Quantcast
Channel: életmód – csak az olvassa. én szóltam
Viewing all 344 articles
Browse latest View live

rövidek 4.

$
0
0

A GYÜMÖLCS EGÉSZSÉGES?

Egész életünkben azt hallottuk, hogy sok gyümölcsöt kell enni, mert az egészséges, maga a természet. Mert a vitamin, meg a rost.

Ez, sajnos, nem így van. Csak szeretjük az édes gyümölcsöket, és ezért igazoljuk ezt a szokásunkat.

A gyümölcs eredetileg is a természet desszertje: ritkás, szezonális, kis mennyiségű, a mézhez hasonlóan. Nem fő táplálék, és sosem volt az. Ha már növény, akkor gyökerek, gumók, gombák lehettek azok. Nem különösebben édesek. A mai gyümölcsök viszont édesek.

Ma nemesített, jóval édesebb, tetszetős gyümölcsöt kapunk dömpingáron.

A gyümölcsben csak a zsíros és szénhidrátos ételekhez képest van kevés kalória, és csaka dobostortához képest lelkierő ananászt uzsonnázni.

Egyébként nem cél, hogy az asztalunkra kerülő élemiszerfajtában fajlagosan kevés kalória legyen. Mindig mindent meg akarunk úszni: kevés pénzért sok élelmiszert, jó nagy adagokat és minimális kalóriát. Ehelyett másképp kéne tekintenünk az ételekre: a “sűrűeket”, tápanyagdúsakat kellene választanunk, és azokból keveset ennünk. Kevesebb étkezés vagy kisebb adagok is elegek volnának, a nassolás, filmnézés közben a rágcsa, az “úgy ennék valamit” meg világosan pótcselekvés, ezt ugye nem kell magyarázni.

A has nem csak a puffadástól és a zsírtól, hanem a gyomor és a belek térfogatától is olyan nagy, ha nagy.

Ezek a maiak nem azok a gyümölcsök: a mai gyümölcsök sokkal nagyobbak, a cukortartalmuk magasabb, a vitamintartalmuk alacsonyabb, ezek élvezeti termékek.

De már az ősgyümölcs is desszert volt.

Az édes ízre és a fruktózra rá vagyunk szoktatva. A fruktóz pedig az egyik legszemetebb szénhidrát: nem kerül a sejtekhez közvetlen energiaforrásként, a glükózzal ellentétben, nem is lesz belőle glükóz. A máj tárolja, és ha az megtelik, akkor zsír lesz belőle.

Természetesen aki két almát tízóraizik, és végre nem egy nagy túrós táskát 3 az 1-ben löttyel, az jobban jár kalóriaszempontból, de akkor sem szerencsés a kizárólag szénhidrátból álló étkezés. A nap korai szakaszában sem.

Nekem úgy alakult, a jó érzéseimet követve, hogy reggel sosem eszem gyümölcsöt. Reggel vagy semmit nem eszem (erről is írok majd: a reggeli kötelező jellege mítosz, illetve a farkaséhség elkerülése meg a vércukorszint egyenletesen tartása sem egészen úgy van), vagy zsírt (ezt mint makrót értem, nem disznózsírt), vagy fehérjét és zsírt. Ha eszem gyümölcsöt, akkor este eszem, például málnát vagy zöldalmát, de sosem magában. Szénhidrátot sosem eszem magában, mert nem jó, ha a gyorsan felszívódó szénhidrát megdobja a vércukrot.

IMG_4763

Egyél-e gyümölcsöt?

Attól függ, mi a célod.

Ha fogyni akarsz, ehetsz gyümölcsöt mérsékelt mennyiségben, de akkor a zsírt kell megfognod.

A zsír és a fehérje nem tart függőségben, a csak cukor igen, és a zsír cukorral (csoki! jégkrém! kérmes kekszek!) igen.

Azok, akik szénhidráton éltek korábban, mindig hirtelen lefogynak és jó közérzetre tesznek szert, ha visszavesznek a szénhidrátból, és megnövelik a fehérje és a zsír arányát. És akkor nem nagyon fér bele a gyümölcs. Ha már jól vannak a sejtek, néhány hónappal később, némi gyümölcs belefér, és akkor is, ha megterhelőeket, intenzíveket edzel. De normál életvitel mellett a (sok) fruktóz ront az állapotodon.

Különös fajta öngyilkosság zacskóban vásárolni a fruktózt, és azzal édesíteni.

Sokan racionalizálják a desszertvágyukat, és félre is vannak vezetve. Ha tényleg a vitamin és a rost miatt aggódsz, egyél savanyú káposztát, citrusféléket, avokádót és zöldségeket. Ha az édes íz hiányzik, akkor viszont cukorfüggő vagy.

A következő rész a testösszetételről és a változásod lehetséges céljáról szól, ami nem a bomba alak és az őrületes kockahas, sem a szomszédasszony irigysége, mert az nekünk kevés lesz. 🙂

Miről olvasnátok szívesen?

fullsizerender-13


Tagged: életmód, étel, diéta, egészség, miért?, sorozat, tévhit

nézz az öregekre, mert sokat tanulhatsz tőlük

$
0
0

Nézz rájuk, és gondolkodj előre, a saját eljövendő harminc-ötven évedre.

A minap, egész pontosan, karácsony előtt bementem a Délinél a kis papírboltba olyasmik megvásárlása céljából, amire így az ünnep előtt az énanyafajtának szüksége van. Na, volt egy kis zsúfoltság eleve, és akkor bejön az obligát kerekes szatyorral egy alacsony úr, öntudatos szemüvegben, és azt mondja a vásárlótérben lelkiismereteskedő eladónak, hogy ő színes rostirónokat (!) akar, több színben, de nem készletben, hanem darabra, és olcsóbb legyen ám, ne legyen drágább ötven forintnál. Mert ő majd azzal jelölgeti az ertévé részletesben, mert ő azt szereti, a kedvére való műsorokat. Találtak is neki negyvennyolc (!) forintos darabáron ICO típust a preferált színekben, bőséggel. Igen, egy piros, egy kék és egy zöld, jó lesz. A pirosból legyen kettő. Esküszöm, azért akart még egyet, mert négyszer negyvennyolc, az százkilencvenhat, fizetendő készpénzben összvissz százkilencvenöt forint, míg ellenben háromszor negyvennyolc, az száznegyvennégy, amelyet, hohó! fölfele kerekítenének, és akkor ő most jól járt.

Nekem az is hökkenet, hogy tévé, de aztán még: műsorújság és abban jelölgetés, színkódok használatával, és ezért egy öntudatos túra a papírboltba. Kész voltam.

És akkor nagyon elgondolkodtam.

Talán menthető még.

Talán lehetek ilyen is, mint Charley bácsi:

az utolsó előtti reménységünk

Nézz az öregekre, és okulj. Nézz rájuk, de a legrosszabb példákra ám.

Mert ezzel magadra nézel.

Azt hiszed, kivétel vagy?

Amikor sisteregsz a fogad között, hogy már megint ugyanazt mondja, és nem érti, és kicsinyes. Amikor csikland a paródiaérzéked. Amikor ismét beleszólnak az életedbe nagy mindentudóan, és legyintenek, hogy ami neked fontos, az hülyeség. Amikor mindent, amit rólad megtudtak, ellened használnak. Amikor eszed megáll, hogy kiket tartanak híres embernek, jelentős személyiségnek, aki milyen jól megmondta a tévében. Amikor szerintük régen még voltak jó műsorok, és az emberek tudtak ünnepelni.

https://www.facebook.com/112255492217710/videos/vb.112255492217710/804793712963881/?type=2&theater

Amikor gyűlölködve, ideologizálva szidnak valakit, és amikor erőpártiak. Amikor sasolnak a facebookon, és tanácsokat adnak kommentben. Amikor lomokat halmoznak és magyarázzák, hogy az mire lesz jó, és befőttesgumival rögzítik a lakógyűlések jegyzőkönyveinek kötegét, ezerkilencszáznyolcvannégyig visszamenőleg. Amikor magukat önhatalmúlag példaképnek tartják, és ebből a pozícióból intéznek szózatot hozzád. Amikor érzelmileg zsarolnak, olyasmit hánytorgatnak fel, ami neked járt, mert megszülettél (fölneveltek), vagy amit nem kértél, mégis adták. Amikor rád erőltetik az értékrendjüket, és amikor annyira kínos, hogy azt ők sem élik, csak ön-idealizálásból hiszik azt, hogy mert ők helyesen éltek és rájuk érdemes hallgatni.

Nézz rájuk, és tudd: ha nem figyelsz nagyon-nagyon, és ha nem kerülsz tőlük távol lelkileg, de lehetőleg fizikailag is, akkor meg fogod ismételni a sorsukat.

Talán okostelefonos öreg leszel, talán több országban jártál, mint ők, de a stratégiáikat ismételni fogod. Lassan megjelennek az arcodon a jelen vonásaik, a szájzugod, a szemed környéke, a hajvonalad már most őket idézi. Úgy fogsz eltorzulni, mint ők. Olyan stratégiáid lesznek, mint nekik, úgy leszel keserű is, naiv is, önsorsrontó is.

Az idő halad, ez az, amit nem cáfolt még senki. Masírozol a saját öregséged felé. A lelkeddel, a szerepeiddel, a rossz szokásaiddal és a testeddel. És egy nap azt mondják rád is: ő már nem fog változni. Rá kell hagyni, úgysem érti.

Szemét vagyok? Majd ha én is öreg leszek, én is ezt kapom? Lehet. De én nem leszek nekik kiszolgáltatva. Azokra, akik majd ezt mondják. Sem érzelmileg, sem anyagilag. És főleg: ilyen öreg nem leszek.

Nekik is jobbat tenne ám, ha ehhez a mértékű játszmázáshoz nem asszisztálna béketűrően a környezetük.

Milyen öreg leszel? És mit teszel azért, hogy ne ilyen legyél?

Ne idézzen kedvező példákat most senki, ne vegye védelmébe az öregeket, mert nem arról van szó, hogy dolgozott egy életen át, most meg már haszontalan és nem kell, eltiporják a fiatalok.

Tudjátok, az én anyám se rossz fej, sőt. Sok tekintetben példa (csak ne akarjon kontrollálni, meg meleg holmit tukmálni). És van a világító, mindjárt százkét éves anyósom. (Azt mondja: felülvizsgálat, tanács és kötött kabát.)

De összességében ahogy a magyar nyugdíjas él, gondolkodik, az siralmas.

Nézd meg, mitől szenvednek, miért olyan szánalmasak, és annak mi az oka. Miért nem tudnak méltóságteljesen, bölcsen, alkotóan létezni.

Most mindenki a pénzzel jön. Hogy ennyiből, szegények, de bezzeg a svájci nyugdíjas. De az az igazság, hogy a mi szüleink közül sokan kapnak igen szép summát, a tisztes megélhetésre eleget, és nem fizetnek hitelt, nincs kisgyerek, kinőtt cipő, különóra. Van viszont sok gyógyszer.

Meg is dolgoztak érte, nem azért. Csak azért mondom, mert a rossz stratégiák nem vezethetők vissza kizárólag a pénzre.

Arra már jóval inkább, hogy véget értek a munkás évek, felnevelték a gyerekeket, és saját jogon meg nem léteznek. Nem is léteztek soha. Elvesztették a kötelességet, a napi rutint, amely strukturálta az időt. Elveszítették a szakmájuk sodrását. Amit tudnak, elavult. Megfáradtak, nem fogékonyak, nem fejlődnek, tele vannak negatív attitűddel, nyűgösek. Sokan pótcselekvésbe, alkoholba, életvitelszerű pletykába, betegeskedésbe menekülnek. Mások életét keserítik.

Van még az unoka mint fő projekt: manipulatív, elkényeztető és játszmázó módon. Miért nincs, mikor lesz, miért csak egy. miért így neveled. Kontroll, okosság. Remek program a fiatalok basztatása az unoka ürügyén. “Téged nem szeretlek, de a gyereket igen”, elhangzott ismerős családban.

Unalom és magány. Alkohol, édesség (konyakmeggy!!!), gyógyszerek – ki tudja, mit módosítanak az agyban? Külön-külön és összesen? A betegség és a szerek együtt?

Van még a közszolgálati tévé, szól is. Hallgatom néha a szomszédét, hajnaltól. Dankó rádió. Önök kérték.

Van a társadalmi élet a körzetinél.

Van az ítélkező hajlam, moralizálás, fejcsóválás, a bezzegrégen. Kivel mi történt már megint. Hiszékenység és kicsinyesség.

Olcsósággal rángatják őket, penny és lidl, vödrös nápolyi a kisunokának. De a négyszázezres gőzporszívóra befizetnek.

Minden rendszer őket használja biztos szavazónak, és egy lakossági fórumos babgulyásért vagy háromezer forintnyi ajándékutalványért bárkit megválasztanak. Nincs olyan hithű emeszpés meg pofoszos, mint a magyar nyugdíjas. Mert az identitása, a “világnézete” nem folyamatos figyelem, hanem megkövültség. Apám Csurkát idézi ma is.

Nyomor és sántika, demencia, életmód-eredetű betegségek. Beszűkülés: helyszínek, programok és érzékszervek is, minden csökken.

Kiélesedik és rájuk borul az összes rossz stratégia. Hálátlanok a gyerekeik, a menyük. És ők persze átlátják mások életét, az egyigazság illúziójával, feljogosítottsággal.

A hangoztatott bölcsességek, amelyekre senki nem kíváncsi, és nem is kompatibilisek a mával vagy az adott helyzettel. Mégis mindig felteszik ugyanazt a lemezt.

Rugalmatlan, empátiátlan, kegyes valóságot kell nekik kommunikálni. G. nagyanyja Putyinba szerelmes, sőt, egy kicsit Sztálinba is. Ne poénkodj a jelenlétében!

Nézz az öregekre, és döntsd el, milyen életet akarsz. Még mielőtt oly nagyon megértő és megbocsátó lennél, megértenéd, hogy ők csak jót akartak.

És hogy nem vagy-e már most is olyan.


Tagged: attitűd, életmód, értékrend, öregek, család, emberi kapcsolatok, képmutatás, miért?, pénz, sors, szüleink, társadalom

de akkor hogyan öregedjünk meg?

$
0
0
A “nagyokos” blogger most összeszedi, hogy ő hogyan tervezi az öregségét, hogyan készül fel rá, habár ezek teljesen világosan kirajzolódnak a megannyi NEMből, amit az előző posztban ma öregjeire kimondott, a köteles tisztelet és hierachia leszarásával, valamint egészen magától értetődőnek kezelve, hogy vannak kivételek. Öngyilkosok is lehetnénk, ha mindegyik olyan volna.
Itt szeretném megjegyezni, hogy nagy elismerések jöttek erre a posztra, hízik a bloggeri máj, de ilyen szöveget írni nem nehéz. Szegény, amúgy is padlón fekvő nyugdíjasok felett állni diadalmas izomszázalékkal, én, aki még nem, aki “szerencsére” nem, és aki nem tudja még, milyen a halál kapuja…
És most megint úgy érzem, hogy nekem mázlim volt, pedig nem, nem mázlim volt.

Nagyon erős bennem, hogy nem akarom így végezni, és vállalom a felelősségemet, megteszem a tehetőt. Tegnap is megtettem, úgy, hogy közben nekem az a főállásom, hogy vannak az aprók, meg a nagy.
Ha mégis megnyomorodom, annyit megígérhetek, hogy nem fogok hőbörögni, másokat hibáztatni. Kussolni fogok – ha még lesz hozzá tiszta elmém, hogy ezt szem előtt tartsam. Így korrekt.
Nem, nem biztos, hogy így lesz. De vannak szempontjaim, és sokat okultam abból, amitől általuk szenvedtem.
Általában diagnózisokat írok, néha azt sem, tehát olyankor nincs válaszom még arra sem, hogy mi van, nemhogy arra, mi legyen. Csak kérdezek, mert viszket, hogy valami nem stimmel. Terápiát, bárkinek alkalmazható megoldást, sikerreceptet és örökélet-port viszont nem tudok. Naivitás ezt várni.
Egy kicsit erős lenne, nem? Az olyan problémákra, amelyeket itt egynémelyek névtelenül, kreatívan előadva, saját felelősségüket maszatolva előadnak, én mondjak megoldást. Hogy neki miért nincs csaja, miért nem tud lefogyni, vagy hogyan neveljen vagány gyereket. Hosszú hónapokon át kell járni drága órabérért szakképzett és szakvizsgás személyhez, esetenként teamhez, ha már ekkora bajban vagy, és a melót akkor sem spórolhatod meg.
De gondolkodhatsz, figyelhetsz, alkothatsz magadnak válaszokat. Ne bízd mindig másra, ételfutárra, müllerpéterre, papra, médiára, hogy jó legyen neked!
Nos, ahonnan indulok: negyven vagyok, éltem házasságban, nem maradtam méltatlanban, megvannak a gyerekek, nem vagyok beteg, sok a szeretet, erős, remek baráti köröm van, és fővárosi esélydússág. Nem most tervezek családot, pasit, szakmát, van jövőképem. Nincs függőségem, nincs hitelem, nincs vérszívó a környezetemben. Tragédiáimat nem magam okoztam.
Szeretnék derűs, nyitott, viccre, átvitt értelemre fogékony maradni, örök gondolkodásban. Világosan megkülönböztetni tudni, mi igen, mi nem, de erről nem sokat beszélni. Ritkán felháborodni, helyzetekbe nem ragadni, nem dühöngeni.
Szeretném megkímélni magam, és minőségi, mozgékony, szenvedésmentes életet élni, lassú, pici kopásokkal, elegáns roskadásokkal, ezüst őszséggel. Ennek bejárata a test: ez a sokat emlegetett aktív, sportmámoros és tudatosan kajálós életmód folytatását jelenti, az izomtömeg és állóképesség megőrzését, a hajlékonyság és ügyesség fejlesztését, rendszeres laborokkal, elég és jó alvással, böjtökkel, hidegtűréssel, sokat levegőnléttel. Szeretném, ha ebben is lennének még új dolgok, új hatások – nem végleges, amit gondolok, simán lehet másik sportág, meditáció, nem tudom (de nekem ne okoskodjon senki itt a kommentekben, attól állati ideges leszek).
A látásomra külön figyelnem kell, mert sokat vagyok gép előtt, és a szembetegség az egyetlen komoly családi hajlam. És én nagyon sokat szeretnék még olvasni, a klasszikusokat újra is, színházat és festményeket nézni, meg tájakat, apró madarakat a távolban. Zenét hallgatni, élő zenét nézni-hallani.
Kognitív funkcióimat szeretném megőrizni: fejből tudni tajszámokat, telefonszámokat, fejben számolni, összefüggéseket átlátni, az ilyen zavaros informatikai dolgoktól sem rettegni (“kisunokám, gyere, most meg mindent naggyal ír, pedig már másfél sort bepötyögtem!”). Sokat szeretnék kézzel írni, levelet és naplót, megőrizni a gördülékeny kézírásos rutint, mert ez jót tesz az elmének, kognitív funkcióknak is, és nagy lélekzuhany. Esetleg rajzolni is újra.
Nem akarok, és annyira nem akarok, hogy nem is fogok rátelepedni a gyerekeimre. Nem akarom élni az életüket, kontrollálni őket. Nem szervezni helyettük esküvőt, építkezést. Nem akarom ajnározva mesélni a följavított előmenetelüket. Nem noszogatni őket se munkakeresésre, se házasodásra, se gyerekcsinálásra – az ő életük. Ne kelljen coming out se, olyan nyíltak legyünk, minden természetes legyen, tabutlan. Nagyon nyitott lennék amúgy egy coming outra, de nem lesz, szerintem, nem olyanok, ezek rendes gyerekek. (Hehe.) Feltétel nélküli a szeretet, de tapintatos. Lehessenek titkaik. Sokat poénkodjunk, lazaság legyen, minden azt sugározza, hogy rendben van az élet, és jó legyen az útravaló. Most tömöm a zsákot. Nem veszélyes hely a világ. Igenis, az eszesség, a szellem, az attitűd számít, a minőségérzék igen, a külsőségek és merev késvilla-hagyományok nem. Nem fogok aggódni, hajnalban forgolódni, nem tartom majd fontosabbnak a sorsukat mindennél, mert ez pótcselekvés innen, rém idegesítő onnan. Rájuk bízom.
A nekik adandó útravalóról a blog egyik első posztjában, 2012 júniusában már megírtam a lényeget:
Bátorítani az önállóságot, saját útjaikat, segíteni, ha kérik és igénylik, úgy, ahogy nekik jó. Én felkötöm az unokámat is a hátamra, meg elviszem biciklizni, ha ez nekik is okés, de ha ők babakocsis gyereket szeretnének, amit alig hiszek, kedves vejem!!!, akkor meg úgy. Ne legyen elvi vita.
Biciklizni, jönni-menni, igen. Az is lehet, hogy hatvanöt évesen megtanulok vezetni, és lesz egy elektromos Minim, ami akkor már fillérekbe kerül.
A tárgyak mennyiségét volna jó csökkenteni, nincs szomorúbb, mint a felhalmozott, soha nem használt múltrelikviák, de ez moindjuk nem erősségem, és sajnos, hasonlítok halmozó szüleimre. Jó lenne egy letisztultabb otthon.
Saját életet élni, és ezt megőrizni, akkor nem lesz se unalom, se pótcselekvés a gyerekem, unokám, sem semmilyen ideológia, és nem fogok a múltban élni. Jelen hobbijaim, emberi kapcsolataim alkalmasak erre, csak folytatni és kiteljesíteni kell őket. A világot pont nem akarom beutazni, inkább vonattal mennék a hazámba és Közép-Európába. Szigetközt akarok, Zalában aratást, Őrséget, Villányt, alcsó-csehországi kastélyokat, tiroli falvakat.
Nyelvet viszont jó lenne tanulni.
Gondolkodó ember szeretnék maradni, mindig árnyalódni, fejlődni, be nem merevedni se világnézetbe, se szakmába. Elolvasni társtudományok alapjait. Ledoktorálni?
Aktívan szeretni és megbecsülni azt, aki van és maradt, íves, híg fossal szarni le azt, aki nem számít. Emberektől általában nem várni túl sokat: ne középkorban fájjon, hogy annyi év után, pont ő!… El tudni engedni, aki már nem, és vegyülni olyanokkal, akik máshonnan valók, mert az jót tesz a lelkemnek és a gondolkodásomnak, sőt, mulattat. A jelent megőrizni. B-val kitűnően lehet húsz év múlva is ebédelni, emlékidézni, utazni. D-vel színházazni, nagyokat beszélgetni, végre kocsmázni, K-val úszni és könyveket berélni, valamint cserélni, G-vel mozizni, gyúrni. Ő akkor is fiatal lesz még, és akkor is cinikusakat fog mondani. Reméljük, nem lesz valami rém felesége, aki mellé kispolgárrá hízik be, és már fel se veszi, ha hívom.
Könnyen ismerkedni, bevonódni, kezdeni újba. Valamivel többet karitatívkodni és jótékonykodni. Szemetet szedni, fát ültetni. Kutyus-cicus nem, sőt, ez a fajta szociális  buzgalom fel is dühít mindig.
Öngondoskodni: befektetni, félretenni. Magánnyugdíj és önkéntes, gyerekeknek is babakötvény, ahogy eddig.
Érzelmileg nem kiszolgáltatva lenni, jól bírni az egyedüllétet is.
Harsány, önigazoló emberek társaságát erőst kerülni. Tévét nem nézni, ha mégis, valami dán csatorna legyen. És aranylakodalmakra se nagyon járni.
Mi hiányzik?
Hát ti, hogyan lesztek öregek?

Tagged: életmód, értékrend, barátság, család, elv, emberi kapcsolatok, gyereknevelés, jövő, miért?

heti híreink

$
0
0
Na, mi van, mi van már megint, úgy le vagyok maradva. Annyira jól ment a beszélgetés az öregségről, hogy napok óta nem tettem ki új írást. De az már egy hete jelent meg, azóta vibrál. Szerintem ezek fontos témák, és kifejezetten nem azt érzem a dolgomnak, hogy jó érzéseket keltsek, hogy ne legyek bántó. (Arra békebeli magyar vígjátékok alkalmasak.) nem, ez nem jeleti azt, hogy a bántás a célom.

