért fontos kérdés az, hogy “miért utálod őket?”?

(“Utálkozni káros” – ugye, ezt belénk verték, jó erősen. Aki utál valakit, arra rögtön lehet is lőni: miért nem ignorálja, micsoda mérgező voselkedés ez. Itt jegyzem meg a harodik cések kedvéért, hogy aki a netes térben lődörög csak, nem a személyes életem része, főleg akire én voltam kíváncsi, és nem is baszott át vagy próbált lejáratni aljaskodva, azt én nem utálom, hanem bírálom, cikinek tartom. Ez mást jelent. Az utálat másik ellen fordítása /UTÁLKOZNI GÁZ!/ olcsó kis trükk: így nem kell a tartalmi bírálattal foglalkozni.)

De az amerikaiakra visszatérve, nagyon érdekes az egész jelen hangulat. Ott is megy az otthonedzés kiírása, propagálása, sőt, sokkal hangosabban. Fogadalmak, linkek, önfotók, kihívások a nappaliban, önironikus poénkodás a karantén alatti hízáson (COVID-19 pounds). Köznevesült fogalom, hogy freshman 15, tehát aki egyetemre kerül, és belép a kampuszra, azonnal 15 fontot hízik. Most ugyanez a COVID 19:

What’s commonly known as gaining the “freshman 15” during one’s first year in college, is now the “COVID 19,” referring to people’s first two weeks in self-quarantine.

Na továbbiak, aki kulturális-populáris nyelvfejlesztésre vágyik:

‘Gaining the COVID 19’ Meme Goes Viral Amid Coronavirus Self-Quarantine

És hát a fő aranybánya, ez most nagyon turbó, innen van az első két illusztrációm:

https://www.reddit.com/r/fatlogic/hot/

Meg vannak sértődve triggerelik őket, beszarás! “Teljesen normális reakció ekkora stressz idején nassolni.”

Ti, leányok, ne tegyétek. Ne csússz szét. Ne dramatizáld a helyzetet. Ne mondd, hogy most van fontosabb! Ne hivatkozz a stresszre. Ne hagyd, hogy idegesítsenek. Egyszerűen tudd, mi fontos. Csak hagyd ki a reggelit. Egyél kora délután, és akkor is keveset, jót. Tornázz egy órát! Van tabata (ötödikeseknek tesianyag!):

Van táncos kardió:

És egyébként is olyan bőség, hogy csak győzd csinálni.

Elő a porszívót! Aztán hajrá.

Enni pedig élvezet. Ezért egyél olyat, ami nagyon finom (a konfitált kacsamáj beszél belőlem), értékes, extra, újszerű. És ne valami vackot, ami a gyerekeké amúgy is. És egyébként meg ne egyél. Ennyi.

Olvasok sokat, most például ezt:

https://en.wikipedia.org/wiki/Minnesota_Starvation_Experiment

Ez a fő érvük a fat liberation/fat acceptance népeknek: a tested nem tudja, hogy éhezés vagy diéta-e ez, ugyanúgy romlással, depresszióval reagál.

Azt mindig elfelejtik, hogy nem kéne egyáltalán fogyókúráznia senkinek, ha úgy élnénk, amilyen életmódra tervezve vagyunk. Csak már előtte megtörtént a baj, a romlás (a normális élet): az olcsó, szar kajáktól elhíztak, kritikátlanok voltak, “élvezték az életet”, nem sportoltak.

A másik, hogy teljesen más “éhezni” úgy, hogy ezt veled csinálják, még egy önkéntesnek is (az 1944-45-ös kísérletben olyanok vettek részt, akik a katonai szolgálatot váltották ki a részvétellel), mint amikor tudatos vagy, magadnak csinálod, erőpróba a dolog, látod az értelmét, célját, hatásait.

Szóval ne nyafogjunk, mert az rengeteg energia, ciki, ragályos és teljesen hatástalan.

Én is azt hittem, hogy majd vergődöm, mert nincs terem, van unalom, leépülök, rossz lesz. És lőn – az izomláztól. Megkönnyebbülés, hogy mindent lemondtak, -tam. Nem fáraszt az online jelenlét sem. Elég az inger: a könyv, a beszélgetés, az ügyintézés, írás, főzés, film. Eddig tényleg kimentünk, tényleg erdőbe, tényleg nyomom, amit csak lehet, tényleg kialusszuk magunkat, és csak mértékletesen borozunk.

Tudom: a többi nem rajtam múlik. Na, de ezt már mondtam.

Vagy pont most kapcsolsz rá? Netán kezded el, újként?

Sokat filóztam már a járvány és az edzettség-egészség összefüggéséről. Arról meg nem filózni kellett, hanem teljesen gyakorlati kérdés volt, hogy karanténban hogy csinálom a saját edzéseimet. Lesz-e motiváció? Unni fogom-e a videókat, a négykilós súlyzót, a megszokott gyakorlatokat? Tudok-e újítani, és ha igen, merre? Régi dolgaimból miket hozok vissza? Nem volt bennem hurráoptimizmus eleinte, nem láttam magam otthonedzőként. Az úszás is kiesett, amit már négy éve nyomunk Katával hetente, kis nyári szünetekkel (akkor nem együtt, mert nyaralnak, és neki a munkahelyéhez kötődik az uszoda). Nincs terem, nincs nagy súly, így most mégis kénytelen vagyok videóra, otthon, kis súllyal edzeni. És maradt némi futás, gyaloglás, bringázás.

Egész jól vagyok, azt kell mondjam. Rendesen edzek, ha a szintentartást tekintjük célnak. Nagy könnyebbség is a stressz csökenése, hogy nem kell kimenni, szerepelni, dolgokat intézni, eseményekre járni, én nagyon megszoktam a befelé figyelő, szabad életet, és azt, hogy nem kell nemszeretem emberekkel érintkeznem, de még így is sok volt a stressz. Most meg semmi. Nyugi van. És ez meghozza a kedvet.

A gyerekek is görkorcsolyáznak, kertben vidámkodnak, lazaság van. A tanulásból az olvasás maradt (kicsit sem digitális), meg némi matek, angol. Nem tudom, mi lesz a “lázadásunkból”, szívunk-e.

Ha alá szeretnéd írni, a mai nap éppen megfelelő arra:

https://www.peticiok.com/ne_igy_kelljen_tanulniuk__keres_dr_kasler_miklos_miniszterhez?u=191913

Nagyon szeretjük egymást. Meglepve tapasztaljuk, hogy összezárva sem megyünk egymás agyára: “előtte” a stressz rontott rajtunk csak, minden feszkó abból jött. Felszabadító a “nem lehet most másképp”. Ugyanazokban az örömökben leljük élvezetünket, egyszerre röhögünk, és nagyon. És együtt vagyunk abban is, hogy nem akarunk elcsoffadni, meghízni. De ki-ki magára figyel, egymást nem basztatjuk.

Nem hittem volna, hogy majd konkrét vágyam lesz arra, hogy ne folyjon el az idő. Eddig nem volt ilyen vágyam. Kifejezetten élveztem a folyást, de legalábbis nagystílűen hagytam. Nekem nincs már hasznossági kényszerem, csak jóérzési. De hív a tavasz. Bent is hív, a sejtek hívnak, az életerőm. A fény hat rám, meg a rügyek, a mókusok. Látom a nárciszokat, a gyanútlan macskák surranását. Ez mégse atomháború! Akarok, nagyon akarok tornázni, nyúlni, futni, bringázni. Élni.

Volt egy nagyon vicces jelenet. A napi edzésadag után este nagy erőkkel nyújtok, mindig szól a zene, ezen az estén valami félrock volt, egy nő énekelt, megkértem G-t, nyújtott ülésben előrehajolva nyomjon le, egészen a hátamba térdelve. Nyom, várunk, kérdi, meddig. Mondom, találomra (szeretem ilyen random külső pontokhoz kötni a dolgokat): amíg nem kezd énekelni a gitáros felvezetés után. Másnap ugyanez a nyújtás, térdelés, de a zene most instrumentális dzsessz volt. “Amíg nem kezdenek énekelni?” Kérdi naiv gonoszsággal.

Ezek nagyon megmaradnak. Jelen idejű nosztalgia.

Egyikünk sem áltatja magát. Tudjuk például, hogy sok az ülés, heverés; a bezártság miatt csökkent a napi jövés-menésből adódó aktivitás. G. Ármin mondja is, hogy csak egy hosszabb futással van meg a tízezer lépés (hétezer futás, háromezer otthoni). Nem mintha a tízezer olyan sok volna.

Ezért rászoktunk arra, hogy menjünk futni, bringázni, erdőt járni. Kora vagy késő délután, egyszer eszünk csak, egyébként kávé és víz van. És semmi gány szénhidrát, desszert nincs, még csoki és gyümölcs se.

Na, ez a személyes rész, tehát egyelőre nem kenődtünk el, nincs hisztéria, egyáltalán fel se merült bennem, hogy milyen munkáim, bevételeim lesznek, hogyan változik az, ami eddig jól működött. Lesz, ami lesz. Köszönöm a blogtámogatást most is. Nagyon keveset költünk, ez is célja a mértékletes evésnek. Kibírás van, felismerések a dolgok értékéről és sok vidámság.

Végső soron egyformák vagyunk mi emberek: a sorsunk most nagyon hasonló, de a reakcióinkban, stratégiáinkban, hibáinkban és erényeinkben is csak néhány verzió van. Mint egy világméretű szociálpszichológiai kísérlet, olyan ez. Figyelek.

Mit lehet csinálni otthon rekedve? Mit csinál a nyugatias, városi emberiség, aki nem eü dolgozó, rendfenntartó, szóvivő vagy pizzafutár?

Lehet home office-olni. Rendet csinálni fürdőszobapolcon, szerszámos fiókban, kamrában. Lehet a gyereket baszogatni, segíteni neki, vele tanulni, beszélgetni. Kézműveskedni, főzni, felásni a kiskertet. Meditálni, belső életet élni, olvasni, zenét hallgatni, írni.

De főleg egymást lehet macerálni úgy általában, kiélezni, ami eddig is szar volt. És lehet enni (azt kell is), tévézni (az meg érthető), sokat aludni (több évet is pótolni, ha hagy a gyerek), esetleg lehet végre többet kefélni, és ugye a pornhub is ingyen van.

Ennyi van úgy általában, és akkor ez még egy jó élet. A többi terv beborult most sajnos, pedig akartak nagyon edzeni! Pont most kezdték volna el, erre tessék. Ezt mondják. Most feltűnően sokan mondják.

Pedig ha otthon vagy, akár edzeni is lehet!

Azt kell mondjam, vicceseket látok. Van hiszti, drámázás, virágzik a panaszkultúra. Jogos és kreált aggodalmak. Alig leplezett “hulljon a haszontalanja/férgese” kíméletlenség. Mi úgyis túléljük. Van a rettegő, aki belegondol, hogy ő nem éli túl. Gyermekeim sorsa. Íródnak a végrendeletek.

Életmódügyben van a kárörvendés, amit már idéztem a redditről (fatlogic sub), ők a legviccesebbek: haha, mire mentek a nagy fogadalmakkal, majd jól abbahagyjátok ti is ezt az életmódváltás-bohóckodást, ugyanott lesztek, mint mi, akik el se kezdtük!

De visszafele is van ám: rátok veszélyesebb a vírus, most jön a következmény, mi leszünk a túlélők, ti meg jól meghaltok. Erre volt jó a nagy dagiidentitás! (Amúgy a lélegeztetett betegeket forgatni kell óránként, sokat vannak hason, ezt Bezzegh Attila mondta. Vidám lehet, ha 100+ kilós a test.)

Van persze, miért ne lenne, vírusra igazított önterápiás nyafogás, ahogy eddig: egy ilyen nemzeti vészhelyzet közepén természetes reakció, hogy az ember finomságokkal nyugtatja meg magát, keresi az örömet. A diéták csak tönkretesznek! Nem bírok el több stresszt, amúgy is étkezési rendellenességből gyógyulok!

Ez odaát van. Ott (Amerika butább területein, beszédmódjaiban) a diéta meg a fitnesz olyan elképzelhetetlen arrogáns ipar, hogy nem csoda, ha elegük van belőle. De amilyenek diéta előtt és nélkül, az is durva, kórosan elhízott, sült krumplira szoktatott kisgyerekek tömegei, akik aztán egész rövid életükben kövérek. És ezzel kapcsolatban, hogy hogy lettek ilyenek, nem születnek felismerések. Az élelmiszeriparból, a gyorséttermekből, a pénzért bármilyen ügyben megvigasztaló gurukból nincs elegük valahogy.

Sokan összegeznek most a régi életükkel kapcsolatban, a jelen helyzet fényt vet a régi értékrendre, fontossági sorrendekre, emberi kapcsolatokra. Átértékelik, tényleg kellett-e annyit rohanni, megfelelni akarni, riadtan észlelik, mennyi stressz volt abban az életükben. Ők azok, akik újult erővel kezdenek edzeni.

Neked, aki már épp el akartad kezdeni, azt mondom: soha ennyi időd nem volt, most pedig kénytelen vagy ingyen, már meglevő eszközeiddel, találékonyan edzeni, ez nagy spórolás is. Hajrá, csak rajtad múlik! Üsd fel a youtube-ot. Annyi bármi van, mint a szemét. Szokj rá valamire, vagy váltogasd! Pár alkalom után beindulnak lelki meg testi folyamatok, és igényelni fogod, az önazonosságod lesz, hogy ÉN EDZEK.

És hagyd rá azokra, akik mondogatják, hogy most nincs idejük, lelkierejük, most más a fontos, esetleg a gyerekekre hivatkoznk (akikkel szintén nagyon sokat lehetne most együtt mozogni). Te csak készülj a járvány utáni életre. Mert lesz olyan. Ó, tarts ki addig, lélek, védekezz!

Vannak még a nagy állítások, célok jól kiírva: mostantól ez meg ez lesz, elhatároztam, hogy… – ez nem más, mint nyilvános, üres ígérgetés, mert dehogy csinálja, ezt csak leírta, szinte tényként, önerősítésként, remélve, hogy majd emiatt csinálni fogja, és kétszer csinálta, vagy egy hétig, és vége.

Erre én is hajlamos vagyok. Úgyhogy most nincsenek szavaim, okultam a korábbi évek kitűzött, el nem ért részcéljaiból. Én most nem mondok semmit, de ami eddig van, az jó. Jó lenne nem hízni és nem veszíteni sok izmot, erőt, állóképességet. Az elmúlt két hétben sikerült majdnem minden nap edzeni valamit, volt, hogy két-három órákat is, észrevétlenül besimulva a napi tengés-lengésbe. Ma azért, mert tegnap is. Újra feszítem a spárgát, nincs bennem félelem (egy időben, 2018 őszén sokat és fájdalmasakat nyújtottam az akorbatákkal, belefáradtam).

Nem nehéz a haladó jóga, érdekes tapasztalat, hogy én alig jógáztam életemben, nem is nagyon kedvelem, de a testtudatos korábbi más mozgásaim, önfejlesztő akrobatikázás miatt két alkalom után minden ment, ha nem is olyan mélyre. Például ez simán, ami 28:05-nél van. Izmozás vagy futás után jótékony egy félóra, és lelazít agyilag is.

Én úgy nézem, hogy aki valami utat akar most bejárni, vagy akinek belülről volt fontos a sport, és megtanult edző, terem, eszköz, csoportos óra nélkül, fejből edzeni, az nem áll le. A futók sem állnak le, van, aki beüzemeli a futópadot, más kiszökik erdőbe, parkba. És rájön, hogy még többet jelent most a mozgás, a kifáradás, a türelem, a belső tartás. Hogy ez menti meg a becsavarodástól, ez az énidő, ekkor hagyják békén.

Aki viszont külső célhoz és eszközhöz kötötte a sportolást a karantén előtt, tehát ő csak az edzőjével, csak felszerelt teremben, csak csapatsportot, csak úgy, ahogy eddig, vagy épp versenyre készülve, az most felmentve érzi magát tesiből. És az is leáll, aki fogyókúraként, a szép testért magát gyötörve, ilyen meg olyan extra módszerrel csinálta és nagyon hirdette (röviden: kiszervezte, nem saját volt az útja). Teljesen más helyen volt bennük az edzés, más a cél, más az attitűdjük, mint azokban, akik megélik és sajáttá tették az edzős életet, és emiatt eredményeik is lettek, továbbá élvezik.

Mindenki rosszul jár, aki csak az étkezési megszorításokkal fogyott le valaha, aki évtizedeket kínlódott át hol ebbe, hol abba kapva, és büntetésnek, kényszernek érezte a “megvonást”, vagyis: nem állított semmit a kalóriák kimeneti oldalán (nem edzett). Rájuk tényleg igaz az amerikai alaptétel, hogy a diéta nem működik, csak ront az állapotukon, úgyis visszahízzák, és megsínyli a testük a jojózást. Nekik a jó élet habzsolás, kalóriafüggés, olcsó önjutalmazás (ezért is híztak el). Nem tudok számukra megoldást, valószínűleg előnyös nekik gyengének, panaszkodónak lenni. Ha kifele is ítélnek, másokat ádolnak, irigykednek, ha sértődősdit játszanak, nincsenek tisztában a felelősségükkel, akkor meg utálom is őket. Teljes lelki és értékrendbeli újrainstallálásra van szükségük.

Minden összefügg, egyén, társadalom, test, lélek. Extrém unalom, frusztráció, hörgés jön azok felől mindenféle témában, akiket eddig az életük díszletei tartottak össze. Döbbenet, milyen indulatok kerülnek elő innen-onnan. Benne van az egzisztenciális rettegés is, önmaguk, céljaik, eddigi életük tisztán nem látása. Amikor pedig unalmukban hihetetlenül undorítóak, akkor azzal nyugtatgatják magukat, hogy ők csak reagálnak. És ha nincs elég anyag, kitalálják és felturbózzák a sérelmet. Azért gyűlölködnek, mert gyűlölködni akarnak. És mert zavarja őket, ha más jól van, vagy ha kimondja az igazat.

*

Most nem kell bent enned, nem szorulsz menzára, büfére, van befolyásod arra is, mit esznek és mit szeretnek meg a gyerekek. Nincs kapkodás, most van időd eleget aludni, számolgatni, terveket szőni, a testedre figyelni. Most kezdd el a ketót!

A könyv rendelhető:

https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/tarsadalomtudomany/a-ketogen-csoda

Rákereshetsz az itteni posztokra is:

https://csakazolvassa.hu/tag/ketogen/

Az én kezdeteim itt szerepelnek (a kommentekben, mindjárt az elsőben a negyedik napom):

https://csakazolvassa.hu/sportrovat/

Minden idők legcsodálatosabb izomkolosszusa pedig ezt üzeni az otthon edzőknek:

https://www.reddit.com/user/GovSchwarzenegger/comments/flz3es/stay_at_home_stay_fit/

A szerelem? Az is.

Na de az unalomból szerelem! Az a legalja. Azt a kínlódást, vergődést, kétkedést, amit egy agyába zárt, ott űzötten keringő középkorú nő tud produkálni, hát komolyan.

El kéne menni kapálni.

Amikor nincs elég inger. Amikor kéne valami. Az unalom maga a hetedik főbűn: a jóra való restség. És nem is valami protestáns etika meg teljesítménykényszer ez, nem a hasznosságról beszélek, hanem a megélt életről, az örömről, a tettekről, a vállalásról.

Hogy az ember mi mindenre képes, mit összeképzel, gyötrődik, önelemez, nézeget, véleményez, ha nincsen dolga, értékrendje, belső tartása!

Az unalom az eredete a sok visszás, egymást bántó, aljas megnyilvánulásnak. De mire én erre rájöttem! Hogy ez a bajuk, én csak ürügy vagyok. Az intellektuális igénytelenségnek unalom az oka és következménye is. A pszeudonkontenteknek, a puffogásnak, a hitvitáknak, a módszerekért való rajongásnak. Az eltévedt, magát nem látó önértelmezésnek.

Másoknak megmondani, hogyan legyen értelmes életük. Meg: te imádkozol értük. Te hasznos vagy, mutatod fel azt az egyetlen, értékelhető, kicsit azért cikis cselekvést az életedből, jó demonstratívan.. Addig se látszik, mennyire unatkozol és mennyit kavarsz. Vadidegen létedre kioktatsz arról, hogy nekem hogyan legyen értelmes életem.

Vagy merő jóindulatból, hogy én mit egyek. Hogy lehet, hogy nem látszanak emberek határai? Nem az a baj, ha nem értesz egyet, ha gonosz vagy, mármint ez is baj, de más a lényeg: az a baj, hogy nem érzékeled, hol van a másik énhatára.

Kamaszkorban nagyon súlyos az unalom. Mennyi időnk van, istenem. Én tanulással nemigen fárasztottam magam, és barátságaim voltak ugyan, de olyan sűrű társasági életem nem. Nem is olvastam eleget akkor még, csak később. Önelemeztem, gyötrődtem, fejben voltam szerelmes. Mások együttesekért rajongtak, testmódosítottak, ittak. A maiak sminkelnek, önkifejeznek, videókat néznek és gyártanak, vegánok és transzok lesznek, Gretát tagelik.

Az unalom és figyeleméhség legmeredekebb formájában egyik netes rajongóm kiötölte, hogy akkor neki most disszociatív személyiségzavara van, és erről blogol. Reméljük, csak az egyik énje kapja el a vírust, a többi nem.

