Most már úgy mondhatom, hogy több évre visszatekintek: örülök, hogy nem követtem a programot. Nem is tudtam róla, meghaladván jöttem rá, hogy a szocializációm üzenete nekem, lánynak/keresztény neveltetésűnek/tanárnak/anyának/mimég? a következő:
nem illik jól lennem: nem is jár. Akkor vagyok morális lény, ha rosszul járok és rosszul érzem magam, ám ezt heroikusan jól viselem. (Ez persze paradox, mert nem lehet jól viselni hosszú távon. Nem tudtam még, hogy a hiány és a frusztráció milyen mértékig rombol.)
igazán értékes ember nem szöszmötöl sem a kinézetével, sem testével, jó az úgy, ahogy van, Isten adta, nem csicsázunk (műköröm, bizsuk, ruhavásárolgatás, csajos mérlegelése annak, hogy mi a nőies). Önkorlátozni meg erőfeszítéseket tenni a testem érdekében ne kelljen, mert az felszínes, illetve dogmatikus, és ezeket olyan emberek űzik, aki én nem vagyok, mert én más vagyok, ún. tartalmas ember,
majd csak lesz valami, sose halunk meg,
én nem leszek beteg: a hivatalos egészségi intelmek pl. a szív- és érrendszeri betegségekről vagy a diabétreszről öregeknek és unatkozó control freakeknek valók. Poros, iskolás tanácsok, ellentétesek az élet élvezetével. Ők csak sántikáljanak, szedjék a szereket és vigyázzanak a szívükre, én fiatal vagyok, az is maradok.
Ilyen önkéntelen hiedelmeim voltak, rejtetten működtek (ezeket is úgy kellett kiszednem magamból, és biztos többet is fel tudnánk hozni egy terápiás beszélgetésen).
De egyszer csak, amikor már nem voltam olyan nagyon fiatal, sem termő ékes ág, ellenben végignéztem a férjem haldoklását, intenzíven szembesültem azzal, hogy ki vagyok én, mit akarok és hogyan éljek, hogyan gazdálkodjam egyetlen önmagammal. Én vagyok egyedül, nem fogja senki megcsinálni helyettem, nem foghatom másra. Megkönnyebbülten jöttem rá, hogy a fejemben voltak az akadályok: nincs annyi kényszer, mint hiszem. Továbbá észrevettem, mitől olyan rossz 50-60-80 évesnek lenni, ezt az egész passzív, beletörődő, frusztrált, nyomorgó hazai helyzetet. Egy életem van, skandinávul szeretném élni. Nem csak arról van szó, hogy ne legyek beteg, meg helyt tudjak állni még évtitzedekig, hanem nagyon, piszkosul szeretném élvezni.
Rajtam múlik a következő évtizedeim minősége.
Korábban, ha vágytam valamire, kívülről jövő hatásokat vártam: érzelmi élményeket, szerelmet, esetleg intellektuális impressziókat, majd én ezt meg azt fogom csinálni, talán, de semmi komoly. És valami soha nem körvonalazott végre-megengedhetem-magamnak, laza életstílust is vágytam, csinos kis bőrönd, nyugat-európai nagyváros.
Eddig láttam. Abban, hogy a mainstream eü tanácsok életszerűtlenek és porosak, mondjuk igazam volt, de akkor még nem tudtam, mi működik. (Viszont taszított, gyanús volt a hagyományos szöveg, meg a margarin, és ezért is mindig is vajat ettem, és sok tojást.)
Szóval jó, hogy változtattam. De az új életem, a testi-lelki kivirágzás és tudatosság körül mindenféle gyanús jelenségek ólálkodnak ám.