A poszt nem a jelen öregjeinek, sőt, nem is elsősorban róluk szól, hanem rólunk, fiatalabbakról, arról, hogy mitől szenvedtünk általuk, és hogy ebből okulva milyen öregek akarunk majd lenni.
Olvastam is sokat a héten, a legutolsó zugát is a Kína-tanulmány vitájának, majd írok erről is, mert beszarás, ahogy a 23 éves Denise Minger leiskolázta a szaktekintélyt a higgadtságával, az alaposságával és a sima kritikus gondolkodásával. Semmiképpen nem akarok ebből ideológiai vitát, mert az én állatevésem nem elvszerű, nem meggyőzősés van mögötte, hanem ez a jó a testemnek. De a vita meg a mindenféle igazságon túli szempontok belekeveredése állati érdekes, és ebben a vitában nem a vegán Campbell szerepelt jól.
És volt néhány program a héten.
A legkiemelkedőbb, azért is, mert egy éve nem voltam színházban: kedden Brechtet néztünk B-vel a Bábszínházban, A kaukázusi krétakört.
A báb nem korosztály, hanem műfaj, állítja a megújult intézmény, és én sem fogalmazhatnék pontosabban.
Bercht egy zseni. Érdekes, hogy Amikor Még Minden Premiert Láttam, valahogy nyomasztónak éreztem. Hajdan felháborítóan provokatív, modern szerző, amikor még a modern pejoratív volt, ma valami békebeli avíttsága van a morális kiállásának.
De nagyot üt ez a morál, és ezt kifejezetten ajánlom középiskolásoknak, válaszokat kereső, problémaérzékeny felnőtteknek. Külön ajánlom örökbefogadóknak is, mert ez az előadásnak két fontos témája van: milyen tisztának maradni az embertelenségben és a kiszolgáltatottságban, és hogy milyen valakit megszeretni az által, amit beletettünk, időt, áldozatot, aggódást.
Vendégként hívták Mészáros Mátét a bíró szerepére, és nagyot szól ez a bíróság. Zsánerszerep, de groteszkségében is tragikus, bravó!
Az előadásban remekel Szolár Tibor az énekes szerepében, ő oldja meg az epikus színház narrációját.
A szóhoz-sem-jutok döbbenet pedig Spiegl Anna, az ő orgánuma, jelenléte ebben a nagyon megterhelő szerepben. Az Alföldi rendezte A képzelt betegben is remekel, azt mondja B.
Vidovszky György rendezte.
(biztos, hogy ez a link, de nekem nem hozza be tegnap se, ma se…)
Na, mi van még, edzés, hát mi más, ma már a hatodik, de még nem biztos, hogy lesz kedvem, de a hetedik napon megpihenek. Nagyon pezsgető újra sokat edzeni, motivál az új közeg, igazi közérzetjavíó ebben a fos télben, és sokkal jobb érzés így, mert magától értetődő az evésben mértékletesnek lenni. Egyszer Eddel, a lábtolós-gugolós-diskurálós edzésre ráteszek külön egy hasazást és szaunát. A többi a John Reedben, volt, hogy barátnővel, kezdőbbel vagy hardkórral, máskor egyedül. Nekem amúgy nincs lábnapom. Háromféle edzésem van: súlyzós napom, ilyenor dühödten teszem szuperszett-párba a teljesen más izmokat, hátat combhajlítóval, például, van a nyújtós-akrobatikus, meg kardió. Csütörtökön nagyon kis finom volt: 26 perc lépcsőzőgép, utána 24 perc evezés, aztán 22 perc futás. 3,6 km). Igen jól alszom ilyenek után. Gyertek edzeni, ha napközben okés, és Angyalföld nem irreális, akkor beviszlek.
Jövő vasárnap. február 5-én délután lesz a Ne félj az edzőteremtől! képzés, Ed és én tartjuk, miniedzéssel. Minden kérdésre válaszol a hozzáértő. Egy hely van még. Írj, ha jönnél!

Tagged: aktuális, életmód, élmény, edzés, esemény, kritika, kultúra, sport, színház

top 10 olymindegy

$
0
0

Shimano váltókból például létezik tízféle szint, különböző minőségben és ennek megfelelő áron. Ez a bejegyzés azon jelenségek, dolgok, élelmek, emberi magatartások, műfajok gyűjteménye, amelyekből nem létezik a felső három szint, tehát képtelenség valami jót kihozni belőlük: az egész koncepció úgy szar, ahogy van. Most majd megint mindenki nekilát, köztük frissolvasó frissnyugdíjasok, hogy megmagyarázzák, miért vagyok én az emberiség szemete, micsoda morális veszedelem a blogom, és miért van rendben a sujtásos bajusz, általában a szövegek olvasásához gyengék bosszúja kezdődik majd, én pedig pompásan fogok szórakozni, valamint modortibinek érezhetem magam néhány percre.

Szelfi. Sajnos, sehogy, sehol: nincs olyan produktum, beleértve az ironikusakat is, amely igazolná a létét. Profilképnek facebookra: forró olajban főzés, alacsony hőfokon.

Világnézet pólón. Ügyek se, anarchizmus se, popikonok se, de nagy bajusz? Nálam a határ a futóverseny-emlékpóló, az is csak mementónak jó, vagy fogyóeszköz, mert ugye a sportruházat könnyen büdösödik.

Wass Albert, bármilyen módon költőként, jeles betűvetűként említése, mottó, szavalat, hivatkozási alap. Olvassatok tíz évig minőséget, majd megértitek.

Sátrazás, cipővel bemászás, benti szagok, étel tárolása, szex a sátorban. A legalja. Nagyon sajnálom. Elmúlt.

Turul, mint olyan. Aki nem érti, miért gáz ez mint jelkép, az fejezze be a dekontextualizálást és a műveltség nélküli múltba révedést, mert az veszélyes. Olvasson utána, mit csinált a Turul Szövetség, különösen a negyvenes években.

Legénybúcsú, általában bármilyen mások által szervezett meglepetésbuli. Mindig nyögvenyelős, mindig idő- és pénzbaszás.

Puncstorta. Talán valahol valaki egyszer megpróbálta igazi rumból, valódi fűszerekkel, nyilván haloványabb színe lett, de ez nem menti a menthetetlent. A cukrászati adalékanyagok Eldorádója. Szégyellt bűnöm, mert szeretem, főleg ha nagyon-nagyon rózsaszín. Miközben egy fos.

Szalagavatói beszéd. Azt hiszem, ide nem kell írnom semmit. Sokat írtam másoknak, nekem magamnak tanárként soha nem kellett efféle előadásáig süllyednem, hála a jó istennek. Általában a szalagavató és parodisztikus szülőlerablás (az megvan, amikor nincs elég lány, és ezért tizenegy darab tizenegyedikes szépreményű táncpartner teljes stafírungját is a végzősök szülei állják?).

Tetovált szemöldök, smink, és általában: tetoválás. Ne már, hogy ennyire maradandó károsodást okoztok magatoknak, ekkora öntudattal, és ennyire drágán oldjátok meg a kétes kimenetelű, mérgező anyagokból dolgozó, mesterkélt kinéztetet. Tudom, mit kapok ezért. Vállalom, és dalolva ugrok a barikádra, a sortűzbe.

Palotás. Tegnap fenyegettem be vele a fiamat, aki még csak kilencedikes: ez lesz a szalagavatón. Kínosan műanyag álhagyományteremtés, édeskés pátosz, a magyar 19. századi polgárság harmadosztályú bosszúja a bécsi keringőért (amely nemkülönben fejfogósan giccses műfaj, de abból legalább tejszínhabízű). Ráadásul a mi nagy nemzeti jelképünket is egy angol mérnök tervezte, sírok. Hallgassatok tíz évig igazi zenét.

Reklámtoll. Soha, sehol, senkinek. Persze van az a férfi, és akkor én, aki amúgy csak töltőtollal, legalább számlát írok vele. De szigszalagot ragasztok a Pest Megyei Rendőrkapitányság feliratára.

*

A top 10 egy kedvelt műfajom. További top 10-ek:

csakazolvassa.hu/tag/top-10

A legjobb pedig a blog korai szakaszából: top 10 konyha

IMG_7470


Tagged: életmód, értékrend, irodalom, sorozat, top 10, zene

top 10 közhely

$
0
0

Olyan fordulatok, amelyek megfogalmazása, repetitív és hamis jellege is mutatja, hogy a tartalmuk nem okés.

(további) szép napot<
Ettől kész vagyok, bizalmaskodó, fölösleges cikornya, mint a vigyázz magadra. A fogaskerekű vezetője hétfő este meg azt mondja: további szép hetet. Minek ragozni? Pompás köszönéseink vannak, semmi szükség átvenni és eltorzítani azt, hogy have a nice day. Te nem tudod, milyen napom volt korábban, és nem is érdekel a folytatása sem.

majd visszakapja a sorstól
Annyira pengeszájú és rosszakaratú ez, és olyan elképesztő gőggel helyezik magukat emberek ilyen igazságosztó szerepbe. El tudod képzelni, hogy nem valaki ellen csinálta, amit tett, hanem nem dönthetett másképp? Hogy a közerkölcs közhelyeinek épp nem akart megfelelni, és nem önzés, hogy a saját érdekét nézte helyette? Általában nem kapja vissza, és ha mégis, akkor sem azt. Vagyis, a te igazadat akkor sem fogja belátni, hanem azt valami őrületes igazságtalanságnak fogja tartani, mert szerinte meg:

az élet nem igazságos (sajnos)
Szeretnél népmesei elégtételt, és persze csak akkor, ha ez téged igazol, vagy lehet olcsón moralizálni. A te munkád, a te vállalásod, az igen, annak legyen jutalma, másokét viszont lebecsülöd. Te úszd meg, a saját stiklijeidről kussolsz, más meg bűnhődjön. Ez volna a te igazságos világod. Elégtétel nem lesz. Elég önző aspiráció. És nem sajnos. Erről itt írtam hosszabban.

majd csak lesz valahogy
Nagyon bölcs, ha nem akarsz mindent kényszeresen előre eldönteni, kontrollálni, igen, az élet kiszámíthatatlan, de sajnos, passzivitás, beletörődés, “ma még mulassunk” felelőtlenség is lehet (van) mögötte.

én nem… (normatívan előadott saját verzió)
Azért mondod, hogy az enyémet kritizáld vele, és azt sugalmazod, hogy a tied a jobb.
Én viszont nem kérdeztem a véleményed. A blogra a következő formákban érkezett:én nem számolom a lépteimet futás közben no és akkorén hova szarjak? azért valamiért fennakadtál az én kis hóbortomon
én nem blogbejegyzésekben motiiválok sportra, az nem segít, hanem elmegyek vele furni/nekiadom a nadrágomat nagyszerű, akkor nyertél (ne zavarjon, hogy innen tízezres nagyságrend motiválódik)
én nem méregetem a vércukromat olyan is. fogalmad nincs az egészről, csak valamiért rámhúznád, hogy én vagyok a hülye, de te bezzeg…
én nem tudnék nyugodtan edzeni, blogolni, ha tudnám, hogy ennek az az ára, hogy a gyerekem lélekölő iskolába jár (szerinte nekem otthon kéne oktatnom, MERT ő otthon oktat, illetve hogy ne tudjak edzeni, blogolni…) a te életed, engem nem izgat, de mit okoskodsz az enyémről?
én nem akarok nagy izmokat nem is lesz
van egy csomó élvezetes, jól fizető munka, maradnék a magaménál, ha nem bánod nem, ezt pont nem :DDDDDDD te azt hiszed, blogolni szélhámoskodás, de valamiért a 99 százalék semmiféle figyelmet, hatéást ne kelt vele
– és mindig viszakérdeztem: és…? Kit érdekel? És mire jutottál vele? Szerintem csak irigy és alterofób vagy. És ha valamire mégis jutottál, az mit bizonyít, és miért vágod ide? Ki mondta, hogy az a jó, az a kötelező, amit én csinálok? Megtetszett?

adott magára, hazajárt, nem ivott, nem verte, nem csalta meg
…és mégis elváltak tőle. Ha szerinted ezek valami csimborasszói a házastársi viselkedésnek, nem a nulla, ami fölött kezdődik az említésre méltó teljesítmény, akkor eléggé alacsony az igényszinted. Tényleg úgy gondolod, hogy mindez elég, csak mert a válópert leggyakrabban azok adják be, akiknek a férje iszik, satöbbi? Azt már nem is részletezem, hogy mitől látsz te bele ilyen jól másik életébe. Nagyon sok látszatrendesembert ismerek. És a tényleges teljesítmény sem garancia semmire, kár azért igyekezni, hogy monogámiába betonozd a társad, és garantáld, hogy nehogy valami krízissel kelljen szembesülnöd. Hja, kérem, az élet ennél sokkal bonyolultabb.

olyan gyorsan felnőnek
(hozzátéve: most még igénylik, most még bújnak, most még lehet velük…)
Amikor ezt kedves, középkorú nők mondják, nekem mindig az az érzésem, hogy a felnőttnek van szüksége az érzelmi töltetre, a gyerek életenergiáira, a gyengéd, egyben kontrolláló jelenlétre, és nincs saját életük, a szolgálatban élik meg az énjüket. És ez gáz, mert a gyerek nem erre való, neki ez az el-nem-engedés nyomasztó, és mert ez a fajta jelenlét igenis munka, fárasztó felelősség minden öröme mellett, és ezek miatt nem jutunk el moziba, túrázni vagy pihentetően aludni sem. Egyedülálló szülőként meg végképp nyomasztó, hogy mindenért én vagyok a felelős. Állati fáradt vagyok, hogy mindenhez én kellek, és minden köréjük szerveződik.

Én nem magamnak akarom kikaparni az anyaság-gesztenyét, és a gyerekeim nem az én érzelmi űrjeimet hivatottak kitölteni. Élvezem a változásukat, növekedésüket, ahogy önállóak, partnerek és nem pusztán komplementer, függésben létező lények.

majd ha idősebb leszel, te is megérted
Valamit akkor már biztosan meg fogok érteni, de nem biztos, hogy pont arra az eredményre jutok, ami téged igazol. Többször megtörtént, hogy annak az élethelyzetébe, életkorába léptem, aki ezt mondta nekem, és tényleg megértettem azt az oldalt is, de ettől még nem lettek rendben az ő mulasztásai vagy visszaélései, és nem gondoltam úgy, hogy ő hajdan ne tehetett volna mást, többet. Nem biztos, hogy én olyan (rossz) döntéseket fogok hozni, hogy ez legyen a végeredmény. Úgyhogy ez lehúzás, önigazolás és káröröm, “majd te is így jársz”.

kinek van arra ideje?
Van idő, idő sok van – kedvünk nincs sok mindenhez, vagy lehetőségünk, vagy információnk, vagy csak elképzelni sem tudjuk a másképpet, mert szívesen maradunk a megszokott, biztos állapotunkban, akkor is, ha van jobb, sőt, akkor is, ha ez a mostani nem élhető. “Egy dolgozó, családos nőnek ilyen hiábavalóságokra nem maradhat ideje.” Rendkívül jutalmazó lelki játék morális kérdést csinálni a sima preferenciákból, acsarkodni az ingyenélő nőkre, amiért rendben van a hajuk, és eljárnak edzeni, esetleg lényeglátásnak vagy önelfogadásnak beállítani azt, hogy kizsigereljük magunkat és a minimumot sem adjuk meg a testünknek.

Mindig azok mondták nekem ezt, akik nem voltak elég kitartóak, és semmi kedvük nem volt az erőfeszítéshez, de azért nem tudták szó nélkül hagyni az eredményt. Néha álságosan aggódtak is értem: nem lesz ez így jó.

még beszéljünk addig
Persze, ki lát jövő péntekig? De amikor ez elhangzik, és nem egyezünk meg valami biztosban, akkor megfigyelésem szerint abból a találkozóból nem lesz semmi. Sok rossz tulajdonságom van, késős is vagyok, de azt mostanában többen is mondták, milyen heroikus és megnyugtató, hogy én tűzön-vízen is odamegyek, ha megbeszéltük, program nem maradhat el. A fodrászt mondjuk áttettem tegnapelőttről tegnapra.

foto-2017-02-04-14-15-3

majd meglátjuk
Ez hosszas tervek, szándéknyilatkozat végén hangzik el, ami pedig úgy kezdődött, hogy beláttad: nem élhetsz tovább így. Ez a végén viszont azt jelenti, hogy igazából fogalmad sincs, mit akarsz. Azért emlegeted a kiszámíthatatlan fordulatokat, mert az egészet nem is gondolod komolyan.

Kapcsolódó poszt: top 10 – amit nekem ne mondj


Tagged: életmód, értékrend, érv, gyereknevelés, közhely, lélek, miért?, nyelv, top 10

a mi női testünk

$
0
0

Visszanézek erre az egészre. A több évre, a saját fejezeteimre, céljaimra, elakadásaimra. A fotóimra. Az első képzésekre.

És meghatódom.

15978391_10208486124686748_14965979_n

Először csak a saját személyes jóllétemről és keresgélésemről volt szó, és sokáig nem írtam róla. Aztán, mint személyes blogger, elmeséltem ezt is. Újságírói aranybánya az egész, a testformálás, az énkép. Az, ahogy az ember ráveszi magát. Ami elragadja és ami visszafogja. A kifogásai, a lendület, a megélések. A terem és ott az emberek, a mentalitás, az élsport, a táplálékkiegészítők, a versenyek világa.

Később teljesen elragadott az újságíróagyam: annyi mindent láttam és olvastam, és volt, ami csak angolul volt, és annyira érdekes (Peter Attia!), hogy el akartam mesélni. És volt a fogaddelmagad-bodypositive rész, abból meg társadalom- és médiakritika lett, amikor felismertem, hogy ez is miféle érdek, és leginkább lustaság-csomagolás.

Nem, aki nem teszi meg, amit megtehetne, magáért (és nem, nem divatból), ellenben idegenkedik és véleményez, az nem elnyomott.

Végül pedig igazi női közösségiség lett. Közérzetjavítás, kisebb mozgalom. Azoké, akiket a saját finnyogásuk, ítéleteik, korlátaik nem rekesztettek el attól, hogy változtassanak.

img_0273

Én nem tudtam előre, ebből mi lesz, mert nem volt vele konkrét célom. Azt hiszem, a lényeg annyi volt, hogy edzésügyben mindig, mindenre lelkesen igent mondtam. Nem hagytam ki, ha mehettem. (Kivéve a crossfit – arra végül nem mentem, délután lenne, és félek is tőle.)

Ma sem értem egészen, merre tartok. Ma is fennakadok a részleteken, átgondolom, megrágok mindent, ki se látok belőle. Minden apróság feltűnik, az intellektusom nem hagy belefeledkezni. Pedig ezt a gondolkodás-témát simán elintézhetném közhelyekkel, legalább ebben a témában.

Ahol a közhelyek egyébként mind mélyen igazak. Vagy ez az összes közhelyre igaz?

Milyen egyszerű lenne, ha képes lennék rá: csak a jót látni, csak lelkesedni, csak a lényeget. A túl szenzitív érzékelésemet levetni, egyszerűnek lenni. Azért is, mert ez nem enged egyrészt a lényegre, másrészt másokra figyelni.

Igen, túlbonyolítom. Komolyan, ha van otthon a gyerekeknek reggelire joghurt meg mondjuk maradék tejberizs, én tönkremegyek ebben, hogy akkor melyiket egyék. És nem egészségességi szempontból, valahogy az optimumot keresem ilyenkor is (és nem, nem azért, mert maximalista volnék. Egy csomó mindent el tudok engedni, spontán vagyok és ötletszerű. Bőven lehetnék maximalistább).

Úgyszólván, hajlandó voltam kételkedni, meg-megtorpanni tudatilag ezen a teljesen egyrtelmű úton. Hogy például én hónapokig nem hittem, el, hogy nekem tényleg kockás a hasam. Volt, aki erre a hajlamomra mohón rá is vetette magát: íme egy újabb felület, a beismert kételyek, lehet ezzel is basztatni…

Amit csináltam, nem csak az én létezésemet formálta át. Hatott, sokféleképpen.

Mondtak pedig mindenfélét, jaj.

Hogy ez nem is igaz.

Hogy én hamisítom a fotókat, de az InBody eredményt is. Ezeket mindig rejtélyes, álneves, magát többeknek kiadó személy, nem is leplezetten gonosz, bántani akaró szavakkal.

Hogy neki ez a kinézet nem tetszik. Miközben én soha nem a kinézetről beszéltem.

Hogy majd abbahagyom, és akkor visszacsúszom ugyanabba.

Hogy nem is olyan, igazából, fel van javítva. A blogon több száz fotó van, 98 százalékban nulla utómunkával. Bíztam benne, hogy akit érdekel, annak átjön a lényeg.

Miért olyan a cuccom, rajtam nem áll jól, de bezzeg a modellek… Nehogy azt higgyem… Én nem hittem semmit, csak élveztem a minőséget.

Névtelen e-mailek. Képesek voltak ellenségesen írni arról, hogy ők is sportolnak. Hogy nehogy azt higgyem. Mintha versenyeznénk.

Hogy egy igazságként állítom be, amit csinálok, és ami egy katyvasz, és a gyümölcs igenis egészséges.

Én a mai napig akkor vagyok a legjobban, amikor 0-20 gramm szénhidrátot eszem egy nap. Másokról nem tettem állításokat. A ketogén csak egy csoportnak való, és a túlnyomó többségük nekik sem tudja kivitelezni az életében, még az adaptáció időszakában sem tart ki.

Jöttek a vegánok is. Azt nagyon utáltam, mert én nem elvből, ellenük eszem húst, és mert nagyon félremagyaráztak. Jöttek a Kína-tanulmánnyal. Valaki valahol megosztott egy linket, és nem értettem, miért vannak ennyien – mi most vitában vagyunk? Nem szeretek vitába kényszerítve lenni. Az eredmény az lett, hogy, méltányolva bennük az objektíve méltányolhatót, én többet nem akarok az ő hangoztatott elveik és spiritualitásuk közelében lenni.

Olyanok magyaráztak nekem hatalmas arccal, akik soha nem sportoltak ilyen keményen. Akik csak az eredményről, hangzatos elvekről beszélnek, kritizálnak. A folyamat, a munka nem érdekli őket. Vagy csak szokatlan nekik a látvány, a kidolgozott test, ennek a szenvedélye, alapállapotuk az idegenkedés, és így dolgozzák fel a feszültséget.

De mindegy, mert én így is, úgy is ott vagyok, előnyös fotón és megörökítetlenül, bandában, gyerekekkel és magányosan, sminkben és szétizzadt-nemérdekelben, Eddel és magam feje után, természetben és street workout parkban, fény nélküli teremben és uszodában. Nem tudnám megmondani, még és már mi a cél, ma megkérdeztem Edet: ha először látnál, most mit mondanál gyenge pontomnak? És megint a latissimus dorsi az én gyenge pontom, ami van és használom, de nem nagyon vagyunk kapcsolatban. És: milyen leszek, ha még két évig így edzünk? Nagyon izmi. Az baj? Nem baj.

Azt mondja ma egy csapat, egyébként nem túl cizellált férfi szembejövet: gratulálok, hölgyem. Uramisten, engem nem molesztálnak. Én ezt nagyon feministának tartom, és örülök neki. Hogy ez a ész sem csak az övék már. Hogy van érvényes női változat.

És innen következtetek vissza: én nemet mondtam a hivatalos, szexualizált szépségre és a megfelelési kényszerre, és igent az életminőségre, erőre és a különbözni merésre.

Maga mennyit edz, hogy így néz ki?

Nem vagyok az a fajta, aki üdvözülten hirdeti, hogy most ez meg az a terve, szenvedélye, szerelme, hogy aztán három hét múlva megrántsa a vállát, hogy jaaa, már nem csinálom, van új, és a Józsi amúgy is egy szemét. Komoly ok kell ahhoz, hogy amit nagyon csinálok, azt félbehagyjam.