Azt hittük, most majd a lényeg marad. Mindenki mondta is lelkesen, akit nem hajt a munkahelye, hogy most aztán rendet rak, a gyerekeivel minőségi időt tölt, befőz, sportol. De kettő jóga után vége is volt. Tévét néz, másokat figyel, oktat ki és zabál. Unatkozik, nyomorog, hibáztatja a körülményeket, nyelvét élezi azokon, akik edzenek, vagy akiknek kertjük van.

Az otthon rekedtek facebookoznak, járőröznek. Mérhetetlen irigy, gonosz, unatkozó kontentek: Rogán Cecília miért reszeli a körmét, Varga Judit miért lép utcára, hogy mer szép lenni, és emellett a saját problémák erkölcsi tettként való lobogtatása. Ha sazr neki, az erény. Mertőkbezzeg, ők dolgoznak vagy etikusan munkanélküliek, csupa hasznosság és sorscsapás, nekik ilyenre nem telik, férje betegtologat, anyja 82, alig tud megélni. Mert amazok. Vérlázító. Hát nyilván.

Ki viszonyította magát valaha olyan nőkhöz, akiket eleve fanyalgási céltáblának, irritáló kontrasztnak találtak ki és hoztak forgalomba? Te bedőlsz ennek? Téged ez háborít fel? Nem mondjuk a férjed, gyereked viselkedése? A saját lustaságod?

Az izoláció kimaxolta a jellemvonásokat és fogyatkozásokat, különösen azoknál, akik eddig másképp éltek, és most otthon rekedtek: most rákapcsolt mindenkiben az igazodó, a mutogató, a deklaráló, a tanácsadó, az álságos aggódó. Kiderül: nem volt élete, csak azt hitte, mert rohangált. Türemkedik a saját bőrt mentő, a rafkós, a rajtakapó, a fitogtató, a nejlonzacskózó-fertőtlenítő. Az álságos mindenrendbenlesz, micsakértetekdolgozunk, reméljükkibírjuk hashtagek mögött a Wmn.hu szöveggyártói fájdalmasan szembesülnek a fölöslegességükkel. Nincs több modoroskodás, menőzés. Kínos a felelősségteljesnek beállított luxusnyafizó anyaság, a kifogáskeresés, a témátlanság, a szépelgés, a jópofán előadott irigykedés, zabálás, sportgyűlölet, alkoholizmus és a rossz mondatok.

Én csak nézek, és rájövök, kiben mi lakik. Most nem kell, de ha ennek vége lesz, én ezekkel az emberekkel nem is akarok érintkezni.

Van olyan is, hogy valakinek van, lenne dolga, de az annyira monoton, méltatlan, terhes vagy kellemetlen, hogy menekül előle. Ez is unalom, bűntudattal terhelve. A kismamák, a takarítók, a pultosok unalma.

De a gyerek, főleg a kicsi, aki még nem romlott el az unalomban, mégis visszaránt, egyben tart, a lét lényegéhez köt. A testedet lefoglalja a kihordása, cipelése, szoptatása. Aztán leköt a léte. Nem ez a dolga, nem ezért szültünk, és mégis megtörténik. Az embernek, ha gyereke van, nincs pofája hülyeségeken vekengeni. De ha mégis vekengsz, ő majd megzavar benne. Előbb-utóbb éhes lesz, odaszarik, leesik valahonnan, ki kell mosni a ruháját, ki kell vinni a levegőre. Vagy csak rádnéz azzal a megdöbbentő tekintetével. Előbb-utóbb elneveted magad.

Vagy az is van, hogy kimenekülsz a lakásból. Az is az élet, a lényeg. Sokan kezdtünk el azért futni a hegyen, bringázni, terembe járni, mert elviselhetetlen volt annyit lakásban lenni a gyerekkel, amennyit voltunk, kibírhatatlan volt a csacsogás, nyafogás, morzsák és nyálak, és a sport legális alibi volt. Azt nagyon meg kell magyarázni, hogy “nincs időm”, miközben megpusztulsz másfél óra csöndért, saját rendelkezésű percekért.

Ezzel is, emiatt, és enélkül is az értelmes, elemi létre figyelmeztet a gyerek.

Ha sikerül a megfelelési kényszert, a parákat felismerni és levetni, ha nem ragadsz a tévé elé, ha nem a felületes ismerőseiddel foglalkozol, most megértheted önmagad.

Hova tűntek? Mi lett velük, hová lett az a nagy lelkesedés?

Én mindig örvendeztem, amikor még naiv voltam, és láttam, hogy ímhol, valaki felismeri a problémát, jobb életet akar, és tesz is érte. Nem halogatja tovább: az első nap ma van. Belevág. Izzik, terve van, cselekszik. Élvezi. Életmódvált! Elege lett! Nem akarja megúszni meg sem a komoly étrendi reformot, sem pedig az izzasztó sportot.

Ez egy nagyon értékes állapot.

És blogol róla viccesen, őrlődve, elhivatottan, önironikusan és hiún. Kirakja magát, ahogy mondani szokás. Van, aki visszajelzéséhes, más konkrét személynek akar bizonyítani, sokféle hevület van, de én drukkoltam nekik mindenképp. Nem csak akkor, ha nagyon gyorsan változik, ha nagyon szép vagy az edzése hasonlít rám. Övé a szimpátiám akkor is, ha esküszik a növényi olajokra, ha fél a súlyzóktól, ha egyoldalú rajongója lesz valami gamifikált fancy ugribugrinak. Rokonszenvvel figyeltem még azt is, aki nem tudja egészen, mit akar, aki gyorsan elemet cserél, ha nem tetszik neki a szám a mérleg kijelzőjén, akinek az állításait el kell osztani kettővel, mert a szavakkal trükközik.

Egy a sorsunk, ezt éreztem mindig, vagyis az a testváltoztató, elhatározó, úton haladó énem érezte, ami nélkül nekem már nem lesz énem.

A fogyósblogger (ez a mezei típus, mert van üzleti is) pedig átélheti: szurkolnak neki, kíváncsiak rá, elismerik az eredményeit. Halad az útján, fényképek is vannak, no lám. Sűrű posztok, belelendülés, kitartás, nehézségek, de le nem állás. 400, érted?, négyszáz fontot fogyott.

Van egy cél. És elhisszük neki: megoldódik az élet, a diétázó ellovagol a narancsszín naplementébe.

Akkor még nagy a pezsgés, sok a gratuláció, buzdulnak, kérdeznek, mesélnek a kommentelők is. Aztán elhalkul a hang, kevesebb a poszt, vagy már más a téma, ha mégis jelentkezik.

Megy tovább az élet, de annyira, hogy évek telnek el, és egy nap eszembe jut, hogy mi lehet Hogy Is Hívtákkal. A kanadai nővel, aki komoly edzésekkel fogyott, és nemet mondott a SHAPE magazinnak a már elkészült anyag láttán, mert pólóban akarták a címlapra tenni, a kinyúlt, ráncos hasbőrét elrejtendő. Például, de vagy húsz másik is van.

A neve már nincs meg, de előkotrom a linket az előzményekből. Hogy Is Hívták eltűnt. A blogján van még egy-két kósza bejegyzés 2013-ból, egy határozott ígéret, hogy majd még ír, de már az se csillog úgy. Azóta meg semmi.

Aztán megtalálom név alapján, mert nem hagy nyugodni. Ugye, ugye most már jó neked.

Hát, nem. Nem, nem jó.

De ez nem olyan egyszerű, hogy a fotón ugyanolyan, mint a váltás előtt. Mert nem mutatja meg többé magát, pedig akkoriban tele volt minden a képeivel. Sehol nincs nyoma se a sportnak, se annak, hogy ő valaha életmódváltott.

Elmúlt ez az egész. “Volt egy olyan korszaka.” Jobb nem gondolni rá.

Szóval azóta nem drukkolok senkinek. Ha van kép, akkor az mind szépre sminkelt, ilyen-olyan tekergés, feljavított, hosszított, fentről készített, magakellető fotó. Vagy cicák, mandalák és tájak. Vagy egy gyerek, mert közben szült, és hát olyankor sajnos.

Semmi nem volt tartós. Most már nem küzd, de ez még hagyján: amit elért, azt se tartotta meg. Ott lebeg a szégyen. Hiszen azt ígérte mindenkinek, ő megváltódott, ez A módszer. Az ő szégyene vajon? Vagy én érzem ezt? A hiszékenységemet szégyellem?

Rettenetes. Hány inspirálódó olvasó csalódott most, ha a példaképének sem működikValóban az a tanulság, hogy tartós fogyás nincs? Vagy ők sem különbek?

Az amerikai kövérmentegetők (fat activist, fat pride, fat liberation) erre jutottak: ott hatalmas kultusza van a no more dietnek. Híveik önmeghatározása az, hogy a krónikus diétázásból gyógyulnak, amely maga is étkezési zavar (restrictive eating disorder) szerintük. (Erősen irigylik az anorexiásokat övező támogatást, áldozatiságot, Dorritos-zsákokkal a kezükben.) Posztok százai figyelmeztetnek az összeesküvésre: a diet industry a fő rém, hatalmas érdek, elképesztő pénzek vannak benne, és rettentően mohó. És álruhában jár, mert nagyon trükkös is: azt hinnéd, ez nem az, de ez is az!: mindenfajta étrendi tudatosság, válogatás, mértékletesség, az IF, a ketó, a paleó, a tisztítókúra, a léböjt, a tápanyag- vagy alapanyagkihagyós étrendek, ez mind ugyanaz. Diéta, mely korlátoz, meggyötör és visszaüt: ha lefogytál, öt év múlva tutira több lesz a súlyod a kiinduló állapotodnák, ez statisztika. A testsúly jojózása pedig jobban árt az egészségnek, mint a kövérség.

Minden, ami nem a primer “megkívántam, megeszem” gyorskaja- és édességfalás, diétának számít. és miközben ószövetségi átkok illetik a weight stigmát, az erre vak egészségügyet és a diet industryt, egy szavuk sincs a cukros, ragacsos, olajban ropogósra sült iparág ellen. Enni kell, ugye.

Ők ebből nem tudnak kijönni sehogy se. A saját rendszerükben igazuk is van: menthetetlenek. Érthető, ha már csak vigaszt akarnak, békén hagyást, önálló szubkultúrát, sőt, lelkes üggyé teszik a kövérséget és áldozatot faragnak magukból, mert egészen torz az a közeg, amiből indultak. Jólét, vadkapitalizmus, csodavárás, kifogáskeresés, rengeteg lelki zavar, hiszékenység és meglehetős általános butaság. Amerikában hatalmas vagyoni különbségek vannak, de kajajegyeken, szociális utalványokon is el lehet lenni túlevőként, egydolláros szemeteket falni ötszörös mennyiségben (innen jöhet az a torz érv, amit a Klubrádióban, Schobert kapcsán hallhattunk nemrég, hogy az elhízás “a statisztikák szerint” a mélyszegénységben élőket sújtja, illetve egészségesen táplálkozni luxus, ezek tökéletesen fogalmatlan állítások). Jogom van azt enni, amit megkívánok. Nem tartozom egészséggel senkinek.

Milyen furán hat most mindez, amikor levegőért küzdenek a legsúlyosabb esetek, és kétszáz kilós testeket szállítanak és mozgatnak (forgatnak a lélegeztetőgép mellett) az egyébként is agyonhajszolt ápolóik.

Újra itthon. Van aztán az, akit megfizetnek érte. Úgynevezett együttműködés: az egyik, erre alkalmas dolgozója a médiafelületnek emberkísérletbe kezd, és harsány-de-azért-emberi beszámolóival nyomja az emberek arcába egyrészt a reklámot (dietetikus, egészségközpont, edző, terem, sportszermárka, sportág), másrészt lelkes-gőgösen a kötelező eksztázist, hogy micsoda eredmények, ő mennyire szuper, továbbá hálás, már rájött, milyen fontos ez, és csak így él mostantól, ennyit meg annyit fogyott, nincs megállás. Közben csipetnyi body positivity és mentes promó.

De ilyen másfél kilós súlyzókkal, a semmire büszkén. Az ő edzője, az ő barátnője. Mintha-jó-alakod-lenne-de-nincs. Azok a hajnalok, amikor legyőzte magát, igenis elment és edzett! Sápadok: te liba, ez, hogy elmehetsz edzeni, privilégium. Megvan mindened, időd, pénzed, cuccod, testi épséged, és itt nyafogsz, hogy micsoda áldozat, mert szíved szerint tévéznél.

Én olyan alázatos voltam. Én nem tudtam, mi lesz ebből, nem akartam se mutogatni, se másokat motiválni, sőt, szégyelltem kicsit, tudtam, sok kövér feminista van itt, akiknek ez fájó pont. Valami hat vagy hét hónap volt az eleje: teljes kussban rommá edzettem magam, több órás, napi zúzások voltak. Semmi kifogás, semmi extra cucc, terembe is csak e titkos korszak végén kezdtem járni, és tudatos, izomépítő kajálásba is ekkor kezdtem. Nem volt dicsfény, “motiváció”, megmutatni akarás (hogy szegény szerelmem* ne provokálódjon: a szíve szakadt meg, amikor visszakullogott a zsarolásba, hogy be vagyok tiltva), és nem volt anyagi érdek sem. Később is, ha az ábrázolta a mozdulatot, simán kiraktam az előnytelen képet, mert mindig tudtam, mi a lényeg: a munka a lényeg, az erőfeszítés, nem a látszat. Ha egy póz látványos volt, de nem túl nehéz, azt is odaírtam. És a DEXA összes adatát (ott nincs maszatolás), és a súlyhasználatot pontosan, a futásaimat, időeredményeket, önkritikát. A testemet minden szögből, natúran.

Ezek meg nekiállnak sportos posztokat írni úgy, hogy kivágják egy idegen nő testét, akorbatikus mozdulatát, és az az illusztráció. A szavaim, a dolgaim (félmaraton, maraton, ruhamárka, edzőm!, szerelmem) ott türemkednek, hallom a lihegést. Álldogálnak, a formátlan idomokat előnyösre pózolva mutogatják, semmi izom nem épül, eksztatikus szövegeket írnak a semmiről, feljavítanak, “hálásak” (ez is promó, vagy leplezett dicsekvés), lájkot gyűjtenek, valóságot kenegetnek. Minden póz, minden látszat, mindent eleve is kontentnek szánnak.

Mert a valóság sivár. Mert nem megy, nincs kedvük. Mert senki nem értékeli, rajongja a testüket. Nem is lehet megmutatni. Ja, és NEMKETÓ. És vegán.

És lusták. Fogadkoznak, hogy ők most otthon is, mert már rájöttek: a sport menő kontent, nagy visszajelzési haszna van, és a fotón nem látszik az se, ha lófaszt se csinál, csak edzőcuccban pózol (ahogy az instakaja képén sem, ha nem finom). Most majd motiváció, belső erő, lelki egészség, konzervdobozzal guggolnak, van ugrókötél, így-úgy. Kurva sok idejük lenne pedig, és ők hiúk is. Ölni tudnának, hogy valaki leírja a testükről: dögös.

De aztán jönnek a mindennapok, élet helyett csak órák. Szemét üresség, szorongás, megmutatja magát a nyafogásokkal a valóság. Ha van kivel, veszekszenek, ha nincs, társkeresőznek. Tévéznek, fetrengenek és ki is kacsintanak az olvasóra: tudom, hogy ti is.

Vannak aztán azok, akik rajtam buzdultak fel, nekem magyarázták, mutatták, hogy ők is olyanok ám. Együtt edzettünk, és nem vállalják, lenyestek a fotóról. Öt év telt el az újra meg újra nekibuzdulásban, a magukat sportosnak és céltudatosnak titulálásában, és még mindig jóga, még mindig nem futottak le egy tízest, és nem tudnak egyetlen szabályos fekvőtámaszt sem. A próbálkozó teste nem volt és nem is lett alkalmas olyan fajta mozgásra, ami valóban megterhelő, fejlesztő, jelentős kalóriát éget el.

Van néhány duzzogó, akik dacból edzenek. Ugyanúgy nekem köszönheti, de hihetetlenül mérges rám, megutált. Hát, ha így, akkor így. Valakire rá kell nyomni a szemetedet. Egy nap úgyis megérted.

Miért írom mindezt? Láttatok edzeni (és amikor láttatok, akkor én félgőzzel nyomtam), és én is láttam másokat edzeni. És ahhoz képest mondom, hogy ez az egész, ami ki van rakva, ez a sok, ma már trendi duma a fitt nőségről, a célokról, ez sima rinyálás, pótcselekvés és figyelemkoldulás. Olyan rinya, amit, ha a wmn-en megy, jól meg is fizetnek, és ami az olvasóját használja baleknak.

És leállnak persze. Jaj, ő terhes lett, a munka, a betegség, sajnos, nem edz. Külön lehet a kifogásokról is kontentet írni, ő most épp megigazítja a koronáját, és mindannyian gyarlók vagyunk. A legelvetemültebb, akinél minden nett és tökéletes, életmódtanácsadást és lelki vezetést árul, miközben állítólagos betegségei miatt nem edz és halad – ő húsz kilóval több, mint az elején.

Az van, hogy ha ezzel így kiálltál, ha ígértél valamit, akkor az kötelez.

Ha komolyan veszed magad, és kell egy személy, egy ikon, akinek a sportolása, étrendje utat mutat, akkor olyat keress, aki régebb óta csinálja, és nézd meg, mi lett vele három- meg ötéves távon. Az újdonság ugyanis elvakít.

Megint megjegyzem, hogy tele van a net azzal, hogy a diéta szerepe 70 %, a mozgás csak 30, de ez csak azért terjedhetett el, mert nagyon kevesen mennek el addig, vagy alkalmasak arra, hogy igazán kemény erőkifejtés, izommunka, zsírégetés, terhelés, fejlődés történhessen. Nem képes rá, nem bírja, fél tőle, fáj neki, vagy, ugye, nem akar túl izmos lenni, ami egy lazázós duma, azoké, akik nem tapasztalták meg a bedurranás élményét, szóval ilyen borsószem kisasszony téma. Lötyögnek.

Én azt mondom, hogy aki kinevelte magából a sportolót, aki komoly erőkifejtésre képes: hosszútávfutásra, két km könnyed úszásra vagy a súlyzós dolgokban negyven-hatvan-hetven kilót használ, kézisúlyzóból 6-10-et, és ezzel nem áll le, az egészen nyugodtan ehet sokat vagy hanyagolhatja a kalóriaszámlálást.

Nem az számít, mi esik jól, mihez van kedved, hanem továbbmész, hozzáedződsz, és aztán már könnyű.

Üdítő kivételek is vannak: Mozog a zazi, Lexi Reed Fatgirlfedup, és számos futó.

* Lelkes Villő kontentjeiben gyakran felbukkan ő mint “online segítő”: kanpulyka, mellette a Daquïni cuccaim és a flexes edzőm neve is, mert nem lehet azt elviselni

Hatalmas a zaj, sok a hamis hang: azt mondja, segít, motivál, de csakis az egója érdekli, magát nézegeti a közösségimédia-tükörben; megúszós és hisztis dolgait, tévé előtt fetrengését kenegeti. “Fokozatosság”, “adok időt magamnak”, “baby steps”, “lágy formák”, “saját testsúly”, “pihenés”. Vagy egészen nyíltan árul valami kóklerséget, szponzorok eszköze. Ne dőlj be nekik!

Néhány megjegyzés a karanténbeli testformálásodhoz és jó közérzetedhez, annak jegyében, ami értelmes emberhez illik. Lelki attitűdbeli és konkrét, gyakorlatokkal, étkezéssel kapcsolatos tanácsaim. Minden, ami google-ezhető szó, fogalom, félkövér.

Szűrd ki a zajt, tegyél rendet a fejedben, fogyassz letisztult minőséget – és eddz. Ezt azért így írjuk, mert edz a tő, és a kétjegyű mássalhangzónak az első jegye kettőződik írásban, amikor a j hasonul: ússz. Epres Attila félórányi Hrabalt olvas neked, míg nyomsz ötször húsz guggolást, oldalemelést, négyszer két perc planket. Mindig hozzáöltözik! Kishajós inge, cicás pólója is volt. Élőben este 11-kor. Extrém megnyugtató, kedves, okos, korrekt. Ha megvolt már az edzés, akkor örüljön Gary Chapman: egymást szagolva, ölelve ugyanazon felnevetni, annál nincs is jobb.

https://www.facebook.com/attila.epres

Legyél erős és magabiztos, ne hagyd magad mások által befolyásolni. Azt jelenti az erő és a magabiztosság, hogy tudod, mit akarsz, nem veszed át kószán vágyakozva, bűntudatosan, kettő napra mások edzéseit, módszerét, és egyben kellő derűvel, gyengédséggel bánsz magaddal, nem hagyod, hogy ostorozzanak, hiszen a célok, az alapok világosak. Aki tiszta fejű, annak nincs szüksége hisztis kenegetésre, kifogásokra, akkor se, ha négy napot kihagyott. Nagyon sok nő csinálja ezt a kenegetést, magyarázást, “online edzések”, előre beígéri, utat mutat, kipipál verbálisan, majd elhever. Mintha a közösségért hozna áldozatot azzal, hogy edz. Ő nem edz – ő mutogatja, amennyit mégis.

