Ha lefogysz, nem leszel boldogabb, csak vékonyabb, mondja a mém.
Jaj, de hiszen ez ugyanaz a lobbi, amit már annyit bíráltam. Az érezdjólmagad-lobbi, amit azok harsognak, akik rosszul érzik magukat. Meg hogy sokféle test lehet szép. Hogy a fitnesz öngyötrés, saláta, magok, éhezés. Én nem fogom sanyargatni magam, hanem örülök az életnek. Hagyjuk az egészet, “én szeretek enni” (értsd: túlkalória, nassolás, édesség, feldolgozott élelmiszerek…). Ó, jaj.
Én azt mondom: igenis boldogabb leszel a fogyástól. Csak az nevezi ezt felszínesnek, aki nem élte át. Már egy-két kiló is könnyebbség, attól meg egyenesen mámoros leszel, ha átformálod a testedet, újrainstallálod az anyagcseréd, és a közelébe kerülsz a legjobb verziódnak. Minimum örömforrás az új kinézeted, meglátni magad egy fotón, meg a ruhák, amelyeket végre felvehetsz. A friss közérzeted. Hogy fiatalabbnak néznek. Ezek női apróságok, legyen, de van tovább. A formás test újraéledő szexualitása… hajaj! Amikor büszke vagy rá, azt akarod, nézze, lássa. Eleven a tested. És szép, ő is szép, reklámfotóvá váltok. Nincs az a frusztráció. Nem kell a lelke, belső gazdagsága miatt, a nagy szerelemben megbocsátanod azt, hogy olyan a teste.
Aztán, ott van az önismeret: aki egy ilyen utat bejárt, az megértette magát. Korábbi énjét, döntéseit, rossz szokásait. Az összefüggéseket: minek mi a következménye, mert a biokémiára nem hatnak a mémek pozitív gondolatai. Mi a fontos nekem, milyen életet akarok? Mik az erősségeim? Ez a tudatosság, érés valódi boldogság.
És a tudat: megcsináltad. Na, az igazi öröm.
Ez persze nem a kampánydiétára vonatkozik. “Gyorsan lefogyok öt kilót, edzek pár hétig, hogy aztán élhessem tovább ezt az életemet.” Én arról nem írtam volna ennyit és így. (Annak ellenére, hogy az életmódváltásomon belül is volt, hogy kampányszerűen diétáztam, kardióztam, fotózás, félmaraton, testösszetétel-mérés előtt.)
Aki bírálja a fitneszőrületet, az mindig a visszásságaira, túlzásaira gondol. Megint csak a média csinálja ezt velünk: modellek kapcsán az anorexiáról, testépítők ürügyén az agyongyúrt-syntholos-túladagolásban meghalt versenyzőkről ír, hogy a telefonját kaparászó jóembert megnyugtassa, hogy jobb ez így, a kanapén.
Itt a blogon nem maszatolunk. Ne áltasd magad, hogy te bezzeg mértékletes vagy, meg normál: megmaradni a kakaóscsiga-mátrixban éppolyan káros, mint a túlkapások. “Az egyik haverunk a kardióra csúszott rá; a másik belepohosodott a céges traktákba“, írja Réz Anna – hát, ezek nem egyforma rácsúszások. Akkor kell előbbi, ha túl sok volt utóbbi. Téves az axióma: amit normális életvitelnek gondolnak (ülőmunka, semmi mozgás, sok szénhidrát), nem az. A természetes állapot a folyamatos mozgás és az alkalmi élelmiszerhiány (bizony) volna. Eleink a túlélés érdekében használták a testüket.
Az is lehet, hogy nem is túlkapás, szélsőség az egyáltalán, hanem annak a valakinek az a szintje. Csak neked tűnik túlkapásnak, mert te inkább semmit nem akarsz csinálni. Az így gondolkodók gyakran démonizálnak egy sima hosszútávfutást, szénhidrátcsökkentést, kicsike izmosodást, de mi őket egy legyintéssel elintézzük.
Ha normális lenne a te életviteled, nem így néznél ki, nem éreznéd szarul magad a testedben, és nem zavarna ennyire ez a téma. Engem is zavart. Nem tudtam, hogy zavar, azt hittem, értelmes a kritikám, jó okkal idegenkedem.