Mégis jó érzés kimondani: igen, 2014 ősze óta egy héten 4-5-ször meghaladom önmagam.

Úgy, hogy erre ki kellett szakítani az időt, a pénzt, a figyelmet. Olyan napok százai vannak mögöttem, amikor a délelőtti edzés után lábra nem bírtam álllni, csak aludtam volna, és menni kellett, oviba, bevásárolni, kutyázni, főzni, estig. Legitim elfoglaltsággá kellett válnia az edzésnek, vállalva, hogy mániákusnak gondolnak. Ahogy Rita írja, az edzéshez kellett igazítani az életet.

Aki közel volt, hamar megértette, és képessé vált ehhez az énemhez kapcsolódni.

Hanem a távolabbiak! Filózni azon, hogy mit vannak ezek úgy meglepve, mit firtatnak, néznek, magyaráznak? Mire jó ez nekik, mi van emögött?

Aztán ezt abbahagytam. Úgyis mindig valamit.

Nem volt konkrét terv, csak mentem előre abban, amiben úgy éreztem, fontos, amit élveztem, amiről sejtettem, hogy jó lesz.

Élmények, ismert és új örömök, felfedezések. A cipő kopik, a jajdemenő cucc foszlik, csak a szenvedély nem.

Eljött velem alkalmilag vagy rendszeresen edzeni eddig 42 ember, és volt négy képzés.

A legutóbbi, amitől ilyen mámoros vagyok, hogy ezt a posztot írom, vasárnap, Eddel közösen. Az egész sportos történetem fénypontja, ezt igazán együtt hoztuk össze.

16507703_10208697334646865_1246313266_n

Hét komoly átalakulástörténet köthető a bloghoz, és két éve beszélgetünk életmódkérdésekről.

Többen indultunk ezen a pályázaton:

Hétköznapok bajnoka – szavazás hétfőtől, február 13-tól! Addig lehet mégnevezni!

Szóval bekaphatja mindenki, de főleg a (…), hogy egy klasszikust idézzek.

Napi edzésbeszámolóimat mostantól itt olvashatjátok: edzésnapló

A fotók továbbra is itt: fotótár


Tagged: életmód, értékrend, ed, edzés, közösség, lélek, miért?, sport, személyes, test
video_27486567463

a megtett út

$
0
0

Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel

Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).

– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

Micimac’

Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról.

Ha csinálod, akkor lesz. Az lesz, amennyit te és csakis te bírsz. Amivé váltál.

Viszont ami lesz, az a te teljesítményed lesz. Elvehetetlenül. És ezek tények: mértékegységek mutatják, mennyi az annyi. Ez nem vélekedés kérdése, és nem is arról van szó, hogy kinek tetszik a sportossá lett tested.

Demokratikus, saját, megélt és megkérdőjelezhetetlen teljesítmény a sportbéli. Nem a világ fogja elismerni, mindenesetre valahol fel van írva minden egyes lépés, önmeghaladás.

Nem olyan, hogy épp arra járt egy befolyásos ismerős, és benyom valami pozícióba. Nem olyan, hogy apu finanszírozza a jólétedet, vagy nyersz a lottón. És nem is olyan, hogy vízparti fotókon eljátszod a boldog családot.

Hiába nem tetszik másoknk a te nagy sportmániád. Hiába, hogy ő nem szeret futni, hiába tartja túlzásnak, ez nem számít. És ez a lényeg: az önlényegűség. Csinálod, megcsinálod, a magad döntéséből, felelősen, és azt, amit jónak látsz. Senkinek nincs kontrollja fölötte. Ezért sportolnak a negyvenesek, akik nagyon belefáradtak már. Hacsak nem nagyon fáradtak még.

Ahol én edzek, ott majdnem mindenki fogy, alakformál és arányosít, és a konditeremhez szorosan kötődő sportág célja is az esztétikai maximum. Viszont a sport, ahogy én értem, nem szépség kérdése. Nem elsősorban nem, hanem lényegileg nem. Még csak nem is egészségé.

A sport nettó.

 

Persze van némi hamissági lehetőség a sportban is. Amitől nem demokratikus, amitől látszatkeltő, és a látszat csal. Van születési, illetve neveltetési előny, van hátrányok hiánya, ami szintén előny. Van ügyes fotó, és van privilégium-csodaedző. És vannak a szerek, persze. Vagy mondjuk utánaolvasol, hogy pontosan milyen biokémiai manipulációtól és romboló eljárásoktól néznek ki olyan szálkásnak-tónusosnak a fotón. Hát, az nem vidám, és nem is értelmes. (Főleg ha natúr megcsináltad.)

De a lényege, a nagyja mindenképpen a saját, makacs, csakazértis-kettővel-többet-emelek meló. A már-három-éve, az ezen-a-héten-is, a ma-kipróbálom-amazt, az akkor-is.

Az ember fél egy kicsit, vagyis, olyan tettenérhetetlenül háttérszorong, hogy aztán most már mindig ez lesz. “Ha abbahagyod, ugyanolyan leszel, mint előtte.” Írta nekem egy kommentelő.

Amúgy én előtte sem voltam antisportoló, de ez most mindegy. Neki magával lehetett baja.

És az a jó ebben az egész életmódváltásban, ha valóban az, hogy aztán meg végül is hátra lehet dőlni. Nem kell mindig észnél lenni, feszesen akarni.

Ha egyszer rendbehoztad magad, labort, tudatot, attitűdöt és szokásokat, akkor te rendben leszel. Akinek ez nem csak átmeneti projekt, aki átbillent azon a nevezetes ponton, aki a teljes megértéssel sportol, annak már minden sokkal könnyebb.

Mert mi van, ha én most három hónapig a terem felé se nézek?

Mi van, ha eszem egy adag grízes tésztát porcukorral és baracklekvárral?

Összedől a világ? Nem. Semmi sincsen. Nem rontom el vele a lényeget. Azért lettem ilyen, hogy akár hátra is dőlhessek. Olyannyira leürítettem az izmaimból a glikogént, hogy akár ehetek is mazsolát. Mert nem szoktam.

Mámoros néha visszamenni. Egy kicsit.

Mi van, ha hízok két kilót? Semmi. Nem leszek formátlan, gyenge, lihegő, antisportolói kinézetű. A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni. Lassan épültek, tartósnak tűnnek.

Mi van, ha tíz kilóval kevesebbel megy csak jól a gugolás?

Semmi nincsen. Nagyvonalúságra tanít, annyi van.

Amit egyszer megtettél, az meg van téve. Ha te egyszer lefutottál már tíz kilométert jólesően, akkor az már a tied. Nem arra gondolok, hogy mint régi dicsőség fénylik a jelenben, hogy egyszer voltam nagyszerű, haj, de szép volt. (Persze ne becsüljük le ezt se.) Hanem arra, hogy mentálisan történt meg veled: ott vagy és ott maradsz, mert nem fogod lehetetlennek érezni többé, félni tőle, azt gondolni, hogy arra csak mások képesek.

Bírált engem okos, feminista férfi, hogy én hamisan állítom be a sportot mint általánosan megváltó gyakorlatot, mert nem az. Nem old meg mindent.

Nos, azóta eltelt két év, és én állítom: nem kiemelt célom hirdetni, másokat rávenni, azokat, akiknek nem ez kell, nem akarok propagandát, de ha magamról vallok (és az persze hat, és én ezt tudom, és szeretem, ha öröm és erő és sugárzik), akkor azt vallom:

a sport az (az tud lenni, nekem az lett, ebben az életszakaszban az; amivé magamnak fejlesztettem, ahogy én űzöm, aki én lettem általa, akinek való, annak az), hogy mélységesen egyedül, csak magadra utalva állsz ott, és megkérdezed a mindenséget.

És a mindenség felel. Válasza nem patetikus, hanem fájóan őszinte. Jobb lenne valami simogatóbb, jólesőbb, de kiindulni, dolgozni csak a valósággal lehet. Annyi vagyok, amennyi a sportban lenni tudok, és nem azért, mert a test ennyire fontos, hanem mert mindenem benne van, olyannyira, hogy semmi értelme megkülönböztetni, pláne szembeállítani külső és belső valóságot, a testet meg a lelket. Nem csak a diadal van benne, nem csak a cél, az erő, az épp-siker, nem csak az a mozdulat, ami jól néz ki a fotón. Az akadály is, a múlt is, a határaim is, a kedvetlenség is, a képtelenség, a roskadás.

Soha semmi nem szembesített így engem, magammal és a létezés teljességével, pedig agyonagyalós, fullintellektuel volnék, keményen és folyamatosan dolgozom belül. Sem szülés, sem trauma, sem szerelem, sem terápia, sem kultúrélmény.


Tagged: életmód, önismeret, edzés, ego, lélek, miért?, sport

engem rugdosni kell

$
0
0

, mondod vihorászva. Különben ellógom. Nekem mondja meg valaki, hogy mit egyek, mit eddzek, ne kelljen gondolkodni… Álljon ott mellettem, mutassa meg, hajtson, szidjon le! Baszogasson, mert magamtól nem csinálom, ellógom.

Képzeljétek, van olyan szakma is, hogy diétás coach. Akit fel lehet hívni, akár késő este is, ha nem tudod, többet ettél-e, mint amennyit szabad, mit egyél, önts-e rá olajat, ha vagy csak ha épp nem hiszel a diétádban…

Halló, Niki! Tíz grammal több túrót ettem vacsorára, azóta nem tudok aludni…

Barbi, először is, nyugodj meg. Ez csak harminchat plusz kalória, nem borítja fel a hathetes munkánkat. A hűtajtót eleve néggyel nyitottad ki, és oda-vissza számolhatsz szerintem tizenkettőt, ha bevitted a nappaliba… A többit holnap lelépcsőzzük! El ne felejtsd a mellkaspántot!

Az oké, hogy az ember nem tudja egyedül, nem érzi, mi lenne jó neki. Talán azt se tudja, hogy mi az ő problémája. Vagy ha zavarja a sok ellentmondó tanács. Ha utánajár, művelődik, megérti, mérlegel, kipróbálja. De dönteni neki kell végül. Nem húzhatod magad elé a semmit csinálás paplanját, hogy “nem lehet kiigazodni, mindenki mást mond”.

Abból, hogy sok az ellentmondás, még nem következik, hogy ne lehetne kihámozni a lényeget. Ez nagyon olcsó következtetés, hogy akkor minden mindegy. Azt például senki nem mondja, hogy az adalékanyagok rendben vannak, egyetértés van abban is, hogy a finomliszttel jó vigyázni, vagy hogy zöldséget enni üdvös. A te szakembered ugyanígy kihámozta, összegzett valahogy, ahogy te is megtehetnéd. Olyan nagyon ne ess hasra a hárombetűs angol nyelvű képesítésektől.

Amikor olvasom, Bovsi Vikinél egyébként, hogy “ezt a vendégemet levettem a tejtermékről”, elhűlök a diétás tanácsadó önistenítésétől. Mintha a személy, akinek azt javasolta, ne egyen tejterméket, és aki ezzel megküzd, betartja, viseli a hatásait, valami munkadarab lenne, akit ide-oda rakosgat, és aki az ő sikere.

Vígan élnek a másokra bízós hajlamunkból nem is olyan nagy tudású emberek. Abból, hogy nagyon-nagyonelszúrjuk ezt a kocsival menős, íróasztalos, üldögélős életünket.

Hogy miért van ennyi ellentmondás? Ez is fontos kérdés. Túl a létező tudományos vitákon: e piac szereplői fel akarnak tűnni. Mindegyik kitalálja a maga irányát, a titkot, amit csak ő tud, hogy azt hidd: náluk az igazság, őket válaszd.

Azért is veszélyes kívülről várni a motivációt, a hajcsárt, a megértést, az információt, mert ahogy így ránehezedsz valaki másra, és azt gondolod: neki ez a dolga, ezért fizeted, te “csak” csinálod, amit mond, hátradőlhetsz, szóval ez az egész hozzáállás a legrosszabb fajta, poroszos iskolában, tekintélyalapú nevelésben szerzett hajlamaidat erősíti, veszi elő, tartja életben. Mindannyian ezeket cipeljük, és mindannyian kénytelenek vagyunk változtatni, felnőni életünk kritikus pontjain. Igazi, megélt eredményt e beidegződések levetkőzésével érhetsz csak el.

Szóval ez is csak megúszós játszma. Ha másra bízod, másvalaki haszna, előnye, honlapra tehető sikersztorija lesz az eredményed, és kudarc esetén rátolod a felelősséget, semmit nem tanulsz. Panaszkodhatsz, hogy nem is akkora és nem is olyan guszta a csirkemell, mint a képen.

Néha ijesztő ám egyedül lenni a magad motivátora, információforrása, hajcsára. Fárasztó mindig tudni a jót, figyelni, dönteni, nemet mondani. Cserébe sodró élmény, hogy jelen vagy a helyzetben, szabadon. Akkor menni edzeni, amikor kedved van, ott meglátni valamit: jé, ezt kipróbálom!, befelé, a testedre és az érzeteidre figyelve kitalálni, mit csinálj, hosszan maradni, edzést nem letudni. Csak nekem igényem ez a szabadság? Szerintem ha ebben nem magad vagy, akkor nem érhetsz el flowt, és nem éled meg a kompetencia élményét, hogy a saját edzésedhez és testedhez te értesz a legjobban.

És aztán már, néhány nehéz hét után nem is kell hajcsárkodni. Az valami csodálatos. Már érzed, élvezed, igényled a dolgokat. Már van erőd felfutni a lankán, belemenni a napsütáésbe. Már kapcsolatban vagy feszüléssel, érzettel. Már nem kell app és táblázat. Már nem kell “edzőbá azt mondta, engedélyezte, kelett ez a gyomros tőle”. Tudod, mi ez? Stockholm-szindróma. A felelősségvállalás, az önállóság tudatos elutasítása, a függés és kihasználtság átszexiskedése. Hogy annyian kedélyeskednek, vihorásznak rajta, az valami döbbenet.

Ha vállalod a melót és a döntést, akkor hasznos, mert nettó élmény még az is, hogy amikor nem megy, akkor te leszel ott. Csak magadat hibáztathatod, és ez az élmény felnevel. Méltatlanul kiszervezik sokan nem csak a döntést, a munkát, hanem a haragot is. Szeretnék, ha más tehetne róla: az edző, a tanácsadó nem csinálta jól, ő mondott hasznavehetetlen tanácsot, ő nem motivált eléggé. “Csalódtam, hagyom a francba, nálam ez sem működik.” A véleményed el fog tűnni a facebook-oldalukról.

És: “…pedig ráköltöttem egy csomó pénzt”. Lehúznak, mert akit lehet, azt le fogják, a talán-mégis reménykedésből hülyére keresik magukat. Tömegpszichózisos mákonyos bambaságban megrendelted a túlárazott cuccot, amibe a bizodalmadat helyezted, fétissé teszed, mert “hallottad, hogy ez jó”, és olyan szexin körítették, ígéreteket susogva: neked is ilyen feneked lesz, te is a győztesek közé tartozol majd, beavatott leszel, téged fognak irigyelni. Eközben úgy viselkedsz, mint ha az ő érdekük lenne a te segged, mintha nekik dolgoznál, és titkon gyűlölöd őket a cél érdekében vállalt szenvedésért. “Ilyen hülyeségeket kellett enni, mindenféle porokat.” Az esetek kilencvenöt százalékában a hergelt eksztázis pár hét alatt alábbhagy, pedig folyamatosan nyomják a reloaded hurrázást, csak te ráunsz. A pénzed náluk van, és végül ott állsz ugyanazokkal a problémákkal és feladatokkal. A csinos dobozok és prospektusok a kukában végzik. Nem tudtak megműteni. Neked kellene izzadni érte, és akkor kiderül, hogy neked ehhez nincs kedved, az egész nem ér annyit.

Vissza a sstrat mezőre. A kudarc élménye elérhető ingyen is.

 


Tagged: életmód, értékrend, diéta, idegesít, információ, internet, miért?, sport, társadalom, test

álomalak

$
0
0

Ha lefogysz, nem leszel boldogabb, csak vékonyabb, mondja a mém.

Jaj, de hiszen ez ugyanaz a lobbi, amit már annyit bíráltam. Az érezdjólmagad-lobbi, amit azok harsognak, akik rosszul érzik magukat. Meg hogy sokféle test lehet szép. Hogy a fitnesz öngyötrés, saláta, magok, éhezés. Én nem fogom sanyargatni magam, hanem örülök az életnek. Hagyjuk az egészet, “én szeretek enni” (értsd: túlkalória, nassolás, édesség, feldolgozott élelmiszerek…). Ó, jaj.

Én azt mondom: igenis boldogabb leszel a fogyástól. Csak az nevezi ezt felszínesnek, aki nem élte át. Már egy-két kiló is könnyebbség, attól meg egyenesen mámoros leszel, ha átformálod a testedet, újrainstallálod az anyagcseréd, és a közelébe kerülsz a legjobb verziódnak. Minimum örömforrás az új kinézeted, meglátni magad egy fotón, meg a ruhák, amelyeket végre felvehetsz. A friss közérzeted. Hogy fiatalabbnak néznek. Ezek női apróságok, legyen, de van tovább. A formás test újraéledő szexualitása… hajaj! Amikor büszke vagy rá, azt akarod, nézze, lássa. Eleven a tested. És szép, ő is szép, reklámfotóvá váltok. Nincs az a frusztráció. Nem kell a lelke, belső gazdagsága miatt, a nagy szerelemben megbocsátanod azt, hogy olyan a teste.

Aztán, ott van az önismeret: aki egy ilyen utat bejárt, az megértette magát. Korábbi énjét, döntéseit, rossz szokásait. Az összefüggéseket: minek mi a következménye, mert a biokémiára nem hatnak a mémek pozitív gondolatai. Mi a fontos nekem, milyen életet akarok? Mik az erősségeim? Ez a tudatosság, érés valódi boldogság.

És a tudat: megcsináltad. Na, az igazi öröm.

Ez persze nem a kampánydiétára vonatkozik. “Gyorsan lefogyok öt kilót, edzek pár hétig, hogy aztán élhessem tovább ezt az életemet.” Én arról nem írtam volna ennyit és így. (Annak ellenére, hogy az életmódváltásomon belül  is volt, hogy kampányszerűen diétáztam, kardióztam, fotózás, félmaraton, testösszetétel-mérés előtt.)

Aki bírálja a fitneszőrületet, az mindig a visszásságaira, túlzásaira gondol. Megint csak a média csinálja ezt velünk: modellek kapcsán az anorexiáról, testépítők ürügyén az agyongyúrt-syntholos-túladagolásban meghalt versenyzőkről ír, hogy a telefonját kaparászó jóembert megnyugtassa, hogy jobb ez így, a kanapén.

Itt a blogon nem maszatolunk. Ne áltasd magad, hogy te bezzeg mértékletes vagy, meg normál: megmaradni a kakaóscsiga-mátrixban éppolyan káros, mint a túlkapások. “Az egyik haverunk a kardióra csúszott rá; a másik belepohosodott a céges traktákba“, írja Réz Anna – hát, ezek nem egyforma rácsúszások. Akkor kell előbbi, ha túl sok volt utóbbi. Téves az axióma: amit normális életvitelnek gondolnak (ülőmunka, semmi mozgás, sok szénhidrát), nem az. A természetes állapot a folyamatos mozgás és az alkalmi élelmiszerhiány (bizony) volna. Eleink a túlélés érdekében használták a testüket.

Az is lehet, hogy nem is túlkapás, szélsőség az egyáltalán, hanem annak a valakinek az a szintje. Csak neked tűnik túlkapásnak, mert te inkább semmit nem akarsz csinálni. Az így gondolkodók gyakran démonizálnak egy sima hosszútávfutást, szénhidrátcsökkentést, kicsike izmosodást, de mi őket egy legyintéssel elintézzük.

Ha normális lenne a te életviteled, nem így néznél ki, nem éreznéd szarul magad a testedben, és nem zavarna ennyire ez a téma. Engem is zavart. Nem tudtam, hogy zavar, azt hittem, értelmes a kritikám, jó okkal idegenkedem.

Érzed, hogy nem jó, hogy csinálni kéne valamit? Nyomaszt a látvány a próbafülkében? Nem, nem a média csinálja veled. Nem, ez nem szépségfasizmus.

Én már azt is tudom (túl a “most majd mindenki sportol” ujjongásán): az emberek úgy általában nem akarják igazán ezt az életmódváltás-dolgot. Csak “jó volna”, átmenetileg lelkesek, de a többség képtelen ezen úgy dolgozni, helytállni, mint az élete többi területén. A “kéne valamit”, az nem elég. Ürügyeket keresel, és mindig kéznél lesz az, amire a társadalom azt mondja, fontosabb. A család, anyu, a telek, a betegség, a munka. Varázsszer nincs, ha nem akarod belülről. Ezt Lázár Ervin Csodapatikájából is tudom. Olvassátok el, alapmű.

De azért néhányan tényleg nekiállnak. És nekik fontos, hogy tisztán lássák, mi a cél, vagy a várható eredmény.

Egy: az amatőr fitneszversenyek mezőnyei azt mutatják, hogy tulajdonképpen mindenki, aki arányos, szimmetrikus, viszonylag fiatal, ki tudja sajtolni magából a “tökéletes” anatómiát. Van az a zsírszázalék, ahol már szinte egyformák a nők. Vagyis, ez csak zsírvesztés kérdése (és minimális edzésé).

Nem, ez nem alkat, nem genetika. Ez zsírszázalék és valamennyi izom, diétával elérhető. Egyébként ezek a csajok hihetetlenül rossz formában tudnak lenni fél-egy évvel a verseny után. Rájuk nem lehet ismerni. Aránytalanok lesznek, az anyagcseréjük is megsínyli. És évekig nem tudják leadni a pluszt.Látszik az arcukon a valaha volt dicsőség. Mert csak kampányszerűen jöttek ki az életmódjukból, utána visszatérnek, megint a “normálisat” eszik, és akkor majdhogynem hiába is edzenek.

Kettő: a színpadi forma nem reális, és nem is lehet cél. A színpadi forma pillanatnyi, nem tartható. Hogy úgy nézzen ki bárki, mint a képeken a csajok, ahhoz úgy kell leszárítani, barnítani, pózoltatni, öltöztetni, világítani és fotózni. Hosszabbított haja sem azért van a versenyzőknek, mert az milyen jól néz ki, hanem mert kiéheztették a szervezetüket, és ez a hajukon is meglátszik. Nem lesz íves dereka annak, akinek izmos a hasa és zsírtalan a csípője, és nekik sincs. Az íves csípő illúziójához be kell állni széles terpeszbe, vagy keresztezni a lábat. És azt ne akard tudni, hogyan néz ki egy lezsírtalanított testen a (meg nem műtött) mell.

De azért a guruk egyre csak ezeket az illúziótesteket lengetik előtted. Sóvárgáskeltés, irigységprovokáció.

És ez már igenis akadálya a boldogságnak: a hajszolás és a kifelé igazodás, az örök elégedetlenség, a még-még. Gerjesztik, majd jól kihasználják az illúziódat, hogy neked valaha olyan tested lesz. Ne dőlj be: nem lesz. Ő arra akar rávenni a mézesmadzaggal, hogy vedd meg a termékét és toljad az ismertségét. (Amúgy LifeTilt gyakorlatai jók, változatosak, szépen összeszedte, ezekbe már szakmailag nem nagyon lehet belekötni.) (Csak hogy tiszta legyen, kire gondolok, sok más között.)

Szóval, ne hidd, hogy az álomalak a cél, és ne frusztráljon az előnyös fotó. Rólad is lehetne előnyöset készíteni. De a látvány elviszi a figyelmet, a fókuszt arról, ami a lényeg. Hogy jó mozogni. Igény. Életmód.