Magadért csinálod. És nem kell videó sem, nem kell igazából senki. Tanuld meg, tapasztald ki, mit hogy fogj meg, mi hol terhel, és akkor mindaz, ami érték és amiből ellehetsz éveken át, a homlokod mögé kerül! A kivitelezés közben jönnek a további ötletek. Szabad, okos, erős vagy, és belül van a titok. El ne hidd, hogy létezik misztikus tudás, óvintézkedés, szabály, és anélkül bajod lehet. Ezt a személyiedző-lobbi nyomja csak (meg neked jó kifogásnak: nem engedhetem meg magamnak).

Ne engedd, hogy olyan vezessen, aki nem tudja, éli, amit te, mert nem ismer, mert nem oktat otthon gyereket, mert neki nem kicsi a lakása stb. Ne hallgass senkire, aki rendszert, módszert, kócsingot, edzést pénzért akar adni, és látható, hogy ő a lényeg. Te vagy a lényeg. Röhögd ki nyugodtan, ne legyél balek. Gyönyörűen meg lehet oldani nulla forintból az önkipattintást. Amúgy nem is korrekt. Ha “költök rá, tehát komolyan veszem” alapon csinálod, akkor majd, amikor feladod, neheztelni fogsz arra, aki elszedte a pénzedet. Magadra nem.

Költs: komoly futócipőre, versenybringára, húzódzkodórúdra, tornaszőnyegre, izzadságelvezető, szívvidító színű tornadresszre, fitballra.

Fotózz, de ne virításból, ne legyél hiú. Dokumentáld a mozdulatot, a hidat, fejenállást, a guggolást, a formát, a fejlődést. Orvosilag, szemből-oldalról-hátulról, rendes fényben, ne a facebooknak.

Nyugodtan edzhetsz minden nap. Ilyen terhelés mellett nem kell pihenőnap, a Kapás Boglárkának kell. Eddz viszont változatosan. Egyféle edzés nem elég. A lazázós, nyugis edzés, a csakjóga jobb a semminél, de a “jóga vagy semmi” hamis dilemma, nem e kettő közül kell választani. Te nem a semminél akarsz jobb lenni.

Jelszavaink lésznek, ahogy Katona József írja: erő, kardió, nyújtás.

Erő. Az izomért, a jó alakért, a formásodásért és az erőszintért. Az élményért. Az anyagcseréd állapotáért. Nincs formás test kiegyensúlyozott, felépített izomzat, íves idomok nélkül. Az eddigi években, hacsak nem zúztál, leépültek az izmaid.

Ha amatőr sportolókkal beszélsz, vagy mindig lesz valakinek az okos férje, akkor el fog hangozni a SAJÁT TESTSÚLYOS EDZÉS, mint ami jobb a súlyzósnál, csak az a jó – afféle filozófia, alapelv ez.

Érthetetlen, hogyan lett ebből vita. Hogy almát egyél-e, VAGY körtét, milyen hülyeség ez már? Az mond ilyet, hadd egyszerűsítsem le, aki utálja a gyúrósokat, egész pontosan: a konditermi sztereotípiát. Én is utálom, de mit tehetnek erről a súlyzók? Ne félj a súlytól. Lehet edzeni súly nélkül, én is tudok, de ez nem erény, nem módszer, hanem korlátozás. Értelmes ember mindenféle eszközökhöz nyúl, ami van. A súlyzó alap.

Nem, nem leszel túl izmos. (Hahaha.) Még a picike növekmény is iszonyú meló. Ami kezdetben történik, az nem izomnövekedés, hanem csak annyi, hogy az izmaid a használatban élettel telnek meg, feszesednek, javul a vér- és tápanyagellátásuk, munkájuk beszáll az anyagcserébe, illetve láthatóvá válnak, ha az izomközi és bőr alatti zsírt szorgos kardióval, kalóriadeficittel leszeded róluk. Hipertrófia (izomszövet-gyarapodás) akkor van, ha határterhelést (beszarsz, olyan nehéz, vagy nagy a volumen) érsz el az edzéseiden, több hónapon át, ÉS emellett nagyon komolyan figyelsz a kalóriatöbbletes, fehérjedús táplálkozásra. Napi 120-200 gramm tiszta, állati fehérjéről beszélek, ha mondjuk 70 kilós nő vagy.

Kijárási korlátozásban egy pár közepes súlyzóval a napi nettó fél óra erősítés, plusz heti egy-két nyújtás, jóga és heti két-négy, szintén félórás futni/bringázni szökés már gyönyörű testet formál (ha eközben nem élsz vissza az evéssel).

Kell a súly, kell az ellenállás. Én nem szeretem a gumiszalagot, mert azzal lehet hamukálni, direkt a könnyebbik ponton fogni, a súlyzóval nemigen. Ha súlyzó nincs: van gyerek. Ez egy 25-35 kilós gyerekkel (képünk egy 32 kilós példányt ábrázol) intenzív közös élmény, és szuper has-, törzs-, comberősítő, akrobatikus, sőt, nyújtó gyakorlat a lény mozgatása, függőleges combtól idáig (neki akár kézenállásban is végződhet):

Télvégi bőrrel és pici bőr alatti zsírral megrendülten nézem most ezt, csak a fülbevalóm ugyanaz. A fény, az izom, az öröm és persze a ketogén étkezés ilyen színeket, fényeket csinál. T tavaly augusztusban.

Szóval, nem kell a nagy súly, jelen pillanatban nem is kapható, de ha lenne, hozatnék olimpiai rudat, 15-ös és 22,5-ös hatszögletű súlyzókat ízibe’, hogy változatosabb legyen a móka.

Vannak gyakorlatok, amelyeket ha módosítasz, kisebb súllyal is kikészítenek. Ilyen például a guggolás. Ismétlésszámmal (kisebb súly, több ismétlés), a negatív szak elnyújtásával (lassításával) és a technikával lehet variálni.

Nekem két négykilósom van, az egyik 3,9, a másik 4,2 kiló. Sokat guggolok súly nélkül, szűken, meg elöl tartott súlyzóval is (serlegguggolás), de amikor ezeket már nem éreztem fárasztónak, rákaptam az ass to grassre (ez pl. technika):

– egész le, és ráadásul overhead, vagyis fej fölött tartva, és a kezemben a két súlyzó. Így tud a kétszer négy kiló is terhelni. Négyszer huszonöt ilyen, egy köredzés részeként, ami teljes testes, hétféle gyakorlat, négy kör (itt olvashatsz leírásokat), és már jó.

Oldalemelés vállra, másik példa. Ha egy kézzel, kapaszkodva csinálod, nagyobb a mozgástartomány.

https://shop.builder.hu/oldalemeles-hogy-a-leghasznosabb-a436

Kardió. Ezt ne gondold túl, és ne várd, hogy kedved lesz hozzá, mert nem lesz. Csak csináld. Séta, akár beszélgetős, gyerekkel-férjjel, ez lehet egy vagy több óra. Power vagy nordic gyaloglás, dombra séta, lépcsőzés, lépcsőn futás, görkorcsolya. Táncos, szteppes videók. Futás, bringa, fél-egy óra. Jó térddel, bokával pedig: ugrókötél. Ebből elég negyedóra, mert intenzív.

Ugrókötéllel lehet nyújtani is, ahogy a film végén látjátok.

Nyújtás. Mozgékonynak, könnyűnek lenni jó, és az izom, az ízület, ha van neki mozgástartománya, jobb minőségű, szebb tőle a mozgás. A nyújtás regenerálja az izmot, csökkenti a rövidülést, fáradtságot és a fájdalmat. Az izmosság, a sok erőgyakorlat és és a futás beköt, én extrém sokat vesztettem rendszeres nyújtással is a hajlékonyságomból. Nagyon el tud rozsdásodni a derék, a váll, a combhajlító, a csípő és a csípőhorpasz. Boho Beautiful videóit nemrég fedeztem fel, amidőn youtube-on a spárganyújtásra kerestem új módszereket.

https://www.youtube.com/user/cexercize/featured

Itt hidazunk.

https://www.facebook.com/skandinavmaszaj/

Étkezés. Jól enni egyszerű: a sokoldalúan használt test pont azt kéri, ami kell neki. A túlevés a visszaélés. Hogy beszéljünk a lelki részről is: az eszik túl, aki érzelmileg éhes, ingerekre éhes. Ha engem ölelnek, szeretnek, velem beszélgetnek, ha megosztható érzés, élmény, lelki teher, öröm, és közös kultúrkatarzis van, akkor soha nem eszem túl, úgy sem, hogy nagy orgiák vannak.

Jól attól leszel, az idegrendszered, az anyagcseréd és az izmaid akkor működnek jól, ha állati zsírt és az állatokkal (-ban) rengeteg ásványi anyagot, sót eszel. Most nem érvelek, itt már megtettem, illetve a könyvben is:

de a zsír egészségtelen, nem?

Főzz velős csontból többnapi levest lassan, gyöngyözve. Egyél májat, belsőséget, hizlalt kacsát, tengeri halakat. Vajat, szalonnát, töpörtyűt, tojást. Hozzá zöld, roppanósra párolt vagy nyers zöldségeket, leveleket, hagymaféléket. Ettől hamar leszel jól, megköszöni a jóllakottságod, a bélfalad, a vércukrod, az anyagcseréd.

Pici, dús adagok szuperételekből. Ha viszont a zsír felé tolódsz, akkor ne legyen semmi keményítő (rizs, liszt, kenyér, tészta, krumpli), cukor, édesség, édes gyümölcs, aszalvány (sőt, a paradicsom és a paprika is szénhidrát), mert a hizlalt kacsamáj délben és a túrós palacsinta este tuti hízás.

Ezt kaptam, köszönöm. Benne kollagén is, szuper.

Nutri-Kávé

És még:

Napfény.

Érzelmi egyensúly.

Egyszerűség. Bután, eltökélten eddz, ne gondolkodj.

Nem kell semmit megvitatnod senkivel. Aki beszól, taglal, bírál, szabotál, azt derűsen röhögd ki.

A nőies elfoglaltságok elleni kirohanásom már blogközhely. Eszméletlen életekbe láttam bele a netes barátkozásaim éveiben.

finom, nőies hobbik

gyerekverziója, kurva vicces:

de szépet rajzoltál!

Ahh, de rég volt. Lett is sértődés, akkor még 1.0-s szinten ment a reakció: de én tényleg szépeket horgolok! A fikázás lényege nem az volt, hogy csúnya a produktum, szöszös tőle a szőnyeg vagy tékozló az alapanyaghasználat, bár kétségkívül ezek is cikik, hanem a hobbinak ez a rémesen ártalmatlan, házi tűzhely körében maradó, engedelmesen nőies volta (vigyázzunk a forradalmakkal!), a tevékenységnek a szar házasságban benntartó mákony-jellege és az erre épülő giccses trendek, blogok, a kritikátlan követésük, a negédes egymásdicsérgetés.

És ez épp nem önigazolás. Megengedem, a nemautós kiáltvány vagy a gyerek helyett élő szülők posztja inkább az: amit nem ismerek, azt fikázom, kicsit sem vagyok benne (amúgy okkal döntöttem úgy, és olyanok bírálnak, akikben fel sem merült, hogy lehet nemet mondani), ezért nem vagyok megértő. Viszont a kreatívkodás, sütisütés, lakásdíszítés témájában nem azért fanyalgok, mert nem vagyok ügyes, utálok főzni, dekorálni-pepecselni, nem is a ketó miatt, és nem is a szerep elleni tiltakozásból, feminista alapon. A valóság ennél bonyolultabb: én pont sütök és alkotok, dekorálok, sőt, igen expert fogásokat főzünk nagy örömmel. Csak nekem pont olyan, annyit is jelent az ilyesmi, mint elmosogatni (kézzel nyomom) vagy megírni egy képeslapot. Eszembe nem jut, hogy ez téma lehet, hogy le kéne fotózni, vagy identitássá válhat. Annál sokkal izgalmasabb az élet, sokkal szebb dolgok is vannak. A DIY hobbi eluralkodása a sokszínű élet fölött egyfajta önimádat, és rossz ízlésre vall.

Azt pedig semmiképpen nem gondolom, hogy ha teszek-veszek, attól én jobb, igazabb leszek, vagy akár csak ügyesnek számítok. Pedig lőttek már vissza ezzel a Nyomornék (Mrs. Misery), amikor kimondtam egy újabb kényelmetlen igazságot: süssél inkább egy sütit!

A pózolás, az üreskedő mutogatás, a “minden kontent” értékrend felülmúlhatatlan nagyasszonya Szentesi Éva, aki stílusnaplójának karanténkiadásában elmeséli, hogy hajdan fehér ruhát vásárolt, meg festővásznat, mert ő majd kreatív művész lesz a teraszon, milyen jól néz már ki (egyszesmind a király természetvédelmi hely is mutogatható), aztán persze, ahogy általában ezekkel a felületesen megkívánt “ez majd jól hat fotón” dolgokkal történni szokott, szűzen állnak azóta is (és még húsz évig) valamelyik szekrényben. Persze, hogy bent tévézik. Egyben bárkit, akinek van egy gitárja, akvarelltömbje, és középkorú unalma, szerelmi csalódása vagy szakmai elakadása ellen kívánja bevetni, szépen megkérek: NE TEDD. Ne gyalázd az igaziakat, ne akard okosba’, maradj befogadó. De legalábbis ne mutogasd. Hiába van kedved, hiába tetszett meg, sem az elemi képességet, se a tízezer órát nem spórolod meg. A szonettkoszorúd maradjon a te kis csúf titkod.

Sajnos, amilyen vagyok, a derékhad irritál, csak a zseniket tolerálom.

Te így, más meg úgy, mondja a békülékeny olvasó. De én azt mondom: ha betárskeresőztél egy ilyen, extra hobbijára büszke, ragyogó arccal mesélő példányt, menekülj.

Azért írom ezt, mert büszkék szoktak lenni rá a csajok. Végre valaki nem unalmas!

Az ilyeneknek mindig valami sötét titkuk van. Középszerű, hétköznapi hozzáértést és produktumokat, modoroskodást kihirdetni hatalmas aránytévesztés, a jó ízlés elleni vétek, és mindig súlyos hiányállapotra utal.

Szóval, nemrég jöttem rá, hogy a hobbik katyvaszában nemcsak a nőkről van szó. Korábban csak ezt a giccses, otthon sóhajtozós, bénán közösségi-netezős jelleget bíráltam, amikor valakinek a facebookfotói között háromszáz ilyen alkotás van, ő maga sehol (biztos lehetsz benne: ótvarul néz ki). A fiús hobbik inkább elvonulósak, jó is az: kint kell szerelni a garázsban, és messze van az alkatrész sajnos, este jövök. És valahogy menőbbnek tűnnek. De legalábbis sokkal többet el lehet rájuk költeni, elektromos meg ingatlant is igénylő javakról lévén szó.

De aki mániákusan mutogat, fotóz, zsargonban beszél, különlegeskedik, annak nem működnek az érzelmi kapcsolatai és/vagy sötét titka van. Ha most megkérdezed: igen, én is a magányos, a kétségbeesett időszakban voltam megszállott, sportban és írásban is (mert Jánosba lent a Helyen kemó csöpögött, vagy mert később sokat voltam egyedül, menekültem az ovisok lefárasztó hatása elől, és a gyúrós gyakorlatok utolsó utáni kis módosításának is utánaolvastam). Azóta, hogy, sokkal kevésbé érdekel a netes interakció, az önbemutatás, és efféle tevékenységeimet meg a felgyűlt fotó- és információtömeget áttereltem pénzkereső tevékenységembe. Én vagyok az, aki gyúrni jár – nem maradhattam így. Ez nem definiál. Az definiál, amiről beszélgetek, amit szeret bennem, amit én szeretek benne. Amire rádöbbenek befogadóként. A csak rám tartozó eksztázis. És az unalmas helytállás is, igen.

Esterházy mondja, hogy a tehetség természetszerűeleg túlcsordul, ami nem csordul túl, az képesség. Na de egyrészt egy tárgy birtoklása, a geekeskedő mutogatás, az nem tehetség. Másrészt a tehetséges emberek is rohadt idegesítőek.

Sokkal jobb egy fura háziállat, a vitorlázás, újsütetű borászkodás, mint amikor negyvenkét évesen valaki rájön, hogy tantraszex, swinger, crossdressing, szadomazó, vegánság, őstörténet, apró népcsoporttal kapcsolatos aktivizmus. De mit mondtunk ezzel? Jobb, de nem jó. Hogy lehet ilyen emberen túlian fontos egy kutya, egy sportág, egy motor? Milyen élet az, amelyben ilyen apró, mulandó tevékenységekből származik az önbecsülés, amelyben ab ovo fölényt jelent az a beszélgetésben, hogy ő ért hozzá jobban, és a fontoskodó bemutatása, kiposztolasa, valamint a rajongás fogadása az időtöltés? És amikor azt gondolja, meg el is mondja, hogy akinek a veterán autó, a futás, a vadászat, a borivás, a kutya csak sima körülmény, nem életcél, az nem ért hozzá és rosszul bánik vele. Hogyan lehet évekig ugyabban ragadni, ugyanúgy jellemezni önmagát? Mi olyan félelmetes a barátságban, a kultúrában, az édes egy szerelmedben, az élet egészében, hogy erre van szükséged? Miért ne hallanánk azt, ami ez az egész: A SEGÉLYKIÁLTÁST?

Hobbi, parti, sztori, szexi: rég magyar (átvett, meghonosodott) szónak számítanak, i-vel írjuk őket.

Ha a pohár nem túl mocskos, van értelme újratölteni. Írom a lényeget. Több év figyelmes tájékozódás után, felhasználóként elmentem a széléig, de nincsen semmilyen érdekem, hogy amire rájöttem, azt promózzam.

Van viszont a neten és a cégek piacán egy csomó szakértő, guru, tanácsadó, rendelő és dietetikus. Én a szimpatikusabbját sem kedvelem, mert a kulcs egy értelmes ember esetén belül van: az ő odafigyelése, tájékozódása, angoltudása a lényeg, és amúgy minden, de minden fenn van a neten. Nem kell több információ, tettekre van szükség, és időre – neki kell látni.

De azért nem árthat, ha tanácsot kérek? De, árt. A “kérdezd meg a szakorvosodat és menj el terheléses karioóultrahangra, teljesítménydiagnosztikára, mielőtt kocogsz 400 métert a parkban”, az nem más, mint felelősséghárítás. A legnagyobb ártalom az, hogy elhiszed: ők tudják (és érdekli is őket), te nem.

Senkit nem érdekel, hogy jól legyél, mert abban nincs üzlet. Még a szeretteid is valószínűleg szabotálnak. Csak téged érdekel igazán, és a melót is neked kell beleraknod. Nem kell ehhez senki, egy-két nagyon speciális állapotot leszámítva.

A guruk hatalmas versenyben vannak a tanítványokért, rettentően pénzvezéreltek, agyatlan gőggel nyilatkoztatnak ki ideologikus, káros tévedéseket, és ostorozzák a konkurenciát. Itt összegyűjtöttem pár kínos esetet:

fitneszbullshit

Bocsi Viki a “nőiesebb, szélesebb csípőjű, agyalapi típusnak” (amennyiben létezik ilyen) a Q-szög miatt nem javasolja a futást. A futás nem jó, ne fussatok. Lám, XY is hogy járt, rótta a heti 20-30 kilométereket (az igen! :DDDD), aztán jól kinyírta a térdét. Szólunk (többen), hogy az olcsó, egyszerű, antidepresszáns hatású és evolúciós értelemben alapmozgásnak számító futást, pláne ezt a lagymatag mennyiséget így ostorozni nem méltó egy egészségoldalhoz, a Q szögnél pedig nem a külső comb zsírját, hanem a csont szögét kellene nézni, de az csak röntgenen látszik. Agresszíven küld el a picsába, a posztot javítja azért (pedig menthetetlen), privátban még odavág nekem, hogy látja, én mindenkivel összeveszek, ő bezzeg segít az embereknek.

Peak Mező Mónika lelkesült posztja szerint a diófélék egészségesek, gyártottak is ízibe’ “mogyoróvajat” (peanut), amelyet “akár a tévé előtt is kanalazgathatsz”. Aztakkk. Kérdésemre, hogy ugye a földimogyoró hüvelyes volna, nem pedig dióféle, ráadásul rettenetes, szennyezett, iparias, lektines cucc, írja: a földimogyoró csak a paleóban tilos, amúgy ehetik a srácok. Itt is aljas utánamnézegetés, “te olyan okos vagy”.

Burján Szafi, a testcsoda és meghatóbajnok (rendszeres komment: OLYAN JÓ EMBER VAGY!) kijelenti, hogy a szervezetünk egy cső, amely el van tömődve a zsíról, és a zsírba rakódik bele a kristályos szénhidrát, így dugul el. A megoldás: a zsír kerülése, növényi étrend.

Lupui Iza, akinek 2014 és 2020 között semmiféle egészségügyi, testalkatbeli előnyös változás nem jött össze, és akkor nagyon finoman fogalmaztam, a teljesen tévút feldizájnolt városi életéből ipari mennyiségben lelkizik tovább, és felajánlja, hogy jó pénzért kócsingolja az életmódváltást, mely bizony nem könnyű, tele van buktatókkal. Semmiféle végzettsége ehhez nincs, bénák a szemőpontjai, mentes csokit és évtervező nemtudommit promotál pénzért. Ha esetleg ezeket elsodorná sajnos a járványhelyzet, az  nagy tisztulás volna.