Ott oson a régi énem. Aki még mindig vissza-passzívodik, még mindig nem hiszi el, mire képes, még mindig élhetőnek tartja, hogy ő hever, és emlékszik a jégkrémgyönyörre. Nagy szerencséje fiatalkoromnak, hogy a gyorséttermi ételek és kóla nem szerepelt benne. Heverni jó, egyébként, de sajgó izmokkal a legjobb heverni. Az a jó, hogy erősebb a célom, valamint a mozgás és a közösség vágya a beidegződéseknél, és kognitív tapasztalat is, hogy egy huzamosabb passzív időszak tespedtté tesz. Nem jó érzés, nem éri meg.
Értetlenség. Hiába nem tolom neki oda. Hiába öltözöm visszafogottan. Már nagyon cseles vagyok, kussolok, de ő akkor is olvasta rólam valahol. És mondja, mondja. El akarja rontani, jövök rá. Ismeretlen neki, idegenkedik. Ott vannak a normák, amelyek valamennyire rám is hatnak: hogy mások hogy élnek, mi számít megszokottnak, ki nem lógásnak, és miért jár fejcsóválás.
Szoktak engem aggályosan figyelmeztetni, főleg az étrendem veszélyeire és a túledzésre. Az előbbit nem tudom komolyan venni, mert körülbelül sem tudják, mit és miért eszem, illetve nem eszem, nem értenek hozzá, és nekem nem kéne az ő közérzetük, állapotuk. Pedig gyakran jön ez a mindenből lehet, de keveset, meg a gyümölcs egészséges, a ne vonj meg magadtól semmit, és az XY is, amikor… (aki tök mást csinált, butus is volt) kezdetű történetek. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és az okos, ám általános jótanácsok sem illenek rám.
Ami a túledzést illeti, ezt komolyan nem értem. Egy csomó mindent csinálunk csak azért, mert jólesik, tékozló és ártalmas dolgokat is. Én edzek. Sehol, semmilyen negatív hatását nem látom. Csak a passzívak szemében túledzés, amit csinálok, mert ők nem szeretnének, nem bírnának ilyesmiket. Évek óta heti 3-6-szor edzek egy hosszabbat, ott néha a határaimat feszegetem, és ez örömet szerez. Ez volna a túlzás? (Előtte pedig sok éven át heti 1-2-szer kocogtam, pár hetes kihagyásokkal, és minden nap bicikliztem, gyalogoltam és cipekedtem.)
Most maratonra készülök, amin többen meglepődtek, óvatosságra intettek. Ez a cikk is arra int, hogy vigyázzak. Nem az éri el a legjobb eredményt, aki a legtöbbet edz, ez fontos. De ez az életformaszerűen versenyző hosszútáv- és ultrafutók icipici táborának egy részét érinti. A hétköznapokban nem látom a túledzőket, a female athlete triad nyomait. Inkább a szalmalángot látom: azelőtt elég, kiég, megunja, hogy elért volna valamit. És náluk is többen vannak, akik szinte semmit nem mozognak, de az ilyen cikkekre persze beleng a mutatóujja, hogy na, ez ám a veszély, ő ezért nem is. Nem éri meg…
Az egyébként nagyon szomorú, ha valaki mindent alárendel az edzésnek. Éspedig azért szomorú, mert olyan az életük, hogy választani kell: edzés vagy család, maratonra készülés vagy munka. Ez a szomorú. Miért nem fér bele? Miért nem kalkulál mindenki (törvényhozó, munkáltató, férj) azzal, hogy bele kell férnie? És hát annyi minden belefér, a gyerek iskolájában meg a családtagokkal való buzgólkodások, netes időelbaszás, vásárolgatás, szóval kifogás ez.
Nem azt mesélem most, hogy a teljes munkaidős, bár egyedül élő futótársam-példaképem hogyan kel fel 5-kor naponta, hogy a 25-30 kilométereit rója. A valódi ok, amiért “nincs idejük” heti három félórás tornára sem: nem szeretik, nem szerették meg a mozgást. A nemszeretésből és a jogos önvádból, a “kéne valamit” állapotból pedig a sport nyomasztásnak, önsanyargatásnak és túledzésnek tűnik. Abban az életben, amelyet én a gyerekeimnek kívánok, jut idejük laza, könnyű, általuk választott, élvezetes, ám fejlődést is kínáló sportra, és nekik könnyebb lesz, mert nem kell majd helyreállítaniuk az elrontott testüket, betegségek fenyegetése miatt változtatni.