Ma a megállapodott testről írok nektek. Arról, amire azért vagyok büszke, mert munka van benne, szembenézés, megértés – és saját. Nem kell úgy fotózni, nem is görcsölök ezen. Fenntartható. Nem instagramos produktum. Nem baj, hogy nem tökéletes.

Nem lesz olyan testem. És kész. Kimondtam. Mert ne legyen hajsza, “elégedetlenség szent olaján” lobogni, vagy hogy is írja, és egyébként ki? Kosztolányi, de olyan, mint ha Ady.

Ez van, ennek lehet örülni.

Pedig engem tökre érdekel, hogy ha az utolsó dekákat is ledobnám, akkor hogy nézne ki ez az izomzat. Kicsikarnám én, én bármit, csak már okosabb vagyok, mint az én nagy kitartásom. Tudom, nem éri meg.

Hogy miért? Mert anabolikus (izmot építő) szakban, a nafgy terhelés mellett embert próbáló diétázni: súlyemelés után minden sejt kalóriát követel. De közben  ez az egész az élet ünnepe. Csodás alvás, fogakkal marcangolás, nyers hús, belerobbanás, dögfáradtság, eksztatikus edzésélmény, élénk színek. A katabolikus szak (“fogyás) csendes, befelé fordulós, fájdalomfeldolgozós, szerelem utáni, sport tekintetében monoton, eltökélt, kevés benne az öröm, és az inkább a kitartás büszkesége. Nem lehetek túl vékony, száraz, mert 1. nem akarok rusnya lenni, már tudom, milyen a mellem olyankor, hatvanhét kilósan, és azt nem szeretem, 2. nekem bírnom kell a hétköznapokat, nem gyengülhetek el, a “sportolgatás” mellett jelentős méretű hétköznapi életem van, 3. bloggerként nem célom túlzó képet beállítani. Reális, hétköznapi testemnek kell lenni.

Én nem dőlök be többet dögös fotóknak.

Nem az a boldogság, hogy egy idealizált és uniformizált, fotókon látott testet csinálsz magadnak. Ez illúzió, és mivel nem reális, boldogtalan maradsz az utána való hajszában. Ez romboló, és csak tudatossággal és önismerettel tudsz ellene tenni. Nőj föl, ne dőlj be. A hajszolóknak minden kéne: íves csípő, sima bőr a combon, gömbölyű fenék, hosszú láb, lapos has, dús haj, feszes arc, nagy mell, “onnan ne fogyjak”… aha. A tested ennél sokkal okosabb. Aki kisportolt, az a mai, divatos értelemben, a médiában látható eszményfotókhez képest nem lesz nőies. Aki nem sportos, az viszont 30 év fölött és 95 százalékban narancsbőrös.

Vagy Artemisz vagy, vagy heverésző Vénusz leszel. Artemisz folyamatosan vadászik, és szűz. Vénusz dundi.

Ne engedd, hogy átszexualizálják, szexiskedéssé züllesszék a sportolásodat. Ne hallgass azokra, akik elbutultak az instagramon. Ne zavarjon, hogy nem vagy annyira zsírtalan. Dolgozz az erőnléteden, a teljesítményeden. És találd meg azt a fajta mozgást, gyakorlatot, amit élvezel.

Javítani sokat lehet az alakodon is. Arányokat is, optikailag is. A bőr pedig megbocsát. A szintézis ezúttal (merthogy retorikailag ez a poszt is tézis–antitézis–szintézis szerkezetű): meglepő, mit ki lehet hozni egy hétköznapi, kicsit már fáradt testből, okos étrenddel, néhány lényeges elv szem előtt tartásával, komolyan vett edzésekkel. Megszállottság nélkül is, munka, család mellett. Amikor a mozgs nem büntetés a túlevésért, és a kemény edzés jutalma nem a péksütemény.

Amit eddig csináltál, az az infarktusveszély csökkentésére jó. Igazi változást közérzetben, egészségi állapotban és fürdőruhás jólérzésben a teljes étrendi reform és a kitartó, súlyzókat is tartalmazó edzés hoz. Ha ez célod, ha csinálnád, akkor keresd meg a motivációdat, a példaképeket, találd ki a saját stílusodat, olvass ilyen jellegű tartalmakat, lehetőleg angolul. Egyébként meg hagyd ezt a témát, könnyű szívvel éld az élet többi részét. Nem kell senkinek megfelelned. Ne méregessék így ezek a mesterséges táborok, a “sportosak” és a többiek egymást.

Olvasnál még a témában?

hogyan kezdjek bele? (két évvel ezelőtti poszt)

tíz javaslat a testről újév előtt

tíz pro és tíz kontra

 


Tagged: életmód, életmódváltás, öröm, boldogság, edzés, egészség, kövérség, miért?, motiváció, sport, tévhit, test, testkép

öt kérdés

$
0
0

min sírtál utoljára?

amikor a vonat füstjét olyan hosszan mutatja Ragályi Elemér az 1945 végén. katartikus volt. előtte azon, amikor Borbély Alexandra magába vág az üvegcseréppel a Testről és lélekrőlben. szóval filmek. fájdalomból, elkeseredettségből, tehetelenül nem tudom, mikor sírtam. nem szoktam. kiegyensúlyozott vagyok, a leglehangoltabb állapotom a fáradtság, meg ha nem találom az ELMŰ szerződést.

mi az az egészségtelen étel, aminek nem tudsz ellenállni?

egész mogyorós étcsoki, teszem azt, Ritter Sport. 73 százalékos, annyira nem gáz. havi jellegű. zúzós edzés után felzabálja a regeneráció, estére újra ketózisban vagyok.

mivel borított ki a gyereked a legutóbb?

olyan jó érzés, hogy nem nagyon tudok felidézni ilyet. béke van és játszmamentesség, energiatakarékos együttműködés, kevés fölösleges szó.

ők édesek. önállóak, vidámak, kreatívak, belátóak, nem rángatnak. ennek így kellett alakulnia, mert elvesznék a rengeteg apróságban, amit a tipikus gyerek kezét-lábát szétdobva az anyjának szegez, és a világ is az anyán kéri számon. hogy hol a zoknija, hogy szórakoztassam, hogy tanuljak vele, hogy vegyek meg neki ezt meg azt, hogy nincs kedve, hogy mit néz a neten, hogy miért nem úgy van, ahogy nem lehet, hogy “megígérted”. ugráltatás, használat, olyasmiben, amit meg tud oldani. ezek játszmák, és a játszma romboló, következésképp nem hizlaljuk. szóval, nyomasztás és zsarolás, kifacsarás nincs nálunk, duzzogás van néha. talán a reggelek, amikor, ha nem vagyok rossz fej, nem haladunk. ilyenkor az összes gyerekem némileg bölcsissé válik, sokat kell beszélni és kivárni, én pedig azt szeretném, hogy felelősséget vállalnak az elindulásukért. talánez az elvárás túlzó, olyankor nagyon ott kell lenni, okosan, kedvesen.

azt hiszem, nagyon könnyű nekünk, nem is bírnám másképp.

mi hoz lázba?

újra érzem azt a dögös, robbanékony állapotot, amit egy-két éve. de már kételyek, szorongás nélkül. lelki erő, egyszersmind testi. már le tudom szarni a hangot, azokét, akik mégiscsak a fejemben beszéltek évekig. akik miatt nem mertem igazán a saját életemet élni. ez még nekem is kemény volt, ebből lelazulni, és 1. dolgozni, 2. élvezni, 3. a megérdemelt pihenést, időnkénti hanyagságot is megengedni. jaj, az én túl-lelkiismeretem, mert én a végsőkig korrekt leszek, mindig…!

fogytam három kilót. semmi erőlködés nem volt. ketózis? tavasz? fiatal test közele. bontakozás. mezítláb séta a napfényes erdőben, tavalyi tölgyavaron. szépséges felület lettem, arra rajzol a világ. okulva a múltból, érdemtelen bizalmaimból, már keveseknek engedem, hogy közük legyen hozzám. próbálkoznak persze, bekapcsol bennem, hogy felelősséget vállalok értük is, én mindenért… de már messziről érzem, ha valaki kóstolgat. le is épültek a félszívű, sanda emberek.

valami rejtély…?

minden este végigmegy itt egy férfi az utcában, és hörögve, tüdejét kiköpve, ordítva krákog, míg elhalad. valószínűleg utána is. olyan, mint egy macedón művészfilm.

Várjuk szíves válaszaitokat, teljesen szabadon értelmezhetők a kérdések.

 


Tagged: életmód, gyereknevelés, interaktív, miért?, személyes, tavasz

amíg még megvan

$
0
0

Kedves olvasóm, komolyan szólok most hozzád.

Mindannyian csak azzal kalkulálunk, ami van. Így jár az agyunk, egyszerűen. Hogyan is képzelhetnénk el a meredek lehetőt? Azt, ami mélyen szunnyad bennünk? S a bajt se képzeljük el: se a hirtelen lereccsenést, se a lassú kopást, fakulást. (Ilyen az élet, ugyebár.) Ami csak lehetne, vagy amit lassan elvesztünk, azzal nem számolunk. Ki láthatja azt? Ezért nem általános a testünkkel kapcsolatban sem a preventív, megőrzésre törekedő szemlélet. Viszont hangos azok szava (panasza), akik aztán megbetegszenek. És érthető, ha a bajban már nem azt mondjuk nekik: tehettél volna ellene.

Olyan, mint ha véletlen lenne. A sors, a vakszerencse, amint lesújt. De a bajaink, nagy betegségeink és apróbb panaszaink túlnyomó része életmód-eredetű.

Ráadásul a füledbe harsog a média, és kiböki a szemed az irigységkeltőnek szánt és pénzköltésre ingerlő pink dizájn, az éteri lényekként ábrázolt versenyzők, a hibátlan forma. A vetélkedés: kinek mije van, ki hogy néz ki, mennyit bír. Az átszexualizált képek, a magakelletés, amelyek érthetően taszítanak, ha jobb az ízlésed. Engem is taszítanak. Hirdetők, cégek, termékek. És minden egy vagyonba kerül.

Azt szeretném mondani, hogy nem ez a lényeg.

Nem az a lényeg, hogy én miket mondok az edzőtermi világról, sem az, hogy hogy nézek ki. Nem az a lényeg, hogy neked lenne-e kedved olyasmikhez, amiket én élvezek.

A te saját életed a lényeg.

Az a lényeg, hogy senki nem úszta meg. Aki úgy élt tizenöt felnőtt évet, vagy tovább, ahogy szokás: ülőmunka, városi élet, sok szénhidrát, autó, feldolgozott ételek, azon mind látszik. És fáj is.

Arra kérlek, hogy vigyázz arra, ami még megvan. Ápold, tartsd karban. Amíg nem fáj, amíg nem deformálódott, amíg még működik az inzulinod, amíg még nem felejtette el a tested, hogy valaha voltál ugrabugra gyerek. Hogy képes maradj az alap mozgásfajtákra: futni, ugrani, dobni, emelni. Hogy ne a számítógép húzza végleg maga felé a vállad, hátad. Hogy ne legyél olyan rettentő fáradt. Hogy úszhass majd jólesően, és ne a rendelőben várj a sorodra abban az időben. Hogy aktív évekre számíthass, ha a húsz év múlvára tekintesz. És, igen: hogy ne legyen kínlódós szégyen a tested, a meztelenséged.

Értelmes, képzett, jó szándékú nők tömegeinek az életében minden, de minden fontosabb, sok éven át, mint a maguk karbantartása. Az is csak feladat, újabb elviselendő-kipipákandó, és a lista végére szorul. Mert a család, mert a munka, a program, az utazás, a rokonság.

Vannak néhány hetes lelkesek, volt egy kis de-izgalmas-kipróbálom-én-is lobogás, de ha figyelsz: itt mi néhányan harmadik vagy negyedik éve éljük, amiről beszélek. Hol nagyon beszélek, hol kicsit, de a hátterében folyamatosan csinálom, és nem magamra rótt feladatként, nem akut céllal, és – már – nem is gyógyulásképp. Ma is hetente négyszer, ötször vagy hatszor nekirugaszkodom az intenzív mozgásnak, mert igényemmé vált, és mert annyival jobb így: erősen, lendülettel létezni, és ezen a tejszínhab a folyamatos fejlődés élménye.

Mögötte pedig: a tudatos táplálkozás. Az önkitapasztaláson alapuló, kísérletezős máshogy-enni-merés. Én nem mondok módszert: kinek mi tesz jót. De ne a kényelmesség, a megszokás vigyen, ha nem akarsz olyan életet, amilyen azoknak van, akiket a kényelmesség, a megszokás visz.

ez nem norma. én ilyen lettem, nekem ez rejlett a testemben.

Nem arról van szó, kockás-e a hasunk. Nem arról van szó, ki nyer az öregedő nők menőségi versenyében, és nem is arról, hogy ne tudnánk másképp eltölteni a szabadidőt.

Gyakran írok erről, el tudom képzelni, hogy már nem izgi neked a téma, sőt, unod: ez volt már, lapozzunk. De ez nem tud letudott témává válni, mert ez az élet. Én sokkal jobban hiszek ebben, mint amennyire egy alkalmi egzotikumban hinnék, amellyel, jaj, ne zavarjam túlságosan a sportolni nem szerető olvasót. Azért beszélek róla, és a fotók is azért vannak, mert látom, milyen hatással van mások életére, ha ennek az egésznek a megélés részéről beszélek, az életminőségről, a belső felnövésről, és nem az alakformálásról, a módszerről, a termékről, a menőségről. Kisebb részben pedig azért ez a témám, mert büszke vagyok arra, amire képes lettem, és ez egy személyes hangú blog. És, egyébként, igen: menő is. De csak a menőségért csinálni nem érdemes. Az a koktélcseresznye a tejszínhabon.

Ha sokat futsz, olyanná válik a tested, mint a futóké, mondja Murakami Haruki, de amúgy Lubics Szilvia is. Ha sokat csinálsz mindenfélét, akár egymás ellen ható mozgásokat is, akkor pedig olyan tested lesz, ami sok irányból terhelhető, és mindenfélét bír.

A test, amelyet nem lehet meglepni. (Tériszonya, sebességtől való félelme, az mondjuk van.) De már nem fél.

Ha belejössz, divatosan szólva: ha rutinosan lépsz már ki a komfortzónádból, onnantól már nem a problémákat látod, nem a nyavalyáidat sorolod, nem azt ismételgeted, hogy te mi mindent nem szeretsz, mit tartasz cikinek és mihez nincs kedved. Az a nehéz, ami nem megy – ahol fejlődnöd kellene. De ez a kezdő szint. Ha belejössz, akkor jóban leszel a testeddel, erőt és biztonságot ad az, amit már tudsz, azt szívesen is csinálod, természetessé válik, nem visel meg, de ami a fontosabb: máshogy tekintesz arra, amit nem tudsz. Még nem tudod, vagy sosem fogod tudni: mindegy, mert tudod, hogy létezik, hogy neked is lehet belépőd oda, olyasmik közé, és már nem tölt el félelemmel. Látni fogod, hogy ők, a hősök is csak hétköznapi emberek.

Akik küzdenek, kitartóan. Ennyi a különbség. Nem kell dizájnban, nem kell edzőteremben, nem kell plakátfiú-edzővel (Isten éltesse, ma annyi idős lett, mint József Attila csecse becse!). Sőt, semmit sem kell.

Hanem megéri. Magadért.

A héten indul az új edzésnaplóm, április 20-tól tartalmazza az edzéseim leírását. A régi itt van: edzésnapló

Ne félj az edzőteremtől! 3. képzés: május 28-án. Írj, ha jönnél: csakazolvassablog@gmail.com


Tagged: életmód, értékrend, betegség, egészség, motiváció, sport, test

mesélek nektek a cukorbetegségről

$
0
0

Tegnap az Egy Csepp Figyelem Alapítvány éves sajtótájékoztatóján jártam. Igen profi  rendezvény volt: látogatóbarát, nagyvonalú, informatív és lenyeglátó. Erős Antónia vezette az eseményt, ő kezdeményezte az alapítvány létrejöttét, és szerezte első támogatóit is. Vendégként volt jelen Tarján Zsófi énekes és Tóth Vera, mindketten prediabéteszesek voltak. Mellettük a Magyar Diabetes Társaság elnöke és a támogató cégek (vércukormérő-gyártó, egy szűréseket szervező bank és egy biztosító) képviselői kapott szót.

Néhány döbbenetes adat:

Kempler Péter, a Társaság elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy egyénnek és társadalomnak milyen sokba kerül a cukorbetegség. Szenvedésben is, rettenetes testi állapotokban, korai halálban, pénzben is nagy teher.

Olyan kezelt beteg, aki kiváltott vércukorcsökkentő szert, 2014-ben 772 ezer volt, és akkor vannak még a gyógyszert ki nem váltók, meg a diagnosztizálatlanok is. Másfél milliósra becsülik a hazai cukorbetegek számát.

Tizenöt év alatt 71 százalékkal nőtt a 2. típusú (felnőttkori) cukorbetegek száma Magyarországon. 60 év fölött minden ötödik ember cukorbeteg.

Szemszövődményekre 25-szörös esély van cukorbetegként, és minden harmadik betegnek van szemmmel kapcsolatos problémája a diabétesz következtében. 32 ezer ilyen okból károsodott vak és súlyos látássérült él köztünk.

Naponta tíz lábamputációt hajtanak végre cukorbetegség-szövődményként.

A diabétesz 216 milliárd forintba kerül évente, és ennek csak 12%-a gyógyszerköltség.

Tarján Zsófia énekesnő is beszélt a szénhidrátanyagcsere-problémájáról. Most, hogy kiderült, és tesz ellene, azt mondja, kevesebb energiája vész kárba, minden könnyebb valahogy. Személyi edzőhöz jár, tudatosan táplálkozik, sokat javult az életminősége, és a stresszt is másképp viseli.

Szabó Zsófi videóüzenetben beszélt arról, hogy ő is egyike a fiatal érintetteknek.

Tóth Vera elmesélte, hogy apja is cukorbeteg, egyszer rosszul lett, úgy derült ki, mert vidéki ember nem megy orvoshoz. Verának 13-as cukra volt, amikor egyszer kipróbálta apja mérőjét.

Pedig előtte nagyon komolyan életmódváltásba kezdett: egy év alatt heti négy edzéssel és szigorú diétával csak 13 kilót tudott fogyni. Ez intő jel. Megfontolt javallat volt a bypass műtét. 120 kilóról indult, most 80 kiló, és “lélekben még kövér”.

A prediabéteszes tünetekről Vera azt mondta, azt hitte, így kell éreznie magát, a korral jár, hiszen már 30 éves, és megszokta ezt a közérzetet, a tüneteket: bőrpír, viszketés, cikluskimaradás, libidófelborulás, hajhullás.

A műtét önmagában nem megoldás, nagyon sok teendő van utána is: edzés, szénhidrát-visszafogás, mértéktartás.

Én is megmérettem a cukrom csütörtökön (odagyűltek a fotósok…). Pár szelet szalámi, kávé és egy nagy adag házi joghurt volt az előzmény, 4,3 volt, az összkoleszterinemet is mérettem, ez pedig a felső határon van, ami nem aggasztó. (A ketogénben mások a referenciaértékek, de ha 10 vagy 15 százalékkal volna több a koleszterinem, aggódnék.) Nekem soha nem volt rendellenes vércukor-értékem, terhesség alatt sem. Már évekkel ezelőtt feltűnt, hogy sokan panaszkodnak, milyen iszonytató a 75 gramm szőlőcukor a terheléses vizsgálaton (OGTT). Én nagyon is jól viseltem a tömény cukoroldatot, meg a cukorbevonatú sütiket, húsz evőkanál mézet, fél kiló mazsolát – toltam is keményen, és az anyagcserém bírta. Visszásnak érezném, hogy ezzel vagizom, de azt hiszem, pont időben változtattam, a pajzsmirigyem, az életem és az idő figyelmeztetésére. Mivel van családi hajlam anyai ágon,nem tudom, hol tartanák most az anyagcserém tönkretételében, ha nem lépem meg ezt 2014 őszén.

*

Itt kéne abbahagynom, megköszönve az alapítványnak gondos szervezést és az élményt, a fejedelmi cukor-, lisztmentes sütiket és alacsony szénhidráttartalmú bisztrófogásokat, mert itt még együtt vagyunk abban, hogy prevenció, információterjesztés, tudatosság, mozgás, egészséges táplálkozás.

De ugye én alternatív blogger vagyok, és nekem a hivatalos diabetológia és dietetika gyanús. Nem is a saját egyedi esetem (gyógyulásom, szinte-csoda sztorim) miatt az, hanem az alapján, amit olvastam magyarul, magazinokban, ismeretterjesztő cikkekben, Alimento blogján, és főleg az alapján, amit angolul – amit Peter Attia, Jack Kruse, Chris Kresser, dr. Mercola képvisel. Ezért folytatom a posztot.

Minden erőfeszítés mellett iszonyú ütemben nő a betegek, köztük az egészen fiatalok száma. A kezelés, az odafigyelés, a mérések, diéta, kontrollok igen macerásak. Soha nem leszel ugrabugra, mozgékony, szabad, ha ilyen betegséged van. És ez a betegség megelőzhető.

Az 1. típus oka ismeretlen, és gyógyíthatatlan, azt mondják. De

…az 1-es típusú cukorbetegség nem létezik az állatvilágban, akár hús-, akár növényevő, természetes környezetükben vadon élő állatokról legyen szó. Olyan fajok képviselőinél fejlődik azonban ki, melyek megfelelő tudás hiányában (ember) vagy az ember befolyása következtében (kutya, házi sertés) csak növényevők számára alkalmas vagy kémiai összetételüknél fogva a növényevőkénél is rosszabb minőségű táplálékot fogyasztanak.

Eszkimó, maszáj vagy hanza emberek, illetve jakut, abház, grúz vagy bolgár juhászok körében (valamint sok más, általában kevés szénhidrátot fogyasztó természeti népeknél) nem létezik 1-es típusú cukorbetegség…

http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/1-cukorbetegseg-inzulinfuggo-diabetesz-inzulinmentes-kezelese.php

Szisszenek, amikor korszerű diétáról beszélnek, amely nem “divatos és szélsőséges” (értsd: nem vegán, nem paleo, és főleg nem ketogén). A prevenció akkor volna igazán eredményes, ha nemet tudnánk mondani arra az étkezési hagyományra, ami az étkezdékben, menzán, vendégségekben, családi ünnepeken a norma, és ha ezt könnyebben megtehetnénk.

Hogy figyelni kell, szűrésre járni, mozogni és “egészségesen táplálkozni”, azt jól tudjuk, ezt írják az egészségtudatos újságok, mondogatják a dietetikusok. Terjesztik az információt, nagyon helyesen. Csak hát nem mindegy, mit nevezünk egészséges táplálkozásnak, és mit elégséges testmozgásnak.

A cukorbetegség épp olyan probléma, amellyel kapcsolatban a hagyományhoz ragaszkodó orvoslás is elismeri, hogy kialakulásában az életmód, a táplálkozás a kulcs. Ez ritka, mert a többi krónikus népbetegséget veleszületettnek, vakvéletlennek, életkorral járónak, fertőzésnek, esetleg a stressznek, dohányzásnak tulajdonítják. Az átlagos, betegségek felé tartó lakosságot veszik normának például a referenciaértékek meghatározásánál, és lebecsülik az adalékanyagok kiiktatásának, a táplálkozásnak és a mozgásnak a jelentőségét. Engem az életmódváltásom kezdetén belgyógyász intett óva a túl sok sporttól… de nem hallgattam rá (és nem, nem volt túl sok).

Alapvetően különbözik annak az állapota, aki autoimmun módon lett cukorbeteg, és az a problémája, hogy a hasnyálmirigye nem termel inzulint, de amúgy tökéletes az inzulinérzékenysége (ők általában vékonyak és fegyelmezettek, sorsuk napi több szúrás és inzulinadag), minta 2. típusé, azé, aki szerezte a diabéteszt, és akinek a szervezetét folyamatosan elárasztja az inzulin, de a sejtjei vakok rá: ő raktároz, eközben pedig a szervezete éhezik, nincs energiája. Ők teszik ki a cukorbetegek 90 százalékát, és ez az a fajta, ami egyre aggasztóbban gyakori, már fiatalok körében is, ami azt jelenti, hogy az életmód már akár 10-15 éves korban megbosszulja magát. S ha őket később inzulinnal kezelik, akkor még tovább híznak.