Aki ezeknek behódol, az megérdemli. Lehúzzák, idejét a tablet előtt tölti, és sehogy nem fog kinézni. Látjuk is a derékhadat: évek óta lájkolgat, mindig belevág, jelen van, de ugyanúgy néznek ki.

És hát az igazi guruk. A dietetika nem tudomány, nem is ugyanaz, mint a nutritionist. Egy képzett élelmiszermérnök is többet tud a táplálékról, mint a dietetikus. Azt pedig az orvosi egyetemen oktatják, divatos szak magas pontszámmal, ettől van némi varázsa. A dietetikus dolga mindössze annyi, minta napközis tanítóé a felsős osztályfőnökhöz képest, vagy a közjegyzőé a büntetőügyvédhez: deklarál, mutatóujjat lenget, kinyilvánít. Semmit fel nem fedez. A kutatások lebutított, összezagyvált végkövetkeztetéseit, amelyeket a lobbisták (iparosok) és a politikusok leokéztak, mint étrendi ajánlást népszerűsíti. E kétes szakma művelői egy-két tévéképernyőn használt kivételtől eltekintve mind behízott, középkorú emberek.

Az ajánlásokban a piramis alja még mindig a szénhidrát, a “teljes kiőrlésű”; a tojás, a hús, a zsír meg jujuj. Ezt rég meghaladta a tudomány.

Meleg Sándor Alimento állítja: a szokásos élelmiszerkínálat biztonságos, semmi baj nincs vele. A tudomány, az tudomány, ne okoskodjon itt a laikus, a személyes tapasztalat nem számít. A test nem tudja, éhezés vagy ketogén bevitel miatt van-e ketózisban, éhezésnek érzékeli. Ez nem igaz, ez sem igaz.

Körülbelül tizenöt-húsz éve tudjuk, hogy történelmi méretű tévedés a zsír démonizálása, az egész alacsony zsír–magas szénhidrát dogma (a koleszterinpara, a telített zsírtól való félelem és a telítetlen, növényi zsírok áldásos hatása is). A Kína-tanulmány egy túlbonyolított, zavaros katyvasz, és Ancel Keys torzította a kutatásait, mert megvolt a prekoncepció.

A gabona öl, butít és nyomorba dönt. Viszont az alkohol nem hizlal, és a jó minőségű kávé sem gáz. A kalória kétes mértékegység, nem emberre tervezték.

Érthetetlen, hogy 2018 nyarán hogyan jelenhetett meg ilyen cikk.

https://www.origo.hu/tudomany/20180717-a-sok-zsir-es-nem-a-cukor-vagy-a-feherje-fogyasztasa-felelos-az-elhizasert.html

A mediterrán étrend sem annyira és nem attól üdvös, mint hiszik. Sok más mellett ezt mutatja a francia paradoxon is, amely tehát nem is paradoxon, hiszen igazi bizonyíték arra, hogy a telített zsír és a koleszterin okozza a szív- és érrendszeri bajokat, nincsen. A pasta, pizza mint alapeledel nincs rendben. Az ipari termesztésű gabona halál, a teljes kiőrlésű (korpával vegyített, színezett) típus is, ráadásul lehúzás. Ne bánd, hogy nem tudtad megszeretni.

A vegánság úgy faszság, ahogy van. Ezt régebben, amikor még igazodtam, nem mertem kimondani. Tessék Hrabalt olvasni, gerjesztett műérzékenykedés ez és szédítő iparág. Nem fog sokáig tartani, mert sima internetes hájp. Értelmes érvet nem lehet mellette felhozni. Ideológiailag egy giccs, trendként rettentő idegesítő, képviselői előbb kellemetlenek, rendőrködőek (aktivizmus), majd elbágyadnak és elbutulnak. A szervezetre nézve katasztrófa. Érdekjellegét, torzságát a műhús gyártásának kis fortélyai és marketingelése mutatja meg: haladjunk is a Burger King felé, amely a demokratikus és zöld megoldásairól és marketingjéről híres, de hát ezek ugyanazok az emberek, mint akik a Coca-Colának tapsolnak, hogy milyen kedvesen köszöni meg a vírusban a helytállást, és a meleg szerelem mellett is kiállt. A legundorítóbb, amikor az elhízott városi fehér ember könnyezik-petíciózik a net előtt, hogy mit művelnek a dzsungelekben a védett fajokkal. Ők a saját országukban két okból mészárolnak védett állatokat: hogy egyenek, túléljenek, mivel olyan nyomorban élnek, amilyet te el se tudsz képzelni, és mert a gazdag fehér városi ember megveszi a szőrmét, a trófeát. Úgyhogy tessék a globális egyenlőtlenséget és a kapitalizmust hibáztatni.

Mitől vagyunk betegek? Az iparias, feldolgozott, kényelmes, adalékanyagos élelmiszerektől, a mértéktelenségtől, a szénhidrátözöntől és attól, hogy nem akaródzik se mozogni (sport), se a testünket használni napi tevékenységek során. Ülsz, bámulsz, csetelgetsz, lifttel jársz, autózol, gombokat nyomsz, seprés helyett falba építed a porszívót. Szellemileg attól, hogy nem mersz önállóan gondolkodni, dönteni, nemet mondani. Mindig kell valami függés, engedelmeskedési lehetőség, mindig más a hibás.

Az étrendet tekintve a nagy gyilkos a szénhidrát mértéktelen, özönszerű fogyasztása, és mindegy, hogy egyszerű-e (cukor) vagy összetett, lassú felszívódású-e: ha annyi, mondjuk egy ültő helyedben 200 gramm, akkor az annyi. Sok. Évek óta, minden nap sok. Mérd a vércukrod, meg fogsz döbbenni. Rendszeres 5,5 fölötti ébredési cukorral már közeleg a baj (a hivatalos határ a 6,0–2). Nincs rendben a gyümölcs sem: ha szétzúzod a sejtfalait, az cukoroldat. A smoothie-d is, a levek, de a rágás, majd az emésztés mindent cukorrá bont, a rost pedig nem teszi meg nem történtté a cukorlöketet. Az eredmény: örökké magas vércukor és inzulin, sajátosan buta lustaság, túlterhelődés, hízás, folyamatos kajálhatnék igazi éhség nélkül (ezt tutira a szénhidrát csinálja), később érzéketlenség (rezisztencia), az inzulintermelő sejtek elhalása, szétroncsolt (cukorfüggő) anyagcsere, cukorbetegség.

Kulturálisan azt mondanám, hogy állítsd át az agyad és az értékrended, ne lakomázz, ne az legyen a családi, társasági élet, hogy zabáltok (és ne legyen mindig, minden hétvégén az a program, öröm, jutalom, hogy milyen finom a husi, süti), mert belehalsz.

Van még az az adalékanyag és ezek özönének ismeretlen kölcsönhatásai, plusz a gyógyszerek, vegyszerek, a gyulladáskeltő élelmiszerek (tej, színhús is). Van a stressz és a kortizol, az elektroszmog, a kevés és rossz alvás, a szétzilált, tévével butított agyunk, a rossz, hazugságra alapozott kapcsolataink, szerepkövetésünk, beletörődésünk, félelemben nevelkedésünk. A szexuális frusztráció. Mindegyik prevenciója és megoldása az őszinteség, tudatosság, értékválasztás, tartalmas élet.

Mit egyél? Először is, felejtsd el azt, hogy az evés a főjó, keress más örömöket. Tök jól el lehet lenni egy-két kávén, gyógyteán délutánig, aktívan. A bágyadás akkor kezdődik, amikor kajálsz. Kis térfogatú, kalóriadús ételeket egyél, egyszerűen és ritkán. Gabonát, hüvelyest, édes gyümölcsöt ne. Mindenekelőtt zöldséget egyél. Rengeteg vizet. Csokiból 80+-os kakaótartalmút, igazit. Tojást, halat, vajat, belsőséget, porcos-csontos-zsíros húsokat. Némi diófélét. Zsírt és fehérjét sokat; cukrot, keményítőt ne. Nincsen teljes értékű növényi fehérje, komplettálni két hétig se lesz kedved. Bogyós gyümölcsökből pár szemet. Költs minőségi, legeltetett, kis farmról származó állati termékekre. Ne hidd, hogy a tojás, a zsíros hús ássa a sírodat. Ne fogyassz növényi olajat, katasztrofális, ahogy feldolgozzák, instabil, és rettentő sok benne az omega 6, kivétel: igazi extraszűz olíva, kakaóvaj, kókuszolaj. Messziről kerüld a margarint és a pálmaolajat, mert az transzzsír. Egyél igazit, felismerhető, egyszerű ételeket. És ritkán egyél, unalomból ne egyél. Ha gyógyulsz, ez nagyon fontos.

Türelmesen, keményen, sok dumálás nélkül haladj az utadon. A hasad, a zsigeri zsírod, a vastag derekad a gabona, keményítő, cukor mellőzésétől tűnik el. Az idegeid pedig kisimulnak.

A cél az, hogy az anyagcseréd ne függjön egyoldalúan a glükóztól (tudjon zsírt is felhasználni). Hogy hol tartasz, azt az mutatja, hogy milyen jól bírod azt, ha nem eszel 10-15 éber órán át, és mennyire vagy terhelhető szellemileg, érzelmileg és sportban olyankor. A cukorfüggést nem jó “gyakran keveset” alapon kiszolgálni, mert pont onnan kéne visszajönni.

Ha nem gyógyulsz (már), akkor élheted az életed. Van, hogy az ember megkíván valami hagyományos ételt, és ez azért tolerálható, mert egyrészt sokat böjtöl (előtte nem volt és általában sincs nagy cukorlöket), másrészt folyamatosan rengeteget mozog. Az meg mindent felhasznál.

Ne problémázz a kaján, ne pepecselj chiamaggal, gluténmentes kenyérrel, szemgyönyörködtető megtévesztésekkel: egyél öt keménytojást állva, és húzz edzeni.

Lehet vitaminokat és kiegészítőket szedni, tejet és színhúst kerülni, bélflórát táplálni, hidegtűrni, de a minimálverzió ennyi. Én egyvalaki sokkal korábbi egy mondata után, teljesen önálló olvasgatás (Peter Attia) után, 2015 márciusában kezdtem a ketogént, öünállóan, csak itt beszélgetve egy tucat okos olvasóval. Döbbenten látom, hogy az összes mainstream sajtótermék, edzők, futók feje tele van a régi (szénhidrátos, szírparás, ötször evős, marketinges) maszlaggal, és eléggé haragszom a dietetikára. Nekem nem a hivatalos orvoslástól gyógyult meg és lett ilyen a testem.

Már nem látom egészen sok év után, hogy mi triviális, mi nem. Kérdezz, én és talán néhány geek kommentelő válaszolunk. Mi éljük ezt. Első reflexeddel nyilván megkérdezel valami hagyományos okost, akinek fogalma nincs, hogy “a ketogén, az jó?”, hát, ezen nem segíthetek. A jövő nem arra van.

de hát a zsír egészségtelen, nem?

mit ettél, ne egyél…

ketogén életmód: tévhitek

mit eszel és miért?

Jól vagytok? Nincs gyász, írjatok ugyanúgy.

Van itt egy félreértés. Én nem most vagyok rosszul, hanem április közepén voltam (nem a jelen mesterséges facebookdrámától, hanem más – más méretű – okból, amelyet nem tudok, nem akarok itt részletezni). Remélem, tiszta: ami most megy, az egész őrjöngés nem én vagyok, nem engem tükröz, nem rólam vall, ne aggódjatok emiatt. Majd lenyugszanak, találnak ők is értelmes projektet. Ez a behiszterizált nők lelkének bugyrairól ad képet, az ő érdekeikről, sérelmeikről; az igazsággal szembesülésre való képtelenségükről, a hergelhetőségükről, a klimaxukról, az életnívójukról, unalmukról, fájdalmukról. Íme, a magyar wmn. Ez egy gerjesztett műsor, bolhacirkusz, igaz, sok és ronda bolhával. Nekem ez nem árt. Ezért nem hadakozom velük, nem is moderálok, sőt, nem is olvasok. Minél több, annál jobb. Valaki írja, Lelkes Villő is nyomja. Hát persze, hogy nyomja. Ebből látszik a nívó, látsszon csak, undorodjon mindenki. Ez nem beszélgetés. Ellepni, nyaggatni, megerőszakolni a másikat, kéretlenül kielemezni, tanácsokat adni, “segíteni” akarni (lent levő emberek lefele…), és eleve: több tízezres tömegbe koncnak bedobva…? Később, ha elmúlik a gőz, szégyellni fogják.

Dolgom van, fontos: napozom. Futok, főzök, maffiás filmhetet tartunk (Il Traditore, a Budapest Film műsorán!).

Elnézést kérek attól, aki engem most összetörtnek, kikészültnek, tébolyultnak szeretne látni, vagy bármi önsajnálatot, de ebben a posztban részletek vannak az életem valóságáról. Én nem a ti szabályaitok és bosszúfantáziáitok szerint létezem, nem az a bábu vagyok, akit ti alkottatok meg egy művalóságban, ami mögé nem láttok, de nem is akartok nézni. Az a megoldás, úgy kb. mindenre, ami az életben szar, hogy nem kell toxikus dolgokkal foglalkozni, szánalmas emberekkel érintkezni. A blog itt van, és jó. És jönnek ide, persze: mi hír, mit csinál a “bolond”? Sír már? Hú, de izgi!

Topik on. A híroldalak gyászosak, és sok a baj, remeg a levegő az ingerültségtől Pesten, de kénytelen voltam elismerni, pontosabban: meglepetten érzékeltem, hogy sok minden viszont jóra fordult az elmúlt hetekben.

Mindenekelőtt: addig alszunk, ameddig nem szégyellünk, és így már este sincs stressz, hogy jaj, holnap korán kell kelni, összekészítetted-e, tiszta-e a cipő. A gyerekek ennek ellenére kidőlnek, mert annyit ugrálnak, túráznak, kalandoznak. Most vannak annyit kint, most mozognak annyit, amennyit máskor is jó volna.

Nagy megkönnyebbülés az, amit egyébként sajnálunk, de már rájöttünk az előnyeire: minden elmarad most, és nem kell időre menni, épp túlélős alkut találni a forgalom és a késés-rohanás szorongatása között. Amikor lementünk a laptopért megbeszélt időre, és vágytam, akartam, akkor meglepődtem, hogy mennyire nem sikerül. Majdnem sértőnek éreztem, hogy óra-perc. Hogy csak ritkán kell pontosnak lenni, az nagy ajándék. Most is a városban vagyok (délben írom ezt), és döbbenet látni a körúton a bringasávot. Most lesz Budapest olyan, amilyennek lennie kéne. Visszaülnek majd az autóba?

A nyugihoz képest az unalom pitiáner probléma. Nem is unalom ez, hanem a napok egyformasága. És végül is nem egyformák, csak hasonlóan telnek. Viszont gyorsan. Matekpéldába, kacsamellbe, napozásba, tollaslabdába, írásba mélyedek, angolul olvasok, pisi, kutya, kis súlyzó, még olyan is van :), hogy pakolok, mosok, felmosok, és huss, este van. Ha nincs viharos szél, és elcsípem azt az egy órát, amikor még nem ért ide vacsorapartnerem, akkor húzok nyújtani, futni, bringázni. Aztán vele kutya, bagolydús erdő, főzés, diskura.

A beszélgetések! Fecsegős és mély is. Most sokan sütik el a facebookos klisét: fojtott agresszióval ajánlgatnak pszichológust, hogy segítsen rajtam (aki nem azt írja, ami az ő érdekük, nem kér a negédből és manipulációból, aki az okosságra szavaz, és megveti a nőgiccset, az pszichés beteg, ki nem érti?). De, és ezt Feldmár is írja amúgy a hvg-s könyvében: ha van olyan okos-ép-őszinte ember a közeledben, aki nem un téged, és akivel megosztod a lényedet kölcsönösségben, naponta, sok időt szánva spontán beszélgetésekre, viccelődésre, szívkiöntésre és egymás elemzésére is, annál jobb nincs, és akkor senkinek nem kell pszichológus. Nehéz helyzetben sem.

A nap eltelt, az este telik, meg a hold: kedély, rozé, cseh film, felolvasás: én nekik Harry Pottert (4.), a felnőtteknek a Gyönyörű Hangú Színész. Aztán már bagoly rikolt, olyan sötét tud lenni, szagoljuk egymást, bekeni az arcom, szuszognak, sóhaj, zuhanunk, moccan, pittyen, csönd, egy széllökés, pirkadati csicsergés; ébredek, beúszik egy pontos mondat, kell nekem, megjegyzem (már képes vagyok rá). Reggel szimmetrikus a két test, ez a póz:

képünk illusztráció, ujjam nem így! izzadt sem vagyok ennyire

Alvó nézi az ébredőt… vagy fordítva, igen, többnyire fordítva, fél szemmel. Mindig így. A kutya megrázza magát, csörög a biléta, munkagépek is felzúgnak (irtják az erdőmet), kávé (ki akar épp kedves lenni, az főz, vagyis, nyom, és beviszi ágyba), vitamin, emberpisi, kutyapisi (csak itt az utcában), napszemüveg, korai fények, búcsú. Lorca, lombok, érzemények. Én maradok. Otthon, az otthonom.

Ettől, hogy keveset járok el, érdekes élményem lett. Én 2002 nyara óta közlekedem bringával, gyerekkel, két gyerekkel is, hóban, esőben is, messzire is, mellette valamennyit tömegközlekedve, meg mondjuk évi 20 taxi/fuvar, szóval életvitelszerű bringás vagyok, kis öt kilométeres körzetemben mondenképp*. Mostanában viszont annyira csak a hegyen, szintben vagy fölfelé járok, hogy egy kicsit (vagyis, olykor) félek a lejtőn és a városban, a hidakon. Elszoktam a zsúfolt Istenhegyi úton az ötvennel száguldástól, attól a penge élességű forgalomtudattól, amikor előbb tudom, mi kanyarodik, mint ő. Bizonytalan lettem, mint, na, ez egy igazán klötői hasonlat: aki túl sokáig tabletezett, és most a laptopon nyúlkál a képernyőre.

Amikor félek, akkor az eséstől félek, de ha megvizsgálom ezt, akkor nem is azt érzem, hogy el fogok esni, hanem a félelmet. De a szorongós napjaimon sem esek el, és a felszabadultakon sem. Soha, és a közelében sem vagyok, riszki helyzet sincs. Ebből az a tanulság, hogy nem kívül van a nehézség, hanem belül. Belül van, minden. Amiket mondtak neked – és te elhitted, pedig a belső valóságod nem az, hanem az ellenkezője. Ez a sok szorongás, nem merés, amikor biztos vagy benne, hogy nem láthat szépnek, ő olyan szép, hogy is látna? És de, és mondja. Meg amiket belédneveltek, amit nem engedsz meg magadnak. Amiktől tartasz, pedig nem léteznek. Amit nem mertél kimondani, annak adni át, akit illet, és ezért befele mart, és tele lettél hegekkel**. És egy nap mégis, kimondod, neki, és akkor szabad vagy.

És a pénz. A minap megyünk épp bevásárolni, egy kicsit megálltunk, mert kipattant az egyik háznál egy kosárlabda az úttestre. Begyűjtöttem, visszadobtam, megyek át az úton, és pont ekkor hasított el mellettem két biciklis férfiú, a MAMIL típus (Middle Aged Men In Lycra), diskurálva: hát most ugye nincs Gozsduban berúgás, nem tisztíttatom az öltönyömet, nem küldök a Viviennek revoluton hatvanezret… (ki lehet a Vivien?).

És, igen. Én is érzem ezt. Pedig a statisztálás kiesett. De – megszakad a szívem! – nem költünk színházra, mozira, étteremre, semmi mondén kávézás, nem rohan meg a vágy, hogy akkor ezt, ezt meg ezt a könyvet is kérem, sajnos, pont megint nincs itt a kedvezménykártyám, köszönöm. És nincs különóra, nem kell új cipő, jó a szakadt, nem mosok annyit, nem utazunk, nem varratom át azt a nadrágot, mert a varrónő sincs most, nem megyek konditerembe, úszni, szaunába,… Valójában ételre költünk (és akkor az hadd szóljon), kávéra, borra.

Tényleg a pénzről kezdtem írni.

* Például a Városmajorban. Egy blogger élete: szürreális, hogy én ott gyanútlanul hasítok a kék meg piros edzőgatyómban, és nagyonvegán, nagyonanyuka, nagyonkövér “BLW tanácsadó” ír a semmiből, hogy látott bringán és hihi, nekem mekkora a seggem.

** Döbbenet, hányan viccelődnek a karomon levő vágásokkal, vad éjszakád volt? összevesztél a macskával? Ha most hallasz erről először: NE szólj be annak, akin hegeket látsz, ne kérdezgesd, főleg társaságban ne.

Nem tudok mindent, amiből írok, újra elmagyarázni, így aki új itt, és nem rosszindulatú, azt arra kérem, hogy keressen, olvasson még, legyen türelmes. Ha posztot fogalmazok, akkor van ugyanis egy kalibrált hangvétel: a kávéházi, ismerős jelleg. Sőt, írói elvárás: azoknak írok, akik már olvasnak egy ideje, megszokták ezt a világot, de legalábbis kíváncsiak rá, és ehhez tartom magam.