Jaj, csak túlzásba ne essünk. Szeretett lapom is előzékenyen nyugtatgatja az idősebb, konzervatívabb olvasót, hogy elég az, ha heti 4-5 ször sétálsz, nincs előnye kétszer ennyi futásnak. Sétálni persze jobb, mint ülni, továbbá elkezdeni nehéz, pláne ha sok a túlsúly, vagy fájnak az ízületek, de az igazán hatékony sport kemény és változatos. Annak az öröme is intenzív, és fejlődésre motivál. Nem csak pénzkérdés az, hogy a svéd nyugdíjas túrázik, nordic walkingol meg síel, inkább szemléleté.
Aztán, van a kinézet uralma, ez is ott oson és keserít. Gyakran vádolnak is, hogy amit én képviselek, az milyen felszínes, nyomasztó. Meg hogy hiába erőlködöm meg mutogatom, nem is jött össze… mert nem ilyennek, hanem valamilyennek, másmilyennek kéne lenni.
A tükörképem, a “bikinitest” nekem is fontos, vállalom. Csak én nem úgy értem a jó kinézetet, mint a szelfiken kínosan feszengők. Egyrészt, én a skandináv, nettó, manipulálatlan testet látom szépnek, amelynek az egészsége és természetessége néz ki jól, szóval műköröm, dús szempilla, agresszív smink, a méregdrága póthaj (és alatta kihullott, gyenge haj) nem játszik. Másrészt a kinézet nekem nem ér meg akármit, az egészség rovására nem mehet: a kinézetem érdekében csak olyasmit vállalok, ami a hosszú távú jó testi állapotot szolgálja, ÉS örömömet is lelem benne. A szépség az, ami az egészségből, a jó közérzetből kifelé látszik. Harmadrészt, a kinézet és a visszajelzés messze nem elsődleges, én a sportteljesítményre vagyok büszke, ezért sem pózolva meg gyönyörű ruhában készülnek a fotóim, hanem edzés közben. De nem mondom, azt, hogy nem érdekel a testem látványa. Törekszem az egyensúlyra: előtte is lelki-szellemi-morális túlsúlyú lény voltam, akinek kifejezetten jót tettek a világias dolgok, a földi élvezetek, mert oldottak rajtam és örömet hoztak.
Aki teljes lélek, az sportolva, életmódváltva is az marad, és gazdagodik általa. Aki meg üres életű, vagy menekül, az sport és diéta nélkül is hiszékeny és pótcselekszik. Csak még a kinézete is agasztja. Amit aztán lehet tagadni, persze.
Én azt gondolom, hogy az izmos test nem tud rosszul kinézni. Baj nem lehet abból, ha valaki kitartóan, sokat edz. Szóval mást látok eszménynek, saját célnak, mint azok, akik az instagramon, netán a pornóból szerzik az ihletet, vagy hajlamuk van kárörvendeni.
Figyeld meg magad, mit érzel, amikor csábos, bikinis képeket látsz. Mi zavar pontosan? A szexualizált jelleg? Vagy a nő maga, amiért ilyen fesztelen? Vagy az, hogy kéne már edzeni neked is?
Engem nem idegesítenek a VS modellek. Szexualizáltak, mert ez a norma, ugyanakkor királynőiek, diadalmasak, és piszkosul jól keresnek.
Nem vagyok meglepve a gyönyörű nők smink nélküli képein. Azokon is gyönyörűek.