Egyszerűen nem igaz, hogy csak kifogás és lustaság van a kövérség mögött, és hogy a hormonális probléma ritka. A reménytelenül hízók, le nem fogyók, a cukorfüggők jelentős része inzulinrezisztens, és ördögi körben vergődik. Az elhízott ismerőseid többsége a vércukra játékszere, rugalmatlan, tönkrement anyagcserével, és egyre csak raktároz. Nem arról van szó, hogy nem csinos, hogy nem tetszik neki a teste, hanem súlyos és katasztrófához vezető állapotban van. Hiába a diagnózis és a kezelés, az első pánik után lazul a fegyelem. A többség a már eleve sem célszerű diétát be sem tartja (mert szénhidrátot követel a szervezetük), a tessék-lássék kezelés pedig csak elodázni tudja a tragikus kimenetelt.

A beteg nem tud kalóriaszegény diétán élni (a kettes cukorbeteg egyébként még annyira sem, mint te meg én, mert ő szó szerint éhezik, mert a magas inzulinszintje állandóan kitakarítja a véréből a cukrot), ezért állandóan csal.

(Liv)

Tudják, mit kellene tenniük, elmagyarázták szépen, nem akarnak ők még betegebbek lenni, és nem megy, nem tartják a diétát, mert a sejtjeik működése vette át a hatalmat. Csapdában vannak. A hagyományos fogyási tippek náluk nem válnak be, egyedül a drasztikus szénhidrátcsökkentés és az intenzív sport lökhetné be a normál működést. De nincs se motivációjuk, se energiájuk. Elviszi és elraktározza az inzulin azt, amiből a mozgás energiája lehetne. Ekkora túlsúllyal, edzetlenül keserves sportolni. És nem, nem napi fél órát kellene. Annak az enyhe aktivitásnak kb. a tízszerese volna a normál, “evolúciós” létfenntartás (házimunka, gyaloglás, jövés-menés), és ezen felül sportolok én napi 2-4 órát, hogy ellensúlyozzam a városi élet és a korábbi életmódom ártalmait.

Tartja magát az összetettszénhidrát-mítosz, a vörös hústól való félelem és a koleszterinpara, továbbá a gyógyszereket elengedhetetlennek tartja a jelen mainstream orvoslás, ezért a következő évtizedekben nem várható áttörés Magyarországon a diabétesz megelőzésében és kezelésében. Nem lesz megelőzésscentrikus, illetve táplálkozási megközelítésű a probléma kezelése, ezeket az étrendi irányzatokat szélsőségesnek titulálja a magyar protokoll, és nem áll érdekében feladni ezt a fenntartását. Nem fogják elismerni, hogy létezik más energiaforrás, mint a glükóz, hogy a szénhidrát nem “kell”, hogy pompásan lehet működni keményítő, fruktóz, gabona nélkül. Szakemberek is elemi tévedéseket hajtogatnak a ketózisról, a ketoacidózisról, a telített zsírról.

Vegyünk egy jó szándékú, változtatni kész, nyitott prediabéteszest, nem túl súlyos tünetekkel. Tegyük fel, megoldást keres, hogy elkerülje a diabéteszt. Mit egyen? Fehérjét ugye nem ehet annyit, hogy meglegyen a napi kalória. Ez nem csak drága volna, hanem a veséjét is megterheli. A zsírtól általában és főleg a telített zsírtól fél, mert kiskorától azt hallja, hogy az hizlal és megbetegít. Bulgur lesz ebből, abonett, reformsüti, light túró zabbal, ahogy Liv írja. Az ő posztja nagyon fontos és szemfelnyitó:

Mit együnk 2017-ben?

Kanadában létezik ilyen szemlélet:

https://intensivedietarymanagement.com/theory/

Van ő is:

https://en.wikipedia.org/wiki/Richard_K._Bernstein

Chris Kresser két cikke Szendi honlapjáról:

http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/amikor-a-normalis-vercukorszint-nem-normalis-1.php

http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/amikor-a-normalis-vercukorszint-nem-normalis-2.php

Szendi maga nem kertel:

http://www.tenyek-tevhitek.hu/cukorbetegseg-diabetesz-gyogyithato.htm

A ketogén és a cukorbetegség összefüggése itt az 5. pontban szerepel:

https://authoritynutrition.com/15-conditions-benefit-ketogenic-diet/

Továbbá számos találat van a facebookon is a type1 dyabetes és low carb high fat vagy ketogenic kifejezésekre.

Végül: vagyunk néhányan, akik már a pre-prediabétesz stádiumában változtattunk az életmódunkon, aktívan sportolunk és felhagytunk a betegítő étkezési visszaélésekkel még akkor, amikor a bajnak előszele sincs, “egészségesek” vagyunk, vagyis, ahogy Szendi Gábor fogalmazna, még nem betegek. De hát magyar embert csakis a baj szorítja rá bármi változásra, sőt, sokszor az sem. És mi kapunk az egészségmániánkért, az önző hobbinkért, a túlzásért. Intellektuális, feminista és hagyományos-dietetikai alapon is kikezdik ezt a gyakorlatot, azt, amelynek, ha sokan megismerik, tömegesen lehet erő, öröm, egészség az eredménye, és amely példa a gyerekeinknek. Folyamatosan szívatnak, beszólogatnak, védekezésre kényszerítenek… tudatlanságból, irigységből, önigazolásból és alterofóbiából.

A Skandináv maszáj ezt a valóban preventív szemléletet népszerűsíti:

https://www.facebook.com/skandinavmaszaj


Tagged: alter, életmód, cukorbetegség, esemény, orvos, sport, társadalom

…és te is kövér vagy

$
0
0

Mintha a női média körülbelül két éve rájött volna, hogy nyár elején mégis inkább a sporttal érdemes foglalkozni, az igényes-egészséges ételreceptekkel, és nem az önigazolással. Ezzel eladhatóbb a lap, mint a “mindenki szép” üzenettel, mert persze, mindenki szép, elismerjük papíron, de azért nagyon nem akarunk úgy kinézni. A magazinok már okosabban csinálják, úgy, hogy a testszégyenítettekre érzékenyítettek ne boruljanak ki. Azt elvégre ők sem tagadhatják, hogy a sport egészséges.

De a tipikus magyar nőnek nincs kedve sportolni. Egyáltalán, semmit.

Te hogy vagy ezzel? Volt fogadalmad? Ezt a strandszezont már elengedted? Kimondtad már, hogy idén is baszhatod? Elkezdted, egy kicsit egészségesebben, mozgékonyabban, csak aztán eltelt az idő valahogy, és visszakúsztak a rossz szokások?

szezon

Ez az idei bikini body bejegyzés.

Mielőtt elkezded olvasni, szeretnék valamit tisztázni. Ez a probléma gyakran előjön a blogon, és ha a téma érzékeny, akkor mindig.

Én, a személy, nem az vagyok, akit itt olvasol. Ez csak az egyik “sávom”, beszédmódom. A blogon publicisztikát olvashatsz: erős állításokat, markáns, esetenként polarizált véleményt. Ennek az élességnek a célja, hogy javuljon azok élete, akik elbírják a valóságot, képesek magukon dolgozni, dönteni, felelősen viselkedni. Szerintem nincs más út, csak az, ha egy kicsit kemény vagy magaddal, nem maszatolsz.

Nekem nem személyesen van véleményem a testedről, az életmódodról, hanem csak “blogosan”. Személyesen, az ismerőseimmel úgy vagyok, hogy látom én, meg hallgatom a szövegeket, csak nem akarom őt megbántani, és nem dolgom ítélni. A privát szférámban úgy képviselem a blogon írtakat, hogy arrafelé alakítom a saját életem. Te magadra ismerhetsz, te jöhetsz rá, hogy igen, te is úgy, vagy épp: “nem, én nem ezt/nem azért csinálom”, és te döntesz. Változtathatsz, kaphatsz új szemszögeket, ha kéred. Igen, a sérült emberek érzékenyek, és mégis csak arra vezet út, hogy a lényegről beszélünk.

A lényeg pedig az, hogy jobb legyen az életed. Nem, nem írok elő semmit, csak arra kérlek: gondold át. Érzem az elvárást, de az önsorsrontást, a gázos húzásokat nem fogom megtámogatni. Aki úgy érzi, bántják, üldözik, az néha igen fura dolgokat gondol, és ehhez nem szabad asszisztálni, pláne ismeretlenül, számára konzervként átvehető tartalmakat szolgáltatni.

Egyébként én is küzdök. A saját előítéleteimmel, mert látom őket: az épségfetisizmusomat, a budaiságomat, az elitizmusomat. Látom a testképem és hangsúlyaim változását: rég nem csak azt látom, amit kövérségnek szokás látni, hanem az életmód, az ülőmunka, a szénhidrátözön diszkrétebb nyomait is. Tudom, hogy ez nem emészthető, ellenben baszogatás annak, aki azt gondolja, hogy aki kövér, az persze fogyjon le, de a többiek rendben vannak, ők normálisak, “ehetnek”, “minek fogyóznak”. Lavírozok, hogy a tabut megtörjem, maszatolás ne legyen, ne a társadalmilag helyeseltet szajkózzam, de ne bántsak ötletszerűen.

A nickek dühödten magyaráznak: nehogy azt higgyem, szép vagyok! Gúnyosan számon kérik, miért nem nézek ki úgy, mint egy modell vagy fitneszbajnok. Nos, az a te dolgod, kedves véleményező, hogy úgy nézz ki, ami neked igazán tetszik. Sok sikert! Meg az is, hogy ne csak neten nézegesd a testeket, hanem olyan partnert találj, akinek a testét szépnek látod.

Engem a klasszikus jónőség nem érdekel, a puszta vékonyság meg különösen nem, főleg hogy itt délkeleten a “szépség” nem a test valódi jóllétét (ép fogakat, minőségi táplálkozást, mozgást) jelenti, hanem megcsináltságot, beavatkozásokat, dekorkozmetikumot és ruhákat. A testformálásom célja, hogy ne legyen szükség előnyös öltözködésre. Erőt akartam, virtuóz mozdulatokat és fényes idomokat, és büszke vagyok a munkára, amellyel elértem. Ezért kérlek, ne mondd, hogy “én is a testtel jövök”. Bírálom a beavatkozós-önmacerálós-pénzköltős hajszára biztató médiatartalmakat, és bírálom a body positive maszatolást is, a beletörődés divatos szólamait, mert elvtelenül vigasztalgatnak bárkit, hogy jó az úgy, és nem, nem jó, ellenben egyre rosszabb. Állítom, hogy van harmadik út.

Én is azt hittem, hogy a túlsúlyosakat bántják, ők vannak kirekesztve. Ehhez képest nekem nem szólt be senki a 2013-as kinézetemre, pedig akkor már nagyon kint voltam a nyilvánosságban. Pont a kipattintott testem keltett ellenséges, kóstolgató reakciókat. Ezt nem panaszként mondom – hát akkor ez van, viszont számomra azt jelzi, hogy van itt valami, amit érdemes megpiszkálni. Én magam is kerültem a sportolásom témáját eleinte, jaj, nem olyan nagy dolog ez, nem fontos, nekem amúgy is csak szerencsém volt, nehogy megbántódjanak…

Látom, hogy a nők nincsenek jól a testükkel, és hogy ennek oka a testük, az életmódjuk, nem a médiamanuipuláció (amely kétségkívül létezik). Nem tudhatom, hányan vannak a jelenlegi olvasóim közül, akik örülnek és helyeselnek, ha ilyet olvasnak, mint a következő idézet. Szkiba Zsuzska, a beautywithplus.com bloggere írja önelfogadós könyve ajánlójában:

Minden nő igazi NŐ. Minden test szerethető: a kerekded, a törékeny és a sportos egyaránt. Benned is ott rejlik a szépség és az érték, az a bizonyos PLUSZ kortól, bőrszíntől és testsúlytól függetlenül.

A mai világban, főleg a hamis mintákat hirdető média hatására, a legtöbb ember testképzavaros, önbizalma meggyengült. Meglehetősen veszélyes ez, hiszen a közérzeted, az önbizalmad áthatják a mindennapjaidat, az életed, befolyásolják a teljesítőképességed.  (…) …több vagy mint egy szám, egy ruhaméret.

Egyedi, értékes és szerethető vagy. Egy igazi Szépség!

Ennek a beszédmódnak, amelyet persze lehet (és angol nyelvterületen szoktak is) ügyesebben csinálni, van kereslete. Az üzenet lényege, hogy maradj ilyen, ne félj, vállald. És hogy másokkal van a gond, a világgal, amely ítél, nem pedig a te döntéseiddel, tetteddel, életmódoddal. S hogy ezt te a fejedben el tudod rendezni, ha megerősíted az énedet, és másképp tekintesz magadra.

Én ettől a beszédmódtól kivagyok, elemien hamisnak érzem, tehát immorálisnak is, nem csak ügyetlennek és giccsesnek. Olyannak, amely rontja a tisztánlátást és az életminőséget. Az elhízottak problémáját nem lehet megoldani agyból, pozitív gondolkodással. Nem, a média mintája nem hamis, egyre kevésbé az. A média olyan gyakorlatokat javasol a sportos magazinokban, hogy elsírom magam: ennyit bír az átlagember? Akár szeretik a tested, akár nem, akár könnyen találsz rá ruhát, akár zsákokat hordasz, akkora súlyt cipelni nagy nyomorúság, és nem kell így lennie.

Azon gondolkodom, hogy én mit mondhatok nekik.

Olvastam az ottani kommentelőket, hát, nagyon szomorú. Zsuzska megkérdezi egy gyönyörű, tengerparti fotó alatt, hogy “ti milyen fürdőruhát választotok?”, és ők odaírják, hogy évek óta nem járnak strandra, nem úsznak, nincs semmilyen bikinijük. Pedig ha van kellemes, nem izzasztó, lebegős sport a túlsúlyosaknak, az pont az úszás.

Mégis, sokaknak vigasz ez: Zsuzska legalább nem baszogat a fogyással. Azt mondja, szerethető vagyok. Nem az a lényeg, hányas méretem van, az csak egy szám.

És az elnyomottság hangja: Jogom van jól érezni magamat a testemben. 

Én azt mondom, hogy jogod persze van, de onnan tudom, hogy nem vagy jól, hogy te is bőszen ítélsz, piszkafának nevezel más nőket, meg laposnak, meg sportmániásnak. És ebből van ez a háborúskodás, hogy fúj egymásra a vékony, a dundi, a sportos.

Hallom a sztorikat innen is, onnan is. A nőét, akit a vékonysága miatt emlegetnek lesajnálóan, és a durván elhízott cukorbetegét, akinek az összes rokona és barátnője karcsú. Akit kinéznek a ruhaboltból. És nem tud kijönni a spirálból, és unja, amit a dietetikus mond, meg az orvos, meg a férj, meg a barátnő. Csak azt szeretné, hogy hagyják őt végre békén. Onnan, a túlsúlyosak felől gyanús és homogén mindenki, aki sportol. Hallom a “normális” büfézőét, aki fanyalogva figyeli, hogy a “sportmániás” kolléganő aprított zöldségeket csipeget, és háromkor elhúz az edzésére, és úgy éli meg, ez az ő kritikája, az ellene van, ez túlzás, és mi az, egyáltalán, hogy háromkor elmegy (ám hétre jött…). Meg ugyanezt a sztorit a másik oldalról: a salátára tett gúnyos megjegyzéseket, összenézéseket, a büfé siralmas kínálatát. Nagyon érdekes ez.

Én azt mondom, és ezt férfiaknak is, hogy az egy nagyon csúnya játszma, hogy nagy hangon állítod, hogy ez a te életed, és neked jogod van, te döntesz, hagyjon mindenki békén. Aztán meg, mivel olyan nincs, hogy a tizenév ülőmunkának, önelhanyagolásnak ne legyen súlyos és egyre súlyosbodó következménye, a szeretteid aggódnak érted. Végignézik a betegségedet, ápolnak, feladattá válsz. És az se vidám, ha csak nem vagy teherbíró. Ehhez nincs jogod. Nem ezt ígérted.

A sok bántás és öngyötrés után már mindentől összerezzensz, és nem látod tisztán, mi a problémád. Egy merő ellenséges gyanakvás vagy, és onnan egységesen fenyegető massza a média szépségnyomasztása, meg az információ is, amely pedig segíthetne. Már az is baszogatás, mert te nem, nem és nem. A konstruktív felszólítás is baszogatás, hogy javíts az életminőségeden, ne hagyd a sorsára a tested, ne élj vissza az étkezéssel.

Zsuzska posztjai alatt sokan számolnak be sírósan a rejtőzködő, strandra sosem járó életmódról, depresszióról, szégyenről és magányról. Hogy romokban az önbecsülésük. Én voltam túlsúlyos, nem voltam kifejezetten szép sose, de én nem ebből jövök. Én soha nem éltem át, hogy ne lenne ezer más teendőm, érdeklődésem, erényem, sikerem, amely fontosabb a megjelenésemnél. Én nem fotózkodtam, nyaraláson sem, facebook sem volt akkoriban. Az említett erényeket, az egyediséget az én szívbéli barátaim, fontos szerelmeim (fontatlanok nem voltak), az intelligencia- és lélekpárti közegem mindig is fontosabbnak tartotta, mint a sablonos elvárásoknak megfelelő kinézetet. És persze fiatalon még belefér a visszaélés is, később kezdődnek a gondok.

És a helyzet durvulni fog, mert senki sem cipelhet következmények nélkül magán tíz, húsz, negyven kiló fölösleget.

Igen, a sokoldalúság, az önfejlesztés, a lélek, a szív alap, én csak, a saját közegembe fúltan, meglepődtem, hogy ezt külön mondani kell. Igen, a lényed fontosabb, mint a kinézeted – ebben egyetértünk. A sivár közegben, a celebhíreket nézegetve, közhelyes szerelmek tanújaként válik alapélményeddé, hogy csak a külső számít, és téged elnyom az elvárás, és nem vagy elég erős, hogy leszard. Tiltakozol az elvárás ellen, de a tested akkor is jelez, a követkeményeket nem kerülheted el.

És lehet ezt szépítgetni, motivációs szövegekkel, meg az öltözéssel is, “tartást adó fürdőruhába” rejteni “a pocit”, “a cicit”. De most képzeld el azt az állapotot, amit a jóisten neked adott: hogy semmit nem kell elrejteni. Hogy kerek a köldököd, nem csík.

Te folytatni tervezed azt az életmódot, amely ilyenné tett. Nem igaz, hogy a valós problémán fejben változtathatsz, és nem igaz, hogy ezt a nyomorúságot a világ csinálja veled. Az öngyűlölet valóban nem vezet sehova. De honnan ered az öngyűlöleted? És mi a teendő vele? Ellenzékbe vonulni a csúnya világ elől? Megvetni és leszólni másokat, diadalt faragni az állapotodból?

Te most úgy vagy, hogy nem szeretsz rajta lenni képeken? Nem nézted meg magad meztelenül a tükörben évek óta? Sötétben, takaró alatt szexelsz? Utálsz ruhát venni?

Akkor cselekedned kell, hatékony lépést tenned, és az nem az önelfogadás lesz.

És gondolj bele: az ítéletek, bántások javát te nem is hallottad. Azt csak gondolták. Az emberek igenis borzasztó tapintatosak, legalábbis azok, akikkel érzelmi a kapcsolatod, akik igazán számítanak. Ha nem játszmázik veled valaki a kinézeted ürügyén (ami speciális eset), akkor nem fogod megtudni tőlük, hogy ez így nem lesz jó. Vagy az ő testük is ilyen, vagy nem akarnak megbántani.

Sokan döbbennek meg egy-egy fotójuk láttán: én ilyen vagyok? Annyira adunk a dolgainkra, a lakásunkra, a kocsi tisztaságára, az öltözködésre, a gyerekek jóllétére. Lefotózzuk a nyaralást, a nyaralót, az ételkölteményeket és a kézműves szappanokat. Sőt, még jól is festünk, ha szépen felöltözünk. És mindenféle magyarázataink és kritikáink vannak. Csak a lényeg nem stimmel.

Én azt mondom, és az én elmúlt három évem azt mutatja, hogy van ebből kiút. És nem csak az alakodon fog látszani, hanem képes lehetsz olyasmire, amit nem hittél volna. Hogy te. Hogy ennyi idősen…

Gondolkodj el a lényegen. Te jól érzed magad a testedben, valóban? És a lelkeddel, ami a testre nőtt, az önbizalmaddal, a közérzeteddel, a szexualitásoddal, a hétköznapi teendők közben hogy érzed magad? A testeddel kapcsolatos reprezentációkban és önreprezentációkban? Mert az is a csomag része: a test messzire hat.

Ami divat és őrület, azt szard le nyugodtan, mert az tényleg üzlet és mesterségesség, hamisság. De az anatómiád, a működésed nem ilyen. Mit vinnél el egy lakatlan szigetre? Az a lényeg. Az anatómia, az az emberi test eszményi állapota. És ha az benne van a tól-igban, és nem csak kilókra meg zsírszázalékra gondolok, hanem laborértékekre is, akkor sokkal egyszerűbb az élet. Nem kell keresni a méretet. Nem kell öltözködéssel meg előnyös fotóval trükközni, ami, bár a külső nem fontos, mégis mindenkit érdekel, “csinosan, nőiesen”, “te is igazi nő vagy”.

Az anatómiát nem lehet gondolatokkal felülírni, sem figyelmen kívül hagyni. Az ízületed annyit bír, többet nem. Fájni fog. Az ennyi százalék izom és zsír annyi energiát kér, és te többet eszel. Az évek telnek, javulás nem várható, ha nem ráz fel valami. Nem a kinézetről van szó, hanem hogy benne vagy egy állapotban, ami nem jó neked, és ami mellett nem fogod jól érezni magad.

*

Én már nem akarom megmutatni senkinek, magamnak se, hogy képes vagyok rá. Ez már megvolt ugyanis. De nekem is megvan a magam bikiniszezonja, vagyis… Az idei, nem is bikini-, hanem ujjatlanos-rövid ruhás szezon előtt a megnőtt izmaimat akartam láthatóbbá tenni, mondjuk hat kilónyival, ezt meg is beszéltük az edzőmmel, hogy szép, szép, de na. Három-négy lett belőle, de most nagyon jól vagyok. Az edzéseim úgy alakultak, hogy óvatosan izmoztam hetente egy durvát (de csak óvatosan!…), egyszer úsztam, két-háromszor pedig akrobitikáztam, nyújtottam, átmozgattam, futottam, eveztem, ezek a lazább edzések.

(Utóbbiakat azok mellett, akiket már én viszek edzeni. Kaptam egy csodálatos lehetőséget, egy igen trendi, új edzőterembe szóló platina tagságot, ami azt jelenti, hogy alkalmanként két fő bejöhet velem. Szeretném, ha ez másoknak is a javára válna, ha mozoghatnának, kapnának segítséget, és a bérlet ára nem lenne akadály. És elmegy, és megveszi a nyakba kötős bikinit, végre…)

Egy pihenőnap, vagy egy se. Edzésvágy, várása a keddnek, a szerdának.

Az étkezés pedig annyi, hogy nem nagyon feszesen, de mértékkel eszem, low carb vagy ketogén elvek szerint, sok zöldséggel, némi gyümölccsel, kevés rizzsel. Falás nincs, semmiféle túlzás, régi érzetek. Lesz, ami ebből lesz, mert ez egy élhető élet. Nem sokk a bikiniszezon, egész évben hordom az uszodában.