Menjünk kétfelé, aki ismer, haladjon tovább, aki nem, olvassa el ezt:

bemutatkozom

A személyiség fejlődik – ha el nem romlik. (Vagy egyszerre.) (Vagy birtokosa szerint fejlődött, a szabadság láttán hápogók, az ellenérdekeltek szerint elromlott.) Én mostanában rengeteg mindent értettem meg a saját lényemről és a világról, egyben meg is váltam valaha fontos hiteimtől, működésmódjaimtól. Rájöttem, hogy ezek nem természeti törvények, hogy igenis megkérdőjelezhetem őket, arra pedig már némi felháborodással ezsméltem rá, hogy milyen érdek akarta, hogy én kövessem, axiómának, premisszának tartsam e hiedelmeket. Olyasmi érzés a megkönnyebbülés, mintha szektából szálltam volna ki. Magammal is szembesülök: micsoda balek voltam, azt hittem, amit ők erőltettek rám, báb voltam. E döbbenetek folytán megváltam emberektől is (vagy ők tőlem, érezve, hogy máshol vagyunk).

Az elmúlt egy-két év lassan beérő döbbeneteiről szól a poszt. Lehet, hogy régebbiek ezek, csak nem járattam be őket kellően, nem alkalmaztam az elméletet. Gyűjtögetem már egy ideje ezeket a jé-ket: személyesek és bensőek – de nem teljesen sajátak. Jó lenne itt egyszemélyes heroizmussal szólni, de nagy szerepe van a megértéseimben annak a kiegyensúlyozott, reflektív kapcsolatnak, amelyben élek.

(Nagyon megy a provokálgatás, de nem fogom a személyét a blogon taglalni, mutogatni, nem csak miatta – nemhogy nincs erre igényem, ez taszító.)

Amúgy én azt hittem, éspedig nem keserűen, hanem rezignáltan, realista módon (biccent, nem remél), hogy velem soha nem lesz már semmi ilyen, erre tessék. Ez egy megértés például. Mennyire nem lehet akarni, hajtani! És csak az történik meg, ami erős, fontos.

Nem százas ám mindig, de sokszor százhúszas, néha meg százötvenes.

Ő azt mondja, én tettem punkká, én meg azt, hogy ő engem. Kicsit csodálkozunk a vallomásokon (ezek nem egy-két éves sztorik). A szabaddá válásról, a bátorság mindenféle jeleiről van szó. Én a rendszerkritikát, alterságot, a bátor tetteket, erős mondatokat, autonóm, alkotó dolgozást hoztam, ő nekem a leszarást és önszeretetet (anti-áldozatiság), a tudatosságot, a lúzerség kiirtását, ami gyógyító. Kognitíve pedig egy csomó összefüggést a világról, izmusokról, értékrendről, amelyekhez én naiv voltam, tabutlanságot, egyértelmű, politikai és értékalapú állításokat a világról, eleméseket, és azt is, hogy nincsenek klerikális, liberális tabuk. Én mesélem a konkrét esetet mondjuk, ő figyel, értelmez, összegez.

Innentől minden bekezdés egy felismerés, vegyesen.

Az önálló elme, saját gondolat, pengeagy, döfő humor, pláne a kedves-döfő-abszurd!, az nagyon ritka, és én semmi mással nem érzem jól magam. Ez is új döbbenet: soha nem az volt a baj, hogy sok vagyok, hanem az, hogy szökőévente találkoztam csak szabad elmével, olyannal, aki át meri látni a dolgokat, akit nem untam, aki elég nekem, kihívás vele beszélgetni. Egyvalami kárpótol a master intellectual hiányáért: ha van a személyiségnek varázsa, ha például elemien vicces.

Az is felismerés, hogy persze, vannak, akik őrjöngenek, ítélnek, nekik megvannak a kereteik, azt normalitásnak hiszik, tukmálnák rám is, de én külön vagyok, nem erősebbek nálam, nem kell belemennem az utcájukba. Én vagyok a felelős azért, mi kerül az agyamba, mi fogalkoztat, minek teszem ki magam. Nem tolom másra. Érzékeny elme vagyok, foglalkoztatna, ezért ez az oda nem menés másodlagos, tanult képesség, hogy kezelem a helyzetet. Nem igazodhat az, amit írok, az ő kérdéseikhez, témáikhoz, az általuk szabadon hagyott résekhez. Ez persze nem menti fel a zaklatókat, de nekem velük nincsen vitám.

Nem szabad meghátrálni, eltapostatni, soha. Gyengeséggel turnézni meg pláne nem, az nem lehet eszköz. Nehéz dolgokat nem szabad kint tárgyalni, akkor hallgatni kell, tömören említeni. Érzelmileg zsarolni, belső viilágba bevonni akarni másokat gáz. Elvnek eladni az önérdeket, az meg végképp.

Eltiporhatatlan életerőm van, főnix vagyok. sosem gondoltam így magamra.

Az, hogy nem kedvelem a fontoskodást, nem azt jelenti, hogy csak a saját hangomat akarom hallani és mindenkinél okosabb vagyok, hanem a határaim elemi védelme. Hiszen az én dolgaimról van szó, az én terembe tolakodtak, ott rendezkednek, okoskodnak épp. Nem tűröm. Nem érdekel a jó kapcsolat. Aki odaáll százegyediknek az üvöltők közé, és még játssza is a mértékletest, muníciót ad ellenem, az buta és aljas. Hogy ezért szólok is, az új fordulat. A középre húzás, ál-mértékletesség, szép szavakkal sápítozás ugyanaz a dinamika, de még jó emberré is avat, és ebben én eszköz vagyok, fúj. 

A megkövezés remek intézmény (mondja G.): a nép döntött úgy, behergeltek zuhannak egyetlen emberre, és eloszlik a felelősság. Zúzódásért hibás egy-egy kövező, halálban senki, csak a közeg.

Mivel engem nem neveltek önszeretetre, önelfogadásra, hanem bűntudatra, elégtelenségérzésre és arra, hogy velem meg lehet tenni szinte bármit (így lettem áldozat), tudatosan kell ezzel bánnom, ez is egy felismerés. Ha valami nem jó, akkor fel kell tennem a kérdést: mi esne most jól? Kimondom, tudatosítom, és azt csinálom. Előfordul, hogy ez egy levél megírása, máskor kacsamájas friss kiflit jelent (ez egy fantasztikus kivétel, azért írom, valami ezt követelte), máskor el akarok menni valahová, vagy aludni, csöndet. És a maradék időben, meg amikor minden jó, akkor jöhet minden más. Ez persze csak azért jön ki, mert a vállalt-választott feladataimat szeretem, nincs nemszeretem, sóhajtós melóm, és a többi kötelességemben is rutinos vagyok.

Aztán, rájöttem arra is, hogy az emberek (én is), amikor szélsőségesek, furák, a szeretteikkel veszekednek, amikor valami megdöbbentőt tesznek, akkor nem csak simán boldogtalanok, zaklatottak valamiért, hanem gyakran az a helyzet, hogy már jeleztek, de azt nem hallotta senki, és tekerik fel a hangerőt. Valami nagy abszurdumban élnek, az ellen kiáltoznak. Kijönnének ők, ha lehetne, de nem lehet. Sokan vannak, akik sohasem. Nincs hepiend.

Friss megértés az is, amikor azt érzem, hogy “basszameg, itt hamiskodnak emberek bénabloggal, semmisporttal”, és csakis azért, mert lejárt a “fogadd el magad a pluszoddal” lemez, és már trendi a kondi, én viszont nem irigység vagy féltékenység miatt fogom az arcom, ez annak az embernek az érzése, aki igazán csinálta, ezek meg azonnal elfelszínesítik és beleülnek, árusítják, felgiccselik, ez egy tök jogos érzés, bárki károg is ellene.

Tudok nem mindent megenni, leállni, érzékelni, hogy elég, a felét eltenni. Ez nagy változás, volt ilyen jókislányság meg ökó bennem, hogy mindent eltüntetek, úgy nem okozok gondot.

Az emberek egy sor jelenségről nem is halottak, mert azok tabuk, és ha először hallanak, elkezdenek vádaskodni vele, miközben nekik is vannak szégyellt dolgaik, ők is tudják, hogy aljasság egy állapot miatt valakit legonoszozni. Ezért kell beszélni a falcolásról, nem nyafogva, nyugiban, informatívan, világosan.

Ökóság ügyében senki nem csak azért, mert igen ökó vagyok, hane mert ő kevésbé ökó, mindenki a maga háza előtt söprögessen az újrahasnosított seprűjével. Az egyéni cselekvés is olyan, hogy jézusom, átvertek minket a magazinok meg az instakirálynők, ezzel babráunk mi itt, szelektálnk meg lebomló tégelyű arckrémünk, közben egyetlen szavazatoddal a bringapráti főpolgármesterre többet tettél, mint ha mondjuk egész életedben brigáznál. Mert a rendszerek okozzák a bajt, ezért a döntéshozást, a kereteket kell megváltoztatni. Emellett, persze, passzióból szedjük a szemetet és minden, de nem látni, hogy ki a hunyó, az infantilis.

Az állat nem ember, joga annak van, aki az evolúció olyan fokán van, hogy azt kivívta, joga az embernek van, és ember ruház másra jogokat. Minden más csak belátás, “ne árts!” buddhizmus, könyörületesség. (Ez G., a cinizmus rovatból: ha egy állat úgy érzi, kínozzák, forduljon az ombudsmanhoz és alapítson jogvédő szervezetet, majd akkor lesz jogorvoslata.)

Nem engedhetem, hogy azzal fogják be a számat, hogy jaj, szegény, nem szabad bántani, miközben az illető tette harceszközzé, díszletté és üzletiessé azt a dolgot.

Tudom már azt is, hogy kimondani az igazat, mély összefüggéseket látni a gondolkodó ember sajátja, aki rezisztens az illemre, tilalmakra és trendekre (mert azok hamisak), tehát ez nem konfliktuskeresés vagy gyűlölet. Ezt azok harsogják, akik nem látták át az adott témát, vagy akiknek érdeke sérül a kritikától. Az nem pálya, hogy van mondjuk húsz értelmes állításom, azokra semmi reakció, úgy tesznek, mint ha nem léteznének, és egyetlen reakció-megfogalmazáson (nem a tartalmán annak se) csahol több száz ostoba kommentelő.

Nem ég még nem láttam azt sem, mert nem néztem, hogy van a közösségi médiában jó néhány érvényesülésre vágyó nő, akik félig el is hiszik, hogy a nővédelem, a ráktéma, a kövérségpátyolgatás, a transzvédelem, az állatok joga, a vegánkodás a saját meggyőződésük és nemes ügy, de a gyászos, hisztis tabuikat csak azért lengetik, hogy beférkőzzenek mások bizalmába, elaltassák a gyanakvásukat, eladjanak nekik eszmét és terméket, miközben ők is helyes életűnek tűnnek, vagyis legitimálják magukat, és hökkenetes agresszióval irtják azokat, akik nem állnak be e zászlók alá. Betiltanának viselkedéseket, pedig semmi lyen hatalmuk, joguk nincs, nem is lehet, és ERRE, ehelyett kell a lájkolók ereje. Ez nagyon csúnya játék, és ez ellen szólni kell. Ha Tibi atya ráront a feministákra, az béna, jobb, ha nő szól.

Aztán. Ami miatt nekem anyámmal az elemi válságom volt, az nem az én lázadó meg ballib stb. utam, otthonszülésem, értelmiségi létem, hanem az a tény, hogy ő négy diplomát akart, egy lett és pont a Hamupipőkének, így a kínos helyzeben a diplomát (és Pipőt) kellett láthatatlanná tenni, kitagadni, devalválni. Új degfiníciók keletkeztek, hiszen a fiúk a fontosak, ozzájuk kellett igazítani: az lett a rossz, a ciki, amit én csinálok. Döbbenet olyan emberrel lenni, akit szerettek a szülei, teljesen mások a reakciói, fogalmai, és engem is gyógyítanak.

Ez nem új, de replay: semmi más nem rak helyre, amikor el vagyok kenődve, amikor káosz van, amikor beszűkül a tudatom, csak a cselekvés, a sport. És az mindig.

A lábujjaimat elsirathatom, ez kész, szétszedi a futás. (Kissé kilóg ez a felismerés a többi közül.)

Bővítem majd a posztot, megyünk futni.

Az első rész itt:

mit jelent nőnek lenni? 1.

Hogy neked, transznemű embertársam, szenvedést okoz, ha nem tekintenek annak, akinek szeretnéd?

Bizonyára. De nem zsarolhatsz ezzel másokat. Végtelen a szenvedése azoknak is, akik hangokat hallanak, vagy akik szomorúfűznek élik meg önmagukat, de senki nem hisz nekik.

Eleve, hogy lehet ez, hogy transz vagy, de pont ezt megpróbálod elrejteni, és úgy viselkedsz, lépsz fel, mint egy cisz nő? Meg ne tudják? Mert akkor gyűlölet? Dehogy. Azt akarod magadnak, ami a nőknak adatott. Adott esteben tűsarkat, stílusos instafotót, nőgyógyászati vizsgálatot, magassarkút és anyaságot. Pont azt nem vállalod, ami vagy: transznemű. Csupa műtéttel, szintetikus hormonnal, lézeres szőrtelenítéssel jöhet létre az illúzió, a magadé és másoké.

A belső valóságod, megélésed nem válik senki számára valósággá. Ez egy színjáték. Nem annyi ez, amit mindig mondotok, hogy “csak hagyjanak minket élni, békében”. Ami a nőké: kvótát, a női sportversenyt, a szülést is akarjátok. Vannak országok, ahol a nők védett csoport, pozitív diszkriminációban részesülnek. És az is kell.

Ha valaki a másik oldalról az elnyomott csoporthoz akar tartozni, és ezzel annak identitását is szenvedéstörténetét is magáénak tudni, majd ezt hangoztatja, turnézik vele a médiában, vérrel és könnyel, az rendkívül kellemetlen. A szemen köpése ez a nők szenvedéseinek, a nőségnek; a méhtranszplantáció mint heroikus ügy pedig a szülésnek.

Ekként is, és a nőként identifikáló aberráltak okozta potenciális veszélyek miatt is, gyakorlatilag is mélyen nőellenes a transz aktivizmus. Nem értjük, hogy akaszthatták rá a transzok ügyét a feminizmus rozsdás biciklijére az elmúlt 8 évben ((2012–13 az angol nyelvű elemzésekben a korszakhatár), és hogyan érhettek el szélsebesen törvénymódosításokat, írták újra a nyelvet, a normákat és közösítenek ki minden kritikust, még J. K. Rowlingot is.

De feldől a bringa, az tuti.

Nem azért borzongsz ettől, nőtársam, mert Berencsi Eszter kizárólag dagályos képzavarokat ír, és nem is azért, mert a társadalom beléd sulykolta a gyűlöletet, hanem mert az egész provokáció sértő a nőségre mint csoportra, entitásra nézve.

Néha már én is elhittem Antoni Ritáéknak (Genderfészek a “transzfób feministák” ellen): nekem bezzeg mint cisznőnek minden szuper, kussoljak. Bűntudatom volt.

Eleve elutasítom, hogy cisznő. Nő vagyok, másféle nő nincsen.

Próbáltam én megérteni, hogyan akarják, hogy lássam őket, mert bennem is ott van a nemi szerepnek megfelelően, hogy segítő, kedves és nyitott (balek) legyek. Csak, ugye, én nem vagyok sima júzer vagy mozgalmár-katona. Hanem van ez az újságíróagy, és az nem nyugszik.

Az elmúlt egy évben olyan sorsokat és kérdéseket láttam – megismerkedtem a tranzíció valóságával heg- és gennyszinten, külföldi történetekkel, tumblrs-twitteres-reddites háborgásokkal, magyar aktorokkal, feminista szempontokkal, durva visszalésekkel –, hogy szétpattant a buborék. Pedig sokáig visszatartott, hogy nem vagyok én Semjénkövér, “az az oldal” kirekesztő, antiliberális, a sokféleség és a szabadság ellen van.

A minimum, amit mondhatok: lehet, hogy jó emberek vagytok, de ezt a transztémát Magyarországon nagyon elbasztátok.

De ez is hülyeség. Sajnos, nem számít, ki jó ember. Az elv számít, és a nők érdeke. Az elv pedig az, hogy ne akarjon senki nő lenni, mert azt nem kell és nem lehet akarni. Ha akarják, ha a fétiseiket és lelki zavaraikat mint emberi jogi ügyet nyomják, ha folyton mindent az ő szemszögükből kell nézni, az zavaros, veszélyes és káros, és erre hivatkozva könnyedén utasítják el az Isztambuli Egyezményt is. Meg is tették.

Az intakt, ép test szent és nagy érték. Nem tetkózzuk, módosítjuk összevissza. Csonkítjuk meg. Ha valaki beleműt, átgyógyszerezi az egészséges testét, azzal garantálja, hogy gördülékeny, istenadta szexuális élménye nem lesz soha többet. Persze lehet, nem volt előtte sem (és épp ennek kínjára keres megoldást).

Senki nem fog titeket nőnek nézni, aki tudja az igazat (ezért kell elrejteni annyira az eredetit, agyonhangsúlyozni a felvettet), csak túl tapintatos ahhoz, hogy ezt megmondja. Bólogat, mert így illik, még az ally is csak bólogat. A hátad mögött kiröhög. Nézi, mennyire maszkulin vagy. Soha nem fogad el nőnek, nem lehet, mert nem vagy az.

A jogvédő könnyes szemű keretkirakóknak és buzgó védelmezőknek mondom: nektek könnyű, semmit nem vállaltok igazán ezzel, de baromi felszínesek vagytok, és nagyon csúf játék képmutatóskodni.

A transztéma jelenleg nem más, mint forró, divatos téma, ürügy. Kelletek a zászlóra, progresszív jelképként, az aktuális trend szerint, de nem önmagatokért és nem a problémacsomaggal, hanem csakis az ő jóságukat hitelesítendő. Zavaros, használós emberek “jósága” ez, ti pedig áldozataik vagytok. Riasztóak az érdekek és összefüggések mögötte.

Ha nemi diszfóriád van, akkor azt várhatod el, hogy mások ezt elfogadják, szó nélkül hagyják. Nem faggatnak, nem ítélnek, és nem akarnak a “különccel” barátkozni sem jobban, mint mással. Ne akarj bulifotón lenni, “megélni, hogyan reagálnak, ha a nememmel kísérletezem”. Egy közeli emberi kapcsolatban pedig nemigen lehet ezt átugrani, hogy az egyik fél transz. Ez nem diszkrimináció.

…a művész-zseni többek közt az RTL Klub Reggeli című műsorában kifejti, neki nem kötelessége egy randi során elmondani egy heteroszexuális férfinak, hogy ő transznemű, viszont ha ez idővel kiderül és az adott férfi ezek után nem akar többé ismerkedni vele, az természetesen transzfóbia. (A férfi műsorvezetőnek van egy őszinte mondata ezzel kapcsolatban, de hamar lehurrogják.) A művész-aktivista továbbá egy interjúban szó szerint kimondja, hogy neki joga van ahhoz, hogy simán megöleljék és szeressék. Én eddig azt hittem, ilyen dolgokat csak az incelek mondanak, de úgy tűnik, tévedtem.

És hogy hová vezetnek ezek a politikai követelések előrehaladottabb állapotban? Odáig, hogy cenzúráznak minden létező felületet (naponta minimum tíz új linket tudnék ideszúrni, tényleg); teljesen ellehetetlenítik a téma tudományos vizsgálatát; a rendőrség kikérdez, sőt le is tartóztat embereket – köztük családanyákat a gyerekeik szeme láttára – olyan Twitter posztok miatt, amelyekben férfinak neveznek nőidentitású férfiakat, reblogolnak egy biológiai tényeket kimondó versikét, egy “transz gyerek” szervezet elnöke kiskorú gyerekének Thaiföldön elvégzett “átalakító műtétjéről” kimondják, hogy kasztrálás; stb. Nem ártatlan dolgok tehát ezek a magyarországi médiahaknik sem, vezetnek valamerre, és nagyon nem jó irányba.

https://nemhetkoznapifeminizmus.blog.hu/2019/03/03/digiszexualitas_nemzetkozi_genderhelyzet_egyre_fokozodik

*

Being trans isn’t about having (or not having) particular body parts. It’s something that’s absolutely core to a trans person’s identity and doesn’t alter – whatever outward appearances might be. And frankly, it’s no one else’s business: you wouldn’t dream of asking someone else what they’ve got going on under their clothes, so why would anyone think it’s appropriate to ask a trans person?!

https://www.stonewall.org.uk/truth-about-trans

Azért nem kérdem meg egy “cisz” személytől, hogy mi van a gatyában, mert tudom. Amennyire tudhatom. Persze lehet transz, és akkor átverhet (passing), de akkor mérges leszek. Kíváncsiságból nem kérdezem meg senkitől, de nem szeretnék fallosz mellett öltözni az uszodában, és nem tudom ezt megmagyarázni egy tizenkét éves lánynak sem. Ezért érint. Én igenis azt látom, hogy szörnyen provokáltok.

Feltűnt, hogy mennyire nem szabad az igazat kimondani. Érdekeket, vágyakat, személyes szempontokat lehet, tényeket nem. Akárhány transznemű embertársamat hallgattam, olvastam, azt láttam, hogy folyton önmagáról mint problematikus lényről beszél valami végtelen egoista és felheroizáló módon. Az egyéni sérelem mint általános érvényű tapasztalat. Nincs az az intellektus, amely áthidalja: ÉN, ÉN, ÉN. Én, az extra, Akit Elnyomnak, Pedig Különleges És Jó. Soha nem találkoztam önkritikával, humorral.