![]()
Adriana Lima. mindkét fotó beállított, egyébként
![]()
szerintem ebből csak az következik, hogy ügyes fotóval, sminkkel, világítással rengeteget lehet manipulálni, és ha kedved van hozzá, előtted is nyitva a lehetőség. mondjuk ilyen ajkunk aligha lesz
A youtube tele van olyan videókkal, amelyek a külsejük miatt frusztrált csajoknak jól leleplezik, mivel jár a modellkinézet. Nem értem, mit hittetek? Hogy a modell ugyanazt csinálja, mint az átlag amerikai fiatal nő, csak mellesleg, lendületből gyönyörű? Tényleg annyira riasztó, hogy nem ehetnek pizzát szegények? Neked se kéne. A médiagépezetnek ez az új, body positive (vagy én nem tudom, milyen) tartalomgyára elhitette veled, hogy “normális” életmód mellett is lehetsz szép. Sokféle szépség van. A normális életmódod azt jelenti, hogy junk foodon élsz, kütyüt nyomkodsz szabadidődben, és nem mozogsz semmit, de emellett szexi fehérneműket és feszes testet akarsz. Logikusan utálod azokat, akik szerencsés adottságokkal születtek, szigorú életformájuk van, és elborzadsz, hogy napi két edzésük van az éves show előtt. (“Sanyargatják magukat.”)
Borzalmasan külső kontrollos, viszonyítgatós ez az egész. Nem a modellekkel vagy a médiával van a baj, hanem azzal, hogy ezekben a nőkben nincs meg a saját énjük, egyediségük tőkesúlya. Másoktól követelik a magabiztosságot.
Én egyrészt nagyon szépnek látom a modelleket natúr is. Nem szédít meg a csábos öltözék, póz, smink. Az igazán nagyok nettóban is istennők:
![]()
Gisele Bündchen 15 évvel a modellkarrierje csúcsa után. nem pózol, spontán a kép. nincs is íve a derekának emiatt. 37 éves, 180 centis, két gyereke van. mindenestül skandináv
Másrészt tudom, hogy nekik teljesen más a céljuk, az életük, ez az egész nem vonatkozik rám. Én nem vagyok modell.
Felidegesít viszont az, ahogy a fitneszversenyzők egészséges életmódként próbálják bemutatni az agyonmanipulált testüket.
Most összefoglalom, hogy mi van a csillogó látszat alatt:
a versenyforma és a szezonon kívüli forma váltakozása jojóeffektus, csak sokkal szálsőségesebb, mint amikor egy átlagos dundi 5-10 kilókat hízik-fogy,
ezzel tönkreteszik az anyagcseréjüket és a hormonjaikat,
verseny után kiéhezetten eszik a szemét kaját, és ezt nem érzik kínosnak az egészség hirdetése közben,
a bikini kategória amatőr válfajai nem tekinthetők sportnak (kb. öt ennél komolyabb magyar versenyző van, az elit és profi versenyeken a bikini kategória is izmos, a szabadidős versenyek szépségversenyek, alig izommal)
pajzsmirigyhormon visszaéléses szedésével és más szerekkel tudnak így lefogyni (sokan pajzsmirigybetegek is, de a szintetikus hormont verseny előtt önkényesen adagolják),
kiszáradnak, elektrolithiányos összeomlást kockáztatnak minden színpadra lépés előtt,
állandó görcsben vannak a kinézetük miatt, ekörül forognak, rögeszmések,
nem téma, hogy élvezik-e az edzést, mert muszáj, és főleg kardiózni muszáj, amit általánosan utálnak,
a fotón látható szépség 60 százaléka a póthajból, sminkből, műkörömből, mellimplantátumból, magassarkúból, barnításból (lekenésből), tehát sporttal össze nem függő machinálásból áll,