Tagged: életmód, értékrend, bikini, elvárások, idegesít, lélek, magazin, média, miért?, nyár, sport, személyes, test, testkép

csakazolvassa szabadságon

$
0
0

…ami azt jelenti, hogy a kicsik táborban vannak most, így nem ők szervezik a napirendet. Lehet hosszan edzeni, nagyokat aludni, pedikűrösnél bambulni, magasra hintázni, réten heverészni, filmnézős estéken duplázni, éjszakázni, ügyintézni. Kell is. Ugyanakkor nem rohanok, nem és nem: nem engedem, hogy napi többször kelljen percre pontosan odaérnem akárhová. Nem kelek vekkerrel, és nem hagyok félbe csetelést, könyvfejezetet, szimfóniatételt, posztírást, ha épp svunggal vagyok benne… mert pihentet, ha benne maradhatok, és meggyötör, ha folyton figyelni, menni kell.

Moziban nézünk filmet: semmi Amerika, két magyar, egy német–norvég–dán és egy spanyol az eheti adag. Vasárnap este A kertész titkát láttuk, amiből sok más mellett megértheti bárki, mit nevezek skandinávnak – mentalitásban, tabutörésben, női kinézetben, humorban. Az anyaság vajon vérségi, lelki kapocs, vagy puszta tudati dolog? Nagyon szép, lassú, haladóknak való film, és egy feledhetetlen arc, Ruby Dagnall:

Ebbéli felindulásomban, mivel tényleg elmentünk statisztának regisztrálni, vállaltam az adatlapon a kopaszra nyírást. És még mi mindent! Hamarosan a mozikban. A fotós körbenyalt, pedig eskü, megkérdeztem, hogy felvegyem-e a hosszú macinacimat, és bodys pózokban fotózott.

Hétfőn plazmát adtam, így lekéstem az ötórás filmet, amire összetrombitáltam a társaságot. Aztán viszont megnéztük az Outot, a rajongott Terhes Sándorral – ha nem a művész úr volna a művész úr, akkor e másik rejtélyes modorcsászár volna. Örülök, hogy láttam, emlékezetes film, de szintén csak haladóknak. Négyfősre bővülten (G., B. Lőrinc és én) késő este a vakító élményt láttuk: a Jupiter holdját, Mundruczó Kornélnak a cannes-i versenyprogramban szereplő filmjét (az lett volna az ötórás). Must have, ki ne hagyjátok, bár az elejét nagyon nehéz elviselni. Ez a munka szakmailag, technikailag, főleg az akció- és üldözős, futós jelenetek, a légifelvételek és a kaszkadőrjelenetek, a látványvilág és a vágás szempontjából mestermű, amellett megrázó hittétel (ez nem jó szó, abból képeztem, hogy hitet tesz) a humánum és az elszántság ereje, az egyéni megváltódás és az emberi kölcsönösség, korrektség mellett. Nem, szerintem nem végkövetkeztetése az, hogy vagy Isten, ezt a csodálatos grúz főszereplő, Merab Ninidze meg is szövegezi: Isten az elménk legszebb játéka, és pont olyanná képzeljük mégis, akinek a büntetésétől félünk. (És nem, szerintem ne erősködjünk a liftben, hogy térjenek meg emberek. Ezt a Port recenzensének írom, aki szerint de bezzeg az elején hogy leoltja a jehovákat a főszereplő.)

Fel nem ismerném a magyar hangját. Pedig milyen jól ismerem. Nem is írom ide, ismerjétek fel ti is, vagyis, ne.

Most, ezt csütörtök este írom, az új Almodóvart, a Julietát nézzük mindjárt. (Megvolt. Almodóvar nagy mester, védjegyévé vált az esztétizálás, a stilizálás, a balladisztikus dráma,  az ő világában minden lakásbelső, női arc és öltözék csodaszép, de azért aminek a mestere ő, a bizarré, az esztétikumé, a /félreértett/ női léleké, a szenvedélynek nevezett színezőfüzet, az már nem túl izgalmas. Nem kihívás. Olyan, mint rajzfilmet nézni húszévesen. Vagy csak nekem tűnik üresnek, formalistának, profiságában is mesterkéltnek az ő világa? Ti hogy vagytok vele?)

Továbbra is, lassan olvasom az Ennyit errőlt, Lionel Shriver rákról, házasságról és a magánbiztosítói egészségügyi rendszerről szóló regényét. Shriver írói teljesítménye egyenletes, döbbenetes erejű. Minden oldalon idézhető aranymondást találok, mindig valami fura, egyedi hobbija van valakinek, és olyan erős szeretet, emberi teljesség és lelki nemesség van az Amerikával mindig szembehelyezkedő főhősben, mindhárom regényében (Kevin, A nagy testvér). Sajnos, ebben is vannak félrefordítások és fordítóilag nem elég szép megoldások.

Olvasom Forgács Attilát, fedezem föl a jelenséget. Gasztropszichológusként feltűnően sokat szerepel mostanában, minden cikkben hosszan írják, hogy hány publikációja van, milyen híres mesternél tanult a gasztronómiáról és mekkora úttörő ő, miközben olyan általánosságokat mond, amelyeket én két fröccs mellett bármikor, ha épp parodizálok valakit. Szakmai-pszichológiai értelemben blöfföl; arra épít, hogy az átlagember szélsőségesnek tartja a fitnesztrendet, és gúnyolódik a paleón meg a többi “szélsőséges, megvonáson alapuló” diétán, mégpedig önvédelemből, mert ő nem lenne képes rá, “nem enne olyanokat”, lásd még: “nem bírna ennyit edzeni”. Én ettől a fajta reakciótól már eléggé kivagyok, belefáradtam. Oké, tarthatod viccesnek, túlzónak, amit csinálok, vitázhatsz velem hosszan, hogy miben “nem értesz egyet”, én aztán nem akarlak meggyőzni. De honnan, miből mondod, amit állítasz? Miért teszel úgy, mint ha mindegy volna, hogy úgy vagy így élünk, eszünk, mozgunk, egyenrangú alternatíva? Milyen egészségi állapotban vagy? És – ne haragudj – hogy nézel ki?

Folyton panaszkodnak. Elrontott narratívákhoz igazítják az életüket, már rég nem a teljes, bekebelezős élet, a fejlődés a lényeg, hanem hogy igazuk legyen a negatívban. Ehhez generálnak helyzeteket: ne, ne, ne lehessen jobb. Nem lehet megcsinálni, veszélyes, nem jó. Hogy szélsőséges vagyok. Harmincéves exdiákom magyarázza nekem. Megöregedtetek, vagy mi van?

Forgács Attila is hogy néz ki. És ő is egy már meglevő narratívát akar minden áron alátámasztani.

Érdekes, hogy az ilyen témákról szóló cikkek illusztrációja következetesen zöldalma, halszelet, szétszórt mandulabél, párolt brokkoli szokott lenni, esetleg bikinis nő hasa centiméterszalaggal, de a mester magát ábrázoltatja húszféle verzióban. Topisan, jelmezszerűségben (Amerikából jöttem), és súlyosan elpocakosodva. De nem, ő nem von meg magától semmit!

Szépen alákérdeznek:

Ha túlsúlyos lenne, a fogyókúrák közül melyiket választaná?
Biztosan nem az ételmegvonással kezdeném, nagyobb kerülőkkel használnám a kerékpáromat, amivel mindenhová közlekedem az elmúlt 40 évben.

Nagyon rossz cégér az, ahogy a hazai életmód-szakértők, dietetikusok kinéznek. Ráadásul el próbálja tolni a beszélgetést a lényegtől:

Újabb, egyre terjedő jelenség az egészségesétel-függőség…
Az orthorexia nervosa (egészségesétel-függőség) egyre tömegesebb problémát okoz. Megjelentek az egészségmániások, a divathóbortosok, akik a világ problémáit egy erős megszorítással akarják megoldani. Úgy tűnik, nagyon sok embernek az a tapasztalata, hogy az élete fölötti kontrollt elveszítette…

Lélektanizáljunk széles mozdulatokkal, és láttassuk hatalmas problémának az orthorexiát…! Én már ott tartok, hogy nem is létezik orthorexia, csak bizonyos pontról tűnik problémának, azok számára, akik oly normálisnak hiszik magukat, de közben képtelenek öt kilométert lefutni vagy megállni fél lábon húsz másodpercig, netán nem bírnak nyolc egybefüggő órát étel nélkül. Nem ismerek senkit, akit végzetes károk értek volna az étrendi szabályoktól. Aki ne lett volna jobban attól, ha bármilyen tudatosságot vitt az étkezésébe a szemponttalan, receptív, normákat követő, leveshez kenyeret evő magatartás helyett. Esetleg egy kicsit sok pénzt baszott el makrobiotikus ételrendelésre vagy bioboltokban, vagy idegesítő volt, ahogy erről sokat beszélt, ilyen van, igen. De minden esetben jó, jobb általános állapotnak örvendett, mint a fornettievők. Látok, ismerek viszont százakat, akit megnyomorított a “normális” életmód. Hamis dilemma az, hogy valaki vagy marad a szokásosban, vagy öngyötör és dogmatikussá válik. Ne dőlj be neki! Mert van harmadik út. Árnyalt, örömteli, nem szektás, igazi erőből fakadó, minőségi élet.

És ne legyen senkinek kétsége: Forgács Attilának érdeke, hogy befolyásolható alanyoknak láttassa az embereket. Érdeke, hogy ilyenek legyenek, mert ő ebből él, erre használja a tudását: médiaüzeneteket tervez, tudatbefolyásol, a megbízói pedig szükségtelen, egészségtelen élelmiszereket sóznak ránk. Úgyhogy el ne higgyétek, hogy az egészséges, teljes életről tőle bármit megtudhatunk. Hogy bármilyen valós aggodalom vezérli, amikor óv a szélsőségektől.

Fortalesa kommentelőnk összegezte így:

…kibújt a szög a zsákból, az élelmiszeriparnak piackutatási szolgáltatásokat kínáló marketinges a fickó, nem az egészséges táplálkozást akarja népszerűsíteni, hanem eladhatóbbá tenni bármit, amiért megfizetik. ”Kidolgoztunk egy olyan online imázs-vizsgáló eljárást, ami az érzelmek, az ismeretek és a viselkedés dimenzióit tárja fel. A különféle márkák és termékek adatait – eltérően más piackutatásokhoz – össze tudjuk hasonlítani, meg tudjuk mondani a termék komparatív piaci pozícióját, és azt az aspektust, amivel vonzóbbá tehető, ahol piaci űrt és fogyasztókat találhat egy termék. Ráadásul napra készen tudjuk jelezni, ha egy márka imázsa – bármilyen oknál fogva – változik, így azonnali beavatkozást igényel. Nagyon fontos, hogy az egyes vásárlói szegmensek percepciója eltér, így személyes szinten definiálható a szükséges üzenet.” Szóval innen értelmezendő az is, amit az “egészségmániásokról” ír, ő nyilván lelkiismeretfurdalás nélkül dolgozna a Fornettinek vagy a gumicukorgyártóknak is, a cikk elején emlegetett marketinges manipulátorok közé állt be, és bármiféle “korlátozó diéta” felvállalása a potenciális megrendelői körét szűkítené.

Itt: https://csakazolvassa.hu/2017/06/03/es-te-is-kover-vagy/#comment-176219

Onnan persze “mi” vagyunk a mániákusnak, válogatósok és hiszékenyek – a tévedésekben dagonyázók. Ó, de könnyű pink edzőcipős pótcselekvőknek vagy szerencsés genetikájú, dologtalan, privilegizált huszonéveseknek gondolni minket. És nagy-nagy lélektani előnye van ennek: áttolás, indulatlevezetés, bűnbakképzés, önfelmentés. Elhatárolódni, morálisan ítélni, magát mélyebbnek érezni milyen pompás mulatsága is Magyarembernek! Vagy engem szétszedni, nagyítóval nézni, hogy de nem is nézek ki olyan jól.

A “gasztropszichológus” híressé válási és pénzsóvár motivációján kívül más is magyarázza és erősíti azt, hogy az életmódváltókat, sportolókat szélsőségesnek tartani: a saját kudarcok. Zsuzska azzal kampányol, hogy, hashtag, “fogadd el”, “én már elfogadtam”.

Légyszi, ne fogadjátok el!

Sok elakadt embert ismerek. Racionálisan tudják, hogy valamit tenni kéne. Hogy jobb nem lesz, viszont rosszabb lesz. Lehet rám mint rossz hír hozójára neheztelni, aki szigorú meg basztat, de nem hagyhatod figyelmen kívül az összefüggéseket, azt, hogy mi mit okoz, egészen röviden: hogy nem úgy élünk, mint amire emberi lényként tervezve vagyunk. Tudják, hogy változtatni kéne, de szokásaikban, érzelmeikben és a testük sejtszintű működésével makacsul ragaszkodnak a nemjó gyakorlathoz, megmagyarázzák, vakfoltosak.

Ha megmozdulsz, olyan életed lehet, amiről nem is álmodtál. Mentálisan is mozdulj meg.

Ha valakinek az edzés tényleg olyan fontos, hogy ahhoz igazítja a többi teendőjét, és esetleg nem szakadt macinaciban nyomja, nem bocsánatot kérve és feltöltődési céllal edz, hogy jobb anya legyen, meg megőrülés ellen, hanem önálló és önlényegű tevékenységként, a határhelyzet élményéért, ráadásul dizájnosan, menő helyen… akkor mondjuk megkapja. De ettől vajon jobban lesznek Ittfáj-Ottfájék? Vagy azok, akik “nem szeretnek strandra járni”, és próbálnak nem nagyon erős fényben, nem sokáig nézni a próbafülke tükrébe?

Tízalkalmas úszóbérletet vettem, és azon filózom, mit szerettem én meg a strandban ennyire. Vonulok? Nem vonulok. A testem nem probléma többé, nem akadály, hanem egyszerű eszköz. Nem számít nagyon, milyen, ugyanakkor olyan. Fél szemmel, mások szeméből érzékelem, milyen lett. Egyesülök a nappal, erős és jó szagokat érzek, a vízben meg az áramvonalasságomat, alkalmasságomat, le nem győzhető akaratomat. Mert én nem szeretek úszni, még most sem, és azt élvezem, hogy mégis úszom. Az a nagy fejlődés, hogy nem nagyon számít, mit szeretek, mert kijöttem a kényelmességből. Természetessé, egyszerűvé vált minden.

Lassan formálódó megértésem ez is: összeáll egy logikus sorozatba az összes drasztikus, testtel kapcsolatos élményem. A szüléseim, János végigkísérése, a hóban fetrengésem, a plazmaadásom, a hosszútávfutás, a súlyemelésem, és az is, hogy nem sok gondolkodás után az ügynökségnél beikszeltem ezt a kopasz dolgot. Nem számít.

*

Kérdeztétek többen, hogy vagyok. Amikor megjelent a folyamodvány, amelyben a közösségi finanszírozás létbe hasító jellegére hívtam fel a figyelmet (miután már hónapok óta nem kértem, nem említettem). Aggódva, ijedten: valami baj van? te olyan jól vagy, olyan erős.

Nem vagyok rosszul, nem vagyok máshogy. Nincs akut baj, újabb probléma, titok, nem arról van szó, hogy félek elmondani, mert a rosszakarók majd mit csinálnak. Nagyjából ugyanúgy élünk évek óta, ugyanaz a teher van, csak nem igényem a panaszkodás. Mindig azt hiszem, hogy tudjátok, hogyan élünk, írom a bemutatkozásban is. Az új olvasók kedvéért összegzem most:

Egyedül nevelem a három, pontosabban a két és háromnegyed gyerekemet (mert a nagyobbiknak él és üzemel az apja). Mégpedig azért, mert özvegy vagyok, és nem tolt meg senki pénzzel, nincs tartásdíj meg amiket írogatnak, nem mintha bárkinek köze lenne hozzá. Erősnek, boldognak attól érzem magam, hogy elbírom az életünket. Igyekszem kiválogatni azokat a feladatot, amelyekkel muszáj megküzdenem, a többit pedig figyelmen kívül hagyom. Ennyit bírok.

Most annyi a változás, hogy anyósom is meghalt, és utoljára meg kell még küzdenem a förtelmes, számító, hazug, lelkiismeretlen rokonsággal.

*

Holnap már jönnek haza. Megyünk majd strandra, kalandparkba, sziklát és falat mászni. Julival pedig vizsgára készülünk.


Tagged: életmód, élmény, étrend, család, edzés, film, forgács attila, gyerekek, kritika, miért?, reakció, személyes, test

kinek higgy?

$
0
0

Egyszer már linkeltem, de inkább kétszer ezt a cikket az alter-egészségtémájú Páros kintorna blogról. Interjú Szendi Gáborral:

A te bajod, ha nem tudod kitalálni, kinek higgyél!

És ez nagyon fontos: nem más akarja, hogy “hiteles” legyen a szemedben, hanem TE akarsz válaszokat, és ezeket NEKED kell megkeresned.

Kedvelem Szendit, a vakfoltjaival együtt. Azért kedvelem őt, mert tetszik az alapbeállítódása: elvi ember, igazságkereső. Táborokba én nem állok, a drukkerség idegen tőlem, akivel szemben nincs zéró tolerancia ordas eszmék, üzleti vagy kattintásvadász indíttatás vagy aljas szándékok miatt, illetve megüt egy szintet, annak én mindig érzelmek nélkül fontolom meg az igazát. És ezzel meg is válaszoltam a kérdést, hogy mit gondolok Szendiről. (A blogger válaszol rovat új évadját nemsokára beillesztem a fejlécbe, a kép alatti menübe.)

Feltételezem is, tapasztalom is, hogy az olvasóim is utakat keresnek. Intellektuális módon keresik az irányokat, gyakorlatokat, inspirációt, olvasnivalót, példaképeket, a problémájuk megoldását, vagy gyakorlatias válaszokat (hogyan kezdjem az életmódváltást? hogyan gründoljunk közösségi finanszírozású blogot? – ezeket kérdeik a leggyakrabban).

Vagy nem keresnek, csak nézelődnek, és találnak ezt-azt, és az óhatatlanul hat rájuk.

És hát annyi hang van, nagy kakofónia. Kinek higgy?

Írtam már arról, hogy hogyan tájékozódj, ez a poszt is olyasmi, de ma a példaképekről, vezérhangokról lesz szó.

Én azt mondom, hogy a sérült és harsány emberek rendkívül szuggesztívek tudnak lenni. Egészen távoli példák: Bihari Kisviku Viki, Gumiszoba, LifeTilt, Huffnágel, Danybuilding. Én nem alkalmaznám rájuk a teljes intellektuális bannolást, habár ez logikusnak tűnne. De nem. Egyrészt, mert bloggerként tudni kell arról is, amit én nagyon nem viselek jól, viszont amit sokat emlegetnek. Mégpedig ítélet nélkül is tudni róla, csendesen, vitakényszer nélkül. Másrészt ugye minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő, és ha képes vagyok így nézni, akkor nem is elkeserítő, sőt, kiderülhet az is, hogy nem is érdekes egyáltalán, vagyis, kivétel a szabály alól, és akkor már ezért nem olvasom, nem azért, mert elkeserítő.

Én azt mondom, ne higgy annak, aki arra használja az okosságot, az elveket, rendszerszintű összefüggéseket, hogy teátrálisan megmagyarázza azt, ami neki nem jött össze. Aki azért szól be másoknak, és azért keserű, mert kiábrándult, mert csak épphogy tudja tartani a látszatot, a jópofaságot, az erőt, a saját, megélt életét és a “jó kinézetét”. És azért magyaráz elvekről, mert belebukott, és el se tudja képzelni, hogy más még hisz és eleven, sem azt, hogy létezik az övén kívül más dimenzió.

Általában a “nincs szponzor”, “egyesek vígan élnek, seggüket meresztik, de bezzeg én beleszakadok a melóba” típusú panaszkodás kínos. Rendszer ellen károgtok, mert az könnyebb, mint fejlődni, vagy elismerni, hogy nem jár az, ami a legjobbaknak jár. A legjobbaknak, a marketingértékkel bíróknak igenis van szponzoruk. Ami nem megy, azt erőltetni kell, és ha akkor se, akkor keresse meg ki-ki a talpalatnyit, amin megél. A többi rinya.

Azt emlegetni is kínos, kicsit sem célzatosan, hogy egyes privilegizált, rendszer szekerét toló nők a férjük vagyonából, HAGYATÉKÁBÓL élnek. Értjük, miért mondja, de én egyrészt nem vagyok örökös, magam keresem a pénzt, másrészt nem tehetek az ő nyomoráról, ő viszont tehet. Nincs munkalehetőség, mondja, van reménytelenség, ebben az országban nem lehet élni – ugyan, ha az elmúlt években megtanul egy nyelvet, egy hétköznapi szakmát, olyat, amiben jó, jó tud lenni, most nem lenne előrébb? Vagy: belefásult az anyaságba, unja, megbánta, akkor más se szüljön, senki se szüljön.

Esetleg a segg a fétise: legyen mindenkinek jó segge, majd ő megítéli és eladja hozzá a módszert. Netán: semmi mása nincs, mint egy úgy-ahogy összekotort fizikum, tehát mindenkit, aki nem versenyzőként edz, leszól a kinézete miatt. Kisviku pedig nem talál társat – te igazolva látod az ő, egyébként nagyon jópofa kiborulásaiból, hogy sajnos, manapság a férfiak nem értékelik az érett, okos, tartalmas nőket? Mert akkor sűrűn gondolkodj el magadon, a múltadon, a döntéseiden és ezen a kétségbeesett pasivágyadon is. Miből fakad ez? Miért van, hogy aki nem görcsöl ezen, aki nem gyárt elméleteket a nála fiatalabb és szebb nőkről, aki csak él és önmaga mer lenni, annak ez nem probléma? Annak van, vagy akad. Ha szeretné. Dönthet úgy is: nem szeretné, ennyit nem ér. De vagdalkozni a pasik gyászosságán, negyven fölött…?

Ne hidd azt se, hogy divat a rizstej, divat a paleó, divat a jóga, minden divat, mint azt gyakran dohogják, és a divat gyanús, TEHÁT te maradsz az eddiginél. Az eddigi gyakorlatod ugyanis nem működik. Találd meg, mi a te problémád, és arra a saját válaszaidat. Egyiket sem kell divatból csinálnod, találhatsz mást, és csinálhatod a divatot is nem-divatból. Nem azért, mert már sokan mondták, tele vele az újság. A net korában egészen nyugodtan utánajárhatsz annak, ami ritka és egyedi, csak tudd, mi a kérdésed, gondolkodj, figyelj, és használd a keresőt. Másrészt nem minden divat: van olyasmi, amire újabban jöttek rá, de tényleg úgy van, és működik. A tojás elhagyása, a margarin, az antidepresszánsok nem működtek. A tojásról tudjuk, hogy nemhogy nem káros, hanem szuperfúd. Arra is rájöhetnek, és én számítok is erre, hogy a kókuszzsír nem is akkora csodaszer, vagy hogy van bőven hátránya az alacsony szénhidrátnak. De mivel nem divatból kezdtem bele, és a meggyőződése nem vakhit, ezen nem leszek kiakadva, mert az alapok igazak, és az alapok azok, hogy a kókuszzsírnak sok előnye van, illetve hogy aki cukron (glükózon) működik, annak sok baja lesz, csúnyán öregszik, sokféle krónikus betegsége lesz, ezért jobb az inzulinkilengésekkel vigyázni. És szisszenj fel, amikor nem is a megoldást vagy annak a részleteit, hanem a problémát titulálják divatnak – sem az inzulinrezisztencia, sem a császármetszés traumatikus megélése, sem az AIDS, sem a gyerekek figyelemzavara nem divat, hanem aggasztó, tömeges probléma. Iszonyú részvétlen vagy, ha azt gondolod, hogy aki ezekről beszél, az divatból teszi. Harmadrészt miért baj az, ha valami divat? Vannak okos, jó divatok, és ha beszállsz, az nem jelenti azt, hogy kritikátlan leszel, és onnantól csak azt az egy megoldást tudod mindenre, és mindenkit leoltasz. (Ugye…?)