Találkoztam viszont olyan beszédmódokkal, amelyekből nyilvánvaló, hogy durva aberráció van az egész mögött. Tű-, operációfétis, feltűnésvágy, bugyi, necc, selyem, nejlon.

Ő jobb nő, mint egy nő-nő. Ki is írja facebookra, gyalázkodva, anyázva (paranoid módon benézve, ki írt neki kommentet). Pedig Ónodi Adél olyan szép meghatóan magyarázta a nyugati médiának, milyen nehéz magyar transznőnek lenni és milyen gonosz itt mindenki és ő depressziós.

És azt gondolom, mindez nem közügy. Nem tartozik másokra a diszfória, sem a privát döntéseid. Lehet persze, mint más csoportok is szoktak, beszélgetni róla érintetti körben, de a társadalomnak ez nem lesz ügye. Ne is magyarázzátok érzékenyítő céllal, mert akinek nincs újságíróagya, azt nem érdekli.

Így kezdődik, például. Ugye tudjuk, ennek mi a neve?

Vonzódott ugyanis a lányok kerek idomaihoz, a fényes tornadresszekhez – de másképp, mint a társai.

 

„Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy hozzáérjek a fényes anyagokhoz, sőt, egy idő után nem bírtam megállni, muszáj volt felpróbálnom őket. Édesanyám szekrényéből is kölcsönvettem jó néhány ruhadarabot, a cicanadrágokat különösen imádtam.

Rettenetes ez a mindig egyforma történet, és tényleg nem tudok drukkolni: gyerekként valami zavaró, kamaszként vagy fiatal felnőttként rájönnek, hogy mi nem stimmel, és aztán évek mennek el erre: belső válság, beszélgetések, érdekképviselet, fórumozás a sorstársakkal, coming out, évi Pride, harc a családdal, jogvédelem, pszichiáter, jogi harc, terápia, műtét, gyógyulás, mindez az Instagramon is. És dilátor, hogy be ne nőjön a műtéti “vagina”, és hormonok, életük végéig. GYŰLÖLET az, ha a nőgyógyász nem vizsgál meg (mit vizsgáljon, midet? sebész, esetleg). Egy teljesen egészséges testet tesznek így tönkre. És mire vége a transzságon való pörgésnek, el is telt az élet. Az értelmes élet évei, egy beszűkült, csupa konfliktus, hadakozó, boldogtalan állapotban.

És mindez miért? Egy olyan jellemzőért, ami csak kicsi része az emberi életnek, és igen egyszerű téma. Valamiért, amit dacosan toltok, és amit a túlnyomó többség nem ért és nem fogad el. Nem lehet nekik elmagyarázni. Legfeljebb udvariasak.

Tavaly még, kissé csodálkozva, de mégis, én is azt hittem, erre van a jövő: ez ismeretterjesztés dolga, majd megértik a tömegek is, elfogadóak lesznek. A valóságban a nyugatiak sem elfogadóak, csak van egy norma, és nem mondják. Hát hiszen a sok százmilliós munkástömeg érdekeit, céljait sem értették meg igazán, az az eszme is megbukott.

Amit itt bárki megérthez: gazdag, amerikai, fehér férfiak lobbiját. Igen, Soros is. Inkább pénzzel, mint meggyőződéssel. Itt olvashatsz arról, kik, miért, hogyan finaszírozzák a tranzícióhoz szükséges gyógyszer- és technológiai kutatásokat, intézményeket, és mit még. Az az igazán érdekes.

https://thefederalist.com/2018/02/20/rich-white-men-institutionalizing-transgender-ideology

És ha hadakoztok és nyomjátok, hogy ti, a sérülékeny pici csoport a “harminchármas” miatt lesztek öngyilkosok, csakis attól szar az életetek, abból végképp nem kér senki. Én egy olyan transzt se láttam még, akinek csak ez volt a problémája. Leginkább a sok, mesterségesen gerjesztett cirkusz a probléma (a legviccesebb a már idézett Eszter, aki szeretetről ömleng, de közben vérről és harcról is, és ugrásra készen keresi a perelnivalót), a feltűnésvágy és sűrű mentális problémák is. Titeket mindenki csak bánt, hátrányban vagytok, depressziósok vagytok, gyűlölettel találkoztok, nem megy a munkakeresés, a társkeresés, mintha ezt mások tennék veletek. Neked, Eszter, a gyűlölet miatt nem lehet gyereked. Nem azért, mert az anatómiád és a hormonjaid nem stimmelnek hozzá:

Lelked itt köröz az akadályokkal teli burkon kívül, melyet az irántunk táplált gyűlölet emelt. Nincs más ajtó. Ez az egy ajtó választ el egymástól bennünket.

Rövidesen találkozunk, mert a harc elindult érted. Nem kevesebbet adok érte, csak az életem. Mást nem tudok. Nincs másom e világon, csak a születésedbe vetett hit és harc. Csak könyörgöm tarts ki. Tarts ki mellettem, és bízz bennem. Mert az érted vívott harcom, csak az életemmel együtt érhet véget. De mindenképp sietek hozzád. Te jössz hozzám, vagy én hozzád, de eljön az idő, amikor e kegyetlennek tűnő, de csodálatos világ burka már nem választ el bennünket oly nagyon.

És akkor bármi is történjék, még ha a születéseddel nekem el is kell mennem, én szeretni foglak örökké.

https://www.bluebutterfly.hu/l/eskuszom/

Én elhiszem, hogy találsz olyan orvost, aki pénzért és hírnévért hajlandó az emberkísérletre, amelybe (írod) belehalhatsz (meg a magzat is, továbbá kell valakinek az egészséges méhe is), de ez iszonyat. Önzés, vircsaft, károkozás. Egy showműsor, amit azért tolsz, hogy első lehess a világon – és főleg azért, mert már kiírtad az Instagramra.

Azt akarod elérni, hogy én is nőnek lássalak (szép lettél, nem azért), ott öltözz, ahol én, hogy ugyanúgy kezeljelek, hogy szépségedet mint női szépséget csodáljuk, hogy a nőgyógyász vizsgáljon meg, sőt, hogy szülj. Sajnos, ez nem megy. Amúgy minden jót kívánok, de a tranzíció általában nem old meg semmit.

(az egyetlen transz férfi a példáim közül, a poszt a transz nőket illeti, és az ő megnyilvánulásaikat tartom visszásnak)

Csak a véleményem, saját gondolataim, olvasásom eredménye ez a két poszt, motivációm az igazsgérzet. Nincsen semmilyen mögöttes szándék, megbízó, fidesz. nem ez lesz a konfliktus: engem már az edzéseim és a ketogén miatt kiutáltak.

Úgy voltam vele, hogy elemzem továbbra is a médiajelenségeket (testről, testképről, női létről, szexről és sportról való beszéd), de külön posztot a saját testemről, sportomról, testi élményeimről akkor írok, ha tudok újat mondani.

Mi az új?

A seggnapoztatás. :DDDD Ez is következik a többiből, ahogy a böjt, a hidegtűrés, mezítlábazás is logikusan, és egyszerű, jó érzés. Nem kell megszervezni (asszem, azt nem is tenném, úgy nem jutna eszembe), mert nagy csöndek vannak itt. Van ebből mozgalom meg instakontent is, és akkor rájössz: mások ezt elnevezik, tudományt faragnak belőle, workshoppá szervezik.

View this post on Instagram

The original Butthole sunning video! Bum Sunners: @jamesoncamden @wildtreeman Tashi

A post shared by I am Ɍ Δ:Human Teacher/Student (@ra_of_earth) on Oct 6, 2019 at 5:44pm PDT

https://www.instagram.com/explore/tags/buttholesunning/

Nagyon megszerettem a napot, füvet, lombot, amióta a testemet megváltoztattam.

Ez a poszt nem tanaim visszavonása (pedig, basszátok meg, még Arnold is vegán lett…:

https://www.fitness.hu/magazin/2019/09/23/a-terminator-ujra-formaban-de-mit-is-eszik-schwarzenegger )

Fejben, attitűdben

Csak annyi van, hogy többé nem akarom, hogy a testem ilyenebb meg olyanabb legyen – mert már olyan. Nem feszítem, semmilyen stréberség, hajszolás nincs abban, ahogy bánok vele. Különösebb megmutatási vágy sincs.

Kívülről nézve aki ilyen megfelelési céllal edz, az elég ijesztő, és én csak az örömöt kérem, laza és szabad akarok lenni (ami nem jelent leállást, de rendszertelenséget igen). A képek pedig… rivalizálós, patkánykodó reakciókat és passzív-agresszív reakciókat kaptam pusztán a sportfotóimra (és ehhez képest, G. pont most rótta fel őket, a régebbi, újfrizurás csöcsöri tényleg üres szelfikre semmi ilyet nem kaptam).

Tudom, miért, és ezekből tudom, hogy tényleg nem átlagos a sztori. Én az új testképemmel úgy barátkoztam meg, hogy beszéltem róla sokat, fotókat készítettem, néztem és tettem ki, és visszajelzéseket kaptam rájuk. Mert nem tudtam, milyen. Csak másban moshatod meg arcodat.

Nem vagyok fegyelmezett. Van, hogy nem kapja meg a testem egy nap, ami jó neki, mert valahogy szétfolyt a nap, vagy mámorosan és sokat ettünk, elboroztuk a délutánt vagy túl sokáig néztünk filmet és akkor már nem volt sport reggel, de ez boldogságos, kusza szabadság.

Nem nézegetem, nem akarom újra meg újra elhinni, hogy ilyen, nem keresem se titkát, se a tökéletesítenivalót rajta, hanem benne vagyok. Leültem a büntetésemet, meggyógyítottam az elhibázott döntések, a nemszeretés nyomait.

Ha a testem erős, feszes, nagy izmokkal, azt tartom a legjobb állapotának. Nem hatnak meg másvalaki testarányai: az nem az én testem, és mivel ez nem egy verseny, nem számít, hogy ki milyen és én milyen lehetnék még. Hiába voltak szépek és jóval fiatalabbak, mégis én lettem a szerelme.

Van egy pár adottság, amelyek miatt áldom az eget: úgy néz ki, nem lesznek visszereim és porckorongsérvem. És van, amivel nem jártam annyira jól, de amíg egészséges és mozgékony vagyok, és örömforrás a testem, nincs pofám ezen siránkozni.

Mint a legjobb dolgok az életben: egyszerű, spontán a test, nem kell magyarázni.

2017 augusztusában ezt írtam:

Én a testemen nagyon sokat dolgozom, nézem is, látom is, milyen, alakítom, módosítom, és annál a kis de-szépen-lefogyott, divatos állapotnál, amihez mindenki gratulált, amíg nem lettem ilyen súlyemelő, aki nem és nem vesz összecuppantós gatyót (mert ha vaskos, ha ragyás, tessék azt is vállalni),

továbbmentem, oda, amit már sportolói teljesítménynek tartok, és amit a maszkulin–feminin tradíció nem is tart szépnek.

Ezért sem értem. Hát hiszen én, pont én, leszarom a szépségeszményt. Csak nézzetek rám!

Látom magam, és én tudom, a test állapotában, a saját állapotomban mi a lényeg. És ebbe nem engedek beleszólást, kontrollt. Ezt a részt magam formálom.

https://csakazolvassa.hu/2017/08/26/amit-nem-mondanak-el/

Nem mentem egészen messzire, úgy értem, bőven mehettem volna tovább, még izmosabb, még erősebb. Csak addig edzettem olyan hosszúakat, akkora súllyal, amíg katartikus volt (és másokat sodorni, húzni-segíteni is addig tudtam). Nem is csak az, hogy nem ér meg annyit, hanem: mit akarnék én annyival? Miért volna jó?

Női egyensúly

Az egyensúly fontosabb a dögösségnél (és a dögösség, vagyis a feltűnően izmos, atipikus testem a konvencionális csinosságnál mindig is fontosabb volt). Meg tudom csinálni lelkierőből azt, amit a versenyzők, de már tudom, hogy ha a testemet a végletekig leszárítom (ami ezzel az izomzattal 67-8 kiló) vagy hetven kilós guggolásokra, egyhetes böjtökre, húsz kilométeres futásokra hajszolom, azt a testem mint nő nem szereti. 

Ezt főleg egyensúlyilag, hormonálisan értem, egyáltalán nem kifogásként. A hosszú futásaim (félmaraton, maraton) után következetesen beteg voltam, nem kéri a test (illetve én nem vagyok annyira edzett, kitartó ebben). A heti 4-6 bő kétórás edzés, amit csináltam évekig, szintén krónikus stressz. Ezért amikor már nem volt akkora élvezet, amikor rutin lett, és amikor megvolt az izomzatom, csökkentettem (és a kalóriát is). Ha lesznek újra versenyek, akkor 5-10 km-ekre nevezek, és ennek megfelelően készülök (ezen a hétvégén volt a virtuális Vivicitta, de nem tudtam rászánni magam, így nekem nem élmény, hogy kell, de közösség nincs. Tollasoztunk, míg nem jött a zivatar).

A testem megváltoztatása (2014-től) új korszak, és minden onnan datálódik. Az a sok keresés, felfedezés, feszített edzés, böjt mind oda vezetett, ahol most vagyok. Testélmény-gyógyulás, önismeret, jellemfejlődés, lelki élmények lettek belőle, és másfajta szex.

A testem az enyém

Nem, nem mindegy a test, el ne hidd. Nem, nem elég a lélek fénye. De bűntudatforrás és szégyen se legyen a test. És ne hagyd, hogy mások definiálják!

Ma már benne vagyok a testemben egészen. Józanul ismerem. Az öregedést is, ez nem félelmetes téma. A diadalát és a határait is jól ismerem, elfogadom, megélem. Engem a testtel többé nem lehet basztatni, rossz érzést kelteni.

Külön, szuverén világ a testem, és az enyém. Nem keresek új utakat, nem nézem másokét és nem mutatom be annyira a sajátomat. A testem a szabadság helye. Nem kérek, várok rá jóváhagyást, elismerést, és nincs több kérdésem. Spontaneitás, szabadság, saját döntés és természetesség érvényesül a szexben, az önmejelenítésben és a sportban is, és telítődtem, ezért borzadok a módszerektől, okoskodástól, újdonságoktól, előírásoktól, összehasonlítgatástól.

Amiket csinálok, azt kitapasztaltam, és viszonylag hűséges vagyok: a sportfajták, az, hogy milyen ruhában, milyen edzőcuccban érzem jól magam, miket eszem, milyen gyakran, milyen kiegészítőket szedek, mit csinálok a hajammal, bőrömmel és hova nem megyek többet.

Nem szaunázom annyit, és mivel én ha belépek szaunába, akkor kő kövön nem marad (sokáig és forróban, több körben, hatrfeszegetve), ez a különbség látszik a bőrömön, nagyon durva vízelvonás a szauna (és a plazmaadás is, ez is kevesebb).

Rengeteget vagyok szelíd szemerkélésben erdei ösvényen, bagolyhuhogós éjjeleken susogó lombok alatt, fűben mezítláb, napon. Újra folyton biciklizem és gyaloglok, minimális tömegközlekedés; autó nincs (elromlott). Tollasozunk, pici súlyzózások pl. kávéfőzés közben.

Olvasok még Szendit és alkalmanként amerikai biohackereket, Peter Attiát.

A kozmetikum továbbra is az erősen hidratálós vonala a Clinique-nek.

Az utóbbi fél évben sokkal kevesebbet edzek nagy súllyal, kevesebbet és rövidebbeket futok, összességében is kevesebbet sportolok, de többet nyújtok. Ritkább a böjt és nem szélsőségesen alacsony a szénhidrát, ketó fenntartó üzemben rendszeresen, 1-4 napokon át van, mert e nehezen megszerzett képességet nem akarom elveszíteni, ugyanez a kézenállás, híd stb., ezek naponta vannak. Elég lelkesen nyújtom a spárgát.

Megnőtt a mellem, dühöng az ösztogén, egészen karikaturisztikus módon érzem magam nőnek (s hogy ez hormonhatás, azt tranzíció-beszámolókból tudom). Drasztikus menstruációim voltak tavasszal (fájdalmasak, sosem tapasztalt parákkal, erős vérzéssel). A hátam, hasam, fenekem izma megmaradt (fényképek alapján); a vállam, bicepszem, combfeszítőm kisebb (utóbbinak örülök).

Vénusz vagyok, miután néhány évig Artemisz, és ez egy másik testélmény, megszűnt az edzéseim vezeklő, eksztatikus, szerzetesi jellege. Kettesben futunk, túrázunk, bringázunk. Vagy csak kóborlunk egy nagyot a Fiumei úti sírkertben (munkásmozgalmi panteon, Kádár János sírja!). A gyógyulás is bevégeztetett. Kellemes fenntartás van, sokkal kisebb tudatosság.

A kinézet

Nem járok el annyit itthonról (ugyanazért, amiért ti sem), ezért nincs társadalom előtti felvonulás, sokkal kevesebb visszajelzést is kapok. Nincsenek forgatások. Nem készítem úgy el, nem nézem tükörben, gyakran szempillaspirál sem, eszembe sem jut.

Egyszer a karanténban egymás haját vágtuk (és az enyém nagyon rövid lett), itthon festettem háromszor, pénteken pedig profinál vágattam, pakolást tetettem rá és festés is volt, nagyon szép lett. Sok és rövidebb, de most a vége is ép. Komolyan pakolgatom itthon is. Ez egy szombati kép, ennyire lett rövid.

Szűrés és a társadalom tenyere

Igazából erről akartam írni. Át vagyunk verve, de nagyon. Ez az új mondandóm.

Januárban voltam szűréseken nőileg, minden oké. Vérvételre el fogok járni, illetve most mindketten megyünk DEXA-ra, de az üzemszerű paráztatásból többet nem kérek. Vagyis, erős kritikám van azzal kapcsolatban, hogy cáfolhatatlan érveléssel és morális üzenettel (“ez a helyes”) a társadalom rátenyerel a testemre, azt harsogja a média, hogy járj ilyen meg olyan szűrésre, és fancy lett a női egészség téma. A testem az enyém, én ismerem, és csak engem érdekel igazán. Olyanokat csinálok, amiket a doktorok úgysem ismernek és nem is tanácsolnának, engem “nem lát” a tudásuk, nem az a normális triglicerid, vasérték, cukorszint, vérnyomás, szívméret, ami nekem van. És minél kevesebbet szeretnék beteg emberek közé, intézménybe menni és mások érdekét szolgálni.

Nemrég még boldogan tapsoltam annak az onkológus csoportnak, akik szeretnék a mellrákszűrést propagálni. Csak közben a téma influenszerei és egy kis angol olvasgatás (a rózsaszín szalag mozgalomról, a szűrések hatékonyságáról, ilyen cikk fordítása) megváltoztatta az álláspontomat. Nem fogok évente járni. Ne nyúlkáljanak belém. Ne lapítsák szét a cicim. Biopszia meg különösen ne legyen. Figyelem viszont a ciklusomat, érzeteimet és jól tartom magam mint nőt.

A rák elleni prevencióért (és mindenfajta perevencióért) én azt teszem, hogy folytatom a jó gyakorlataimat, kerülöm a provokátor hatásokat és figyelem a testem. Azért is, mert nekem a vérrokonságomban gyakorlatilag nincsen rák.

Ez is mekkora mítosz: hány év van köztetek; ismerek valakit, aki hússzal…; szereted az idősebb férfiakat… köregedni… negyven fölött már… feláll-e még.

Mondjuk az nagyon szomorú, hogy mindenkinél van pocak. Hogy 35 fölött sincs már derekuk, ívük a nőknek, szülés nélkül sem. A test romlása, formátlan fenék, görnyedő hát. Annál nagyobb késztetésük van kitolni a felpolcolt melleket.

De hagyjuk a testet most. Amíg élet van benned, kíváncsiság, tisztaság, és nem vagy fáradt, rutinos élményhajhászó, addig nincs jelentősége az életkornak.

Ezt csak a belső megélésekre mondom: ha két ember közös életet tervez (ami nem egyenlő a szeretéssel), akkor igenis számít, hogy ki hol tart az életében, milyen mérföldkövek vannak már mögötte.

Én mindig embert láttam, egészet, a saját megismelhetetlenségében. Aki nem szeretett mondjuk bringázni, az nem az életkora miatt nem szeretett.

Első gyerekem az apjának is első gyerek volt, pedig 52 éves volt akkor, amikor szültem. Sokkal fontosabb volt, hogy legendásan szuverén, okos, egész emberek voltak ezek az idősebb férfiak.

Van (és terjed) ez a “még szexi vagyok, ide nézzetek” borzasztó ízléstelenség, amikor középkorú nők és férfiak nagyon bizonygatják ilyen-olyan fotón, dekoltázzsal, muszlinban, elheverve, hogy még milyen kívánatosak. Ez annyira szomorú. Minden szomorú, ami akar valamit. Én nem ezt nevezem kortalanságnak, ez kapálózás, az ifjúság sosem teper így: nem tudja, hogy gyönyörű és hogy mi az értéke. Gyanútlan.