ez egyébként hatalmas macera és méregdrága is,
idegileg tönkremennek a stresszben, az éhezésben, szétbarmolják az emberi kapcsolataikat,
rengeteg adalékanyagot tartalmazó tápkiegeket fogyasztanak,
nagyon költséges a versenyzés (kiutazás, nevezés, smink, bikini, barnítás és az egész életmód), és a legtöbbek mérlege negatív: csak fizetnek, semmilyen komoly versenyzői vagy edzői munkásságuk nincs,
nagyon durván szexualizáltan, pornósan jelenítik meg magukat (beterpesztett fenék mint profilkép),
nem nagyon látszik, hogy a bárki által felvehető “jelmez”, a versenyzői identitás nélkül, a pózok nélkül kik ők, mi a lényegük, milyen a személyiségük (egy-két profi kivétel van, például Toldi Zsuzsi),
két kiskutyás videó között feljavítva, csücsörien vadásszák a lájkokat, iszonyú sokat görcsölnek a szelfiken,
az általuk kiposztolt ételek legfeljebb kalóriaszegények, de nem egészségesek,
a törvényszerűen kialakuló testképzavar, a környezetük tökélytestei miatt és a saját komplexusaik miatt szélsőségesen lesújtó véleménnyel vannak minden “civilről”, aki nem olyan zsírtalan/magas/cicis, az szerintük ronda, ami roppant kellemetlen abban az esetben, ha versenyző az edződ.
(Én sem látom szépnek a zsírt, és még sok mindent. Nem is vagyok edző.)
Ott van a feminizmus, ami önkéntes vállalás volt, aztán elvárás lett, és akkor eléggé elgondolkodtam. Ők valami teljesen mást értenek rajta: én nem vagyok hibás, áldozat vagyok, ne kelljen semmit csinálnom, ide nekem a kész javakat. Mintha lehullt volna a hályog, megláttam, az elveket és értékrendet mire használják, és mennyire beérik az előre csomagolt médiatartalommal, önálló gondolatok híján. És kiderült, hogy vannak olyan nyúlványai, amit én nem osztok. Korábban sem, sosem.
Amikor egy elhízott nő élcelődik azon, hogy egyesek a konditeremben izzadnak és sanyargatják magukat. De még azt is kikéri magának, hogy ő elhízott. Folyton a testről beszélnek. Mások testéről. Pedig volna mit vallani a sajátjukról is. Azért háborít fel titeket a sok “tökéletes test”, mert rossz a lelkiismeretetek.
És ezek nem is a saját gondolataitok! Gondolkodásnak és rendszerkritikának álcázott egyszerű tudati lustaság, valóságtól való félelem és önáltatás. Hazugságnak tartom például, hogy minden méret szép, és ezt programként, elvárásként hirdetni, vagy, mint Szkiba Zsuzska, tízéves elhízott kislányt arra biztatni, hogy fogadja el magát, így is szép. Vagy: narancsbőre, csíkja, hasi hája minden nőnek van, tehát normális jelenség. Nem, nem az, hanem azt mutatja, hogy a többség él betegítő módon. Továbbá: az egészség súlyfüggetlen. A zsír önállóan termel egy sor hormont és hasonló anyagot, és teljesen megváltoztatja a test működését. Erre nem válasz az, hogy a soványak között is vannak betegek. Az elhízás elhanyagoltság, felelősen nem engedheted meg magadnak. Nyilvánvaló jele a felborult, lényegétől elszakadt test működésének, továbbá rizikófaktora és oka is egy sor betegségnek. Tudom, hogy ez kemény, tudom, hogy a kimondása ellenreakciókat szül, de ez az igazság.