Ne tegyél fel mindent egy lapra, vagyis: ne higgy a dogmatikus, kizárólagos irányoknak, az “x igen, tehát abcdefghijklmnop nem” fajta állításoknak vagy sugalmazásoknak. Dimenziók vannak, különböző síkú valóságok egymásra csúszva.

Ne higgy a fancynek: a színes-szagos-megdizájnolt látszatnak. Te döntesz, bedőlsz-e annak, ami nem valódi. A szép szavakkal megírt közhely még nem eredeti gondolat, az idézhető harsány jólodamondokkal pedig nem leszel előrébb, ha közben nem dolgozik a saját agyad. Pont olyanok ezek, mint a levespor meg a lefóliázott készétel a hűtőpultból. Szerezz be minőségi alapanyagot, és főzz kreatívan, te magad! És ne posztold ki a facebookra.

A felöltöztetett, pózolós testű, ám kiégett és megnyomorodott motivátor sem fitt, hanem hazudik. Aki igazán fitt és kidolgozott testű, az nem nyafog, hogy ez a pálya mennyi lemondás, meg hogy ebben az országban nincs pénz a sportágban, továbbá nem ölkutyákkal hever ikeás ágyneműben, valamint nem foodporn csokis sütiket oszt meg, hanem edz, új utakat keres és tudatosan táplálkozik, nem keres mentségeket és könnyítéseket (és főleg nem dicsekszik “megy ez így is” módon a félrekajálásaival). Ha pedig vele vagy, akkor rád figyel és neked segít. A sportot élvezi és éli, a formája fenntartható, útja nem a kiégés meg a tolószék felé tart.

Ezt azért írom, mert megint nekem estek, bosszúból, mert tettem három, tényszerű kritikai állítást egy olyan témában, amihez értek és élek, és ami a ketogén. A visszavágás a következő: én nem fejlődöm sehova, és sehogy se nézek ki. Álláspontom szerint a szépségverseny és a sport nem ugyanaz, és bár sokan gondolják magukról, hogy ők a szépek, és mások nem, és ez a lényeg, a terembe mégiscsak sportolni járunk, a célunk az, hogy gyakorlatokban, ügyességben és testösszetételünkben fejlődjünk. Ami csak a fotókon szép, az nem szép. Az a szép, ami fenntartható és főleg: egészséges. Jojóeffektusba ragadni, mint annyi versenyző, aki könnyen akar gyors sikert, de a versenyzéshez nem elég erős mentálisan, biztosan nem egészséges. Lisztes cuccokat enni sem célravezető, a többszörös porckorongsérvhez vezető edzésmódszert üdvözítő módszerként hirdetni pedig botrány. De az is biztos, hogy a Mester már rég jobban szeret igazságokat hirdetni, mint edzeni, és megélni az egyre fájósabb, kötöttebb, alapmozdulatokra sem képes, szétvegyszerezett testét.

Én magam sokat tettem azért, hogy az intelligens, alkalmilag sportoló átlagember szemében ne legyen gyanús, ostoba és kiábrándító hely a konditerem, ők viszont a másik oldalon állnak. Dr. Habil. Prof. Med. Terembikája, hídépítő mérnök és kétszeres Európa-bajnok, táplálkozási tanácsadó (ez mind rajta van a névjegyén, uugyanitt kismacskák ingyen elvihetők) viszont a testépítés Benke Laci bácsijaként tiltakozik minden ellen, amit ő nem ért, amit nem ő mondott, és ami a territóriumát sérti.

Én nem hiszek már senkinek. Viszont sokat olvasok, figyelek, jelenségeket és embereket, megbecsülöm a minőséget, de messziről kiszagolom a sunyiságot és hazugságot, az egófitogtatást. Ebből állok össze, és ennek az énnek az intuíciója megbízhatóan működik.

Szóval, ne higgy senkinek, én azt mondom. Hanem láss át a homályon, ne engedd, hogy elvegyék a kedved, ne engedd, hogy legyőzzön a népszerű, de ne is akarj ugyanilyen, csak negatív indíttatásból különállni és mindenki elen tiltakozni. Gondolkodva, próbálkozva, nyitottan és józanul válj olyanná te magad, akinek érdemes hinned.

*

Szendi Gábor vakfoltjai pediglen. Az egyik a kávé-csoki témakör – annyira nem üdvösek, sajnos, mint szeretné, csak ő szereti, és megmagyarázza, de ez kedves. A másikkal feministaként nem tudok mit kezdeni, és ez az evolúciós pszichologizálás, a férfiak hatalmaskodásának és “sérülékenységének”, valójában: védettebb helyeztének és megbocsátás-követelésének a kimagyarázása, megint csak olyan érvekkel, amelyekre két sör után én is jó vagyok, csak én paródiaként mondanám. A harmadik, és ez altéma, mert ritkán beszél róla, hogy a ketogénnel baja van, sterilnek és életidegennek tartja, mert nem veszi figyelembe azt, amit a fent idézett interjúban sterilnek nevezett jellege ellen bevet a gyakorló ketogén. Igenis eszünk zöldséget, rostot, és azért tehetjük meg, a ketózisból való tartós kiesés nélkül, mert adaptálódtunk.

Nem akkora leleplezések ezek, nem később jöttem rá, hogy “Szendi átvert”, hanem eleve voltak gyanúsak, mivel fan sosem voltam, inkább angolul olvastam mindazt, amire alapoztam és amit azóta élek. Eleget kell olvasni és önállóan ítéletet alkotni, táborokba be nem állni, nem hitet keresni, hanem összefüggéseket, és akkor az ember nem rajong és nem utasít el élesen semmit (a csípőből szót nem használom, nem okos).


Tagged: autonómia, életmód, értékrend, önismeret, elv, emberi kapcsolatok, internet, módszer, miért?, sport, test

miért ne relativizálj

$
0
0

Azt hittem, ezt a posztot már rég kitettem, de 90 százalékosan itt maradt a vázlatok között, pedig annak, amit most írtam, fontos előzménye. Az is jön, holnap!

Relativizálásnak nevezem azt az igen elterjedt csevegési magatartást, amikor teszek egy állítást, és az, aki nem akarja elfogadni, és nincs valódi ellenérve sem, úgy rontja az állításomat, hogy nem korrekt. Elkezd maszatolni, szót elterelni, anekdotikus érveléssel gyengíteni:

Semmi sem biztos. Ez is csak divat.

Majd lesz neked is valami betegséged a nagy egészségmegőrzéseddel, meglátod.

Az éremnek két oldala van.

Egy kapcsolatért mindig ketten felelősek.

Ismerősöm is, szegény! Szolgasorban tartja a felesége.

Mindent megcáfoltak már, mindenre van példa és ellenpélda.

Jó, hagyjuk inkább.

Én nem azt mondtam, hogy ne becsülnélek a telejsítményedért, csak megjegyeztem, hogy…

Nem bírod elviselni az ellenvéleményt? pedig bloggerként ez dolgod volna.

Nagyon magabiztos vagy.

Felőlem azt eszel, amit akarsz,a te döntésed, én aztán nem szólok bele. (még jóhogy)

A végére kiderül, hogy bár a “vita” (ami már akkor sem az volt) elején állítottál mindenfélét, most visszaveszel, csak ezt hem akaródzik elismerni. Nem tudod a saját állításaidat sem alátámasztani, bele sincs kedved kezdeni az igazi érvek kiötlésébe, tudásod sincs hozzá, csak idegesítelek, vagy idegesít az egyértelmű állítás, ezért muszáj betámadni, aztán kivonulni.

Meg szoktam kapni, hogy én csak győzni akarok, arra megy ki minden. De én azt mondom, tereljük el a szót arról, hogy hülyeséget mondtál.

Bemutatom néhány példán keresztül, hogy néz ki a relativizálás, mert ennek a sokrétű technikának, érvelési hibáknak a felismerésefontos eszköz., ha nem akarod, hogy bevigyenek az erdőbe. A példákban az állíást mindig én, vagy a szerintem-értelmes diskurzus teszi, és a válasz rá a relativizálás:

Állítás: Nincs szimmetria, jelen felállásban a nők tűrnek és veszítenek többet, ők a károsultjai a hatalmi egyenlőtlenségnek.

Válasz, férfi írja, és úgy érzi magát, mint aki BL döntőben gólt lőtt: “Azért a nők is szoktak szemetek lenni.” Vagy ugyanez szofisztikáltan, bülbülszavakkal: te nagyon megérted őket, meg elítéled a nők elleni erőszakot, és hát TE nem is vagy erőszakos, mindig udvarias vagy a nőkkel, és ezért téged ne hibáztassanak. Te nem vagy ellenség, nem is érted. Most is például én ezzel a poszttal vagy a maszatolós kommentre adott válasszal agresszív vagyok, az a baj… Micsoda düh, embertelen agresszivitás munkál bennem!

Mondja. mert azt mégsem ismerheti el, hogy az egész, amit írt, hülyeség és nem válasz az állításomra. Így leszek agresszív.

Senki nem állította, hogy te ellenség volnál, vagy csináltál volna konkrétan valamit. Pusztán egyik tagja vagy annak a csoportnak, amelynek tagjai hatalmi alapon csinálnak vagy mulasztanak el a nők rovására valamit, és ennek a magatartásnak az összes csoporttag a haszonélvezője és cinkosa mindaddig, amíg nem ítéli el hangosan és valódi tettekkel az ilyen tetteket, amit viszont nem akaródzik.

Neked a lényeg, hogy te megúszd, te ott se voltál, és persze a nők is kapjanak: ők a hibásak, pont hogy ők bántanak téged, amiért itt szó mert lenni arról, hogy te mindenképpen jobban jössz ki a dologból. Miközben fogalmad sincs, verbálisan és érzelmileg és munkamegosztásban és szexben miket kapnak a nők, hát még a szexuálisan szóba nem jöhető nők, sőt, a szexuálisan szóba jöhető nők, szex helyett, után, bosszúból, és nem kivételesen, hanem normaként, annyira, hogy észre sem veszitek.

Ja, és szeretnél egy kis figyelmet a nőtől, akit régóta nézegetsz, és magadban fel(túl)magasztaltál. Játszmázol keményen, kommunikációs agressziót folytatsz kifinomultan, és ördögi, tőled különböző lénynek képzeled az agresszorokat, miközben simán visszaélsz a másik figyelmével, türelmével.

“Nem igaz, hogy ne volnának jó szándékú férfiak.”

Ezzel nem csak az a gond, hogy én sehol nem írtam, hogy ne volnának. Inkább az, hogy a férfi kommentelő láthatólag éhezi, hogy ez ő volna, és zavarja a szembesítés, hogy ő a jelen felállással mindenképpen jól jár. Ezért hárít. Mindamellett megjegyzem, az elnyomók sem rossz szándékúak, ők is viselkedési sémákat követnek, a közegük normáit, ahogy mindannyian. A bűnük az, hogy nem önreflektívek. Nemhogy maguktól nem veszik észre, nem lehet nekik asszertíven elmagyarázni sem, mi a gond, tiltakoznak és bedühödnek, ha valaki szól. Elfoglalják a haszonélvező pozíciót, és ott már nem is kell semmit csinálniuk. Mi nők is szoktuk ezt tenni, amikor egy másik dimenzió, például a bennszülött, anyanyelvi közösségben élőként vagy fehér európaiként tartozunk a kedvezményezett csoporthoz.

Másik példa. Állítás: A szénhidrát csökkentése megoldás egy sor életmóderedetű betegségre.

Reakció: Ez csak egy vélemény, és te ezt tolod, de más meg mást mond. Mindent bebizonyítottak már, és az ellenkezőjét is. Mindenkinek más válik be, az emberek nem egyformák. A legegyszerűbb mindent kipróbálni magunkon.

Ez nem igaz. Először is, mindent kipróbálni, ahhoz egy élet is kevés, másrészt azt, hogy pont mit fogsz kipróbálni, milyen sorrendben és mennyire szigorúan, azt ugyanúgy az elfogultságaid és hiedelmeid irányítják. Nem, nem igaz, hogy mindenkinek más válik be – a “minden reggel két kakaós csiga” garantáltan nem válik be senkinek.

A próbálkozásnál van jobb út: igényesen tájékozódni, előre megszűrni a tanácsokat, és akkor kirajzolódik az, ami kvázi bizonyos. Hogy milyen rabságban tart a vércukor állandó hullámzása, azt pedig inkább ne próbálja ki senki, mert csak elszúrja vele az anyagcseréjét. A müzlis egészségvédelemmel és a gabonaalapú étkezéssel pont ez a gond, de a sok gyümölccsel is.

Nem igaz, hogy ne lehetne érvényes állításokat, kiindulópontokat találni. Például aki már figyeli az életmódtémát, vagy sportol, az észre szokta venni, mennyire áhítjuk az édeset, minden ürügyet megragadunk, hogy hozzájussuk, pedig nélküle jobban teljesít a test, és azonnal eltűnik a combról a ragya.

Igen, sokféle hang van, különböző nívójú források, és sok vita is. Sok felderítetlen, ellentmondásos terület, ahol még a helyes kutatási módszert, a jól feltett kérdést sem egyszerű megtalálni, nemhogy a választ.

De itt van az életünk, kezdenünk kell vele valamit. Ezért értelmes ember utánaolvas, lehámozza az elfogultságot, az üzleti érdeket, a laikus okosságot a sok dumáról, és megtalálja a maga forrásait. A tudatosság követelményét nem lehet elutasítani azzal, hogy “úgysem tudjuk, mi igaz, tehát mindegy”. És nem nekem csinálod, nem a világnak kell bizonyítanod, hogy igazad van. Színtisztán a saját jóllétedről van szó.

Sokan képzelik magukat szakembernek. Mások azt hiszik, én tartom annak magam. Én nem vagyok szakember, soha nem viselkedem úgy, nekem más a szakmám. De igényes, mérlegelő, önálló felhasználó vagyok. És ez is rengeteg meló, és aki azt nem végezte el, és rossz állapotban is van, az ne magyarázzon nekem.

Állítás: Aggasztó az elhízottságnak és izomtalanságnak ez a mértéke.

Válasz: Minden test szép, ne legyünk normatívak. Kövéren is lehet valaki egészséges, a szépségeszmény kultúránként és koronként változik. Miért foglalkozol ezzel annyira, az egészségem téged nem is érdekel, csak ürügy, hogy alátámaszd az utálkozást.

Ilyesmit mondani annak érdeke, aki nem kíván a testével foglalkozni, nem törődik a következményekkel, és azért is mondja, mert ez ciki. Az utálkozásom oka pedig az, hogy én nem akarok olyan lenni, nagyon nem, soha többé nem, és amióta megnézettem, mennyi a zsír és mennyi az izom, azóta nem is áltatom magam. De körülöttem is ott ólálkodik ugyanaz, mert én is ezek között az elrontott viszonyok között élek, vásárolok, döntök.

A mindenkori szépségeszmény egyébként meglepően egységes: az anatómiai jellegű, egészséges, szimmetrikus, fürge, fiatal testet eszményíti, a szabályosságot, a szép bőrt, a nyúlánkságot és a gömbölyűséget.

Tudjuk, hogy nem lehet mindenki szép, és azt is, ez nem az ő hibája, meg azt is, hogy a szépség nem jelent jellemes, értékes embert. De ezt nem is állította senki. Azt is tudjuk, írtam én is róla eleget, hogyan próbálja a médiagépezet és a gazdasági érdek manipulálni és meglovagolni a szépség, az egészség és a tetszés iránti sóvárgásunkat, fő témává tenni a termékeket. De ettől még létezik szépség, nem kell haragudnunk a szépekre, nem kell védekeznünk, és én azt propagálom, hogy meg lehet találni az optimális állapotot, amely nem öngyötrés és mánia, hanem életminőség-javulás és felelősségvállalás.

Letagadni, hogy a szép szép, botorság. Kinek mi szép, ez nem egyforma – de a szépség létezik, és fontos.

*

Van még egy fajta maszatolás: jobb a békesség, jaj, ő nem akart bántani, na, nem ér ez ennyit. “Ennek a vitának nincs értelme.” Ezzel megkerülte azt, hogy tartalmas állítást tegyen, feltette a kezét. Ha látja: vesztésre áll, akkor inkább nem vesz részt a “vitában”. Amihez joga van, csak előtte már beszállt, és hülyeségeket mondott. Fontos, hogy ezekben az esetekben én értekezem tűnődve valahol, és ő jön oda megmondani az okosat, aztán azért sunnyogja el, hogy ne kelljen revideálnia.

A legutóbb az volt az issú, hogy jeleztem, hogy megint rámszállt “a” zaklató, próbál hitelteleníteni – mivel rendszeresen teleirkálja az oldalamat, nekem fontos, hogy úgy kezeljék, aki ő: zaklatónak. Olyan technikás zaklató, aki egy sor álnéven ír, hogy tömegnek tűnjék és azt a látszatot keltse, hogy rajtam mindenki röhög, ő átlát rajtam, tud rólam valamit, és majd igazságot tesz. A valóság annyi, hogy személyes sérelemből és/vagy sima pszichopata ártani akarásból és irigységből megpróbálja ellehetetleníteni a blogot, félelmet kelteni, és mindezt évek óta csinálja, nyomozgatva. Vagyis, az övé ez nem “egy ellenvélemény”, amit “én nem bírok elviselni”, hanem egy módszeres zaklatás újabb fejezete, én pedig szeretném, ha így olvasnák. (Sokkal inkább szeretném, ha ezzel együtt olvasnák, mint örökké figyelni és tiltani, takarítani az új és új profiljait.)

A semleges kommentelő pedig enged az okossági késztetéseinek: engem nevez dühösnek. Ne legyek “izgága”, mert “így nem lehet gátat szabni” ennek. Engem int belátásra és eleganciára, aki több éve vagyok ebben, és nem, nem én csináltam, és nem, nem dühös vagyok. A problémát nem az teszi problémává, hogy én dühös vagyok, hanem abszolút elvek: ne bánts másokat, ne blöffölj, ne hazudj, ne szállj rá emberekre, akik rég elhajtottak, és ne legyél sunyi.

Végül is, talán érti, de inkább “kiszáll”, és rólam van véleménye, amit nem értek, mert igazán nem kellett neki ott megnyilvánulnia, és talán csak a konfrontatív állítástól fél. Legyen békesség!…

Legyen. Gondolkodj, mielőtt írsz, ha mégoly jóindulatúan is.

Kapcsolódó poszt: hogyan tájékozódj?

 


Tagged: életmód, érv, blog, elv, emberi kapcsolatok, erkölcs, idegesít, internet, komment, komunikáció, kritika, miért?, reakció

élni, félni, felélni, kidőlni, visszaélni, meghalni

$
0
0

Trigger warning. Ha haldoklód van, ha kísértél halálba szeretett személyt, érzékenyen érinthet a poszt.

Mi lesz az öregeinkkel? Ki fogja őket ápolni? Hogyan lehetne igazságosan elosztani az erőforrásokat, hogy ne legyen annyi kín?

Kérdi a blogger.

Micsoda bloghullám indult! Büszke vagyok. Megeredtek a klaviatúrák. Hiszen akkor már nem is volt trendi a blogolás. Ez a sok csakazolvasó! 🙂

S e feléledő vágytól nem függetlenül, ahogy kamasz vágja rá édes jó tejberizzsel közelgő anyjára az ajtót (“leválás”), hirtelen tűnt el.

További jellemző, hogy közösségi fókussszal, nagyívű állításokkal, ellenzékien váltanak meg világ: a szakmájukon kívül tesznek szakmai jellegű állításokat, amitől egy kicsit mindig viszketek. Mert víziókat megfogalmazni, bírálni a meglevőt nem ám bátorság, ó, nem. Épp ellenkezőleg: elégedetlenkedni, hibásokat kiáltani, permanens felháborodásban élni csábítóan könnyű. De ha ott vagy pozícióban, úgy megvalósítani, pontosan a te részedet elvégezni, csapatban, szívósan, korlátok között, átverni a haladás ellenségein a progresszívet, az nehéz. Nehéz a saját életben helytállni is (és mintha pont ahelyett dumálnának).

Véletlenül sem informatikus ír informatikai blogot, terepen dolgozó szocmunkás értekezik a szegényekről. Van helyette személyes tapasztalat, érintettség, ami persze “hitelessé” teszi, de pont ezért leszűkült, elfogult a szemszög. Láthatólag nagyon kell igazolni valamit.

Gondolkodni persze érdekes, meg beszélgetni, de valahogy mindig arról van szó az ő blogjaikon, hogy mit csináljon valaki más. Milyen hülye, hogy nem azt csinálja, azt kellene csinálnia, és debezzeg a felelős és morális író.

Van bennem némi megütközés, mert a múltat nem sikerül eltemetni, éspedig nem én maradtam úgy, hanem azok, akik birtokba vettek, közügyként élték meg a magánügyeimet, és már eddig is sokat bántottak, effektíve is: kettő poszt után megtalálom ott a családomra, gyerekeimre, döntéseimre és szerelmemre való, fensőbbségesen ítélkező célzást. (Neki a másik blogjában volt az, hogy ő aztán nem hisz holmi nyolcvankilós bloggernek.)

Szóval, ezek erős állítások, és átlengi őket, hogy mindenki milyen hülye. Nem lehet nem élesen nézni, mert nagy a svung, és azt érzem: jobb, ha figyelek, át ne verjen. Ez mindenkire igaz, rám is, igazi szépírókra is: ha nagy a svung, figyelj oda.

*

A rászorulók méltó ápolásának társadalmi szintű megszervezése valós és nagy, egyre kiáltóbb probléma, erre hívja fel a figyelmet a blog. Tovább élünk, egyre többen leszünk, elhúzódik az inaktív kor, és nem lehet már se a nagycsaládra, se a nők ingyenmunkájára bízni az ápolást. Az is igaz, hogy nincs elég szó a témáról, nem lehet vele választást nyerni. Én persze nem látom a mindennapjaimban azt a szenvedést, amiről az ápoló ír, és kerülöm is, hogy sokat lássam. (A terhelt kapcsolat miatt, és János végigkísérése miatt is.)

(És közben az önvád, hogy másoknak milyen rossz, ők milyen becsületesen súlyosak. Hát hogy van pofám nekem úszni, napozni? Nem foglalkozom se magánemberként, se bloggerként a komoly dolgokkal, nem csak a betegeimmel nem, hanem semmi közjóval. Nem mentek menekültet, mint Szent Erzsébet, nem gyűjtök az Igazgyöngynek, nem láncolom magam fához, nem vagyok rákos, se depressziós, se megszégyenített kövér. Illene pedig.)

Van-e megoldás a “kínokra”? Intézményekben vagy otthon, de fizetett munkaként kell valakinek ápolnia a fogyatékkal élőket, betegeinket, a hosszú életű, ám vegetáló öregeinket.

Nos, magam is laikusként felelek. Ha valaha megoldás érkezik, az biztosan nem valami ügyesen optimalizált, jóléti rendszer lesz. Az erőforrások átcsoportosításával sem jut arra sem központi, sem egyéni forrás, hogy mindenki számáa elérhető legyen a jól felszerelt, madárdalos öregotthon, és ott a képzett személyzet lássa el az idős embert, vagy igénye szerint otthonában ápolja demens/mozgásképtelen korában, huszonnégy órában.

És én ezt nem is gondolnám társadalmilag igazságosnak, mert ez pazarlás, élet- és munkaerőpazarlás. Jó lenne levenni a terhet a rendszerről.

Amit a blog bemutat, a brit modell professzionális, méregdrága és elidegenedett. Jelen viszonyok közepette kb. heti ötszáz (a blogger kalkulációi és igényei szerint hétszáz fölötti) fontért kéne az otthonápolást megvásárolni, miközben az ápoló korlátozottan kompetens az ápolásban, ő nem nővér. Ha a bóklászó demens elesik, nem is emelheti fel, nem szabad.

Az egyik plasztikus esetleírásban másodmagával ült ott az említett áron az – ápolásra már nem szoruló, öntudatlan – haldokló mellett napokig, mert ott kell ülni. Ülni kell ott, és várni, ez a munka, nem ülni ott felelőtlenség – de nem bírja, idegileg nem bírja a helyzetet, és röhögcsélnek, de nagyon. Én értem, hogy fáradt, értem az előzményeket, érzékenyen írja le, de ennek mi értelme ennyi pénzért? (Ez olyasmi, amit névtelenül és magyarul megírni is igen bátor tett.)