Az ifjúság sóvárgására egyetlen válasz (feloldás) van, amikor már elmúlt, és ez a sport. Úgy sportolni, ahogy fiatalon nem. Izzadtan, kemény combbal, fotón. De méga derék is megjelenik tőle. Az érzéki én megmutatása, felcsicsázása nyilvánosan egyre kínosabb.

Szóval a belső megélésekre mondom, hogy nem fontos az életkor.

Volt nekem apakomplexusom, ezt kár tagadni: az engem szerető, rám figyelő apafigura hiányzott az életemből, és nagyon fontos volt, hogy akit szeretek, az értsen és érezzen, vagyis okos és művelt legyen, lélekben is dús, másra figyeni képes, ne keresgélő, bizonytalan, indulatos, kialakulatlan. Húg vagyok, legkisebb, ezért is. Nekem a lelki dolgokban nem ismerős az, hogy én tudom jobban az életet, tőlem tanulnak. (A testvérsorrendben a hely fontosabb az életkornál: aki báty, jó partnere tud lenni egy húgnak.)

Viszont nem kifejezetten preferáltam “az” idősebb férfiakat”, ez nem igaz. Nem taszítottak, de nem rájuk gerjedtem. Én sosem preferáltam életstílus, testi jellemző, karakter alapján csoportot, típust. Én egyedi embert láttam, és szervesek voltak a találkozásaim, az élet írta őket.

Erről itt írtam:

imádom a szőrös férfitestet

Ezért is volt mindenféle szerelmem, partnerem kinézetre és életkorban, összesen tizenhárom talán, és amikor elmúltam negyven és atletikus testem lett, már lett egészen fiatal is. A sztereotip jónőségre fogékony, testcentrikus izomrajongók, akik korábban nem gyűltek, mert régebben nem voltam sztereotip jó nő, továbbá rendkívül gátlásos voltam, a testi értelemben bocsánatos fiatal közösségeket (hittan, informatikusok, oboaklub, néptánc) pedig elkerültem.

Szerintem amúgy típust kedvelni tárgyiasítás, és különösen tárgyiasítás az hangoztatni, hogy “te nagyon emlékeztetsz xy-ra, akit szerettem”, ami hasonlóság nyilván test vagy legfeljebb habitus fő vonala lehet, és ez alapján keletkezik elvárás, hogy több ponton is hasonló legyen. EGYEDI vagy, nincs még egy ilyen, így szeretlek, nem a huszadik szőke nagymellű vagy. Viszont tényleg van, aki beírja a paramétereket (haj, magasság, bőrárnyalat, szem, mellméret), és akkor kidobja az app a megfelelő kombinációt mint álmai partnerét. Most erre mit mondjak.

Én azt mondom, egész ember van, habitus, közös történet és szeretés, és a generációnyi korkülönbség sem számít, ha megvan a teljes emberi történet és nem értelmezhetetlenül éretlen vagy végképp lerobbant és megkeseredett a másik. Ami nem életkori kérdés.

Csak egy, egyetlen ember kell.

És számít az életkor, igen, abban, hogy a fiatalabb fél nem jön zavarba a másik korától, tetsétől, élete jellemzőitől, előző kapcsolataitól. Ha elutasítja, nincs miről beszélni. De aki nem utasítja el, annak sem okvetlen ez a preferenciája, csak több esélye van a vonzalomra, több Másikon akad meg a szeme.

Milyen következményei lettek az én életemben annak, hogy ismétlődően jóval idősebb férfival szerelmesedtem össze?

Nem hittem el, de úgy, hogy kérdés se volt, hogy fiatalabb vagy egykorú férfi engem komolyan szépnek lát. Aztán lettek egykorúak meg egy-két fiatalabb.

Az is gond lehet (volt), hogy az idősebb partnerem máshol tart az életben, van gyereke, anyagi különbségek lehetnek, másban szocializálódott, ez feszkó lehet.

Egy kicsit közhelyes a sztorim, hülyéket kérdeznek és gonosz dolgokat mondanak a hátunk mögött.

Kisunokám-effektus: te jól érted ezeket a modern dolgokat, mitől ír csupa nagybetűvel, te el tudod olvasni azt a feliratot (ezen sokat röhögünk).

De a lélek terén semmi. Nem gondoskodik, nem óv, nem tanítgat, és én sem őt. Nem mentség az ifjúság mondjuk a megbízhatatlanságra az indulatkitörésekre vagy az ivászatokra. A kapcsolataim lényege a nagy, hosszú, meghitt beszélgetés és a közelség , rengeteg közös élmény és a mélyen megélt szex volt, korkülönbségtől függetlenül. Túl van ez az egész mitizálva.

Nektek milyen kpacsolataitok, korkülönbségeitek voltak?

Komolyan mondom, Dózsa Györgyből falatoztak így.

Hol kezdjem.Ez egy típustörténet. Fiatal nőkről van szó, akik figyelemreméltó formát hoztak össze fitneszversenyzőként, eleinte nagyon mosolygósan, nyafogás nélkül. Sőt, influenszerkedtek, szponzorációjuk volt, motiváltak: egy kis epres zabpuding, egy kis fenékedzés, egy kis utazás, meg “ilyen az új otthonom”.

Pár év youtube és pár szezon után abbahagyták a versenyzést, és jól meghíztak.

De nem tűnnek el: ezt is dokumentálják, gyártják tovább a kontentet, még tart a szponzoráció. Ezért a hízást látja, nézi és kielemzi a közönség.

Amúgy nem nagyon híztak meg, nem dobták el a gyeplőt: erős akaratú nőkről van szó, továbbra is edzenek és van némi tudatosság az étkezésükben. Csak olyan csajos-combos formásra váltottak, normál nőre. Világbajnok alakjuk van így is az átlag sosem edzőkhöz képest, a feszesen fiatal zsírok alatt ott van a hosszú évek alatt szerzett izomzat. Ami nem feszes többé, az az életmódjuk.

Stephanie Buttermore a világhírű példa, hozzá, ahogy az a youtube-ról kiderül, okos, kedves, profi, szerethető is, hatalmas táborral, egyébként rákkutató.

A módszer neve all in: a megszorítás nélküli evés a lényeg, amelynek a funkciók helyreállítása a célja, és a test bölcsességére bízzák az ideális állapot (testsúly) megtalálását, hosszú távon megnyugtatva a szervezetet, hogy nincsen többé ínség (ami a versenyzés maga). Steph az egészet tudatosan kezdte, döntött, hogy megszorítás nélkül fog enni hosszabb távon, hogy a korábbi, örök szálkásításban jellemző gyöterelmes éhségét, hormonális zűrjeit, krónikus fázását megoldja (gyakorlatilag anorexia volt ez), bízott abban, hogy eléri a set pointot a testkompozíciója, és egy éven át gondosan monitorozta a történéseket. A csúcs zsír és vizesedés hat hónap körül volt, azóta az étvágya is csökkent, és lementek az ödémái is.

Erre is lett, de hát mire nem, a dzsungelben élő Freelee Banana Girl-nek reakciója, aki nem csak nyersvegán, hanem szakértőként és könyvszerzőként ajánl mindenkinek magas szénhidrátot, minimumzsírt, és a Row Till 4 módszert (négyig csak nyers növényt, édes gyümölcsöt egyél). Őróla legyen itt lábjegyzet: nagyon tolja, ökolányt játszik, erőteljesen agitál (itt csúf fotómesterkedős csaláson kapták, és itt is bírálják erősen, többek között, de legélesebben azért, mert szektája egyik tagja 19 évesen elköttette az ondóvezetékét az ő hatására, ebben is nyomást gyakorol a követőire, “ne szaporodj”). Freelee, akinek egy banán az attribútuma, azt állítja, 2009 (máshol: 2006) óta táplálkozik így. Jól látszik rajta az izomleépülés és az öregedés is – lehet, hogy beakadtam, de én minden vegánnak csúfnak látom a bőrét, ha el nincs hízva, akkor csoffadtnak az izomzatát, ritkásnak a haját, vizenyősnek a szemét:

Vissza a hízáshoz és Stephanie-hez. Magyar példa Gökler Kriszti. (Itt jegyzem meg, nincs gondom az influenszerrel, ha nem tagadja le, hogy ő influenszer.) A történet 2017–18-as, a videó 2018-as. Nem fogyta le azóta sem.

De edz és jelen van ő is. Főz, mosolyog, motivál, utazik. Mindketten proteinmárka szponzoráltjai. Afféle “egyetemista lány” és “érzékeny lélek” imiddzsel vannak jelen, értelmesen beszélnek, kedvesek, és profiként viselkednek, örök optimisták, soha nem kritizáltak vagy szóltak le másokat. Rengeteg kontentet készítenek. Mindketten megmutatják a köznek a csoda kedves, videókészítésben is segédkező szerelmüket. Volt “tízezer kalóriát enni egy nap” videója (ez amerikai inspiráció), és mindkettejüknek viszonylag könnyen ment. Menstruációs zűrjeik voltak, és mesélnek is róla; beszélnek a hízás okairól, és említenek orvosi asszisztenciát is.

Arról is beszélnek mindketten, milyen reakciókat kaptak, amikor meghíztak, mennyire tartottak a drága követők beszólásaitól, elpártolásától. Na, és ez a történet lényege. Magyarázkodik, mert azt tette a saját testével, amit helyesnek érez. És természetesnek veszi, hogy a követők beszólnak, felháborodnak, leiratkoznak.

Akik – ugye, ez a követőtábor és drukkercsapat lényege – kiszervezték kényelmesen: legyél helyettem is izmos, én meg majd nézegetlek és fikázlak. Vagy csodállak – amíg olyan vagy, amilyennek nekem kellesz, azt igazolod, amire nekem kellesz. Például az illúziót, hogy fenntartható a brutál szálkás forma hosszú távon, károsodás nélkül. Íme a csaj, akinek mosolygósan összejött a bombaforma, és ettől ők is elérhetőbbnek hiszik maguknak (persze ők csak neten aktívak, semmi melóval, bámészkodva, önátveréssel gondolják el, hogy majd olyan testük lesz). Megmutattad, milyen vagy? Akkor maradj is olyan! Kimerevítik a képet, és aztán lehet mondani, hogy már nem olyan. A haja, a kontentje, a segge, minden jobb volt valaha. Csalódtak. Mi van, már nem olyan izmos, ő, a motivációforrás? El van kenődve? Hogy lesz akkor neki, a júzernek jó teste? És visszavág, mert hosszú távon minden homeosztázisra törekszik. Nem lehet elviselni, hogy te kevés vagy, ki kell egyenlíteni (aki aljas volt, hazudott és elbukott emberileg, az pert indít).

Sok hasonló sztori van. #reversebodytransformations

https://www.cosmopolitan.com/uk/body/health/g11263558/reverse-body-transformations-weight-gain/

Az idolbuktatás gyakori elem a hírességek történetében. Nem is okvetlen kell, hogy hamisan énekeljen, depis legyen, az indulatok elszabadulásához elég egy apró magánéleti vagy világnézeti változás is, és szétszedik. A kiváló iránti bosszúról, a rivalizáló szemétkedésről, a rajongásból lejárató gyűlölködésbe átcsapó indulatról írtam már. Itt testtel, nőiséggel kapcsolatos a történet, a két nő pedig őszinte, mégis magyarázkodnak. Steph sokszor kiborult az egy év alatt, szorongott, hogy követői elfogadják-e így, el tudja-e magyarázni, hogy ez nem leeresztés, vagy a fitnesz elárulása, hanem szakemberrel támogatott, tudatos gyógyulás, amelynek eredményeképp sokkal jobban érzi magát, már csökkent a súlya és az étvágya is, és nem, nem lesz kövér.

De a júzer lecsap, mert rést sejt. Hevesen utálom ezt a nagypofájú, nick mögül finnyogó típust. Ő, épp ő kínlódik a saját fogadkozásaival, a “most nincs időm”, “más a prioritás”, “sérült a bokám” kifogásokkal, az örökké feladott diétáival, és inkább semmilyen az izomzata, mint valamilyen, így aztán arra projektálja a frusztrációját, aki olyat tud és él, amit ő soha. Háhá, ÉS A SZTÁR SEM OLYAN!

Annak bitorolja el a testi önrendelkezését, aki sikeres versenyek után normális nőként él tovább, mert például gyereket akar és lelki békét. Hova vitték a motivációmat?

A kommenteket olvasva azt hinnénk, bálnává híztak a nők. Holott tizenkét-húsz kilóval lenni többnek a fitneszmodell versenysúlynál, az a fitt-egészséges kategória közepe.

Mégis, kinek a teste? Kinek a döntése, melója, ki mondta neked azt, hogy ha te csodálod vagy felnézel rá, akkor majd bele is szólhatsz? Menjetek már a picsába, de főleg edzeni. És remélem, ezekben a nőkben nem tudnak tartós kárt okozni.

Nagyon alattomos a netes hajsza hatása. A csoportos, a hangos többség utánzásával folytatott hörgő rázúdulás, határáthágás, amit sokan normális reakciónak hisznek, és ha ők is az erősek oldalán állnak, ha vissza lehet vágni valakinek, aki kényelmetlen érzést kelt bennük, akkor élvezik. (És nem biztos, hogy látják, mennyire szar ez a másiknak. Nem mindenki gyárt belőle könnyes kontentet.)

Az is tanulság, hogy mennyire veszélyes valamit (formát, eredményt, megváltást…) megígérni, éveken át feladatszerűen, ragyogó mosollyal megmutatni, rajongással létezni egy-egy módszer vagy a fitnesz iránt és rajongást kelteni, továbbá másokon segíteni akarni. És ennek következtében függeni lélektanilag és anyagilag a követők lelkesedésétől. Minden csupa pozitív. Az illúzió nem sérülhet. Ezek a motivátorok az elvárások béklyóiban vergődnek, a fikázást pedig öngyűlöletté és kétellyé interiorizálják. Amikor az ember a saját felületét nem meri megnyitni, mert mindig ott szemétkedik valami (vagy több) ismeretlen.

*

Tudom, hogy azt gondoljátok, hogy én most magamról is írtam, mert én is “meghíztam” ahhoz képest, amikor (2015-ben) titkon vagy nyíltan csodálták a formámat, majd engem is meghurcoltak – de nem egészen ez a helyzet. Ez nem az én sztorim. Én nem ígértem senkinek semmit, nem szponzoráltak. Nem akartam kifelé jó lenni, nem tettem ki ragyogó, gondosan utómunkázott képeket a show kedvéért, nem múlt semmi azon, hogyan teljesítek, jól nézek-e ki. Nem pörögtem egész életemben a fogyózáson, nem vett körül se viszonyítgatás, se diet talk, mert okos és tartalmas lény vagyok. Nincs miből gyógyulnom. Több kiló vagyok, igen: 2016-ban lettem több, és igen sok melót és pénzt tettem abba, hogy több kiló legyek, és olyan seggem, hátam, combom, törzsizomzatom legyen, hogy egyrészt a nehéz gyakorlatoknál, hosszú távoknál is a nagy izmaim terhelődjenek, és ne sérüljön bokám, térdem, lábfejem, derekam, másrészt feszes legyek. Most is annyi vagyok. A szervezetem nincs tönkrefutva, sérülve, kiéhezve, lenullázva. Évek óta pár irányelvvel, bőségesen, jó étvággyal, eszem és rengeteget edzek, és ha épp nem annyit, akkor is mozgok. 

Én tehát mindig tudtam, hogy a testem az enyém. Nem kérek elismerést, jóváhagyást, senki nem fog eltántorítani, lebeszélni, rossz érzéseket kelteni bennem. Reakciójuk hevessége megerősítés. Sosem voltam törekvő, stréber sem, megfelelésmániás. Mindig azt csináltam, amihez kedvem volt, és az könnyen ment. Ezért nem kötelez semmi, hogy pontosan valamilyen (elvárt) kinézetű, formájú, futósebességű stb. legyek/maradjak. Magamat sem gyötröm ezzel. Mindig az öröm volt a lényeg, a felfedezés izgalma, a test eksztatikus érzései. Mást is erre biztattam: örülj! Ne fizess módszerért!

Így sem úsztam meg. Sokkal előbb, mint hogy a legjobb formámat elértem volna, rá kellett jönnöm, hogy úgyis gyűlölnek, úgyis fikáznak, elferdítik, mert sajnálják tőlem, mert nekik reménytelen. Kár is cukiskodni velük, vagy fejtegetni nekik jóhiszeműen, hogy mit miért csinálok. A féléletűek mindig találnak valamit – és ez róluk szól. De azért döbbenet volt.

Mégis teleirkálták a testemet mint felületet idegenek. És mindig csak az álmaikban élő konvencionális jónőséget (esetleg, megengedően, annak sportos verzióját) nézegették, kérték számon. Egy negyvenéves, háromgyerekes nőn. Soha magukon. Soha fel nem merült tartalmi kritika, hogy mennyivel guggolok, vagy hogyan nyújtok. Követelőztek, hogy ilyen legyek inkább, ne olyan, nem is vagyok olyan, el kéne mennem amoda, olyat edzeni, amit ő, meg neki jobban tetszene, ha…, olyanok, akik soha nem voltak ott a harcaimban, sem szép, sem nehéz pillanataimban. Ráadásul ők maguk nem edzenek keményen, és nem tudnak a kajálásról se, azon kívül, hogy mi a trend épp, és hogy ez olyan terület, amelyen jól be lehet szólogatni meg okoskodni.

És megírták, hogy de ők bezzeg karcsúak, nekem meg… vég nélkül. Soha nem a valódi hibáit  jelezték az arányaimnak. És ha visszaszóltam, akkor én megtámadtam őket. Van egy nő, aki most is kb. havonta megírja, hogy mi minden miatt nem irigyel engem. :DDDD

Nem, ez nem természetes, és nem azért van, mert “kipakoltam magam”, és (ez G. szövege) mert az igazán menő újítókat mindig koppintja a bámészkodók hada. Minden értelmes lény, minden, magával rendben levő (vagy erre komolyan törekvő) ember érzi, hogy a test nagyon személyes. Nem tol oda diadalmasan felpolcolt csöcsöt, csak mert ő akar győzni egy nem létező versenyben, és mást nem tud felmutatni.

Csak beszédmódokat, irányzatokat, vetítést lehet érdemben kritizálni, és ha valaki keményen dolgozik, új utakon jár és képes extra mozdulatokra, akkor őt kipécézni sima irigység.

Ez az ÉN testem, basszameg. Ha nehéz távot futok, ha fogyok pár kilót, ha leszálkásodom, böjtölök, ha bármit csinálok, én dolgozom meg érte. Se tanácsot, se segítséget, se véleményt nem kértem soha senkitől. Ebben erősített meg a két történet is.

Nekem az a fontos, hogy minél közelebb létezzem fűhöz, vízhez, égbolthoz, jószagú bőrhöz. Azt akarom, hogy élmény maradjon a főzés, az evés és a mozgás is, és ne veszítsek abból, amit elértem, ne legyen örök harc a testtel. Holnap megyünk DEXA-ra. Együtt futunk. Régóta nincs vívódásom, kételyem, testképzavarom, az evésben áldozathozatal-érzésem. Egy elsajátított kitartásom, erőm van, és velem marad.

A blog pedig tele van képekkel, és mindig vannak újak. Nem retusálok, nem akarok részt venni a valóság elinflálásában, csak spontán képeim vannak, és elvből nemet mondok arra, hogy jaj, majd mit szólnak.

Én tudok repülni.

Ő a példakép. Ráérek. A testem az enyém.

https://www.olympicchannel.com/en/original-series/detail/body/body-season-season-1/episodes/meet-flo-meiler-the-85-year-old-grandma-breaking-world-records/?uxreference=playlist

Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek

nincs élete,

annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Persze attól még, hogy Micsoda Változatos Élet, lehetne valódi. De akinek szörnyű fontos, hogy merre járt, mit evett, kivel utazott, mennyi programja van, hogy néz ki a képen, mennyire “profi” a kontent, az általában élet helyett tesz ki kontentet. Hétköznapi emberről beszélünk, aki valami rejtélyes okból húsz meg ötven ember előtt, három-tíz lájkokkal, különösebb teljesítmény nélkül úgy viselkedik, mint valami sztár.

Minden ebédjét, edzését, elmenését, kellemes estéjét kiposztolja, bizonyítékokat gyűjt, hogy ő igenis él. Full sminkben, előnyösen állva, rossz napjain napszemüvegben, asztalra gyorsan virágot és könyveket rakva, tárgyait szétrendezgetve, haját gondosan kócolva, bölcselkedve megalkotja a spontán pillanatot. Hatalmas feneket kerít annak, hogy elment egyszer biciklizni.

Gondosan nyilvános a profil. Úgy tesz, mintha ő “őszintén megmutatná magát”, “bepillantást enged az életébe”, mintegy áldozatot hozna a közösségért, és mintha valami kérlelésnek, heves kíváncsiságnak engedne. Bújáról-bajáról, vacsorájáról, hangulatáról, enteriőrjéről, kis eseményekről úgy regél és fotóz, mintha tömegek lesnék, “a visszavonultan élő művésznő megmutatja nappaliját, majd közvetlenül lecsót főz, megosztja velünk a receptet”. Pedig baromira élvezi, ő élvezi, dehogy áldozat ez, neki kell – élet helyett. Alig várja, hogy kinyomja az éterbe az új bármit, kedvtelve pörgeti a saját instáját, és méz az ajkának a lájk.