Érzed, hogy nem jó, hogy csinálni kéne valamit? Nyomaszt a látvány a próbafülkében? Nem, nem a média csinálja veled. Nem, ez nem szépségfasizmus.
Én már azt is tudom (túl a “most majd mindenki sportol” ujjongásán): az emberek úgy általában nem akarják igazán ezt az életmódváltás-dolgot. Csak “jó volna”, átmenetileg lelkesek, de a többség képtelen ezen úgy dolgozni, helytállni, mint az élete többi területén. A “kéne valamit”, az nem elég. Ürügyeket keresel, és mindig kéznél lesz az, amire a társadalom azt mondja, fontosabb. A család, anyu, a telek, a betegség, a munka. Varázsszer nincs, ha nem akarod belülről. Ezt Lázár Ervin Csodapatikájából is tudom. Olvassátok el, alapmű.
De azért néhányan tényleg nekiállnak. És nekik fontos, hogy tisztán lássák, mi a cél, vagy a várható eredmény.
Egy: az amatőr fitneszversenyek mezőnyei azt mutatják, hogy tulajdonképpen mindenki, aki arányos, szimmetrikus, viszonylag fiatal, ki tudja sajtolni magából a “tökéletes” anatómiát. Van az a zsírszázalék, ahol már szinte egyformák a nők. Vagyis, ez csak zsírvesztés kérdése (és minimális edzésé).
Nem, ez nem alkat, nem genetika. Ez zsírszázalék és valamennyi izom, diétával elérhető. Egyébként ezek a csajok hihetetlenül rossz formában tudnak lenni fél-egy évvel a verseny után. Rájuk nem lehet ismerni. Aránytalanok lesznek, az anyagcseréjük is megsínyli. És évekig nem tudják leadni a pluszt.Látszik az arcukon a valaha volt dicsőség. Mert csak kampányszerűen jöttek ki az életmódjukból, utána visszatérnek, megint a “normálisat” eszik, és akkor majdhogynem hiába is edzenek.
Kettő: a színpadi forma nem reális, és nem is lehet cél. A színpadi forma pillanatnyi, nem tartható. Hogy úgy nézzen ki bárki, mint a képeken a csajok, ahhoz úgy kell leszárítani, barnítani, pózoltatni, öltöztetni, világítani és fotózni. Hosszabbított haja sem azért van a versenyzőknek, mert az milyen jól néz ki, hanem mert kiéheztették a szervezetüket, és ez a hajukon is meglátszik. Nem lesz íves dereka annak, akinek izmos a hasa és zsírtalan a csípője, és nekik sincs. Az íves csípő illúziójához be kell állni széles terpeszbe, vagy keresztezni a lábat. És azt ne akard tudni, hogyan néz ki egy lezsírtalanított testen a (meg nem műtött) mell.
De azért a guruk egyre csak ezeket az illúziótesteket lengetik előtted. Sóvárgáskeltés, irigységprovokáció.
És ez már igenis akadálya a boldogságnak: a hajszolás és a kifelé igazodás, az örök elégedetlenség, a még-még. Gerjesztik, majd jól kihasználják az illúziódat, hogy neked valaha olyan tested lesz. Ne dőlj be: nem lesz. Ő arra akar rávenni a mézesmadzaggal, hogy vedd meg a termékét és toljad az ismertségét. (Amúgy LifeTilt gyakorlatai jók, változatosak, szépen összeszedte, ezekbe már szakmailag nem nagyon lehet belekötni.) (Csak hogy tiszta legyen, kire gondolok, sok más között.)
Szóval, ne hidd, hogy az álomalak a cél, és ne frusztráljon az előnyös fotó. Rólad is lehetne előnyöset készíteni. De a látvány elviszi a figyelmet, a fókuszt arról, ami a lényeg. Hogy jó mozogni. Igény. Életmód.
Ma a megállapodott testről írok nektek. Arról, amire azért vagyok büszke, mert munka van benne, szembenézés, megértés – és saját. Nem kell úgy fotózni, nem is görcsölök ezen. Fenntartható. Nem instagramos produktum. Nem baj, hogy nem tökéletes.
Nem lesz olyan testem. És kész. Kimondtam. Mert ne legyen hajsza, “elégedetlenség szent olaján” lobogni, vagy hogy is írja, és egyébként ki? Kosztolányi, de olyan, mint ha Ady.