Én a magamét inkább egyedül és olcsón szeretném. Érdekes, pont ezt a jelenséget leírja Shriver is az Ennyit errőlben, csak hát az ottani nevetgélők kamaszok, nem fizetett ápolók, sokat isznak a virrasztás alatt, és a halálnak a szenvedés mellett is délies fieszta hangulata van.

Mi lesz az öregekkel?

Tegyük fel, magatehetetlen haldokló vagy. Ha maradt még áhítat és érzelem a családban, akkor a család lesz ott, ha nincs áhítat, kötelességtudat, érzelem vagy épp család, akkor egyedül halsz meg. Ha szakszerű ápolás kell, akkor, sajnos, intézmény, amelynek színvonala az erőforrásoktól és általános normáktól függ, vagy pedig méregdrága magánápolás, import munkaerővel.

Hogy lehetne ez másképp? Ki adjon pénzt? Ez így iszonyú pazarlás.

Szívszorító a sok fogatlan néni. El is hittem vagy tíz percre: ilyen az öregség, ilyen a halál.

De nem ilyen.

Nemsokára mi is ott leszünk, mi, akik most aktívan, így vagy úgy intézzük az ügyeinket, használjuk vagy haszontalankodjuk az időnket, szeretünk, utálunk, sikerülünk és bukunk, cselekszünk és mulasztunk, megnyomorodunk vagy megerősödünk, dohányzunk vagy leszokunk, előre gondolkodunk vagy leszarjuk, önigazolunk vagy testmozgunk. Ezek a kínok, ezek a haldoklók ugyanazok az emberek, meg mi magunk is, csak pár évvel-évtizeddel később, akik itt vannak körülöttünk és jól-rosszul élik az Egyetlent, mérgeznek esetleg másokat, elszórják a pénzüket, manipulálják a családtagjaikat.

A jól vagy rosszul élt életnek következményei vannak.

Vannak nem mérgező, nem manipulatív öregek is, de Bűbájnéni sem várhatja el, hogy ingyen ápolja évekig a család, kvázi cserébe a neveltetésért, meg “tiszteletből”.

Mint ahogy nem is szoktak ingyen ápolni senkit: Magyarországon az a modell, hogy aki nem kerül elfekvőbe (ez a rosszabb), öregotthonba (ez még szerencsés is tud lenni), azt a középkorú munkanélküli (eleve az, vagy a szülő kedvéért munkával felhagyó) gyereke ápolja, többnyire nő, és ennek fejében az anyja-apja előző rendszerben szerzett, még magas nyugdíjából él, vele közös háztartásban, saját (öröklendő) ingatlanban. A legelemibb érdeke, hogy a szülő sokáig éljen. Az erdélyi nénik ritkák és nagyon drágák. A köztük levő kapcsolattól, sérelmektől-érzelmektől és a szülő állapotától, az ápolás idejétől meg persze a saját életterveitől, a feladott projektjeitől függ, hogy eközben az ápoló tönkremegy-e, megkeseredik-e, vagy ez is egy lehetséges, nem is durva életút.

Mi lesz tehát a válasz? Tök nehéz ez, mert tabukat érintek mindenképp, és figyelmesen kell fogalmazni, ne az legyen, hogy aki nem hasznos a társadalomnak, az annyit is ér, dögöljön meg. Ki fogja majd hogy érteni? Nem akarnék Puzsér se lenni, aki élősködő, mindenki számára teher, borzalmas nyomasztó öregekről beszél, akik az állam etetőcsövén évtizedekkel túlélik a halálukat, hogy birkaként, biztos bázisként válasszák újra azt, aki többet ígér, pedig pucolhatnának már innen.

Úgyhogy mondok mást. Mert szerintem nem szükségszerű így megöregedni és meghalni.

Az ápolást igénylő állapotok: az autoimmun betegségek, a csontritkulás és a következményes törések, a 2. típusú cukorbetegség maga, de a cukor és az érelmeszesedés miatt leamputált láb, vakság,a cirrózis, a májkárosodás, a sztrók, az infarktus, a demencia, a Parkinson, Alzheimer, és szinte minden, amit műteni és gyógyszerezni kell, majd a szövődményekbe és mellékhatásokba tovább rokkanni, ez a sok szenvedős és drága üzem mind-mind életmódbetegség. Sőt, a rák gyakori típusai is.

Nem lehet a halált az élettől külön kezelni. Ha lesz jobb megoldás, az az lesz, hogy társadalmi beszéd majd elterjeszti és normává teszi a felelős és preventív viselkedést. Első lépésként mondjuk nem stigmatizálja orthorexiásnak, dogmatikusnak a tudatos táplálkozót, és nem tartja szélsőségesnek azt, aki sokat sportol. És mivel a hivatalos orvoslás nem adott érdemi választ ezekre az előbb említett a kórságokra, majd visszavesznek a hatalmas arcukból azok, akik földbe döngölnek működő gyakorlatokat, pocakjuk fölül a végzettségükre hivatkozva. Majd járni fog tébére a testösszetételmérés, és esetleg mellszétlapítós paráztatás meg tüdőszűrés nem (az már most sem). Majd nem beszélnek avítt, megdőlt hülyeségeket az egészséges táplálkozásról. És mentálisan is ápolásra szorul az aktív népesség, mert nincs egybenmaradás ép lélek nélkül.

Azt nem tudom, mert ehhez nem értek, hogy jó-e, ha negatív ösztönzők is szerepet kapnak ebben: ha mondjuk szarrá (még szarabbá) adóztatják a dohánytermékeket, például. De az biztosan jót tenne, ha szemléletet váltanánk. Ha nem nézné el a közvélemény ennyire az alkoholizmust, nem tartaná ártalmatlan jogomvanhozzá jelenségnek az elhízást, valamint nem támogatná sokrétű módon, jóváhagyóan a passzív, ülőmunkás, mesterséges környezetben és elektroszmogban zajló életvitelt. Ez mind a rendszerben gyökerezik, ugyanakkor döntés is, erről mind tehetünk.

És ha így gondolkodunk, perventíve, és így is élünk, akkor nem így fogunk vegetálni, de az biztos, hogy nem ennyien, hanem a többségnek tartalmas lesz az utolsó harmad. Van egy drímem, és ez az én drímem. Nagyregény közepén, karosszékben ér majd a halál, nem tüdőgyulladásban halunk meg kiirthatatlan kórházi baktériumtörzstől, hanem valami szerves, szebb halálokunk lesz.

És talán jut arra is energia, hogy felelősen felkészüljünk a csúnyább forgatókönyvre. Mondjuk abból a temérdek pénzből, amennyiből most gyógyszerezik magukat az emberek, meg őket az állam. Akkor nem lesz mentség és zsarolási alap, hogy “én már öreg vagyok”. Képesek leszünk nyolcvan évesen öngondoskodásra, munkára, akár – részben – önellátásra is.

Addig meg kínlódunk tovább így.

Most persze mit papolok megint az egészségről. Ismerem az érvelést: SOKAN nem tehetnek arról, hogy betegek (kövérek), mert az övék örökletes meg balesetben szerzett, és majd meglátom én is a nagy pofámmal, ha azt hiszem itten, hogy nekem van garancia.

Nem hiszem, nem. Nekem sincs garancia.

De ez nem is rólam szól, hanem rólatok. Több tucat olyan komment érkezett már, amelyben a frusztrált olvasó azt kívánta: kapjam meg én is a kórságot. Vagy derüljön ki: pont az nem egészséges, amit én csinálok, mert úgysem lehet tudni, mi igaz, mi nem.

De, lehet tudni, sokmindent legalábbis. Ne relativizálj! Mondjuk, dietetikusi képzettség nélkül lehet tudni, hogy ha életvitelszerűen 3 in 1 automatás kávéval és édes péksüteménnyel indítod a napot, akkor nem csak bénán fogsz kinézni, hanem beteg is leszel. Biztosan. Vagy hogy tényleg nem kéne dohányozni, és ha mégis dohányzol, akkor igenis magadra vess. Rendelésemet ezzel be is fejeztem.

Én annyit mondok, és a közepesen értelmes, például egy főzőlapot első látásra, használati útmutató nélkül bekapcsolni képes olvasó ezt biztosan érteni fogja, hogy aki valódi információk tudatában dönt, felelősen él, az csökkenti a kockázatot, abban a megnyugtató tudatban élhet, hogy rajta nem múlott, és általában is épebb lelkű, kezdeményezőbb lény, mint a nincs-mit-tenni sopánkodók. És aki ennek a tetejébe anyagilag is öngondoskodik élete utolsó harmadára, netán ennek érdekében lemond jelen kényelmekről, kütyükről, presztízsberuházásról, az minimálisra szorítja annak az esélyét, hogy méltatlanul vegetáljon évekig.

Nyilván ezt nem tömegesen fogják megtenni az emberek, de az út akkor is ez, és a társadalmi gondolkodásnak ebben az irányba kell haladnia. Szép, szebb alkonyuk és méltó haláluk azoknak lesz, akik ezt a felelősségüket felismerik. És ezért háborít fel a fat pride, a kövérség vagy a károsodások, szenvedések, visszafordítható és megelőzhető állapotok emberi jogi megközelítése, és ezekre hivatkozva a követelőzés, hogy ne mondjuk ki az összefüggéseket, mert az testszégyenítés, ne beszélhessünk felelősségről.

A rákkal kapcsolatban különösen kiáltó a probléma: megint Shriverre utalok. Talán nem kéne ennyit és ilyen költségesen kínlódni a próbáljuk-ki-talán-hat és az állapotfenntartó kezelésekkel, mert a kemó nagyon ritkán gyógyít, nagyon durva és nagyon drága. Mindenki rámegy. Miért kell mindenképp kicselezni a halált? Talán másképp kommunikálhatnának erről a szakorvosok, mert az ő szavaikba kapaszkodnak a betegek. És akkor lehetne ezt a beteg saját, informált döntésére bízni. Csak hát a reménysugár, ugye. (Meg a gyógyszeripar.)

Habár, ami minket illet, a kemó az eutanázia egy formája volt.

A normává váló egyéni felelősségvállaláshoz a rendszer hozzátehet annyit, hogy legalizálja az aktív eutanáziát, persze szigorú garanciákkal béleli ki. Előbb-utóbb lesz használható, hosszabb távon megfigyelhető jó gyakorlat is valamelyik individualista-liberális államban.

Mit gondoltok?

 


Tagged: életmód, öreg, blog, idős, miért?, reakció

mindenki utálja az eminenseket

$
0
0

Mindenki utálja az absztinenseket, akik visszautasítják a gyanútlan, derűsen kollektív kínálást. Akinek végig kell hallgatni a mondatát, hogy ő nem, ő sosem iszik, mondja is az okokat, vagy épp nem, de pofát vág. Majd vagy hallgatagon feszeng a buliban, vagy korán hazamegy, de jól nem érzi magát, az tuti.

Akiket nem lehet rávenni egy jó kis meztelen fürdőzésre, mert ők és csak ők nem dobták le az ékszíjt. Mit lehet velük kezdeni?

(Amúgy mindig belemegyek, hogy na jó, ma este iszom egy kis bort, és meg szoktam bánni. Amióta ritkán iszom, nagyon nehezen tolerálja a testem. És ezen nem segít a minőség. Érdekes tapasztalat.)

Mindenki utálja a strébereket, akik nem rugdossák a kavicsokat a téren, mert mi lesz a cipőjükkel. Akiknek nincs idejük, rohannak haza. Akik céltudatosak, mert felvételizni fognak. Akik képesek leülni, és otthon is estig tanulni a jövőjükre gondolva. Akik aztán persze be is futnak, és akkor büszkék rájuk a szüleik.

Mindenki utálja azokat, akik hajnalban futócipőt húznak, és már indulnak is (jelen állapotomban én is utálom őket).

Mindenki utálja az erkölcsi magaslaton állókat, és ők magányosak is. Itt lent, a gyarló dagonyában, ahogy Shriver írja, sokan vagyunk. Mennyivel emberibb már itt. Ismerős és langyos. Mit titkolnak? Impotensek talán?

Mindenki utálja azokat, akik keményen önkorlátoznak és izzadnak azért, hogy jól nézzenek ki, és főleg olyankor utálják őket, amikor szexi ruhában learatják a babérokat. A hivalkodók! Látszik rajtuk a görcs. (Persze puha felkarral se jó. Erőlködés nélkül kéne jól kinézni, mintegy mellesleg. Mint egy őz. Vagy hagyni az egészet a francba, és tényleg szépnek látni a puha karokat. Ez a sok szigorúság…)

Mindenki azt kívánja, bárcsak a stréberek is osztoznának az ugyanabban. Amiben a gyarlók vannak nyakig: kis pocak, folyton eltolt határidők, vasalatlan blúz, meg nem lépett dolgok, sunyiban elszívott cigik. A stréber mondjuk elhasalna a felvételin, vagy egy heveny hasmenés miatt el se jutna. Esetleg a nagy nap reggelén valami végzetes malőr eredményeképp nem szólna a vekker. Nehogy már az legyen a tanulság, hogy keményen kell dolgozni, és akkor annak eredménye lesz. Egészségmániás barátunk is kézhez kapná a diagnózist: kivédhetetlen, megelőzhetetlen kórság. Hiába strapálta magát. A megbízható kollégáról, a mintaapáról meg kiderülne, hogy titokban merre jár… hogy ő is rosszfiú, sőt, minél kifogástalanabb volt a látszat, annál inkább.

Ki is derül. Az efféle ellensúlyozó jellegű, titkos lázadások amúgy mindig katasztrofálisabbak, mint a nyílt, egyszerű gyarlóság. A gyarlóktól senki nem várt sokat, őket nem fojtogatja a szerepük. A mintaapák esetében nem az öröm a szeretőtartás indítéka és lényege, és főleg nem a partner a lényeg. Mert a monoton feddhetetlenség fenntarthatatlanságáról van szó. A nyomasztó tökéletességről.

Néha az eminensek is utálják ezt az egészet, az ő nagy céltudatosságuk is megborul, és meglepően élesen tudnak váltani a nihilbe. A balerina nekiáll egy hatalmas tál spagettinek – és megkönnyebbül (ez is Shrivernél van). Hát ő sem balerina, és mi sem, mondjuk mi meg sem próbáltuk.

Egészséges életmód? Nem lehet mindent okosan kiküszöbölni, nem minden betegség megelőzhető, még ha tudnánk is a biztos módszert. Nem lehet tudni mindent, tehát semmit sem lehet tudni, inkább élvezzük az életet…

Nono.

A minap sok-sok életmódtanácsot kaptam egy volt diákomtól, akit nagyon kedvelek, de sajnos, ő pont cigin és dobozos kólán él, és edzeni sem ugyanazért edzett, amikor még edzett, mint én (meg is unta). Akkor elgondolkodtam ezen: amit én képviselek, az nem a huszonévesek műfaja. Majd megérted te is. Az érveid nem okésak, igazságtalan a vádaskodás, mert nem vagyok vonalas, és nem állítom azt, amit cáfolsz (“nem igaz, hogy mindenki cukorbeteg lesz, aki megeszik egy szelet kenyeret”). Viszont arra már rájöttem: minél kevésbé vagyok “vonalas”, vagyis minél gyakrabban térek el a jól bevált, műküdő rutinomtól a jó fej lazaság jegyében, annál kaotikusabb az életem, és úgy az eredmény is csak közepes. Nem éri meg. Mit csináljak?

A legnagyobb élmény nem a normálisság, hanem a fejlődés.

És nem nekik csinálom, az biztos.

Már megvolt a nagy rádöbbenésem: de hiszen én tényleg nagy súlyokat használok, nem csak magamhoz képest. És egyre nagyobbakat. És tényleg nem a kinézet az elsődleges. Learatni sem akarom mások elismerését. És sehol máshol nem élem meg azt, amit a teremben. Most a súlyzós edzés, a futás azt az intenzitást és mámort jelenti, amit a szex jelenthet huszonévesen, jó esetben. És az edzés nem függ a másik embertől, esetlegességektől, csakis  rajtam áll. (Már megint dilemmává élezem, de nem kell választani, dehogy kell: a súlyzós edzés mellett és által, ennek az egésznek az önbizalmával a szex is olyan – még olyanabb.)

Így hát azt követem, amiben hiszek és ami eredményes. És mivel tudom, mit gondolnak, és azt is, miért gondolják azt, nem számítok lelkesedésre. Tudom, nem fognak velem örülni, nem is várok ilyet. Nem akarok senkit megmenteni, megtanítani. Bólogatok sűrűn, amikor okoskodnak a témákban. Szempont az is, hogy ne bosszantsak ezzel az egésszel másokat.

Negyvenegy éves vagyok, átéltem veszteségeket, mélypontokat, és voltak eredményes erőfeszítéseim is, azt pedig sosem bántam meg, hogy makacsul az intuícióimra hallgattam, különösen ha a gyerekeimre nézek. Tudok már mihez viszonyítani. És innen azt mondom: ha jót akarsz magadnak, akkor nem áll módodban az identitással foglalkozni. Azzal, hogy milyennek látnak mások. Hogy ki mit utál, kinek vagy szimpatikus, nem vagy-e túl dogmatikus vagy életidegen. Hogy milyen megjegyzéseket tesznek az emberek. Ezt úgyis érdekeiknek, elfogultságaiknak megfelelően váltogatják.

Ha jót akarsz magadnak, akkor tudd, mit akarsz, ne érdekeljen, jó fej vagy-e, és csak csináld. Pontosítok: ha nem akarsz úgy élni, kinézni, belebukni, mindent megmagyarázni, mint azok, akik a megjegyzéseket teszik, akkor ne törődj velük. Sőt, keress olyan embereket, akiknek van céljuk, akik nem törődtek bele. Akik hozzád hasonlóak. Hallgass azokra, akik jól vannak, és akik képesek arra, hogy ellentartsanak az automatizmusoknak, az előre megírt szerepeknek. Akiken nem a frusztrációt érzed. Gondoljanak rossz fejnek, eminensnek, neked ezzel nincs dolgod, ha egyszer a soványka valóság annyi, hogy ők szarul vannak. Ez is csak egy mém, de leírom: ha furának érzed magad a környezetedben, ha folyton beszólnak, akkor ne te változz meg, hanem keress új közeget.


Tagged: életmód, érv, önismeret, döntés, elv, lionel shriver, miért?, tudatosság, vélemény

életelvek negyven fölött

$
0
0

Életmód- és szemléletbeliek inkább, minimális filozófiával.

  1. Az első és megkerülhetetlen: az elég alvás. Aki nem alszik eleget, azzal nem is beszélek, adok neki egy kispárnát inkább. Egészen hülye rakciókat okoz, ha valaki krónikusan kialvatlan. Én csak tudom.
  2. Ami a testemet illeti, csak a nettó számít. Idomok, tapintás, bőr, látás, haj, fog és energiaszint. A díszítés nem érdekel, és az előnyös fotó sem. És az sem, ha félreértelmeznek, ezzel nekem nincs dolgom. Az idő az én furcsaságaimat igazolta, egy új irány hírnöke voltam. Most már egyetlen és láthatólag bevált módja van annak, hogy igazán jól érezzem magam, és csak ez számít.
  3. Nemet mondok. Nem bonyolítom a helyzeteket. És nem egótdombborításból vagy fanyalgásból mondok nemet, hanem mert tisztán látom, mi kell nekem és mi nem, mi a dolgom, mi nem. Próbálok józan, indulatmentes maradni, látni és méltányolni a másikat, de ha megérzem, hogy használnak, akkor nem megyek bele a helyzetbe. Nem kell nekem mindenbe belemennem, mindig és mindenkivel jó fejnek lenni — nem a barátaimról van szó, hanem azokról, akik a neten látnak. Nem teperhetek azért, hogy szeressenek, meg hogy jaj, mit gondolnak, mert én önmagam kiteljesítéséért teperek. Amivel mindenki jobban jár, mint ezekkel a felületes játszmákkal, amikor vonakodva tennék meg valamit, a jófejség fenntartása érdekben.
  4. Energia, erő, derű. Semmi nyavalygás, tiltakozás – bölcs elfogadás. Valami csendes őszi árnyalat, elmúlásközel, a tudat, hogy biztosan leszek öreg, hanyatló, de még ennél is biztosabban halok majd meg, sőt, azt akár holnap is, és ehhez képest ragyog fel a parti fűzfa, válik felbecsülhetetlenné egy illatos szél, a Julis hangja, egy érzet.
  5. Önfelvállalás. Ha tudom, hogy igazam van, akkor nem balhézom, de képviselem. Nem félek, nem elégelem meg, nem diplomáciázom, és nem nézem az érdekeimet sem.
  6. Inkább egyedül, mint kompromisszumban. Nem mindig bírom szervezésileg és háztartásilag, de van méltósága az egymagamságnak. Nagyon nem szeretem az érzelmileg kiszolgáltatott, pótlékokba csimpaszkodó viselkedést. Partner, barát, szex, gyerek egyike sem való élethiány ellen.
  7. Nagyon keményen, figyelmesen, kompromisszum nélkül írok, magas önelvárással, lesázmítva az örök eültéseimet, amelyeket megtanultam természetesnek tekinteni, tudom, hogy nem értelemzavaróak. Ha belemerülök, teljesen benne vagyok. Ez a tökéletesedés útja. Ugyanígy edzek: minél többet, amikor csak lehet, és akkor hajrá, nincs kifogás. Az edzés nem függőség, hanem az élet alapja.
  8. Agyat használni, tornáztatni, apróságokra is: évszámok, telefonszám fejben, odafigyelni nevekre, adatokra. Féllábas és keresztezett pózok. Kézírás.
  9. Minden másban csak a lényeget csinálni. Nem törődni szokásokkal, szerepelvárásokkal, de amit mégis muszáj, azt problémázás nélkül, felületesen elvégzem. Az a cél, hogy mindenki jól legyen, a többi nem számít. Véges az élet, az ízlés pedig skandináv.
  10. Kultúra, mégpedig film, könyv, kiállítás, lehetőleg eredetiben, könyvként és moziban. A pénztárcámmal is szavazok.
  11. Tudatosnak lenni a  függőséggel kapcsolatban. Nem rácsúszni semmire. Engem cigi és alkohol, sorozat sose fenyegetett, hajrágás van, net és koffein.
  12. Komolyan venni az étkezést. Nem maszatolni kalóriacsökkentett szarokkal, egyszerűen azt enni, ami valódi, eleven, azt is mértékkel és minél ritkábban. Böjt. Én már soha nem leszek talán nem-túlevésre hajlamos, de amikor nem a kaja van a középpontban, amikor sodor az élet, akkor nagyon jól vagyok. A gyógyszer és a feldolgozott élelmiszer mekkora iparág. nemet mondok, ha lehet, egyszerűsítek.
  13. Úrnak lenni. Vagy indiánnak. Mindkettő fiú. Rezzenéstelenül állni a helyzeteket. Nem lehetek annyira lent, hogy csússzak-másszak, kenjem a felelősséget, alakoskodjam. Nem vergődünk alattvalóként, nem vádaskodunk, nem alkudozunk. És nem nehezítjük meg elvakultan más munkáját. Igaza van. akár van pénzem, akár nincs.
  14. Pénzen általában sem baszakodni: úgyis van, úgysincs.
  15. Semmi nívótlan, soha többé. Nem akarok jól járni, inkább nem veszek semmit hónapokig, inkább böjtölök, mint hogy rosszat egyek. Pénzzabáló üzemeket elkerülni széles ívben. Se ruha, se élelmiszer, se kávé, se háztartási gép ne legyen ócska. A befektetés mindig megérte eddig. Javítják bambuszom, hatéves mindjárt.


Tagged: életcél, életmód, értékrend, blog, edzés, elv, emberi kapcsolatok, idő, jövő, kommunikáció, miért?
Viewing all 344 articles
Browse latest View live