Ő is ettől ismeri fel: JÉ, VAN ÉLETEM. Másoknak nincs, nekik nem ilyen jó, gondolja benne a hiány. Engem mindig meghívnak valahova. Csodás vacsorát főztem, én főzni is tudok ám. Hogy ne tűnjek dicsekvőnek, azt írom, hálás vagyok az edzőmnek, de leveszik ebből, hogy überfasza vagyok. Ölelgetős kép, így kell mutatkozni, pedig amúgy soha. Dicsérik a kinézetemet. Előléptettek. Mosolyog a gyerekem a bizonyítványosztáson. Fekszem a tengerparton. LÉTEZEM.

A szoftver az összehasonlítgatás, rivalizálás, megfelelési kényszer: ha másnak jó, ha ő eredeti, ha szenvedéllyel él, akkor én lemaradtam.

Mások témáinak reprodukciója, élénk trendfigyeléssel. Megírja, mint valami leckét. Body positivity? Jöhet. Buzipárti deklaráció, transzmeghatottság? Felmagasztalása az aktuális hősnek? Csalber áldozatok melletti szolidaritás? Ő is bemutatja a gyakorlatot. Drámai kiállás a pedofil bűnbak ellen, pipa. Hedonizmus, fesztivál, kocsma – hadd szóljon. Ja, már az edzés és a böjt a menő? Gyors életmódváltás, napi ötszöri étkezés, észrevétlen váltás: időszakos böjt. Black lives matter. A legjobb lenne valami néger jógatanárral mutatkozni. Ezotéria, speciális diéta, mindfulness. Várod, mikor derül ki, hogy ez paródia.

Trágárság, csücsör, miniszoknya, de berúgtunk. Másnap Fodor Ákossal jön, aki a pesti nő Coelhója. Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, könyvek halomban. Soha el nem olvassa, de #azolvasásszexi. Netflix. TEDx lelkesedés, a szegény ember davosi konferenciája (G. remeke, köszönet). Bármi lehet, a lényeg, hogy másnál látta, és ő is akarja. Jujj, akkor én is sportolok, #félmaraton (bringán…).

Hashtagek komolyan. Majd vicceskedve, most ez a menő. Kis politika, tüntetés? Pasikon nyafogni? Gyermektelenség, antinatalizmus, szingli öntudat – toljad! Műanyagnélküliség, gluténmentes, vega? Nosza! A gyermekkor felidézése, senki nem meri bevallani, hogy leszarta a nagyszüleit. Kontentkényszer.

Csak jó hangzatos legyen. Mintha lenne ezekben bármi kockázat.

A telefonjához ragadt nő egész nap magát csodálja, a szarokat, a kudarcokat és a szürke élményeket gondosan kozmetikázza. Vagy felhasználja, drámát kerekít belőlük. Pedig ezek mindenki életében előfordulnak, közönséges bal lábbal kelés, nem heroikus, nem vicces, nem szégyen. Semmi nincs, ha nem minden napod olyan, mint valami filmbefejezés. De a Kép nem sérülhet, minden fotó mellé valami őrült nagy tanulságot kell levonni.

A műfaj királynőjét nehéz követni. Hol absztinens, hol lakomáz. Gluténmentes, aztán mégis beleszeret a tésztakészítésbe. Beszól a celebeknek, aztán megértésről és empátiáról elmélkedik, mert neki is beszóltak. Hol fetreng az ólban, mint egy kiskamasz, hol kultúrhercegnő és aszketikus példakép. “Küzd, mint mindannyian.” Hol keményen visszaszól, hol magába fordultan lelkizik. Hol az anyák az ellenségek, hol csecsemővel csöpög. Hol az élet minden java az övé, hol megjárja a poklok poklát.

A csipkés lelkű panaszkodás őszinteség meg felvállalás címén roppant idegesítő, a valódi traumák elsúlytalanítása. Nem kevésbé az az öntetszelgő, üzenetmentes művészkedés, vagy amikor valaki saját “személyiségfejlődésnek” nevezett, hiú önértelmezését dokumentálva játssza a spirituális tanítót.

A nincsélet, a szép kép és mögötte a meg nem érkezett lélek amúgy nem baj, ha valaki nem rosszindulatú és velejéig hazug. Neki baj egy kicsit, de nem ártalmas.

Aki viszont manipulatív, agresszív, kotnyeles, hatalmaskodó másokkal a neten, ott bassza el a napjait, aki kényszert érez, hogy mindenre visszaszóljon, annak nincs szellemi élete. Rinyáló vagy dicsekvő imágó, gondolat nélkül, eredetiség nélkül, magának kijelölt titulusokkal, a személyesség teljes félreértésével. Van az a pillanat és van az a karakter, hogy a személyesség reveláció, de mára nagyon csúnyán elkoptatták, önösen használják ezt is.

Nincs flow, amivel tele van a lénye akkor is, ha épp nem csinál semmit. Ingert keres. Nincs emberi kapcsolat, szenvedély, amellyel tele a szíve, amelyben lubickol. Barátságai érdekszövetségek.

És semmiféle teljesítmény nincsen, se intellektuális, se művészi, se sport-. Ami mégis, az csakis utánzással, beszédmódokat, eszközöket reprodukálva, lefizetve, korrumpálódva. Mintha, de nem. Az ezredik ugyanolyan. Ugyanarra büszke, ugyanazt rakja ki, ugyanabban a pózban, ugyanattól fél, mint a tömeg.

Kikészülök a fontoskodó, önmeghatott, teljesítmény nélküli, külsőségek által meghatározott, magát márkanevekben és önelnevezésekben megvalósító, karácsonyfát csicsázó, lábat asztalra felkúró (de laza, és milyen jó a csizmája!) arroganciától. Ez megcsúfolása a teljesítménynek és tehetségnek, eredetiségnek, mások invencióinak és bátorságának felélése, elszedése, figyelemkövetelés. Mennek nagy csacsogva a friss ösvényen, és idegenkednek tőlem, miért van nekem bozótvágó késem. Hát mert ti gyávák voltatok, azért. Amit művelnek, az szimbolikusan megerősíti, hogy a nők butuskák, gyengék, infantilisek, szolgalelkűek, nem kell őket komolyan venni, ezen kívül pedig azt is, hogy a világ úgy működik, hogy egyesek illegetik magukat, a többiek meg engedelmesen tapsolnak – akinek nem tetszik, az hallgasson. Nők vagyunk, legyen béke, olvass mást – a páwáknak ez jön jól, ne kelljen semmivel találkozni, ami megakasztja a csacsogást. Olyan jól érzik magukat. Ezért kapunk a Wmn-től folyton okítást, hogy hogyan kell viselkedni és mi az építő kritika.

Én arra biztatlak, állj a sarkadra, voksolj az értékre, és igenis jelezd, ha a kontent üres, szenteskedő, kvalitás nélküli, műanyag.

És ami végképp nem vicces, sem nem ártalmatlan, ellenben geci ijesztő, az az életlopás. Mert nem arról van szó, hogy én valamiért hisztérikusan megkövetelem, hogy mindennél, amihez kedvet csináltam, tüntessenek fel mint forrást, enyém a ketogén, az ezüst futógatya, a skandináv jelző, nem adom (pedig az enyém, és én úgy írok tartalmat kilencedik éve, hogy nem veszem át másét). De persze, vigyétek, ha nem szégyellitek. Viszont a rosszindulatot szóvá teszem: annyit kérek (ez is milyen, hogy ezt kérni kell…), hogy ha valaha ámultál, hogy így is lehet, ha vittelek edzeni, ha rádköltöttem százezreket, bíztam benned, és én voltam a mindened, akkor ne siess a gyűlölködők közé, ne rángass hatalmaskodva bíróság elé, csak mert bebuktál az autenikus élettel, és kellek neked bűnbaknak. Amúgy inspirálódni, vagyis egy az egyben reprodukálni mások ötleteit igenis gáz – neked.

És amikor azt látom, hogy valaki éveken át sunyin megfigyelt, beszólogatott, és később minden, de minden apró eleme az életemnek ott van összehányva, sajátnak deklarálva, menősködve, mint nagy felfedezés és az ő megélése, ebből van faragva a műhepiend, a nagy diadal ellenem, sugalmazva, gaslightinggel, és a végére odaírja, hogy én, akitől mindent lenézegetett és bénán kiüresítve élet helyett kirakta kontentnek, én irigylem őt.

Élet, ahogy én értem: semmi hely, ruha meg márkanév kifele, ellenben saját, szerves koncepció arról, mit akarok csinálni, hogyan élek, hogyan küzdök meg a gondjaimmal, mivel töltöm ki a program nélküli délutánt. Kialakult, hosszú távú, belőlem következő gyakorlatok. A “ha nem lenne net, áram, kőház, akkor is” tevékenységek, amelyeket élvezek, s hogy élvezem, azt nem kell mindig elmondanom, hiszen nemigen csinálok már mást, mint amit élvezek, és amit élvezek, az nem az Evernessen jutott eszembe.  Amit nem élvezek, annak meg kell lenni, nem rinyálok, nem vagyok hős. Biztonság, biztosság: az vagyok, aki, nem kell félnem, nem rejtegetem. Különállni merni, spontánnak lenni. Értékrend, határozott döntés. Nem utánzok másokat, nem ülök fel minden trendbuszra, nem teljesítem pontról pontra a liberális követelményeket, nem engedem, hogy más mondja meg, szabad-e indulatosnak lennem, konfliktusba kerülnöm, eltüést hagynom a szövegben, szlengben írnom. Gondolkodom, magam fogalmazom meg az igazamat, és ez nem külön vállalás, hanem nem is megy másképp. Ha az igazság kiböki a szemem, azt nem hallgatom el, akkor sem, ha más másképp gondolja és megharagszik, mert neki érdeke eltussolni az igazságot.

És persze a középszer mindig összecsődül és bosszút áll, ha valaki meg meri tenni, amit ők nem.

Nem szemétkedem szép szóval döfködve, hanem vagy hallgatok, vagy, ha fontos, megmondom, ami van. És legyenek Kodak 1998 stílusúak a képek, legyen olyan, amilyen lenni tud épp, sajnálom rá az időt. Élet az, hogy a valóság a jobb, a kontent annak csak halovány mása.

A minap szememre vetette az egyik kommentelő, hogy ha én ennyire szigorú vagyok, csak a nagyon kemény edzést díjazom, leszólom a fontolva haladókat, a kezdőket, meg azokat, akik nem tudnak így edzeni, azzal épp az ellenkezőjét érem el.

Hogy micsoda? Minek az ellenkezőjét? Mert, mit is akarok én elérni?

Másokat rávenni a sportra. Beszervezni mintegy. De így nem fognak. Ez kontraproduktív, mondja. Nem jól segítek, szelídebben kéne, a megszégyenítésből csak az lesz, hogy a kövér ember bánatában indul a hűtő felé, mert úgyis mindegy.

De jó, és ebben meg is nyugszik. Mit van mit tenni? Ilyeneket ír a blogger, ő az oka annak, hogy jól bezabálok. Pedig én megpróbáltam!

Ő nem hibás semmiért. Az eredeti problémáért sem. Évekig olvastam, ki-mi tehet arról, hogy  kövérek: a szülés, a szoptatás, a férj, aki nem biztosította, hogy edzhessen, ellenben mindig hoz nasit, és beszól a hízásra, nem vigyáz a gyerekre, továbbá neki fáj a lába, nem terhelheti, minden mozgást kizáró betegsége van, nem találta még ki a hogyant, és idő kell; messze van a konditerem, nincs pénze, hülyén néznek rá, ha tornázik vagy fut, megszégyenítették, utálja a testét, étkezési zavara van – meg persze a férfielvárás, a média kényszerítő-nyomasztó nőeszménye, aminek mi forradalmilag ellenállunk. Bizony, ilyenekre használták a feminizmust! (Ha nincs rá pénze, mindjárt patriarchális üzem a műköröm is.) A prioritás most más,  mondja, miközben torkára lép a romlás – bizonygatta, jó ez így, elfogadta, jaja, az látszik, azért kell ennyit dumálni, ilyen dühösen.

Norbi hírhedt mondatai a témában nagyobb felháborodást váltottak ki, mint Kaleta Gábor ítélete (és az is hozzá nem értő, bűnbakképző mocsár volt), ami, hát, sokat elmond a magyar női lélekről.

Sorolják az okokat annyi energiával, amennyi egy tisztes kardió lehetne. Eddig elvolt a testével, de  most az orra alá toltam a saját edzéseimet, felködlött benne, hogy tudna változtatni, tőlem tudta meg, és belevág. Minősített eset közben is fanyalog: jó, de neki begyulladt, meghúzódott, nem kapható, drága, nincs annyi idő, éhes, ez így nem ér! Végül az én hibám a kudarc is… pedig ő már majdnem, de én túl kemény voltam. Elvettem a kedvét. És hát ott az a kurva hűtő!

Azért van bőr a fizimiskán. Ha az a nő elkezd edzeni, szépen alakul, az nekem lesz jó? Fizetett érte? Vagy van egy falam, arra húzom az általam megigazultak striguláit? Mi közöm ahhoz, hogy nem tud mit kezdeni az életével, nem érti, amit írok, nem csinál semmit? – de azért itt olvasgat, “beszélget” velem, és hibásnak meg indulatlevezetni jó vagyok… Tettek engem már felelőssé válásért, éhezésért (ő nem tud mit enni, én meg a kókuszolajról írok), depresszió súlyosbodásáért…

Míg ők gyártották a kifogásokat, magyarázták összevissza, én elvoltam a tárcsákkal és ösvényekkel. Harcnak sem neveztem, mert végig tudtam, hogy ez privilégium: kezem-lábam-cipőm-tudásom-erdőm-időm-bátorságom megvan, ez kaland!!! Olyanokat heroizálnak a kontentek, beszarsz! A fogmosás is hőstett.

Csak a nettó test a válasz arra, ha nem vagy jól: az, amiért te magad megdolgozol, felfedezed, megalkotod. Ez egy örömteli folyamat. Se smink, se nőcis kontent, se a lelkizés, se a body positivity nem válasz.

Gyakran teszik szóvá, miért így írok, mert el nem tudják képzelni, hogy pusztán elvi okokból akarom kimondani az igazat. Arra való az igazság, hogy kimondjuk. Mit akarsz ezzel elérni? Semmit. Miért így írod? Mert így állt össze bennem, ez a mondandóm, ennyire hazudtok magatoknak, azért.

Mert így van. 

Én nem akarom, hogy mások eddzenek, nem akarok se kivívni, se betiltani semmit más témákban sem, a személyem legszűkebben értett megvédésén kívül. Hanem: figyelem a világot, véleményem van, és azt kívánom közölni. Ha ez hat, épít, felismeréseket hoz az életedben, az lenyűgöző, ha a reakció düh, felháborodás, szemétkedő belémmászás, az is eredmény, értem, hogy miért fáj, köszönöm, hogy ennyire engedsz hatni, de igazi befolyásom nincs rá, ki hogy interpretál (hogyan áll bosszút). A változást, a gondolkodni merést, a szabadságot az életedben neked kell akarni. Én a saját edzéseimről, azok tanulságairól, egy sor érdekes jelenségről beszélek, illetve rámutatok a felelősség alóli kibújásra, a maszatolásra a netes beszédmódokban. Hogy ilyen érzékenyek a témára, az jelzi, hogy problémájuk van vele. De bármire ugranak, arra is, hogy nincs bagoly és pacsirta típus, mert a bagolyműködés, az a fényhez igazodó működésed szétverése, vagy hogy az édes-tejes lötty (“kávé”) cukorbeviteli ürügy.

Az örök maszatolás, megúszás, az olcsó, látszatkeltő parádézás káros. Akkora manipulátorok vannak hősnek előadva, hogy ihaj. De én nem megyek utánad, ja tudom, felugrott a blog. Hát ha idekattintasz, akkor te ezt olvasni akarod. De akkor ne basztass, hanem a szent személyedet, érzékenységedet félretéve figyelj oda a TÉMÁRA, fogd fel az érvet, és keresd meg alkalmazhatóságát az életedben. Vagy menj békével, mert nem ez a te utad, irritál. De ne állj már neki rámkenni a kudarcaidat.

A megszégyenítés nem működik, mondják. Bátorítani kell, szelídebben mondani. Nekem nem dolgom gyengén, bocsánatkérve írni az erős revelációt. Akinek érdemi, igaz mondatok fájnak, annak pszichológus kell, helyette a neten rója ki mindenkire, hogyan kíméljék őt. Nem kéne önérdekűen lelkizni (akik tiltakoznak, hogy bántom őket, közben kíméletlenül mocskolódnak ám!). Ma már minden -fób, mint arra jeles értelmiségiek is rámutatnak:

http://vilag.transindex.ro/?hir=36284

Hogy mi minden megszégyenítés, abban igen kreatívak. Az a helyzet, hogy nem bánt titeket senki, csak szeretnétek, mert annak morális jutalma van, és akkor megint nem tehetsz róla, nem kell csinálni semmit. Igenis működik a “megszégyenítés”: ha a közeg nem tolerál egy magatartást, akkor az cikivé válik, “nem éri meg”, visszaszorul. Ez nem kellemes az érintettnek, miért is lenne? De attól még így van. Én történetesen a kenegetést, mellébeszélést, mű-áldozatiságot, a tehetségtelenül egózó, harsány drámázást tartom rémesen cikinek.

Hát induljon a hűtőhöz, találjon benne tiramisut, franciakrémest, hét doboz sóskaramellás Haagen Dazst! Nekem is van hűtőm. Senki nem hibás, ha én azt kizabálom. Mondjuk nem ugyanaz van benne. Nekem is van rossz napom. Találkozom olyannal, aki bizonygatja, hogy csak az ő módszere okés, de nem billent ki, mert nekem már megvan a saját igazságom. Én döntöm el, hogyan kezelem a vérkomoly figurát, aki szerint pont az nem jó, ami nekem bevált. Egy Erin Simmons meg, önazonosan, csodatesttel, értelmes mondandóval nekem nem stressz, hanem a “te is? de jó!” érzését kelti.

Mennyire infantilis már ez, lustán áttolni a felelősséget arra, akitől erőt is nyerhetnél, és őt okolni, hogy nem mondta jól… nyomaszt… Én, én, én… mást nem látnak. Csak nekik van problémájuk, minden értük van, de főleg ellenük. Udvaroljak, és akkor esetleg “adnak egy esélyt” a módszernek. Ők a vásárlók, válogatnak nagy finnyásan – noha nem fizetnek semmit.

Ma már nem akarok segíteni, mert ez annyira borzasztó volt. Ki akarom mondani, amit észreveszek, éretteknek, értőknek. Magamról írni, és a szövegben és képen megnézni a világomat. Üzletet nem akartam (más és jó a szakmám), ingyen meg ez olyan, hogy nem jön el, és nem is szól, vagy kóstolgat, kielemez, edzés helyett-közben panaszkodik, elbassza az enyémet is, rám keni a kudarcot, kibeszél aljasul.

Nem akarnak semmit, a dacot élvezik.

Mondják, hogy xy fitneszakárki bezzeg cukorfalat. Pozitív! Ja. Mert ha megveszed a termékét, keres rajtad. És nem mondja ki, amit gondol.

Van még ez a frusztrált fenyegetőzés, hogy hiába edzek, nem véd az meg semmitől, ne legyen akkora arcom. Nem tudhatjuk az okokat, neki a vékony barátnője cukorbeteg. Szeretnék, de nagyon, ha a betegség vakvéletlen lenne. Érjen el a baj mindenkit, mint az öregedés, másrészt meg, haha! pont azokat érje el, akik annyira hitték, hogy kivédik. Miért ilyen rosszindulatú? Mert ő maga évtizedekig halogatott és hárított, és szeretné, ha nem létezne következmény.

Pedig jól tudjuk a faktorokat a civilizációs (azaz: nem fertőző, nem veleszületett vagy korai, nem traumából eredő, lassan kifejlődő, tömeges) bajoknál. A genetikai hajlam is ezektől manifesztálódik. Kiskorától naphosszat ül, autózik, érzelemelfojt, a természettől eltávolodott, gyógyszert szed, adalékanyagos silányságot eszik, túleszik, szénhidráton él, nem mozog, vagy nem eleget/nem célszerűen, szerekkel visszaél. Ezek az okok. Aki ezeken időben változtat, és nem évtizedekig bombázza a testét, annak töredék az esélye e bajokra, és jobb lesz öregen az életminősége. Az anekdotikus érv, az anomália (vékony cukorbeteg) nem mutat semmi fontosat. Az meg nagyon csúnya játék, hogy húsz év ülőmunka, zaba, tévézés, nemmozgás után te három hónap alatt akarsz tökéletes működést, aztán meg vádaskodsz, hogy nem sikerült.

Ha (amennyiben) én ülök, zabálok satöbbi, engem is elér a baj. Nem tagadom le, nem tolom másra. Én döntök. Te is döntesz. Egyszer talán beteg leszek, ettem én is annyi győri kekszet sajnos. De addig is jól voltam, délcegen jártam, tavakba szaladtam, és a prognózisom is biztatóbb. Nem fogom neked bizonygatni, mitől jó az utam, látszik az anélkül is. Viszont nagyon ne örülj, ha én (is) megbetegszem, te attól nem leszel jobban. Nem úgy van az, hogy ha én igen, akkor te nem. Úgyhogy hajrá, cselekedj magadért, és minél kevesebbet dumálj, erősködj másnak.