Ez van, ennek lehet örülni.
Pedig engem tökre érdekel, hogy ha az utolsó dekákat is ledobnám, akkor hogy nézne ki ez az izomzat. Kicsikarnám én, én bármit, csak már okosabb vagyok, mint az én nagy kitartásom. Tudom, nem éri meg.
Hogy miért? Mert anabolikus (izmot építő) szakban, a nafgy terhelés mellett embert próbáló diétázni: súlyemelés után minden sejt kalóriát követel. De közben ez az egész az élet ünnepe. Csodás alvás, fogakkal marcangolás, nyers hús, belerobbanás, dögfáradtság, eksztatikus edzésélmény, élénk színek. A katabolikus szak (“fogyás) csendes, befelé fordulós, fájdalomfeldolgozós, szerelem utáni, sport tekintetében monoton, eltökélt, kevés benne az öröm, és az inkább a kitartás büszkesége. Nem lehetek túl vékony, száraz, mert 1. nem akarok rusnya lenni, már tudom, milyen a mellem olyankor, hatvanhét kilósan, és azt nem szeretem, 2. nekem bírnom kell a hétköznapokat, nem gyengülhetek el, a “sportolgatás” mellett jelentős méretű hétköznapi életem van, 3. bloggerként nem célom túlzó képet beállítani. Reális, hétköznapi testemnek kell lenni.
Én nem dőlök be többet dögös fotóknak.
Nem az a boldogság, hogy egy idealizált és uniformizált, fotókon látott testet csinálsz magadnak. Ez illúzió, és mivel nem reális, boldogtalan maradsz az utána való hajszában. Ez romboló, és csak tudatossággal és önismerettel tudsz ellene tenni. Nőj föl, ne dőlj be. A hajszolóknak minden kéne: íves csípő, sima bőr a combon, gömbölyű fenék, hosszú láb, lapos has, dús haj, feszes arc, nagy mell, “onnan ne fogyjak”… aha. A tested ennél sokkal okosabb. Aki kisportolt, az a mai, divatos értelemben, a médiában látható eszményfotókhez képest nem lesz nőies. Aki nem sportos, az viszont 30 év fölött és 95 százalékban narancsbőrös.
Vagy Artemisz vagy, vagy heverésző Vénusz leszel. Artemisz folyamatosan vadászik, és szűz. Vénusz dundi.
Ne engedd, hogy átszexualizálják, szexiskedéssé züllesszék a sportolásodat. Ne hallgass azokra, akik elbutultak az instagramon. Ne zavarjon, hogy nem vagy annyira zsírtalan. Dolgozz az erőnléteden, a teljesítményeden. És találd meg azt a fajta mozgást, gyakorlatot, amit élvezel.
Javítani sokat lehet az alakodon is. Arányokat is, optikailag is. A bőr pedig megbocsát. A szintézis ezúttal (merthogy retorikailag ez a poszt is tézis–antitézis–szintézis szerkezetű): meglepő, mit ki lehet hozni egy hétköznapi, kicsit már fáradt testből, okos étrenddel, néhány lényeges elv szem előtt tartásával, komolyan vett edzésekkel. Megszállottság nélkül is, munka, család mellett. Amikor a mozgs nem büntetés a túlevésért, és a kemény edzés jutalma nem a péksütemény.
Amit eddig csináltál, az az infarktusveszély csökkentésére jó. Igazi változást közérzetben, egészségi állapotban és fürdőruhás jólérzésben a teljes étrendi reform és a kitartó, súlyzókat is tartalmazó edzés hoz. Ha ez célod, ha csinálnád, akkor keresd meg a motivációdat, a példaképeket, találd ki a saját stílusodat, olvass ilyen jellegű tartalmakat, lehetőleg angolul. Egyébként meg hagyd ezt a témát, könnyű szívvel éld az élet többi részét. Nem kell senkinek megfelelned. Ne méregessék így ezek a mesterséges táborok, a “sportosak” és a többiek egymást.
Olvasnál még a témában?
hogyan kezdjek bele? (két évvel ezelőtti poszt)
tíz javaslat a testről újév előtt
Tagged: életmód, életmódváltás, öröm, boldogság, edzés, egészség, kövérség, miért?, motiváció, sport, tévhit, test, testkép