Senki ne hajszolja az XS-es méretet, ebben egyetértünk, mert az önmagában nem jelent semmit, egészséget biztos nem. Annyi igaz, hogy aki a zsírját minimumra csökkentette, de nem égette el az izmait, annak meglepően feszes és formás a teste, szépek az arcvonásai, és könnyen talál magára ruhát. Hogy ez egészséges is-e, az a saját egyedi jellemzőitől függ. Viszont valahol 8 és 14 (amerikai méretezés) között lenne üdvös az átlagméret, Gauss-görbe szerűen, tehát ez a többség volna. Tudom, senki ne mondja meg, ki hogy nézzen ki, mert ez body policing. De ennyire nem relatív a “szépség” (testi jó állapot), vannak határai. Akik meg gyártják és forgalmazzák a ruhákat, azoknak a méretekhez kell igazodniuk, és mi is szembesülünk ezzel, ha átlagnőként vásárlunk. Sokatmondó, hogy a tipikus mai amerikai nő már rég nem 14-es, amit sokáig gondoltak átlagméretnek, hanem 16-18-as. A 14-es méret paraméterei 107-86-112, a 16-os méret mellbősége pedig 112, dereka 91, csípője 117 centi. A híres, fetisizált modellméretet mindenki ismeri: 90-60-90. Alkatilag kevesen ilyenek, a többieknek csak önsanyargatással lehetnek ilyen méreteik. Akivel a bajom van, az nem akar önsanyargatni, de azért zavarja a dolog, és ontja a közösségi médiában, hogy ő meg van szégyenítve, pedig neki joga van. Lásd lejjebb a bikinis lányt.
Betonerős a nézet, és nemigen gondoljuk át, hogy a hollywoodi, modelles stb. vékonyságot csak önkorlátozással és öngyötréssel lehet elérni. Pedig ez egy tékozló, unatkozó, természettől mindenestül eltávolodott világ álságos panasza. Ha nem eltunyult, túlkalóriás, marketingzombi élet lenne a norma a nyugati világban, akkor lételemünk lenne a mozgás, nem akarnánk folyton rágcsálni, heverni, és akkor többek alkata lenne 90-60-90.
A gyártók igazodni fognak, nagyobb lesz a konfekcióméret, de ez nem oldja meg azt, hogy a jóléti tömegek egyre tespedtebben, túlkalóriában élnek, és eközben még szarul is érzik magukat.
Szóval: szard le a szépségnyomasztást, és legyél önmagad – de akkor szard le igazán. Ha nem megy, akkor tűnődj el azon, hogy tényleg a nyomasztás ennyire erős, vagy az anatómia valóságának is van benne némi szerepe. Esetleg szeretsz felháborodni?
Ashley Graham (16-os méret) ikonná vált, ahogy szalad a tengerparton, de ő általában tüdőcsúcsig húzza a telibugyit, és ha mégis lengébb, akkor rettentő gondosan pózol. Ez a lány viszont nem telibugyit akar, hanem aprócska pántosat. Pedig ekkora melleket nyilván nem tart meg a megkötős bikini, és az sem néz ki jól, továbbá nem is kényelmes, ha zsírba vág a pánt. Minden test szép, de azért csak úgy pózol és ugyanolyan ruhákat szeretne ő is, mint a vékonyak… csajok, ez nem politika, ez picsogás.
![Instagram Photo]()
Az én álláspontom az, hogy a fat activism és a body positivity mindenestül hamis, az is, amiben fogant, de az érvelése is. Egyáltalán, ezen pörögni ahelyett, hogy tennél valamit magadért, ebbl kreálni Ügyet, világmegváltást. Amikor ezt boncolgatom, nagyon utálnak, éreztetik, hogy áruló vagyok és igyekszenek bűntudatot kelteni.
Egy időben én is azt hittem, hogy az edzésláz és az egészséges életmód csak múló őrület, várjuk ki a végét, majd változom én is. Híztam is közben, meg újra fogytam, kicsiket. És mégse gondolom, hogy ez az egészséges, ez a normális, ez van rendben, jó vagyok én így is. Mert tudom, milyen igazán jól lenni, szembesülni a fotóimmal, könnyedén kézen átfordulni vagy tempósan futni.
Az van rendben, amiben egészséges vagy, és amiben jól érzed magad. Amikor tettél magadért. De igazán. És akkor egyre ritkábban ólálkodnak az árnyak.
